...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2010. december 31., péntek

Woody Allen

'Stig Björkman: A Játszd újra, Sam! témája az álmodozás, ami tekintélyes részét lefoglalja az életünknek. Milyen szerep jut ebben a filmeknek? A darab és a film főhőse megpróbál úgy élni, ahogy a filmekben látta.

Woody Allen: Azt mondják, ha van jelentős motívum a filmjeimben, az a valóság és a fantáziavilág közötti különbséggel áll kapcsolatban. Ez a téma gyakorta felbukkan nálam. Ami szerintem röviden összefoglalva annyit tesz, hogy utálom a valóságot. Még akkor is, ha pechemre, ez az egyedüli hely, ahol ehetünk egy jó marhasültet. Azt gondolom, ez a gyermekkoromra vezethető vissza, amikor állandóan a moziba menekültem. Befolyásolható gyerek voltam, és abban a korban nőttem fel, amit a mozi aranykorának szokás nevezni, amikor azok a csodálatos filmek egymás után jelentek meg a vásznon. Emlékszem amikor a Casablancá-t és a Yankee Doodle Dandy-t bemutatták - a nagy amerikai filmeket - Preston Sturges, Capra filmjeit... Azokba a filmekbe menekültem. Magad mögött hagytad a szegényes házadat, minden iskolai, családi problémádat, mindent, és elmentél a moziba, ahol tetőtéri lakásokat láttál, fehér telefonokat, a nők kedvesek voltak, a férfiak mindig bölcseket mondtak, a dolgok viccesek voltak és jól végződtek, a hősök igazi hősök voltak, egyszerűen minden nagyszerű volt. A mozi rontott meg engem, nagyon komoly befolyást gyakorolt rám. Ismerek sok olyan korombelit, aki sosem heverte ki a hatását, akinek valódi gondot okozott az életében, mert idősebb korukban, ötven-hatvan körül sem értik, hogy miért nem úgy működnek a dolgok, ahogy a vásznon, miért van az, hogy amin felnőttek, amire vágytak, amit éreztek és amit valóságnak gondoltak, nem igaz, hogy a valóság sokkal nyersebb és rondább. Amikor a moziban ültél, azt gondoltad, az a valóság. Nem az jutott eszedbe, hogy mindez csak a vásznon létezik. Azt gondoltad: hát, én nem így élek. Én Brooklynban lakom lakom egy szegény környéken, de sok embernek a világban ilyen otthona van, lovagol, szép nőkkel találkozik, esténként koktélokat iszogat. Ez egy másik élet. Amit az is alátámasztott, hogy olvastad az újságokat, ahol olyan embereket láttál akiknek más és boldog az életük, olyan, mint a filmekben. Ez elég nyomasztó, nem is tudtam soha felülemelkedni rajta. Sok embert ismerek, akik szintén nem. És ez mindig ott van a munkáimban. Annak az érzete, hogy uralom a valóságot, hogy képes vagyok forgatókönyvet írni róla és úgy alakítom a dolgokat, ahogy én akarom. Végül is ez az, amit az író és a rendező csinál - olyan valóságot teremt amelyben élni szeretne. Kedveled azokat az embereket akiket megalkotsz. Szereted ahogy öltözködnek, ahogy élnek, ahogy beszélnek, és hónapokon keresztül lehetőséged nyílik arra, hogy ebben a világban lehess. És ezek az emberek szép zenékre mozognak, és te ott lehetsz közöttük. Ezért érzem úgy, hogy a valóság kellemetlenségével szemben, a filmjeimben mindig egy idealizált élet vagy fantáziavilág nagyszerűségének mindent átfogó érzése uralkodik...'

Woody Allenről
Beszélgetések Stig Björkmannal
(részlet)

2010. december 21., kedd

A szabály

Mint fogalom, mint olyan...

Minap voltam egyik lányom iskolájában szülői esten (ez Waldorfoséknál olyan, mint normál isiben a szülői értekezlet, csak tovább tart, süti is van és néha egész okos dolgok hangoznak el).
Már többször is érintettük a szabály és szabálykövetés témáját. Rendszerint nem szólok bele ezekbe az eszmecserékbe, mert már kettőnél több ember előtt is baromi nehezemre esik dumálni, nemhogy huszonvalahány előtt. Tartom magamban, igyekszem visszafolytani (néha az indulatomat is), aztán olykor sikerül kirobbantani magamból egy 'Nesze nyuszika baszd meg a létrádat!' c. eposzt...

Arról van szó, hogy az egyik tanító tilt vmit, a másik nem. Ezért az egyik osztálynak szabad (monnyuk ping-pongozni szünetben), a másiknak nem. Ez ellen az iskola és a tanárok közösségének kell tennie, az ottani szabályokat ők hozzák és ők tartják, tartatják be. Vagy nem. Vagy nemigen...

No, ennél nagyobb ökörséget nehéz elképzelni.

Sikerül kis társadalmunk mutyivilágát, már iskolás korban lemodellezni.

Nem az egyes szabályokkal és azok horderejével van a gond, hanem egyáltalán azzal a fogalomzavarral, amely majd ahhoz társul, hogy vannak szabályok, de mégsincsenek. Hogy egyáltalán megforduljon kis eszükben az, hogy egy szabály be nem tartása egyáltalán opció legyen.

Én szülőként is próbálom magam ahhoz tartani, hogy bizonyos határok nagyon keményen betartok és betartatok. Vannak olyan dolgok, amiket egyáltalán nem lehet megkérdőjelezni és ebből nem engedek. Ilyen 'etalonok' nem képezik vita tárgyát, mert velük kapcsolatban nyelvtanilag lehetetlen eldöntendő kérdést feltenni. Eccerűen ilyen nincs.
Ha egy szülő elkezd üngyürbüngyürkézni azon, hogy veszünk-e ma kabátot, vagy sem, hogy megyünk-e aludni, vagy sem, mosunk-e fogat vagy sem, meg stb, stb. akkor az elveszett. Megásta a sírját, elenyészett, híre, hamva nem marad...

Ezek kemény dolgok, na!

Lehet persze ebbe is fifikát tenni. Én például sohasem kérdezem meg, hogy 'Kérsz-e répát kicsi fiacskám?' Mert arra ugye adható olyan válasz, hogy 'Nem!'.
Ellenben, ha azt kérdem, hogy 'Mennyi répát kérsz?', akkor az ugye nem is kérdés, hogy eszik belőle, max. a mennyiségről vagyok hajlandó szűk keresztmetszetű vitát nyitni.

Persze nem igazán a zöldségfogyasztatás terén elért kimagasló eredményeimmel szeretnék dicsekedni, pusztán a szabályok kerülgetése kapcsán hoztam fel példának.

Célszerű bizonyos szabályok mentén élni, ez azért nem egy egetverő megállapítás. Lehet ezt erkölcsnek, mert belső zsinórmértéknek, meg mittudoménminek is hívni, de az a lényeg, hogy tartsuk be!
És ebben nem igazán ismerek szürke zónát!
Sokszor a szememre vetik (meg talán én is magamnak?!), hogy fehéren-feketén látom a világot.
Lehet.
De egy szabály vagy be van tarva, vagy nincs. Ezen nem látom be, hogy sokat lehetne filozofálni.

Abban a pillanatban, ha kezdjük fellazítani, felpuhítani a határokat, rögtön jön egy zsíros hajú esztéta és szarrá alázza a kereteinek.

Most hirtelen egy közeli, futós példa jut eszembe:
P85.
Ez egy olyan verseny volt, ahol előre megadott pontokat kell érinteni menet közben. Ezeken a helyeken ellenőrzik a versenyzők áthaladását. Valamely pont kihagyása a teljesítést annulálja.
Ezek után a két első helyezett pontot hagyott ki.
Ha a célban rögtön kizárják őket, akkor max. saját fütyiségüket okolhatták volna, mert a pontkihagyás mint szabály, olyan eleme a versenynek, mely nem lehet vita tárgya.
Egyébként két szabály van, ami terepfutásban véresen komoly. (Persze most minden sor után írhatnám, hogy SZERINTEM. Tehát mindig oda kell tenni hogy: Szerintem!).

1. Ellenőrző pontok érintése.
2. Saját erőből, saját lábakon való teljesítés (no bicaj, no roller, no fakutya, no görkori) csak LÁB!

Ennyi. A többi maszlag és tupír.

Tehát beér a delikvens.
- Érintett minden pontot?
- Nem.
- Köszi, hogy eljöttél, próbáld meg jövőre, ott hátul a zuhany. Szia.
Ennyi.
Hja, hogy első, hogy második. És?

És innen jön a duma.
Kaptak büntetőperceket a kihagyás miatt.
Beszarás.
Mennyit? Miért pont annyit? Az egyik ennyit kapott, a másik annyit, miért? Egy pontnál mondjuk 20p, akkor két pontnál 40p? Akkor én kihagynék 5 pontot 100 percért. Jó? Nem? Miért?
Kap 50p. büntetést. És mi van akkor, ha a pont felé menet épp megbotlott volna egy gödörben és meghúzta volna a lábát. Akkor lehet, hogy 118,5 peccel ment volna rosszabbat. És ha a ponton evett volna valamit, amitől később rosszul lesz, akkor lehet, hogy visszaesik a 14. helyre?!
Soha nem tudjuk meg. de mind lehetséges forgatókönyv - és ilyen gyártható még ezer.
És miért?
Mert egy lapvető szabályt PUHÁN kezeltünk. Kész, meghaltunk, legyilkoltak minket elveinkkel szabályainkkal együtt.
Ráadásul pályacsúcs lett. De mennyivel? Mennyit futott valójában az első?

És megmagyarázza.
Ilyenkor szakad le a pofám.
Megmagyarázza. (No nem a versenyző, hanem a töketlen rendező. Aki felrúg egy szabályt, pláne a sajátját, az mindig nagyon okos!)
Asszongya, hogy nem volt jelzés annál a kanyarnál, ahol le kellett volna térni.
És? Más megtalálta?
Igen.
Jó, ugorjunk...
Igen, de szegény még nem járt ezen a versenyen.
És? Készült a versenyre? Elolvasta a kiírást? Ott szerepel, hogy van pont Nagykovácsiban? Igen. Akkor miért nem fordult vissza a falu határából, amikor észlelte, hogy nem csekkolt?
Ugorjunk...
Egyszerűen nincs érv, csak rendezői maszatolás.

Hangsúlyozom, hogy az én futóteljesítményem messze nem ér fel ahhoz, hogy beleszóljak a dobogó körüli viadalba. Nem is ez, és nem is EZ az eset speckó amivel gond van!

Azzal van gond, hogy nemhogy a törvényeket és általánosan elvárható erkölcsi szabályokat nem tartunk be, de SAJÁT szabályainkat sem! Akkor meg mi a jó..... tól várjuk, hogy bármi működő képes lesz?

Ha egy határidő nekem szent és sérthetetlen, akkor az AZ.
Eszembe sem jut, hogy megkérdőjelezzem
A boltban a pénztárnál fizetni kell.
Ez többségünk számára evidens. És hogy fel vagyunk háborodva, ha vki nem tartja be!
De miért is?

Én a saját előírt edzéstervemet is szent és sérthetetlennek tartottam. Ha bele pusztultam akkor is megcsináltam, csak fizikai akadály tántoríthatott el ettől.
Az idők, pulzustartományok, ismétlések mind-mind pontosan a helyükön voltak. Komolyan szarul éreztem magam, ha egy emelkedő futást nem az edzés 2. felében végeztem, mert monnyuk nem volt rá bucka...

Mivel nem értek hozzá, ezért megkértem valakit, aki szerintem ért hozzá, hogy segítsen nekem. Azon túl, hogy fizetek érte, betartom az utasításait, mert bízom benne. Ha nem bíznék, akkor ugye nem kértem volna meg. Ha meg nem tartom be az edzéstervet, akkor belepiszkálok egy olyan dologba amihez nem értek. Ha meg belepiszkálok, akkor nem sokat ér. Ha nem sokat ér, akkor meg minek fizessek érte...
Ahh... elvesztettem a fonalat...

A múlt időt csak azért használom, mert ebben a játékban a saját testem és énem csak én ismerem. Ugyan megpróbáltam figyelmen kívül hagyni ezen nüasznyi dolgot, de rá kellett jönnöm, hogy nem megy. Ez esetben nem megy és kell egy fajta felülbírálata a dolgoknak.
No, itt aztán rögtön jönnek a kérdések.
Fáj? Tényleg? Ez már annyira, hogy nagyon? Kimerültem? Nagyon? Annyira, hogy nagyon nagyon? Pihenjek még, vagy azért forszírozzam?

Mondom, ha elkezdjük áthágni a szabályokat, akkor csak a duma marad, de abból már annyi félét hallgattam...

2010. december 19., vasárnap

50. hét

Maradjunk annyiban, hogy széllel szemben nem megy.

Lehetünk nagyon kemények, nagyon elszántak, de előbb utóbb a lábszárunkra szárad az anyag. Az meg nem jó érzés...

Tavaly előtt sikerült januárra teljesen lemeríteni az aksikat, így lebetegedtem egy teljes hónapra.
Tavaly az új cipő és influenza kombó nullázta le a decembert.

Idén szeretném kihagyni mindkettő bevezetést és másképp próbálnám meg elkezdeni az alapozást és az új évet. Ennek jegyében töketlenkedem, hogy most fáj, vagy nem fáj, terheljem, ne terheljem, menjek -14 fokban futni, vagy ne... (múlt héten már írtam erről ...)

Nagyon keskeny ösvényen próbálok lavírozni.

Úgy látszik, hogy szegény Masochist cipőmmel nincs szerencsém, mert a héten megint a múlt évi tünetek kezdtek jelentkezni a bokámon. Hirtelen beletapostam a fékbe és szerda után csak vasárnap mertem futni menni. Persze más cipőben...
Egyelőre nagyon remélem, hogy ennyi volt a dolog és még az első halvány tünetek kezdetén sikerül elkerülni egy komolyabb bajt!

Tényleg rokkantblog...

Kedden elmentem az alapozás első tornatermi edzésére is. Nem volt nagy tömeg, nagyon teccett, hogy csak hárman izzadtunk és hörögtünk. Alapjába véve nem volt vészes. Azok a feladatok, amiket a derekam miatt amúgy sem tudok megcsinálni persze most sem mentek, de nem is forszírozom őket, jobb a békesség. A többi meg necces volt persze, de hát azért megyek...

Egyébként meg nagyon kedvetlenül dolgozom, mindent megteszek, hogy minél kevesebbet kelljen a gép előtt ülnöm, de persze megint év végére marad egy csomó leadás...
Meg persze számla sztornó... hogy legyekszíveséselnézéstéscsakmajdjövőre... de persze a munka legyen kész minél előbb...
Komolyan még soha ennyire nem éreztem szarul magam... mármint munkailag, meg hangulatilag, meg közhangulatilag, meg kilátástalanságilag... ebben az országban.


Ide most írtam pár sort erről, de kitöröltem, mert attól is rosszul vagyok, hogy itt majd egyszer talán visszaolvasom...

Szóval marad a kis család, a futás, meg az a pár futó, akikkel jó váltani pár szót. Egyébként füldugó... vagy nekem már az sem...

2010. december 13., hétfő

49. hét

1. Nagyon jó hét volt, mert élveztem a futást és magamhoz képest ment is.

2. Szar hét volt, mert egyre jobban fáj a jobb combhajlítóm, ezért megszenvedtem a futásaim végét.

Akkor most milyen is volt?
Ilyen...

Hideg, havas és gyönyörű, meleg, saras, csúszkálós és szörnyű, aztán megint hideg és havas és jeges és még szörnyűbb!

Jó ez a terepfutás...

- Pihentessem a lábam, vagy óvatosan terheljem?
- Élvezem a mozgást, hiányzik, miért ne tegyem?
- Inkább pihenni kéne, pihentetni, hogy ne legyen nagyobb baj.
- Ha most leállok, biztos elkap vmi nyavalya, mert körülöttem sok a náthás, köhögős.
- Inkább rövidebbeket kéne futni, max. 1ó-t és utána még többet nyújtani.
- Kenni kéne, masszírozni.
- Inkább a gerinctornára kéne figyelni és naponta csinálni.
- Vagy talán kis átmozgatás után futni és nyújtani?
- Edzőterembe kéne menni és megpróbálni futópadon nyomulni.
- Nem kéne erőltetni a kinti futást, mert nagyon igénybe veszi az izületeket. Boka, térd brrr... meg gerinc, porckorong, csípő brrrr....
- Olyan jó a szabadban kocorászni, beszívni a tiszta, hideg levegőt. Az első pár perc kicsit nyűgös, de aztán olyan jó érzés, nem beszélve utána a forró zuhanyról ...
- Nem kéne ellőni az utolsó patronokat, hosszú még a tél. Kell az erő fizikálisan és mentálisan is.

...ezek mennek folyamatosan.

Szombaton a Börzsönyben voltam.
Ez volt életem első teljesített TT-je 2006-ban.
Sötétben indultunk és sötétben érkeztünk.
Ilyen volt.
Olyan távolinak tűnik, mintha legalább tíz éve történt volna.
Idén kicsit havasabb, szelesebb, jegesebb és hidegebb volt.
Közös futásnak indult, de végül egyedül mentem. Egyszerűen a hideg nem engedte, hogy lassabban menjek, mert odafagytam volna Holló-kő szikláihoz.
A lefeléket nagyon megszenvedtem, mert a friss hó sok helyen tükörjeget takart. Én ugyan nem zakóztam, de sokan igen. Viszont annyira beállt a derekam a sok egyensúlyozástól, hogy a végén lefelé!!! menet gyalogolnom kellett és a derekamat masszírozgattam.

Érdekes megfigyelést tettem.

A pulzuskontroll miatt a felfeléket, csak nagyon óvatosan, szinte minibálban kocogtam meg. Aztán később, mikor már a derekam és ezzel együtt a combhajlítóm is beállt a síkokon is csak módjával haladtam. Ennek ellenére több sporit is gyorsan beértem. Pedig szemmel láthatóan kocogtak ők is. Egyszerűen nem hittem el, hogy lehet az én tempómnál is lassabban 'futni'. Pedig ezek szerint lehet. Próbáltam lassítani és figyelni arra, hogy a leglassabb fokozatban maradjak, de ennek ellenére egyre közelebb kerültek. Nem mondom, hogy nem esett jól.
Mármint a hó...

Hazafelé viszont a csillagokat láttam, annyira fájt a combom. Ráadásul csak gyökkettővel lehetett haladni a csúszós utakon, több mint két órán keresztül araszoltam. Nem volt kellemes.
Vasárnapra viszont megint alig éreztem, csak az a baj, hogy az az 'alig' még mára is megmaradt.

Asszem irány a polifoam...

2010. december 10., péntek

De nem sokáig :(((.

Szerdán bemutattam a sárban úszás c. műsorszámot. Hihetetlen mi volt az erdőben. Ráadásul már nem tudok olyan helyre menni, ahol ne irtanák az erdőt. Ez persze azt jelenti, hogy az utak gyalázatosak...

A jobb combom nagyon kikészült a végére.
Tegnap ki is hagytam a futást, viszont újra belekezdtem az év elején még rendszeresen művelt gerinc erősítő tornámba. A baj ugyanis nagy valószínűséggel onnan ered. Nem a combomat kell kenegetni, hanem a derekamat/gerincemet rendbe tenni. A múlt téli alapozás és rendszeres tornáztatás hatása eddig tartott. Ez van. A tünetmentes időszakokban persze én is hajlamos vagyok elfelejteni ezen edzés fontosságát, de kamatostul visszaköszön...

Viszont erősen megfogadtam, hogy ezentúl nem múlik el úgy nap, hogy valamit edzek. Legalább egy kis erősítés, legalább egy kis gerinctorna, mindegy, de kell vmi. Ha esetleg beteg lennék, akkor is lehet ezt művelni, eccerűen nincs kibúvó.

Ide is leírom, mert így számon kérhetem magamon, nincs menekvés. Ráadásul jó érzéssel tölt el, hogy tettem egy lépést előre, egy vmikori/vmilyen cél/verseny/siker érdekében.

Ma pl. már sikerélményem volt, hogy a mérleg nem kövér számmal indított ;)!

2010. december 7., kedd

Egyszerűen jó!

Tényleg. Nagyon rég nem futogattam ilyen jókat.
Valami rejtélyes oknál fogva nagyon motiváltnak érzem magam. Ráadásul jól alszom és magamhoz mérten sokat. És zabálok... Mióta elkezdtem rendszeresen futni, még soha nem mentem 80kg fölé, de most ez is összejött. Nem mintha örülnék neki, de ez is kell a jóllakott ovis filinghez...

Ezt az állapotot kellene konzerválni minél tovább.

Tavaly előtt januárra merül le az aksi és 4 hetet beteg voltam, tavaly, meg épp december volt szinte nullás. Egyszer azért megpróbálnám, kihagyni ezt a műsorszámot. Nem nagy öröm 'megint elölről kezdeni'.

Egyedül a jobb combhajlítóm zavar, de az is inkább futás végén, vagy futás után. Például, most ülés közben kifejezetten zavaró. Olyan mintha görcsölni akarna. Esetleg egy kis masszírozás jót tenne neki. Csak hát mikor megyek én olyan helyre...

Nézegettem a jövő évi túra/futó naptárakat.

Asszem jövőre nem megyek külföldi versenyre.
Mire egyenleget vonok, mindig az jön ki, hogy irreális a családi büdzsé tükrében. Nincs rá pénz. Ez van.
A naptárra pillantva igazán hely sincs, hisz jövőre a haza kínálat is igen biztató.

Csak felsorolás szerűen (nem azt jelenti, hogy ezekre mind megyek, de benne lennének a bugyorban):


01.29. - Téli Mátra
02.26. - Zöld 45
03.06. - Göcseji Galopp 55
03.27. - VTM
04.16. - Gerecse 50
04.30. - Mátrabérc-Trail
04.30. - Sárga 70
05.07. - Börzsöny Terepfutóverseny 45
05.14. - Terep 100
05.20. - Kazinczy 200
06.04. - Mátra 115
06.23. - 4x56
06.25. - UB
07.16. - Budapest Terep Kupa 85
08. ????
09.10. - Vadrózsa 50
09.24. - BÉF 60
10.08. - Less Nándor 100
10.15. - Via Dolorosa
10.29. - P85
11.19. - ISZINIK 100

Egyedül augusztus kérdéses, de más hónapban nincs sok értelme külföldre menni egy kis önkínzásért. Így lenne egy nyugodt augusztusom és talán az ősz is kipihenten, vérszemesen kezdődhetne.

Az idei évből okulva a tervezgetést sem bonyolítanám túl, a fene tudja mikor lesz vmi nyavalyám megint, aztán csak csorgatom a nyálam. Nem, ez idén elég volt. (A fenti listából idén 1, azaz egy darab versenyre sikerült eljutnom résztvevőként...)

Visszatérve a címre.

Egyszerűen jó.

Olyan jó, amilyennek lennie kéne mindig.

2010. december 5., vasárnap

48. hét

Ez kezdésnek egy kicsit erős...

Be kell valljam, hogy hétfőn csak azért nem mentem ki futni, mert egyáltalán nem volt kedvem a vízszintes hóeséshez. Lehet, hogy ez a punnyadtság kezdete, de vállalom, mert így történt. Talán ez az ajándék november tett ilyen hitszegővé, de azért jó lenne találni valakit/mit akire/amire rá lehetne fogni ezt a dolgot...

Számomra akkor kezdődik el igazán a tél, amikor a jegesvödröt hóval tudom megtölteni és így tudom hűteni a fehérbort. Márpedig ez megtörtént a héten,

tehát hivatalosan is megnyitom a 2010/2011 évad telét!

Kedden a Hárs-hegy környékén törtem a jeget, csütörtökön meg szokásos körömön balettoztam a hóban (az idő és pulzusadatok persze lehangolóak).

Tegnap a Bakonyban voltam.
Nem bántam meg.
Azt hittem, hogy a Pilisben és a Budai-hegységben nagy a hó, pedig ez smafu ahhoz képest, ami ott fogadott. Alpok ihlette, giccses képeslapokon látni csak ehhez foghatót. Kristálytiszta égbolt, szikrázó napsütés, a fákat és a terepet borító vastag hólepel, bónuszként néha a cseszneki vár látványa.
Futni monnyuk baromi nehéz volt, főleg a vége felé, amikor már három fős csapatunknak kellett a térdig érő hóban az utat törni. A 40-es távon indultunk, de végül a 30-as is elégnek bizonyult.
Alaposan elfáradtam. A gyökkettő tempóhoz is teperni kellett rendesen. A boka és térd izületeimet alapos tesztnek vetettem alá. Szerencsére a fáradtságon kívül mást nem érzek.
Egyébként nagyon élvezetes volt maga a futás. A téli erdő amúgy is különösen csendes. A hó ropogásán és a patak csobogásán kívül szinte teljesen nesztelen helyeken haladtunk. Éles kontrasztként hatott az egyetlen kitett dombtető, ahol metsző szél és kellemes hascsikarás elegye borzolta az idegeimet. Majd megfagytam, ezért tolni kellett a majd szűz hóban, egyébként meg inkább félreálltam (guggoltam) volna...


A jobb combhajlítóm viszont makacsul érezteti velem, hogy van. Létezik. Dolgozik. És kellemetlenkedik.

A tavaly csúfosan leszerepelt Montrail cipőmet vettem elő újra és próbálgatom, hátha összeszokunk. Egyelőre nem lehet panaszom, bár olyan érzésem van benne, mintha a sarkam 'gödörben' lenne. Egy kölcsönben nálam lévő noene talpbetéttel azért megspékeltem, hátha...

Legszívesebben most is mennék egy laza kört, de az eszem inkább a csendes vasárnapi ebédre szavaz.

Talán tényleg ez a lejtő kezdete?

Ha már itt tartunk a lejtő kezdetén.

Kir.

Bár sok rokon él francia honban és gyermekkorom szünidőt meglehetős számban töltöttem ott, nagy nagy vonzalom nem alakult ki. Vagyis bizonyos értelemben igen.
Például életem első közterületét pont ebben az országban terveztem, akkor, amikor Montpellier-ben töltöttem szakmai gyakorlatomat. Ez volt a Carriera park.
Ez az egész 6 hetes gyakorlat megérne több posztot is, de majd máskor...

Szóval 'kir'.

Sajnos az idei fekete ribizli termésünk nem volt elég bőséges, ezért saját készítésű málnaszörp és helyi, száraz fehérbor vegyítésével követjük el. Igen, ez a vegyítés akár szentségtörésként is hathat, de engem nem érdekel, hogy minek hat, mert finom. A széplelkű bor sznobok meg bekaphatják...

Ráadásul mindez hidegtől gyöngyöző, hóval töltött, jeges vödörben hűtött fehér borral. Nyam, nyam...

Jahh kérem, hogy ez egy főleg futásról szóló blog?

Denemis...

2010. november 29., hétfő

47. hét

Ugye megmondtam. Ágyő langymeleg ősz...

A hétfői kiadós esőt szemlélve már előre rettegtem a keddre tervezett BÉF bejárás miatt. Nem igazán volt kedvem egész nap szakadó esőben szüttyögni. Mert ha még verseny csak-csak, de csak úgy...

Szerencsére napsütéses futóidőnk volt. Nem volt nagy iram, de 60 kili környéke és 3000m szint lett belőle. Főleg az lepett meg, hogy a szintet abszolút nem éreztem meg. Monnyuk vittem botot, mert brutál sárra készültem és lehet, hogy ez jelentett nagy segítséget.
Frankó kis verseny lesz ez, főleg ha hozzá számítom, hogy ezt a távot sötétben kell majd abszolválni. Az eddigiektől nagyon eltérő a karakterisztikája, teljesen más hozzáállást igényel. Szerintem aki nem járja be előtte az nagy pofont kaphat.

A szerdámat teljesen elvitte az asztal gyártás, így futni sem mentem, bár így utólag talán jobb is, hogy pihentettem a csülkeimet.

Csütörtökön úgy alakult, hogy a HHH környékén futottam és megint eltévedtem. Nagyon kíváncsi vagyok mennyi idő kell még ahhoz, hogy képben legyek arra felé?!
Féltem, hogy fáradt leszek, de nagyon élveztem és az emelkedőket is bőven meg tudtam futni.

Este az asztal is átadásra került, bár 1-2 csapot bele kell még tegyek:


Szombaton felkerült a hétre a korona.

A Nagy-Szénás környékén futottunk, szikrázó napsütésben, néhol térdig érő hóban. Ismét rá kell érezni a téli futásokra, mert többször is sikerült elcsúsznom. A hó alatti vastag sár nagyon alattomos. A Kutya-hegyről lefelé annyira fájt a bal térdem, hogy azt hittem végem van. Persze húztam a belem futótársam után és meg sem mukkantam, de nem volt leányálom. Azóta még a lépcsőzés sem probléma mentes.

A maradék hétvégén pihentettem, krémeztem a lábam, remélem, csak a hirtelen csavarások nem tetszettek neki. Ez a térdem egy pár évvel ez előtti, hirtelen felindulásból elkövetett teremfoci alkalmával majdnem kificamodott, így vigyáznom kell rá. Azóta soha nem éreztem és remélem, hogy nem is fogom...

Ha nem is volt tankönyvileg tökéletes ez a hét, de a km és szint adatok jól néznek ki, ha az ember kellő távolságból tekint rájuk.

2010. november 26., péntek

P85 film még még

Eredetileg emilnek indult de poszt lett belőle...

Nemrégiben egy elég karakteres családi házhoz kellett kertet tervezzek.
Leültem és húztam 1, azaz egy darab vonalat.
Aztán félretettem jó pár napra. Tudtam, hogy az az egy vonal a lelke az egésznek. Éreztem, hogy megfogtam a lényegét, de kibontani még nem tudtam. Egész a tervleadás előtti napig jegeltem a dolgot. Persze sokszor eszembe jutott és sokszor majdnem le is ültem a folytatáshoz, de a leadás miatti kényszer feszültsége kellett ahhoz, hogy két óra alatt befejezzem.
Természetesen a vonal megmaradt, és arra épült az egész :)))...

Nagyon fontos dolognak tartom ezt a fajta közelítést, főleg az 'alkotás' jellegű dolgoknál.
Pont ez hiányzik a P85 film-ből/nél...
Nincs meg az a vezérfonal, az az ötlet amire fel lehetne építeni. A mag nélkül meg csak csupa máz az egész.

Tegnap este találtam/kerestem/néztem/letöltöttem pár Queen számot. Soha nem voltam nagy rajongójuk, de azt azért el kell ismerjem, hogy 'lehet szeretni, lehet nem szeretni őket, de megkerülni nem'. És eszembe jutott, hogy ez milyen jól illik a P85-höz.

Ráadásul a zenék címe is elég beszédes:

Dont't stop me now
Flash
It's a hard life

Ezt szeretem is:
Under pressure

Marad egyelőre a fonalkeresés, bár a keresésben nem hiszek, általában megtalál engem az a fonal nagy keresés nélkül is. Az más kérdés, hogy mennyire sikerül kibontani...

Mert ez is olyan mint egy dobócsel. Igazán addig érdekel, míg el nem repül az ellenfél, a ziccer meg néha kimarad...

2010. november 21., vasárnap

46. hét

Asszem fogok írni heti összefoglalót, hogy egy kicsit a témánál (is) maradjak.

Az az érzésem ,hogy az utolsó víg őszi hetet zártuk.
Napfény, madárcsicsergés, rövid gatyó...

Jövő héttől felejtős...

Ennek jegyében vasárnap-hétfő-kedd kicsit belehúztam a levesbe és bár szerdán talán valahogy cipőkanállal még belefért volna egy szűk óra, de végül inkább pihentem. Nem tettem rosszul. Kellet ez a nap.
El is gondolkoztam, hogy talán az edzésbeosztásnál is célszerű lenne inkább a saját ritmusunkat követni, nem pedig a naptár merev kereteit. Mindenki hetekben, meg hónapokban gondolkodik, pedig ez egyáltalán nem evidens. Miért is gondoljuk, hogy saját bioritmusunk 7-el, vagy 30-al osztható.
Brrrr... Pláne héttel.
Már a szeme sem áll jól.
Arra gondoltam, hogy egy 3+1, vagy 4+1-es edzésrend lehet, hogy jobb lenne?
Küldtem levelet ez ügyben a szagértőnek, hátha tolerálható ez a kérés. Monnyuk így a hosszú hétvégi futások nem biztos, hogy szombat-vasárnapra esnek, de ez engem nem zavar, mert többször vagyok hét közben szabad, mint hvégén.

Szóval szépen gyűjtögettem. Végre szintet is. Összehoztam egy 1,5 ó-s kört kétszeri Nagy-Szénás érintéssel. 13 kili és 640 m szint. Ezt most csiszolgatni fogom.
Sunyi emelkedővel indul, fel a piroson a Nagy-Szénás-ra, aztán meredekebb részeken át fel a csúcsig. Másik oldalon le, jó hosszan, a favágók által feltúrt részek érintésével, immáron jelzetlen úton. Egy kis alig járt, mély avaros, némileg bujkálós ösvényen újra fel, majd a K+-ra cuppanva köves emelkedőn lehet nyomni a Kutya-hegyre. Itt van egy kis vízdepóm, ez aranytartalékként, végszükség esetére szolgál. Innen már csak egy ugrás a Nagy-Szénás II., majd lefelé vissza a rajthelyig...

A héten még megpróbáltam kihasználni az utolsó alkalmakat olyan ház körüli munkák elvégzésre amik a derekamra nézve veszélyt jelenthetnek.
Pl. csütörtökön a fenti kör abszolválása után feltalicskáztam egy csomó kockakövet a teraszhoz. Úgy pihenésképp. A 10. kanyar már nem esett jól annyira...
Egy kicsit eltöprengtem azon, hogy a futás utáni pihenés talán máshogy fest egy városi lakásban, mint itt a prérin.
Volt még ezen kívül burkolás, glettelés, festés, favágás, cipekedés és némi famunka...

Jahhh! Famunka!

Zselyke lányom szülinapja lesz a héten és erre készítek egy asztalt. Nagyon tetszik ez a fajta munka.
Ferencnél dolgozom.
Ferenc nem Feri, Fecó, hanem Ferenc.
Pont szüleim korosztálya. Ennek ellenére gyermekeim egy idősek az ő legkisebb lányával.

Hivatalosan ötvös. Az Iparművészetit végezte és sokáig saját műhelyében dolgozott. Vannak szobrai is itt-ott... Aztán kiköltözött Pcsabára és most nem a fémet püfföli, hanem a fát simogatja. Az az emilcíme is, hogy fafemsimogato. Hirtelen ezt találtam róla a neten.
Nagyon sokat tudnék írni arról amit Ferenc(-ék)-nél át/meg-élek.
Párat azért kiragadnék, mindenféle rendszer nélkül, csak hirtelenjében.
Ferenc nem utazik. Sehova. Van egy külső szemlélő számára átláthatatlanul dzsumbujos kertjük, tele száradó fákkal és ő innen nem nagyon mozdul ki. Hozzá persze jönnek sokfelől, de ő általában otthon van. Néha-néha egy-egy munka miatt megy el, de igazán a műhelyében szeret dolgozgatni.
Sokszor megyek fel csak úgy...
Leülünk a teraszon, előveszi a kézi kávédarálót, darál egy kis kávét, felteszi, tejet habosít, lefő a lé, isszuk. Néha csendben, de legtöbbször jókat dumálgatva. Pont azok a témák kerülnek szóba, amiket valamilyen oknál fogva ez ember a szüleivel is megbeszélhetne, de sajnos nem teszi.
Én nem teszem...
Mostanában keveset ping-pongozunk, de régebben, nagyban ment a dolog. (Érdekes volt megnézni ezeket a fotókat. Jó volt a hangulat...)
Szóval fával dolgozik, de ez nem az az asztalos szint. Nála egyenes fadarab, léc, gerenda nem igazán létezik. Ha lehet, csapol, ragaszt, és keveset csavaroz, szögel.
A legjobban az fog meg az ottani munkában, hogy nem akarjuk feltétlenül megerőszakolni a fát. Inkább csak megtalálni a nekünk legjobban oda valót, egy kicsit kibontani a burkából és a lehető legtöbbet láttatva meghagyni belőle a javát.
Elég rég voltam nála és van pár félbehagyott munkám. Egészen pontosan csak félbehagyott munkáim vannak ott. Ez a szülinapi ajándék talán a határidő miatt el fog készülni. El KELL készüljön!
Munka közben arra gondoltam, hogy bazi jó filmet lehetne készíteni erről. Olyan egyedi és magával ragadó a környezet. Maga a munka, az alkotó folyamat is olyan érdekes, hogy már most érzem az ízét...

Ez is olyan jellemző rám. Mármint a félbehagyott munkák...
Emlékszem, többször veszekedtem csapattársaimmal egy-egy kosármeccs kapcsán. Engem addig érdekelt a történet amíg átvágtam az ellenfelet. Egy dobócsel, egy testcsel, egy jó passz. Nekem sokkal nagyobb örömet okozott egy győzelmi zászlóként tovaszálló ellenfél, mint maga az ennek révén megszerezhető pont. Volt, hogy a csel után egyszerűen elröhögtem és a 100%-os ziccert kihagytam, mert az már nem érdekelt. A neheze megvolt, a győzelem learatása már nem érdekelt. Ez monnyuk csapatsportban elég necces helyzeteket szült...

Volt egy olyan szerelésem (prakker), ami annyira valószínűtlen volt, hogy a bírók állandóan lefújták. Volt, hogy kipontozódtam miatta, de én tudtam hogy teljesen szabályos és bár a további játékomat kockáztattam, a legtöbbször nem hagytam ki. 99%-ban sikerült és 90%-ban befújták mint hiba. A többiek meg őrjöngtek, hogy miért csinálom. Az ellenfelet ziccerbe engedtem, majd félig hátulról, egy ütem késéssel felugrottam vele együtt. Mivel úgy érezte, hogy lemaradtam, szépen elengedte a labdát. A labda szállt a levegőben. Én közben olyan magasra emelkedtem, hogy néha az ellenfél feje, nekem derék magasságban volt. Az ütemkésés miatt a labdát már elengedte, tehát szó sem lehetett arról, hogy a kezéből ütöttem volna ki. A levegőben a gyűrű felé szálló labdát baromi erővel lecsaptam. Olyat szólt, hogy majd beszart szerencsétlen. Mivel más irányból érkeztem, így nem is estem rá. tehát így sem értem hozzá. Ennek ellenére lefújták, mert a testem takarásában egyszerűen nem hitték el, hogy nem érek az ellenfélhez. NBII-ben néha volt két bíró, akkor nem volt baj...

Vagy emlékszem a kötényekre. Gimnáziumban volt, hogy egymás után három kötényt adtam és annyira röhögtem a végére, hogy nem lőttem be a gólt. Egyszerűen nem az volt a lényeg...

Nem is igazán értem, hogy miért és hogyan kanyarodtam ide, de nem is számít...

Talán az számít, hogy nagyon szerettem azokat a sportokat és helyzeteket, ahol az erőn kívül a fifika is sokat nyomott a latba.  
(Most legszívesebben hoznék egy csomó kosárlabdás példát, mert ott az utolsó 5 perc is néha eltartott fél óráig és vérre menő taktikai csata ment. Csak észharc... De ez nagyon hosszú lenne...)

Ahogy már talán írtam is.
Azt érzem, hogy a táv hosszával és az idő hosszával már egyre nagyobb szerepet játszik az ész. Az intellektus, az önfegyelem, a probléma megoldó képesség. Nyilván kell erő, edzettség, de mindezek fabatkát sem érnek ész nélkül...

No. Most aztán csak a hetem nem foglaltam össze...

2010. november 18., csütörtök

imázs

Jól kitaláltam, hogy milyen legyen a blog új arca, teljesen egyedi lett...

2010. november 16., kedd

Irány

Szeretem ha van perspektíva :)))...


2010. november 15., hétfő

Az

Csak az arcokat nézzétek, a gesztusokat és nyissátok ki a fületeket...

2010. november 14., vasárnap

Blog

Sajnos nem vagyok egy bitkirály, így óhatatlanul is nyomokat hagyok magam mögött. Legutóbb is megtalálta vki a blogot, ami magában talán nem is lenne baj, de feltette a blogroll-jába, ahonnan aztán bárki ember fia ideklikkelhetne.
Ezt meg nem akarom.

Meg nem tudom mondani, hogy miért, de nem.

Szóval lehetne titkosítani, de ahhoz kellenének emilcímek és ezzel tényleg kontrollálhatnám azokat akik veszik a fáradtságot és nem sajnálva idejüket átfutják soraimat.
Ez a belterjesedés meg azért nem tetszik, mert azért hátha olvassa olyan is, akit abszolút nem ismerek és talán kell neki egy kis adalék ahhoz, hogy fusson. Elkezdje, vagy folytassa. Bár amit itt olvas az után lehet, hogy abbahagyja :)))...

Szóval a tipikusan baszni és szűznek maradni esete. Akik ezt játsszák azoktól nagyon ki szoktam akadni.

Vannak olyanok itt, amiket szűk körben talán leírhat az ember. Egymás között megbeszéljük - mondhatnám rá. Nagy nyilvánosság előtt viszont nem túl szerencsés, mondhatni inkorrekt... gondolok itt olyan posztokra, ahol a szereplők jól azonosíthatók. Bár lehet, hogy túllihegem, nekem ez gondot jelent. Ha meg a témáimat szűröm meg, akkor meg minek írok...

Nagyon nem igénylem az írott reakciókat, mert tényleg nem azért pötyögök, de most kifejezetten érdekelne a véleményetek!
Titkos, vagy nem titkos?

P85 film még

Ez volt az első verzió, de ez kissé hosszú lett, mint ahogy a folytatás is az lett volna...


P85 bevezetés (1. változat) from PALL Attila on Vimeo.

2010. november 13., szombat

P85 film

Az egyes verzió bevezetője hosszú. Nagyon. A folytatása még hosszabb lenne. Nyúlósan az. Mert a Piros is az...

A kettes már beláthatóbb, de egyelőre a folytatás meghaladja bitképességeimet.

Marad a bevezető:


P85 bevezetés (2. változat) from PALL Attila on Vimeo.

2010. november 12., péntek

Rendszer

Ha már ilyen szépen válaszoltam az alábbi posztban, akkor egy pötynyit leírom ide is. Épp ma jutott eszemben vezetés közben.

Elfogadok én egészen szélsőséges nézeteket, legyen az vallási, politikai, terepfutási, bothegyezési, vagy mittudoménminek a tárgyában.
DE!!!
Legyen koherens!
A legbutább döntést/választást is meg tudom emészteni, ha van benne rendszer, ha átgondolt. Amennyiben úgy adódott, hogy kissé elhajlott piciny ágacskánk azon a nagy-nagy családfán az állatokétól, akkor mondjuk ez lehetne egy olyan momentum amelyre ráfoghatnánk másságunkat.

Ebbe a gondolatkörbe tartozik azon vesszőparipám is, hogy a fent emlegetett, akár ordas nézeteinket is nevén nevezve vállaljuk. Nem az a gond, ha vmit máshogy, nagyon máshogy gondolunk. Az a gond, ha ezt másnak akarjuk láttatni. Ha tudva gondolati másságunkat mégis a vállalható többségi csapásirányhoz igazítva tálaljuk a mondókánkat, vagy ahhoz simítva magyarázzuk meg.

Persze megint szájtépés...

De mentségemre legyen mondva, hogy csak ma nem futottam és holnap megyek egyedül egy hosszút.

2010. november 9., kedd

Ágtörés!

...vagyis inkább áttörés!!!! Érteeed?!

A hétfői nappal végre tényleg a régi kerékvágásba zöttyent az életem!
Szinte hihetetlen!
Annyira vágytam már az én kis kiszámíthatóan kiszámíthatatlan időbeosztásomra, a megszokott stresszfaktoromra, a reggeli futásaimra, hogy csak most érzem igazán mennyire más így az élet! Olyan érzés ez mintha eddig álltak volna a fejemen most meg leszállt volna az illető...
Hétfőn rögtön PB-t mentem szokásos lazulós körömön. Olyan alacsony volt a pulzusom, hogy alig hittem a vekkernek. Végre lehetett tolni! Az órácska végén is a rég megszokott és rég hiányolt ismerős fáradtság érzet, mely nem keverhető és keverendő össze a kimerültséggel és bármilyen más fáradtsággal. Inkább pezsdítő, mintsem hervasztó ez!

Ma rég nem rótt ösvényekre tévedtem. Első futásaim és első emelkedőfutásaim helyszíneire.
De kellenek ezek!
Bár néhol olyan árkokat vájt a tavaszi/nyári csapadék, hogy lazán beléjük is állhattam volna, de alapjában véve semmi nem változott. És ez nagyon jó!

Már nagyon rég azon töröm a fejem, hogy készítek egy filmet a különböző évszakokban felvett futásokból, de többször bevillant az is, hogy képek nem is kellenének, csak a zajok. Annyira más a téli lihegés, a hó ropogása, a latyak csattanása, a csendes erdőben, vagy a tavaszi madárzsivajt megtörő cuppanós léptek, ragacsos, saras csúszkálások nesze. A nyári verejtékes zihálás, a patakok csobogása, a forrásból való kortyolás, vagy arcmosás zajai. A hulló falevelek, a zúzmarás lépések, a ködös, csöpögős hidegek és mondjuk egy tábortűz pattogása...

Persze megint furcsa, de ez talán egy süketnek sokkal meghatározóbb, mint másnak. Aki lassan elveszt valami fontosat az nagyon vágyakozik utána és nagyon felértékeli magában annak a dolognak a jelentőségét...

Szóval mostantól: reggel futás, zuhany, reggeli, oszt munka!

2010. november 4., csütörtök

No jó, egy kis futás...

Annyira tipikus, hogy akinek nem megy az dumál róla...

Mostanában csak a számat tépem és nem az ösvények avar szőnyegét.

Pedig nem is. Kedd, szerda, csütörtök. Futottam.

Jó, nem is. Kocorásztam.

A disznótoros nem tett jót, az biztos, talán mára hevertem ki teljesen. Kár erőltetni, nem megy nekem ez a húsevés...
Szóval ma frankó volt. A hátamnak kutya baja. Pont jól időzítettem, csak a számomra legfontosabb egy héten fájt. Bravó!

A P85-ről nem is írtam, pedig kellett volna.
Fotóztam, meg videjóztam egy csomó frankó kölcsön cuccal. Mentálisan brutálisan fárasztó volt. Fizikálisan meg azért, mert nem ettem/ittam egész nap semmit és a végére már annyira görcsölt a fejem, hogy járni alig bírtam. Aztán az egyik privát ponton jól belelegeltem az ellátmányba. Nem volt szép dolog, de eccerűen élet/halál kérdése volt...

Nagyon irigykedtem a résztvevőkre, de most ilyen lapot osztottak. Idén sokadszorra...

De ma tényleg frankót futottam. Olyan valószínűtlenül meleg volt, hogy szinte tavaszias hangulatom volt. Annyira, hogy túl is szaladtam egy kereszteződésnél, mert a lehulló levelek teljesen átrajzolták az erdőt. Megint más és megint máshogy szép a természet.

Ismét bebizonyosodott, hogy a lefelé és sík futás nem megy. Enyhe emelkedőn, kényelmes tempóban annyi a pulzusom felfelé menetben, mint enyhe lejtőn lazán lefelé. Nem értem. Nem tudok olyan lassan futni lefelé, hogy lemenjen a pulzusom. Ilyen nincs és mégis van.
Erre még ki kell találni valamit, mert míg a többiek pihenni tudnak a lejtőkön, addig én dolgozom rendesen...

Végre ilyen problémák! Nyam, nyam...!!!!!

2010. november 1., hétfő

Széllel szemben. Még, még, még...

Kezdik kapizsgálni. Nemhiszemel! Kezdik?!

Pedig csak párszor mondtam el itt-ott suttyonban, csepegtetve és lőn!

Halvány derengés!!!!

Pénz van.
Ha nem is sok, de van.
Csak jó magyar szokás szerint, nagyon nehéz, verejtékes munkával sikerül lehúzni klotyón...

Onnan kezdeném, hogy nem igazán értem mi keresni valója van a terepfutásnak az UMSZ-ben.

Vanasszonygya:
S70
T100
M115
P85
Kb. ennyi ultra van, ami terepen zajlik (máramennyireultra). Nem hiszem, hogy sokat kihagytam...

Szóval csá' UMSZ! De akkor merre az arra?

Csak azért veszem alapul az MSTSZ-t, mert ott tudok pár adatot és némi (monnyuk kevés) áttekintésem is van.

Ez, mivel országos sportági szagszövetség, kap 1,5 millió!!!!!!!!! HUF-ot.
Ezt a szagszövetséges dolgot elég nehéz megkapni, de mivel lobbiereje van az MSTSZ-nek (nem kicsi) megvan neki. Hurrrrrá!
Alapszabálya szerint bajnokságot KELL NEKI szervezni. Azért kap pénzt.

Waldorfos óvoda fenntartásban van némi tapasztalatom. Pár évig voltam egyesületi titkár is. Ott is azt hangoztattam, hogy lehet sok mindent csinálni, de ha Állambácsi ad valamit, akkor legalább a min. feltételeket teljesítsük.

Ez jelen esetben annyit tesz, hogy kellene pár egyesület (van/vannak!!!), azokba/azoknak kellenének igazolt versenyzők. Szerintem ez nem olyan nagy gáz. Ha vki elmegy focccizni, vagy kosarazni, vagy lengőtekézni, akkor természetesnek veszi, hogy lesz kék (tényleg, még kék?) könyvecskéje. Elcsoszog a sportorvoshoz évente és kap bele pecsétet. Ráadásul egy csomó helyen kérik már ezeket az igazolásokat, legalább ez is le lenne tudva.
Meg kurva jól hangzik, hogy igazolt terepfutó vagyok. Neeem?

Ha lenne 500 terepfutó és TT-s emberke, akkor ez a lóvé 4-5 milla lenne!!!!
De nekünk nem kell!
Pfujj az a rohadt pénz. Pfujj de gusztustalan. Le kellene igazolni, meg vérnyomást mérni, meg minden... pfujjj...

Jó, jó, vegyük a mostani alapesetet. Rühelljük a sok pénzt, van 1,5 millánk.
0,5 millió a fenntartás. Nem tudom mire, de vegyük azt, hogy ennyi.

Marad 1 millió HUF.
Ma ebből az MSTSZ szervez pár versenyt, amire a kutya nem megy el. Hogy miért nem azt nem egészen értem, de nem megy el és ezzel el is úszott a pénz.

Véleményem szerint egy szövetség NE saját versenyt szervezzen!
(Jó, ha már minden nagyon megy, akkor egy egyfordulós kupát nyomhat. Mondjuk az idei Budapest Kupa fasza is lenne. Csodálatos útvonalon, jó időpontban, de ez más tészta...)
Mindenki sír, hogy nincs pénz. Rendben. Magyar ember pénzből ért. Árérzékenyek vagyunk, vagy mi?!

Azt mondom én szövetség, hogy a 2011-es évben támogatok 5 versenyt 200.000 - 200.000 HUF-al. Cserébe azt várom el, hogy
  • rajtszám
  • tömegrajt
  • időmérés
  • ilyen, olyan eszem iszom
  • startpisztoly
  • wunderbaum illatosító a klotyóban
  • stb.
Szerintem lenne jelentkező.
Ezeken túl az fenti követelményeket betartóknak - és persze a támogatott versenyeknek -az igényeit felmérve sokkal kedvezőbben tudok
  • pólót nyomtatni
  • fénymásolni
  • izóbármit beszerezni
  • grafikussal megegyezni
  • éremkészítővel tárgyalni
  • stb.
Sokkal jobbak a tárgyalási esélyeim egy esetleges szponzorral, hisz nem 50-60 résztvevőre, hanem 8-10*50-60 résztvevőt tudok felmutatni.
A maradék kóla pedig nem szétosztásra, hanem a következő versenyre kerül... Baromi sok pénz megy el így.

Nem egyes versenyszervezőkre hárul az
  • asztalok
  • székek
  • kannák
  • kis tálak
  • kis kések
  • ponyvák
  • stb.
beszerzése, hanem közösen szerezzük be ezeket és a támogatott versenyekre önköltséggel tudjuk akár bérbe adni, akár ingyé rendelkezésre bocsájtani.

Tehát legyen egy átlátható, tényleg minimális elvárásunk, de cserébe adjunk pénzt, vagy legalább az együttes nagyság erejét. Más tészta, hogy ennek a közösségi, közösségépítési része sem elhanyagolható.

Ha már így összejöttünk, akkor ezen szövetségen belül egyeztethetők a versenyek időpontjai is és nem lesz egymás nyakán pl. a Mátrabérc és T100, mint ahogy jövőre egymás nyakán lesz. Bravó, ügyesek vagytok fiúk. Nem volt eccerű, de sikerült...

Én mint futó pedig nyugodt lehetek, hogy ha egy szövetség által támogatott rendezvényre megyek, akkor lesz

  • rajtszám
  • időmérés
  • ilyen, olyan eszem iszom
  • startpisztoly
  • wunderbaum illatosító a klotyóban
  • stb.
Ha meg nem wunderbaumos, akkor jövőre nem támogatom.

Egy kis odafigyeléssel egyébként az 500-as létszám is elérhető (legalább adminisztratíve!) és akkor a 4-5-szörös pénz csodákra lenne képes...


Ha ez már megy, akkor lehet bajnokságot is kiírni, de nem ezzel kellene kezdeni. (Lehet, hogy kéri az állambácsi, akkor meg írjunk ki valamit bánom is én, de ez huszadlagos ebben a sorban.)

Biztos kihagytam ezt-azt, de mindjárt jönnek a vendégek az idei első disznótorosra és marhára bejönnek az illatok a konyháról.
Értitek?
Bocs.

2010. október 29., péntek

Bécsi videjó


Bécs - 2010 from PALL Attila on Vimeo.

Azért a nyugdíjas zene, mert az esküvőnkön is ez szólt...

2010. október 28., csütörtök

Széllel szemben

nem megy. Ennyi.
Fatalista vagyok. Egyre inkább. Hiszem, hogy a dolgok nem történnek 'csak úgy'. Lehet, kell is küzdeni az életben, de meg kell érezni azt, amikor a széllel szembeni hugyozás naggggyon átáztatná a nacit.

A bécsi kiruccanás óta gyakorlatilag egy folytonos napnak érzékelem a történéseket. A múlt hétvégi laza karitatív munka után végre elkezdett fájni az egész hátam. Nagyon hiányzott, idén még nem volt semmi bajom a derekammal, hátammal. Talán ma van az első nap, hogy fájdalom nélkül tudok ülni, csak akkor érzem, ha mozgok. Khmmm...
Mondom: m o z g o k! Nyema futás a héten.
És nyema meleg és nyema melegvíz. Lassan egy hete nem működik a házunk. Ez ugye teljesen normális. Vettünk egy márkás kazánt, hogy majd milyen jó lesz a szerviz... Aha... Eddig ott tartunk (1 hét alatt), hogy van egy számunk, ahol az üzenetrögzítőre mondtuk, hogy mi a baja a gépnek, és várjuk, hogy a szaki majd visszahív és 161.000 HUf kifizetése ellenében mindent megjavít. Jó nem? Ha nem lenne kemencénk már rég megfagytunk volna.

Ez csak mellékzönge, hogy mi is foglalkoztat amikor épp nem csesztet valaki...

Közben blogilag több téma is felvetődött bennem, de egyszerűen nincs kedvem a 10 fokos irodában írogatni.

Ha nem tűnt volna fel, akkor végre leírom, hogy persze a P85 almás.
A szívem szakad meg.
Gyönyörű napos idő van és egész kellemes a hőfok is, nincs vészes sár, szóval fasza lesz. Nekik...
Monnyuk tájfun, jégeső és hóvihar nélkül nem is igazi. Tulajdonképpen ezért nem megyek :)))...

Nem is mondhatnám, hogy nehéz döntés ez, mert egyszerűen nem lenne sportszerű saját testemmel szemben. Nem tudom ki hogy van vele, de én szoktam értekezni saját testemmel. Egyes szám második személyben (néha magázom is). Lehet, hogy kissé skizofrén a dolog, de ez van.

Szóval az elmúlt pár hétben, de legfőképp a uccsó kettőben nagyon kitett magáért. Keveset pihent, stresszelt eleget és kapta a terhelést. egyszerűen nem lenne fair azt kérni tőle, hogy nyolcvanegynéhány kilit nyomjon. Lehet. De nem fair.
Mert ugye nem az a fasza csákógyerek, aki megoldja a problémákat, hanem az, aki nem kerül olyan helyzetbe, hogy legyen mit megoldania. Mondjuk ilyen alapon akkor nem indulnánk hosszabb futásokra, de azért a fair play szabályai szerint legalább kell esélyt hagyni szervezetünknek. Neki.

Most nem megy. Kész. És persze megint nem vagyok űberfasza. Pedig inkább talán írnom kéne előre valami jó mentegetődzést és rajthoz állni, eleve fajsúlytalanná téve ottlétemet. Igen, ez jó lenne :)))... Meg Miskolcon élni. Ó, vad kelet!

No hagggyuk.

Magamban morzsolgatva a témákat egész összefoglalt gondolataim voltak ma az autóban ülve a terepfutás egyesületi meg szövetségi, meg egyéb szervezeti dolgairól. Jobban örülnék, ha ez nem blog, hanem valami diktafonos dolog lenne, mert marha sok billentyűt kell lenyomni egy ilyen téma végigszántásához.
Egyelőre fázom is és álmos is vagyok, így ez a következőre marad.

Azért gondolatébresztőnek idézném az UMSz által kiírt magyar, 2010-es Terep ULTRA Kupa versenyeinek távjait:
40 km
50 km
44 km
55 km
44 km
50 km
50 km
70 km
60 km

Lehet, hogy minden futó ultrával mosatja a cuccát. Akkor rendben, de monnnya már meg nekem valaki, hogy ebbe mi az ULTRA?
Oké, rendben, kicsi is, sárga is, de a mienk... Haggyámá!

Folyt. köv.

2010. október 24., vasárnap

A hét megkoronázása

Ihajjjj csuhajjjj, ez ám az igazi!!!!!!!

A hét elején még egy-egy ellopott kis futásra is volt időm, amiből két kisebb P85 bejárás is kerekedett. Végre láttam világosban a végét! Ez teljesen feldobott! Egész más taktika kell az utolsó kilikre, ez már biztos.

A munka frontján egyre sűrűsödtek az események, így pénteken már szó sem lehetett futásról, hétvégén meg különösen nem, hisz gyermekeim iskolájában dolgoztunk. Október 23-án kommunista szombatot tartottunk, hogy legyen egy kis spétje a dolognak.

Már előre be voltam szarva, hogy a bankárokat, cégvezetőket, meg mindenféle fejest miképpen fogom dirigálni a kertépítés során. Egész jól ment. Voltunk vagy 30-an, egy csomó gyerek, közben munkagép dolgozott, állandóan szólt a mobilom, szóval volt dolgom. Jól haladtunk, jó volt a hangulat, csak agyilag baromi fárasztó volt. Elsőnek érkeztem, utolsónak mentem haza, közben azért én is dolgoztam, így érzem is a karjaimat. De sebaj, legalább ingyen csináltam.

Mire hazaértem az áram is elszállt, így gyorsan áramot szereltem, de aztán mikor észrevettem a szétolvadt biztosítótáblát, be kellett lássam, hogy inkább szakira lesz szükség. Csodák csodája meg is szerelték iziben, már csak a kárfelmérés maradt hátra. A legfájóbb pont, hogy szétment a gázkazán vezérlése. Jajj de jó! Ez szombat este derült ki, így se meleg, se meleg víz és csak az egyik gyermek lázas...

Ma megint robot, holt fáradtan haza a fagyos házba és kis kádban fürdés lábosos meleg vízzel. 70-es évek fíling. Pár izzó, CD lejátszó, router az eddigi kárlista és ki tudja még mire derül majd fény...

Holnap már hajnalban loholhatok, de nem számít, mert hét végén kipihentem magam. Talán sikerül 5 számjegyű összegből megúszni a gázkazán elektronikájának cseréjét, de legalább van cél amiért az ember dolgozik, már épp nem tudtam mire költeni a lóvét...

Életet leheltem a netbe és belenéztem a terepfutás topikba is.

Bár ne tettem volna.
Ismét elszomorított.
Pedig olyan sokszor megfogadtam, hogy nem olvasom, mert csak nagyon felhúzom magam rajta. Mert ugye ezek a futók az én családom ugye...
Aztán ez a család olyan mint egy átlagos magyar család.
Vannak űberfasza tagjai és vannak kevésbéűberfasza tagjai. És vannak olyan neműberfasza tagok, akik űberfaszának akarnak látszani és az űberfaszák még űberfaszábbnak. De mire megtalálom azt a pár értelmes hozzászólást a topikban, miért érdemes olvasni, addig annyi seggnyalást és űberfaszáskodát kell végignyalnom, hogy egy ilyen pihentető napon elmegy az egésztől a kedvem. Ráadásul az egyik űberfasza seggnyaló épp az edzőm, akinek emberi kvalitásitól eddig sem voltam elragadtatva, de kezdi pedzegetni a határokat. Mert bárhogy is próbálom magyarázni, csűrni csavarni, azért nekem fontos az, hogy aki edz, arra felnézzek. Mint sportolóra és mint emberre. És bíz ezt nagyon nehéz szétválasztani. És nagyon nem az a baj, ha valaki nem a legkeményebb csákógyerek, aki negyed citrommal futja a Spartathlont és aki még egy gatyamadzag kidörzsölődést is képes túlélni, de az már nagyon, ha másnak akar látszani mint ami. Mert akkor ki is?

És félek, hogy eccer nagyon csúnyát írok én abba a topikba és akkor nagyon nem lesz jó nekem, mert összeveszni azt nem tudok és nem akarok és belehalnék, ha már ez a kis családom sem marad meg.
De azért az egyik űberfasztától pl. megkérdezném, hogy amikor minap az időjárástól függetlenül jósolt magának 4:40-es időt egy sprint versenyre, akkor miért nem kommentálta az 5:30-as szakítását. És miért ült darabszarként a célban? Hja, esett az eső. Apukám, akkor most pengék vagyunk, vagy csak a szánk nagy? Elismerem én mindenki érdemét, nem vitás a kvalitás, de az arccsökkentőket kérem bevenni, mert nagy lesz a következő versenyen a légellenállás!

De egyáltalán én vagyok a legnagyobb fasz, hogy képes vagyok egy ilyen jó kis hétvége után ezen felhúzni magam. Mindenkinek elnézek én mindent, de a családban legyen rend, no!

Az erdő ilyenkor (is) gyönyörű.
Ez a sport egy csoda.
Ki kell menni és futni, nem topikot olvasni.

P85-re megyek. Nincs az a hideg lakás és munkahegy ami visszatántorít. És élvezni fogom. Van szezámkim, két kezem, meg lábam, a nap sütni fog.
Kell több??

(Tudom, hogy 'És'-el nem kezdünk mondatot, de csak azért is. Felkiáltó jelnek mondat elején kiváló!)

2010. október 19., kedd

Bécs még

Nem mintha olyan sok idő telt volna el az előző bejegyzés óta, de a mai futás közben és után azért jóval rendezettebb a belső kép...

Próbálok összehozni a fotókból egy kis videjót, de annyira sok a személyes utalás benne, hogy nem igazán lesz élvezhető mások számára. Nekem viszont fontos, hogy így tegyek pontot a végére és a szülinapi ajándék ezzel kiegészüljön (bécsi utunk Emő 40. szülinapi ajándéka volt, mely titokban 'készült')...

Olyan jellemző már ez is. Már az egyetemen is mi voltunk a nyugdíjas házaspár és ez azóta sem változott. Egy kicsit mindig is lelkiismeret furdalásom volt, hogy ezzel a koravénséggel belerángatom a párom egy olyan életmódba, amellyel tán még várhatna 20-30 évet. De hát, megvette, had vigye... Bécsi hétvége. Beszarás. Mint egy rossz nyugdíjas program...

Majd 20 éve voltunk először Bécsben és ennyi idő távlatából is minden segítség nélkül megtaláltuk az akkori éttermünket, sőt a pincér is ugyan az volt, mint akkor. Emlékszem, hogy anno nem engedte kifizetni a teljes számlát, mert megesett a szíve a csóró magyar egyetemista páron.

Azon igazán nem szeretnék merengeni, hogy a látható felszínen és a sokszor emlegetett emberi dolgok szintjén mennyire más világ az ott. Ezt rögtön érzékeli mindenki aki nyugatra téved.
Viszont teljes talajvesztés a hazatérés. Olyan erős kontraszt és olyan letaglózó, hogy nekem csak nagyon nehéz összekaparnom magam utána. Bár mostanság nem járok annyit külföldre mint régebben, de ebből a szempontból talán jobb is. Szóval ezt hanyagoljuk...

Nagybátyám lakásában volt a szállásunk. Semmi különös. Külvárosi, új társasház.

Furcsa volt,
hogy letettem valamit az asztalra és két perc múltán is ott volt
hogy lehetett halkan zenét hallgatni (és hallottuk is)
hogy egymásra tudtunk figyelni 48 órán keresztül
hogy balesetveszély nélkül lehet mezítláb járkálni
hogy van tv
hogy olyan pedáns tisztaság vesz körül, amilyenben egykoron mi is éltünk
hogy nincs internet

Ez nem azt jelenti, hogy ezeket mind visszasírom, csak egyszerűen más volt. Sok vágyott dolognak az veszi el a báját, ha mindennapossá, elérhetővé válik.

És innen a párhuzam.

Ha a futás nemrég még úri huncutságnak, különleges kedvtelésnek és hóbortnak tűnt, mára talán túl komoly hétköznapi 'valósággá', kötelező penzummá vált. Elveszett az a kuriózum belőle, amit a ritkán megkapott élvezetek tudnak kiváltani. Az átkosban amikor csak lehetett nagynénémnél töltöttem minden vakációmat Franciaországban. Mióta korlátlanul lehet(ne) menni nem megyek/megyünk...
Tehát ez a része elveszett.
Viszont jött helyette más.
A szokások és rítusok biztonságos állandósága.
Egy olyan embernek mint nekem, akinek nagyon sokat számít a múltja és az emlékei, hihetetlen erőt ad az, hogy az egyes helyekhez, eseményekhez kapcsolódó emlékek egyre sokasodnak. Egyre gyűlnek a személyes pillanatok, a személyekhez köthető érzések. Ha jól számba veszem a futók alkotják körülöttem a tágabb családi kört. Tulajdonképpen rajtuk kívül, csak a családommal és a munkám során megismert emberekkel érintkezem. Csak velük érintkezem teljes szabad akaratomból. Csak azért, mert jó velük.

A szokásokra és rítusokra a természet is ráerősít. Ráadásul biztonságos körforgással.A megszokott helyek folyamatosan változnak mégis valahol állandóak. Egy CCC is más, évről évre, de mégis nyújtja azt az ölmeleg biztonságot, hogy minden ízét ismerem. Minden momentuma azonos, mégis megismételhetetlenül egyedi. Hogy miért mentem oda harmadjára is?
Ezért.
Miért megyek P85-re?
Ezért.
És miért nem szokott sikerülni elsőre semmi igazán?
Ezért.
Én a körülményeket illetően a biztonságos állandóságra vágyom. Aztán persze lehet szél, fagy, hóvihar, de tudnom kell, hogy mi lesz AZUTÁN...

Ma futottunk egy jót a Meszes-hegy környékén.
Szépen sorra vettem mi volt ezeken az emelkedőkön, mi volt itt nyáron, mikor, mennyit, merre, milyen időben, kivel... Ez szörnyű, de engem ezek az emlékek éltetnek. És mindent elraktározok. Mint egy filmfelvevő. Peregnek a kockák. Néha zene is van hozzá. Mivel ma ezt kaptam emilen, ez volt a fejemben műsoron.

És ezek a képek így peregnek nap mint nap az én nagyra nőtt fejemben. Lehet, hogy azért ekkora, mert kell a hely a vászonnak?!

Bécs

Voltam Emővel hétvégén a szomszédban, de még nem tértem magamhoz...

Az elsők között lőttem a fenti képet...

2010. október 13., szerda

Újra

nekiveselkedem az edzéseknek, mert most már igazán nem találok indokot az elsunnyogásukra.

Hétfőn kivételesen a hidegkúti reptérről indultam reggel. Tele volt futókkal. Jó volt látni, de valahogy az erdőbe beérve és az emelkedőkre mászva nem találkoztam senkivel. Nem is értem?!

Már csípősek a reggelek. Mondjuk még rövid gatyában jólesik ez a 2-3 fok, de azért felülre már elkél a hosszú.

A HHH környékén folyton eltévedek az ezer éves, régről otthagyok jelzések tengerében, de eddig még mindig sikerült haza jutnom, tehát nagy vész nincs. Csak arra kell vigyáznom, hogy futás utánra ne szervezzek programot, mert igencsak kérdéses az edzés végének időpontja...

Hazaérkezésem után nekiveselkedtem a hétvégén lerakott 20 mázsa fa behordásának. Tudtam, hogy ez a vég. A fakupac láttán éreztem, hogy ez lesz a vesztem. Próbáltam finoman,óvatosan, de nem volt menekvés. A tavalyi év a derekammal való folytonos küzdelemről szólt. Idén ez kimaradt, tán a tornának köszönhetően. Mostanáig. Kedd hajnalban már arra ébredtem, hogy szinte görcsöl a derekam, alig bírok megmozdulni. No ez fasza... Reggelre működőképes lett, de egész nap nem tettem le a seggem. Egyik földkupacról ugráltam a másikra, növényeket válogattam és hordtam, autóban ültem. Rohantam, rohantam... Közben pedig az erdőbe vágytam. Reggel még bekészítettem a futócuccot, hátha... ...és láss csodát, fél ötkor már átöltözve álltam az erdő szélén. Mondjuk enni nem ettem, inni nem ittam, és fáradt is voltam, de sebaj.

Nem mondom, hogy kirobbanó formában voltam, de nem is mondhatnám. Ezer éve nem futott Csévi-körömet abszolváltam, pedig nem is akartam, csak úgy ott találtam magam. Kicsit nyugdíjasan ugyan, de megvolt.

Otthon persze puszi, kaja, pia, mese és snitt... ...na jó, kicsit még dolgoztam.

Ma reggel meg izomlázat éreztem a vádlimban. Ez nagyon jó, mert izomláz, csak izomban lehet, tehát van...

2010. október 10., vasárnap

Erdész

A múlt héten teljesen véletlen megismerkedtem kedvenc futóhelyem erdészével. Teljesen furcsa, hogy neki is két szeme, két füle, egy szája, egy orra van. Tehát a szokványos ember forma... Nagyjából egy idősek is vagyunk. Hamar szót értettünk, miközben együttesen irányítottunk egy rönkválogatási műveletet. Legalább a jövő évi Budapest Kupa terepverseny szervezése nem lesz nehéz dolgom a Meszes-hegy környékén. Jó, ha ilyen ismeretségre tesz szert az ember, pláne ha hamarjában ezer ismerős sejlett fel a beszélgetésünk folyamán.

A hétvége így jól el is telt futás nélkül és ez bosszant egy kissé, viszont tegernyi, rég halogatott dologgal elkészültem a ház körül. Erről jutott eszembe, hogy volt egy építész haverom még egyetemistaként, aki azt mondta, hogy nincs az a zh, ami megérne egy jó baráti beszélgetést, vagy együttlétet. Én is így vagyok ezzel. Lehet, hogy ez a két hét nem volt éppen tökéletes (khm...) testi felkészülést illetően, DE

meggyógyult a jobb bokám, teljesen
átvészeltem és kiheverte egy  takonykórt
rengeteg munkán átrágtam magam
halogatott, húzódó ház körüli munkát elvégeztem.

Ez nagyon rendbe tette a lelki világom. És ez jó. Nagyon jó.

Ráadásul, ajándékképp a jövő hétre sem ígérnek nagyon rossz időt. Tehát futásra fel!!!

2010. október 9., szombat

Nem megy a beszúrás

Próbáltam beszúrni egy emilt, de nem megy, a sorok összekuszálódnak.

Írtam is utána egy hosszú kommentet, de nem látszik semmi belőle.

Az a lényege, hogy nem csak futásról fogok írni, mert, mert, mert... na ezt írtam le hosszan, de harmadszor nem fogom. Majd kiderül miért. Egész pontosan nem is értem miért ne.

Ma megint nem mentem futni, mert beteg a fél család és túrtam a földet és jó volt. És majd hajnalban. Holnap. Jó hidegben, már most brrrr...   tőle. De nem rossz ez.

2010. október 7., csütörtök

Nem kéne elolvasni

Nem, tényleg.

...ráadásul nem ebbe a blogba való de mivel ez az én szemétdombom és nem nyitnék másikat és tudom hogy nagy lelki megkönnyebbülés ha kiírhatom ezért mégis megteszem...

Egyre jobban süllyedek el abba a dágványba, amit már azt hittem, hogy évekkel ezelőtt magam mögött hagytam, akkor, amikor a kivitelezést befejeztem és bezárkóztam otthoni irodámba. Gyártom azokat a személyes játszmákat, amikből csak rosszul tudok kijönni, ráadásul pénzt sem kapok értük, ráadásul azt hiszik, hogy sok pénzt kapok értük és a végén minden fél engem utál. Próbálom analizálni ezeket a helyzeteket, de egyszerűen nem tudom semmi okosat kitalálni.
Ennek okán aztán persze, hogy kurvára kerülöm az embereket. Ha lehetne, egy lakatlan szigeten élnék, és csak egy-egy kedvemre való futóverseny miatt jönnék elő. Pontosabban szeretem én a tömeget, ha abban névtelenül, ismeretlenül el lehet vegyülni. Ha senki nem vesz észre, ha senki nem szólít meg, ha hagynak békében. Majd lefilmezem őket és csinálok filmet belőlük, csak engem hagyjanak ki. Ne ismerjenek meg és föl, én ott sem vagyok.

Futás közben is csak a rajtszámom fut én nem is látszom.

Tényleg, erről jut eszembe, hogy olvastam egy futóról, aki több versenyét is időn túl fejezte be. Persze díjazást, vállveregetést miegymást nem kapott, de befejezte. Ő tudta. Megharcolta a saját igazát, a többiek meg nyalhatnak. Asszem a Spartathlont is lefutotta, bár szintidőn túl ért be. Ez milyen már?!

Ennek kapcsán gondoltam, hogy megcsinálnék pár versenyt saját zsírból. Persze eddig csak a szöveg ment, de azért is van ez a blog, hogy leírjam ezeket, aztán jól számon kérhessem magamon. Mondjuk kezdésnek valami egyszerűbbre gondoltam, mondjuk P85, T100 vagy ilyesmi. Mert ha megcsinálnám, akkor talán tényleg jogosan érezném, hogy a futásért, a saját örömömért, a saját magam előtti megmérettetésért tettem. (Ez a BÉF-en való hátrafordulgatás komolyan megijesztett.) Rövidebb nem érdekes, mert azért egy saját Mátrabérc inkább edzésértékű. Egy P85, vagy T100 olyan amire azért készül az ember, ami után pihen az ember. Tehát van áldozat, nem lehet csípőből, következmények nélkül meglépni. Egyedül megyek, nincs szupport meg extra szisztem, csak az út meg én...


Ma végre kimentem futni. Kimentem futni a Piros egy szakaszára, meg egy kicsit mellé. A Kopár-csárda mögötti fenyves csodákat rejt. Kis, szűk ösvényeket, ritkán látható sziklaalakzatokat, csodálatos cserszömörcéseket. Mesebeli táj, ami ráadásul ilyenkor ősszel a legszebb. Kimegyek talán holnap géppel is mert annyira szép, hogy lehetetlen nem megörökíteni. (Tegnap a konferencián volt tombola és volt videjókamera is, de persze nem húzták ki a nevem.) Mostanában valami furcsa időjárási anomália miatt a nap is kisüt. Nem is értem mi ez?!
Szóval 50-60 cm széles ösvények, egészen kis kanyarok, olyanok mint liliputban. Néha meg kell hajolni mert beérnek a feketefenyők ágai. Puha fenyőtűszőnyeg a pálya. Az egyik dombocskáról átlátni a másikra, egyik futóösvényről a másikra. Nem is értem miért nem járok többször ide. No, majd ezután!

Nem igazán tudom megmagyarázni, de tényleg fontosnak érzem, hogy itt legyen pár gondolat Merényi Dániel egyik blogjáról:

...Majd nem sokkal később megtalálom EZT. (katt rá!!!)
Aki nem értené a videó, vagy a honlap szövegeit, akkor az a lényeg, hogy a kedves, halk szavú bácsi Marco Olmo, egy szegény családból származó fickó, aki a mai napig szegény, de nem különösebben érdekli. Nincs edzője, nincs dietetikusa, mindent maga "csinál". Nem tudom, feltűnt-e a videón, de az UTMB-t egy Invicta iskolatáskával a hátán nyerte meg. Végül is, elfér benne a motyó, csak a "system" kevesebb. Az UTMB, egyébként a Mont Blanc Ultramaraton. 166 kilométer, 9000 méter szint. A fickó, 59 évesen megnyerte. Aztán 60 évesen is. Meg más ilyen brutál futóversenyeket is megnyert. A videón érdemes a szemét nézni. Ahogy elmondja a teljesen egyszerű mondatait. Azt mondja, minden győzelme egy kicsit "keserű", mert talán nem lesz több. Marco Ultramaraton világbajnok. Szerintem ő az igazi sportember. Ezen a pár perces videón azt látom, amit érzek az erdőben, futás közben. Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömből építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne...

2010. október 6., szerda

Ez mára zősz

Kétség nem férhet hozzá. Vagy taknyos, vagy köhög, vagy sérült, vagy esik, vagy fú, vagy hideg, vagy és-és... ráadásul egyre sötétebb. Brrrrrrrr...

Én ebből választottam, a sérültet, a taknyosat és az esőt. Asszem visszaküldöm mind a feladónak, még él a visszavásárlási garancia...

Ma voltam egy fejtágító, kötelezőenajánlott szakmai konferencián. Program: zabálás, kávé az elején, aztán cigiszünet, aztán tízórai, aztán ebéd, aztán még nasi, tombola... ja, és volt pár előadás is. Ilyenkor általábam a kedvenc időtöltésemmel szoktam múlatni az időt. Nem azt nézem amit nézni kell, hanem nézem a nézőt. Állati. Főleg abrakolások környékén. Mint egy disznókonda. Mind tanult, mérnök ember, sokan egyetemi oktatók. Volt 100 ember, de mind szörnyű fizikális állapotban. A nők is.

Ráláttam a Dunára. A szutykos, szürke, esős ősz pár óra alatt napsütéses színorgiává változott. Körülnéztem és azt éreztem, hogy vmi iszonyat erővel vonz a Duna túlpartján felsejlő hegyek sziluettje. Nagyon idegennek éreztem magam a puccos hotel konferencia termében. Persze azt eddig is tudtam, hogy ez nem az én világom, de ennyire élesen azért ez ritkán jön elő.

Szóval nincs az a köhögés és takony, ami a holnapi futást fölülírhatja. 11 nap túl sok is volt mozgás nélkül, ezt érzem.

2010. október 3., vasárnap

Az október

sem kezdődik vmi fényesen...

A BÉF-en szerzett bokasérülés még kitartott a héten és mire talán lett volna esélyem egy kis futásra, addigra be is taknyultam. Mihelyst vmi miatt kimarad a futás, az egész rendszer borul és a kis szemetek átveszik az uralmat a nyálkahártyáimon.

A múlt hetem rég nem látott stresszes, nyomulós, rohanós régi életemet juttatta eszembe. Most pár nap is elég volt belőle, régebben ez ment állandóan. Folyamatosa szólt a mobilom, mozdulni sem tudtam. Kikapcsoltam. Akkor szólt a vonalas. Kikapcsoltam. Erre szólt Emő mobilja. Nemhiszemel...

Ma, vasárnap végre nyugodtam tudtam dolgozni a gép előtt. De az nem lehet, hogy ehhez meg kell várjam a hétvégét!

Ha nem leszek nagyon szarul holnap, akkor azért legalább egy kis izzasztás végett futok egy kört. Jó lenne nem lecsoffadni a P85-ig. Nem is tudom miért, de nagyon szeretem ezt a versenyt, kár, hogy olyan here a szervezése, bár tény, hogy évről évre jobb valamivel. Nagyon fogadkoztam tavaly, hogy a végét bejárom, mert nagyon nem vagyok ismerős arra felé és fáradtan soha nem tudom megjegyezni az utat. Mindig kavargok és nem tudom beosztani az erőmet. Szóval ezt be kell még terveznem vmelyik napra.

Szombaton No megálj csak! a Bükkben. Jó volt  a tavalyi de majd a hét eldönti, hogy érdemesnek ítélem-e egy esetleges kiruccanásra. Persze szigorúan vmelyik babatáv, a nagyfiúk meg tolongjanak csak 60-on.

2010. szeptember 27., hétfő

BÉF

Még melegében írtam egy beszámolót, de egyre inkább az az érzésem, hogy inkább ide kellett volna. Az még hagyján, hogy nyilvánosság előtt nem tudok beszélni és 3-4 ember már nekem tömeg, de az új, hogy az irományom iránti érdeklődés is feszélyez....?!

Kíváncsian várom, hogy a kőkemény csávók, akiknek ugye hideg, meleg, eső, hó, fagy, nem számít, mit mondanak majd átlagos teljesítményükről. Remélem valami frappáns keményet...
Hogy miért utálom én ezt a keménykedést ennyire azt nem tudom, de a falra tudnék mászni tőle/tőlük. De az olyan csalódás, ha a nagyokkal is elszalad a ló, azt hiszi az ember fia, hogy ezen már túlestek, de nem...

BÉF

Edzői tanácsot kértem, hogy az egy héttel korábbi piliscsabai negyvenes után mit engedhetek meg magamnak. Kicsit magasabb pulzus volt a menü. Lehet, hogy jó volt az elgondolás, de érzésre mégsem.

165 helyett 163-ra húztam a kakukkost, így egyszer sem léptem túl a horizonton. Ennek ellenére nem igazán érzem sikeresnek ezt a versenyt. Persze most az időjárás tálcán felkínálja a mentegetőzések sorát és én a magas labdát rögtön le is csapnám.

1. fel: Rendben ment, minden terv szerint.

1. le: Lehetett volna lassabb, de nem szólt a kakukkos. Kicsit féltem is közben annyit előzgettem.

2. fel: Itt sem volt gond, de többször is hátra akartam nézni, amit babonásan kerülök. Minek? A távolból felvillanó lámpák fénye azt sugallta, hogy lassulok. A 2.-on pedig még igazán nem kéne... Aztán valahogy mégis egyedül értem fel. Érthetetlen, hogy a véleményem szerint jobb futók beérése miért okoz akkora pánikot számomra, de ez így van. Majd frászt kaptam, amikor valamelyiküket beértem. Egészen megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy vmi bajuk van azért nem mennek a megszokott tempójukban...

2. le: Az elején még tetszett, hogy csak lassan haladok a köd miatt, gondoltam, hogy így pihenek és más sem lát jobban, tehát sok időt nem vesztegetek. Aztán egyre jobban zavart. A jobb lábam majdnem sikerült taccsra tennem, ezt még mindig érzem, a hét pihivel fog telni, mert egyes mozdulatokra nagyon fáj. El is tévedtem a sűrű ködben. Itt még nem fáztam, de nem volt melegem.

3. fel: Ez télen sem ment. Sok idő elment kajálással és többet kellett volna futni, de nem ment. Azzal biztattam magam, hogy télen is gyorsan megvolt ez a rész. Nyomtam azért és a felfelé gyaloglások is tempósak voltak, de valahogy hiányérzetem maradt. Elkezdtem fázni és a karmelegítő, a kesztyű és végül az esőkabát is felkerült. Ez elgondolkodtatott. Mégsem haladok eléggé? Nem termelek elég hőt?

3. le: Jól ment. Aztán beértek és élveztem a nyulazást. A lámpám itt merült le. Nagy-nagy lecke, hogy nincs az a szuper NASA lámpa, ami mellé ne kellene vinni egy pótlámpát. Örökre megjegyeztem. Mivel megszoktam a jó világítást a kisebb fényerő nagyon kellemetlen volt, és a jobb lábamra sem tudtam vigyázni, ez egyrészt zavart, másrészt fájt...

4. fel: Kevés voltam és fáradt. Nem kell egy héttel korábban negyvenes távon tesztelni magam. Nem kell. Ennyi.Hiába lapátoltam mindent, nem ment. Szezámkim sem volt. Amatőr hiba. A sűrű köd nagyon zavart, pláne, hogy nincs a fejemben ez a szakasz, mert csak éjjel jártam erre. A vég tényleg kínlódós volta nagy sárban, ködben, fáradtan.

4. le: Baromi lassan mentem. Mivel nem tudtam futni, mert nem volt fény hozzá, ezért a lábaim is fázni kezdtek és jól lemerevedtek. Ügyetlenül és sután mozogtam, többször felüvöltöttem a jobb lábam miatt. Teljesen ismeretlen volt az új szakasz még csak fejben sem tudtam beosztani az erőmet. Nagyon kínlódtam.
Ami viszont utólag a legnagyobb tanulság, az az, hogy többször is hátra nézetm és az volt az érzésem, hogy a nyakamban lohol valaki/valakik. Ez teljesen új. Ilyet olyan ember csinál aki fél, hogy beérik. És az fél, hogy beérik, aki versenyez. Mintha nem lenne mindegy, hogy 16., vagy 17. leszek. Ez olyan szánalmas. Most már nagyon szégyellem...

Örültem volna, ha hatossal kezdődik az időm, de nem gondoltam volna, hogy ez ilyen körülmények között is sikerül.
Ha a számokat nézem OK., de a 4. fel azt mutatta, hogy többet kellett volna tartalékoljak.

Meg egyáltalán, nem vagyok én sprinter!

2010. szeptember 25., szombat

Spari még

Bár szeretek beszámolókat olvasgatni és külön kigyűjtöm a számomra kedveseket, de kevés ehhez foghatóval találkoztam.


Drága András!
Remélem a kilométerek mellett a 12 perceket is nyomod, a szezámkikról nem is beszélve. Lélekben nagyon ott vagyok, erősen hiszem, hogy ez is segíthet egy kicsit.


Kezdem megérezni, hogy az ultra futás tényleg valahol 100 km felett kezdődik.
Kezdem érezni, hogy nagyon vágyom oda.
Kezdem érezni, hogy egyelőre az előszobából nézem, amint a nagyok a nappaliban buliznak. Még mindent rendbe teszek idekint, felakasztom az esőkabátom, kiszárítom az esernyőt, a cipőkre is lesz gondom... aztán, nagyon óvatosan megpróbálok majd belépni.

De csak úgy, a szőnyeg szélére...

2010. szeptember 23., csütörtök

Spari

Holnap indul az a Verseny, amire nagyon nem vágyom, meg nagyon is. Egyelőre csak csodálni tudom azt aki részt vesz és végig ér.
Akár többször is.
Akár sokszor...

A szezamki legyen veletek!

2010. szeptember 18., szombat

A hét

nagyon jól sikerült. Futottam esőben, szélben, napon és árnyékban, többet és kevesebbet. A mai Piliscsabai Negyvenesek L távja aztán feltette a koronát erre a hétre. Ugyan esőben indultam, de hamar elállt és a felétől már a nap is kisütött.
Próbáltam tesztelni a jövő heti BÉF-en követendő taktikát. Ez a 40-50 körüli sprint táv nem igazán fekszik nekem, de azért nem adom fel.
Mára 160 körüli frekit terveztem és a 157-es átlag azt mutatja, hogy tudtam is tartani, sőt a felétől szinte végig picit felette voltam, sőt a végén még emelni tudtam. De ez nagyon nyomós ügy...

Ahogy jobban ülepszenek a CCC- s dolgok két nagyon fontos konklúzió kristályosodik ki:.

1. Nagyon elégedett vagyok, tényleg nem lehet panaszom, mert a kivitt 'anyagból' a legtöbbet hoztam ki. Ezt érzem is, hisz nagy kedvvel és nagy lendülettel futkorászom mostanában, tavaly a padlóról kapartam magam össze. Akkor egy sikeres felkészülés után mentem saját érzésre nagyon gyengét és ez elkeserített. A sok munkának ennyi a hozadéka? Egye meg a fene. Most meg azt érzem, hogy ha kicsit jobban és folyamatosabban tudnék készülni, akkor még akármi is lehetne.

És itt jön be a 2. pont.

Mivel egyik közeli futótársam 14:30 körüli időt ért el teljesen máshogy látom a versenyt. Ő ugyanis az élbollyal ellentétben számomra 'hús-vér ember'.
Hogy is értem ezt. 
Nem igazán érint meg, ha vki húszon évesen, csak a sportnak élve, mindent segge alá tolva fantasztikus időket megy. Az nekem UFO kategória. Szép-szép, de nekem nem igazán fel/befogható dolog, kár is izmozni ilyenre. Ha valaki viszont szintúgy családos, dolgozó ember, aki ténleg kevés szabadidejében futkorászik, csak a saját elhatározása hajtja, de mellette fut-lohol-kopácsol-gyereket nevel-füvet nyír stb. úgy már teljesen testközelbe kerül. Ezáltal az eredménye is.

1-2 pontok szintézise:
Eddig úgy éreztem, hogy teljesen átlagos felkészüléssel, nem izmozva, nagy bakikat nem elkövetve 18-19 órát lehet menni. Most úgy érzem, hogy 16 körül minden további nélkül meg lehet csinálni. Ha valami élethalál, nagyon bejön, minden klappol, akkor 15 óra közelében. És innen nincs messze a 12 óra körüli nyertes idő. Nem azt akarom mondani, hogy valaha is meg tudnám csinálni, de nem elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Ezáltal hús-vérré váltak a nyertesek is. És ez nagyon felvillanyoz.

Tudom, hogy nekem nincs olyan előéletem amire alapozva nagy durranásokat, vagy hirtelen teljesítmény növekedést várhatnék, így marad a lassú, szívós, kacskaringós út.
Pont az az út, amit eddig is megszoktam.
Én soha semmilyen sportban nem voltam igazán tehetséges, csak szívós. Általános iskolába a kis külvárosi focicsapatból kerültem a serdülő NB I-be. Mazsola voltam, reggelire megettek, kiröhögtek. Fél év alatt biztos kezdő voltam. Akkor már nem röhögtek. A legfontosabb hátvéd pozícióban játszottam, válogatottakat fogtam. Aztán választanom kellett a heti öt edzés plusz hétvégi meccs és a tanulás között és én inkább tanultam...
Kosárlabdában szintén. Kis előjáték után egy évvel az NBII-ben találtam magam és persze semmit nem tudtam, majd szépen araszoltam előre. Amikor már ment, akkor innen is leléceltem és egyetem mellett már csak az addigi 'sportmúltam'-ból éltem. Már amennyire.
Innen aztán snitt.
Jó sokáig.
Egészen egy intenzív osztályon töltött pár napig. Ott ráér az ember gondolkodni, hogy hogy is a hogyis...

Persze jól elkanyarodtam onnan, hogy nagy kedvem van futni és igazán látok magam előtt utat és nagyon remélem, hogy hosszú ez az út és akarok majd haladni rajta. Jó sokáig...

2010. szeptember 12., vasárnap

Sár

Ma egy Tatabánya/30-20 bejárást abszolváltunk tökigsárban. Nem is csoda hisz még éjjel is szakadt.

Jó volt ez a kis futás hisz a tavaszi Vértesi Terepmaratonnal együtt végre összeállt a térkép a fejemben a Vértes ezen részéről. Jó hely, érdemes eljönni ide (is) futni. Gyönyörű bükkösöket láttunk, sejtelmes ködben, párában futottunk. A hideg tovalibbent, így a nagy páratartalommal eredményeképp alaposan megizzadtunk. A nyári viharok nem múltak el nyom nélkül, volt bujkálás kerülgetés szépen.

Sajnos még ezen a héten is sokat kell meresszem a fenekem a gép előtt, de azért próbálok kimenni minden nap legalább egy keveset, mert a Börzsöny általában nem szokott viccelni... Ha minden jól megy talán a nappal is lehet találkozni a héten, jó lesz megnézni, mert kezdem elfelejteni milyen is.

Összességében nem mondhatok semmi rosszat. Mindenem működik és ha aludni is sikerül egész jól érzem magam. Ha nem, akkor viszont minden bajom van. Sajnos elszoktam már az éjszakázásoktól, pedig ez régen jól ment. Ez van.

2010. szeptember 10., péntek

Öröm

Igen, megint öröm a futás.

Kicsit esik, kicsit saras, de ez nem számít.
Szerdán egy hosszabb, tegnap egy rövidebb futás sikeredett visszaszoktató jelleggel, és igen! Minden működik, semmi nem romlott el, nem szakadt szét, nem tört el, olajozottan zajlottak a dolgok. Ráadásul menthetetlenül vége a melegnek, lehet levegőt venni, sűrűsödik az avarillat, lehet szedegetni az arcra tapadt pókhálókat. Remek!
Rég nem látott érzéseket ízlelgettem.
Lehet, hogy ez a fránya CCC ténleg megfeküdte a lelkemet eddig? Nem tudom, de nem is számít, alig várom a következő futást!

2010. szeptember 9., csütörtök

CCC fotók

Itt találhatók fotók szép számmal (nagyon jók!!!).

Még a versenyen is készült pár!

2010. szeptember 8., szerda

Tél

Bár futni van kedvem - nagy - de ez az alig pár fok és a rám szakadó munka együttesen a héten még egyetlen métert sem engedélyezett.

A CCC óta baromi fázós lettem. Két, három réteg pulcsiban ülök a gép előtt és nagyon nem esik jól kimenni a szélbe, hűvösbe. Brrrr... Ezzel a hidegtűréssel úgy látszik átlendültem egy holtponton és nagyon nehezen akaródzik a normális értékre visszaállni. Ma reggel egész enyhe orkán erejű szél volt, tehát van még remény őszre (vagy ez már tél?).

A hét végi börzsönyi futás nagyon finomra sikeredett. Fiammal ketten, kora reggel... A nap csak arra az órácskára sütött ki a tiszteletünkre egyébként elbújt a felhők mögé. Nagyon büszke vagyok a kiscsákóra, hisz lenyomtunk 7,5 kilit, 160m szintet, utána kirándultunk a többiekkel, majd még ment focizni.
Vasárnap mondta, hogy remeg egy kicsit a lába. Vajon miért :)))?

Nehezen akar elkezdődni az iskolaév is. A reggel még csak-csak, de délután négyen négy időpontban végeznek, két helyen és utána a hét minden napjára jut valaki(k)nek még sport/zene miegyéb... Logisztikai káosz! Viszont a reggeli futások ebben az időben nem igazán esnének jól.
Lesz majd valahogy az biztos, csak egyelőre kuszák a szálak.

Neveztem a BÉF-re. Ha már télen voltam, gondoltam megnézem milyen ősszel. Semmi durvulás ugye, inkább avarillatos merengés a szarvasbőgéses éjszakában. Remélem jó lesz.

A futás utáni, délelőtti, napfürdőzős (csendes ülős), beszélgetős kávézás sajnos még várat magára. Egyelőre a futás és a nap hiányzik hozzá, de jó lenne, ha összekapnánk magunkat.

A nap meg én...

2010. szeptember 3., péntek

Utórezgő

Lassan lecseng az utolsó zörej is...

A végelszámolásnál egész jól alakulnak a dolgok.

Egyetlen vízhólyagom sincs. A jobb lábamon persze már lila a körmöm a kőbe rúgás miatt, de semmi több. 3 nap izomláz volt, de már az sincs. A jobb térdem érzem még, néha egész kellemetlenül, de csökkenő tendenciával.
Egyébként a kedvem nagyon jó.
A 'szlórán'-t szabadalmaztatom asszem. A nyugdíjas otthonok közönsége előtt kitárul a világ, ellepik az ultrákat... Szép új világ!

Bár sajog a seggem egy kis futás után, eddig nem tettem.

Hétfőn már túráztunk egyet a családdal, az jót tett az izomlázamnak. Ma megyünk a Börzsönybe a hétvégére. Asszem futócuccot viszek. Kis lájtos hajnali neszbegyűjtés, avarillat beszippantás, napfelkelte monitorozás lesz a program, ha lehet a fiamat is viszem had szokja a kiképzést. 7 múlt vagy mi?!

Amint a térdem teljesen magához nem tér nem fogom erőltetni a futást. Jól dolgozott a test, ennyi igazán jár neki. Kishitű voltam és nem bíztam benne...


Ez az ígéret a Flegere-en tényleg elhamarkodott volt, de nem tehetek mást, betartom. A TDS kapuja még így is nyitva, de ez még nagyon a jövő zenéje.

Azért van élet az UTMB-n túl is. Sőt!

2010. szeptember 2., csütörtök

A fizika monnyon le!

Biztos sokan vagyunk ezzel úgy, hogy már általános iskolától kezdve elhittük fizikusaink, matematikusaink azon érveléseit, miszerint:

ha valaki A-ból elindul B-be 'x' sebességgel és megteszi azt 'y' idő alatt, akkor
ugyanezen A-ból B-be történő '2x' sebességgel történő elmozdulás '1/2 y' idő alatt történik meg.

Ez nem így van. Ez hazugság. Az alábbiakban ki is fejteném saját verziómat. Erre legjobb példának egy idei CCC-n való szereplés kínálozik.

Lássuk.

Előzmények ismertek, további ragozást és magyarázatot nem érdemelnek.

2010.08.25. Kora reggeli órák
Történetük hőse sikeres repülő utat követően autóbusszal utazik Argantiere-ben lévő szállására. Ügyel, hogy többi sorstársával minél kevesebbet érintkezzen ezért magával vitt könyvébe temetkezik ( H. G. Wells: Láthatatlan ember (sokatmondó cím...)). Visszahúzódásának oka az hogy, szeretné kipihenni az utolsó nap fáradalmait és szeretné lehetőleg a legtöbb időt szánni saját reakcióinak megfigyelésével. Vannak akik rákérdeznek ilyetén viselkedésére, de sikeresen veri vissza a gyenge ostromokat.
A szállásra megérkezvén rutinosan az emeletes ágy alsó helyét foglalja el, mivel tudja, hogy pár nap múlva már komoly értékkel fog bírni egy-egy földközeli szálláshely.

2010.08.25. Délután
A délután gyors kipakolással, ebédeléssel és némi átmozgatással telik. A közeli hegyoldalban történő kocorászás nem mondható kimerítőnek, de felhőtlen gyönyör sem kíséri. A társaktól elszakadva főszereplőnk mihamarabb visszatér a bázisra és kiadós zuhannyal próbálja önmagával feledtetni kínlódása perceit.
A Chamonix-ban lévő versenyközpont esti zárása előtt még a nevezést is megejti, de mivel szerda este a szálláson grillparti várja az ott lakókat (és más magyar versenyzőket, khm, khm...) nem is kérdéses, hogy a kis kontingens merre veszi az irányt. Hősünk sziklaszilárd jelleme nem inog meg a már több száz méterről látható és érezhető füstös illatoktól. Nem, nem ezért jött. Tudja jól, hogy verseny előtt ez nem tenne jót. Az irdatlan mennyiségű kolbász és brochette-en átverekedve magát a saláták világában kalandozik egy keveset, némi kenyér és francia sajt társaságában. Persze mértékkel.
A diadal teljes, hősünk első napi győzelme megszületett!

2010.08.25. Este
A korai elalvásnak nem kedvez a földszinten zajló koncert és a szobatársak folyamatos járkálása, szöszölése.

2010.08.26. Reggel
Rutinosan az elsők között kell érkezni a reggeli terülj, terülj asztalkámhoz. Ez sikerül is. Versenyzőnk a sajt, kolbász, felvágotthegyek között nem eltévedve a gyümölcs-zöldség vonalat erősíti. Ebédre is szinte aszkéta módjára csomagol magának.
A délelőtt Chamonix-ban telik, nagyrészt egyedül. A program láblógatás, nézelődés. A lényeg az egyedüllét, elvegyülés.
A láthatatlan ember...

2010.08.26. Kora délután
Zuhanyzás (miért ne), ágyba bújás (miért ne), szakirodalom (Láthatatlan ember) tanulmányozása. Alvás. Olvasás. Alvás. És persze a mellékhelyiség sűrű látogatása. Gyomorrontás? Mitől? Sok zöldség? Lehet. Milyen jó lenne estére egy kis rizs?!
Késő délután nyugodt összepakolás. Szöszölés.Szétpakolás, majd újra összepakolás. Az időjárás jelentés szerint lehet eső, lehet szél, de ezt melegben és napsütésben elég nehéz elhinni. Hősünk külön ruhakupacokat emel a másnap hajnali öltözködéshez és reménykedik a hűvösebb időben.

2010.08.26. Este
És lőn rizs.
Ez égi jel.
Korai fekvés és pihentető álom.

2010.08.27. Hajnal
Tervek szerint korai kelés és nyugtató zuhany (miért ne). Csillagos égbolt.


Szerintem ez az elbeszélő stílus baromi erőltetett és nehéz is vele bíbelődni. Nem is tudom ki találta ki? Viszont jó lenne már befejezni a beszámolót, így innen maradjunk egyes szám első személyben.

Zuhanyzás, és öltözködési bénázás után maradok a térdgatyó, vékony póló kombónál. A zsákba még beteszem a hosszú felsőt és a kötelező esőkabátot.
A többiekkel ellentétben szeretnék nagyon korán átmenni a rajtba, így kedves futóbarátom kíséretében kibattyogok a pályaudvarra. A kiszemelt vonat nem igazán akar jönni. Nem is értem, pedig ki van írva, hogy szeptember 1-től április 30-ig közlekedik...
Visszamegyünk a szállásra és megvárjuk míg a többiek megreggeliznek. Én már a peronon betermeltem egy tegnap este félretett baguette csücsköt. Ennyi elégnek ígérkezik.
Autós fuvarral érkezünk Chamonix-ba, ahol a buszjegyek csekkolását kikerülve állunk a sorba. Egy további jegyellenőrzést, szintén határozott rámenősséggel oldunk meg (jegyünk 6:15-ös buszra szólt, de kb. a 7:30-as buszra vártunk).
Nyugodalmas buszozás után érkezünk meg a starthelyre. Gyorsan leadom a csomagokat, majd a folyó ügyek elintézése után a többi magyar versenyzővel beállunk a tavaly óta megváltozott helyzetű rajtvonal közelébe. Nagyon jó! Elöl vagyunk és van még hely, van még idő. Nyugi. Ahogy jósoltam, lassan elered az eső. Eláll. Majd amikor már hering módjára állunk, újra elered.
Esőben rajtolunk.
Lassú kocogás, semmi extra. Én kérem fel vagyok mentve mindennemű verseny alól! Nekem papírom van arról, hogy ezt a versenyt élveznem kell! Rengetegen előznek, tülekednek. Egyre jobban esik. Néha meglátok egy-egy magyar futót, de leginkább nem foglalkozom senkivel. A frekit nem tudom 155-nél tartani, néha 160 fölé is megy, ráadásul néha hülyeségeket is mutat. Érzésre gyalogolok és kocorászom. A pálya kicsit eltér az eddigiektől. A kaptatóra érve elkezdem az első szeletemet majszolgatni. Nagyon nyugisan haladunk. Szinte nem is torpan meg a tömeg. Sokkal lassabbnak érzem a tempót a tavalyinál. Nem is baj. Viszont a combjaim megint nem túl jók. A homeosztázisom tökéletes, de nem vagyok kirobbanó formában, ezt érzem. Néhol kellemetlen a szél, de ennek ellenére nem veszem fel az esőkabátom.
Az első pontnál vizet töltök a kulacsomba, majd irány a hegy. Óvatos mászással haladok, többen elsietnek mellettem. Menjetek fiúk, kellenek a könnyű skalpok! - gondolom magamban. Kiérve a gerincre lassú kocogásra váltok. Az eső lassan eláll, de a szél még csípős. Az egyik magyar futóval kerülgetjük egymást (bár neveket nem igazán szeretnék írni ide, most kénytelen vagyok, mert így könnyebb lesz az azonosítás. Tehát ő Pepe, akivel sokáig kb. egy tempóban haladtunk). Pár méterrel halad előttem. Eseménytelenül érünk fel a verseny legmagasabb pontjára, ahonnan éles letörés következik. Kicsit félek, hogy bot nélkül miként abszolválom az ereszkedést, de nagyon jól megy. Hirtelen szétszakad a mezőny, 10-20m-es közökben haladunk. Saját tempót lehet menni. Csodálkozom, hogy alig mozogva is előzgetek. Kisüt a nap, kifejezetten meleg lesz. A pólóm megszárad. Látom, hogy Pepe félreáll, így szolidaritok vele, mert a rajt óta én is egy jó kis pisilésen gondolkodtam, csak nem volt meg a megfelelő helyszín. A nyílt mező közepén, hegyektől körülölelt katlanban viszont minden ideális. Pepe előbb végez és elhúz. Visszaállok és megyek. Egy helikopter közelít. Hú bakker, milyen jól nézhetek ki :)))? Gyönyörű csúcsok, mellettem patak, legelésző bocik nagy kolomppal, némi tehénszar. Gyönyörű, légies mozgás, magas szép szál legény egyedül a semmiben. Filmeznek. A helikopter lebeg előttem, majd egyre közelít, aztán szép lassan elhúz felettem kb. 20 m-el. A sapkám meg kell fogjam, mert a légörvény majd lerepíti. Aztán vissza a rögvalóhoz.
Nagyon lassúnak érzem magam. Enyhén hullámzó terepen haladunk. Előzök és előznek. Ha nagyon szigorúan veszem semmi bajom, ráadásul én túrázni jöttem ugye, nekem semmi közöm ezekhez az őrültekhez, akik itt futkorásznak körülöttem.
Brutál saras részek következnek. Egy laza mozdulatnál nagyot rúgok egy kőbe. Basszus. A csillagokat látom. Már épp rendbe jöttek a körmeim, a jobb lábamon lenőtt az össze lila köröm, de most asszem megint beszedek egyet. Remélem, hogy nem szakadt be, de inkább nem nézem meg. Nem érzek nedvességet, tehát nagyon nem vérezhet.
Az idő teljesen jó. Süt a nap, de nincs meleg, viszont a páratartalom magas.
Utolérem Pepét és kommentálom neki, hogy mi jön. A Bonatti ház jön. Felmegyünk. Az eltervezett koreográfia szerint a pont előtt kiöntöm a maradék vizet a kulacsból és már az üres lajbival érkezem, hogy rögtön tölthessek. Töltök, majd látom, hogy van leves, így iszom egy adagot.

Egy nagyon fontos dolgot elfelejtettem megemlíteni. Sikerült szezamkit szereznem a verseny előtt! Raktam a zsákomba és a későbbi depós csomagba is! Ugye nem kell mondjam, hogy ki jutott eszembe minden egyes alkalommal, amikor a kezembe vettem a kis csomagot?!

Pepe még a ponton szöszöl az ivótartályával én viszont az első szezamkit majszolva megyek tovább. Iszom rá, majd kocorászni kezdek. A hullámzó út karakterisztikájában inkább lassan emelkedik. Nincs bajom, mégis az agyamba fészkeli magát a gondolat, hogy feladom. Ilyet még nem igazán éltem meg. Arra gondolok, hogy leérek Arnuvába, eszem, iszom, leülök. Csendesen feladom. Eszegetek, beülök a meleg buszba, visszavisznek Chamonix-ba, meleg zuhany alá állok, alszom egy jót, majd elmegyek enni egy finomat. Meleg, puha, kényelmes gondolatok. Ha továbbmennék az nagyon gyötrelmes lenne. Itt van rögtön a Ferret-hágó. Brrrr... utána hosszú lejtmenet. Ezzel a felkészültséggel horror lesz. Utána a champex-i bucka, majd a három halom: Bovine, Catogne, Flegere. Puding vagyok én ezekhez...
Olyan mélyen szánt az agyamba ez az érzés, hogy megijedek tőle. Ez pont olyan, mint amikor ez ember majdnem elalszik a volánnál, de hirtelen felébred és az elalvás lehetőségétől megijedve hirtelen friss lesz és kipihent. Én is így érzem. Hirtelen visszazökkenek a valóságba, de azért a rossz énem még végzi az aknamunkát.
Arnuvához közel érve érzem, hogy jóval hátrébb lehetek mint tavaly. Egy éve itt egyedül futottam előttem, mögöttem nem volt senki, most pedig szép kis konvojban haladunk.


(Most írás közben visszanéztem: Arnuva 2009-ben 4:13 és 363. hely, 2010-ben 4:10 és 351. hely, fizika monnyon le!)

Kulacs ürít, be a sátorba. Nem a sátor bejáratánál van a víztöltő hely ahogy eddig, így beállok a narancsos tányérokhoz. Az első gerezd rágás nélkül, egy darabban megy le. Ez nem esik jól, remélem nem látom majd viszont. Berakok az arcomba még hármat, majd banánból két darabot. Találok kenyeret és sót. Jól megsózom az üres szeleteket és elindulok kifelé. Út közben kidobom az eddig elfogyasztott tápom papírjait majd meglátom, hogy dobozokban vannak energiaszeletek. Bespájzolok azokból is, jól teletömöm a tatyóm mellényzsebeit. (Ez a zsák egy csoda!!!!!!!!!!!!!!!!!!) Megtöltik a kulacsom, majd megyek is kifelé. Út közben majszolom a sós kenyereket. Lassan elkezdődik a kapaszkodás, de én csak eszem rendületlenül. A légzés így nehéz de inkább lassítok és eszem tovább. A kapott víz kicsit furcsa ízű, de azért leöblítem a sós kenyeret. Mivel komoly étkezés nincs édesség nélkül, szemrevételezem a zsákmányolt szeleteket. Egy gyümölcsöst aztán még letolok és iszom is rá bőséggel. Közben elég lassan haladok. Botom nincs, bár nem is igen tudom, hogy hiányzik-e egyáltalán? A frekit viszont nem engedem 155 fölé. Mondjuk ez jó ürügy, nagyon nem esne jól egy gyorsabb menet. Itt jön ki, hogy gyenge vagyok és itt érzem, hogy hiányoznak az idei szintek. Pepe szép lassan elhagy. Meg jó páran mások is. Nem nagy gond, nekem ez szép kirándulás, élveznem kell az időt és azt, hogy egyáltalán itt lehetek. Ezzel nyugtatom magam többször is.
Aztán fentről lassú ereszkedésbe kezdek. Ha belegondolok, hogy mennyi szint van lefelé, akkor kicsit összeszorul a szívem. Takarékosan haladok, hisz most kevés munícióval kell végig érjek. Csodálkozásomra az utat elterelték az eddigi évekhez képest. Gyönyörű, szűk, benőtt kis kuloárban haladunk lefelé 2-3m szélességű szerpentinen. Nagyon vigyáznom kell, mert vagy sár van, vagy sártól csúszós kövek. Ütős a lejtmenet. A távolban látom, hogy aszfaltra térünk majd. Egyelőre nemhogy elesés, de botlás, vagy megcsúszás nélkül haladok és csodálkozom a körülöttem egyre fogyatkozó sporik csetlés botlásán. Kiérünk az aszfaltra. Szinte pihentetően hat az enyhe lejtmenet, teljesen egyedül haladok. Nézelődöm és pihenek. Pihentetem a szemem, az agyam, a testem. Aztán ismét a hegy felé fordulunk és egy ismerős helyen csatlakozunk vissza az ösvényre. Megismerem a meredek gyökeres letörés alját, amit nagyon nem kívántam magamnak, de úgy látszik idén kimarad a repertoárból. Némi kanyargás után ismét aszfalt jön, de ez már a La Fouly előtt szokásos szakasz. Lejt. Páran sétálnak. Eszembe jut neves ultrafutónk mondása, miszerint ha valaki már lefelé is sétál, az gáz. Ez igaz. De én nem. Kényelmesen haladok el a sporik mellett.
A frissítőponton ismerősök várnak. Megtöltik a kulacsomat, addig felkapok pár kenyeret (sajnos innen kezdve már nincs baguette, csak valami szörnyű szeletelt vacak) és haladok is tovább. Meglepődve látom, hogy a ponton beérem Pepét. Pedig azt hittem, hogy ő már messze jár. Még szöszöl, de én továbblépek. 3 perc, ennyit volt ez a pont. Ez teljesen jó, ennél nem szabad többet frissítéssel tölteni. Megint eszegetek gyaloglás közben. Utolér Pepe és mondom neki, hogy ez a kedvenc szakaszom. Gyönyörű környezetben lassú ereszkedés, jól futható részek. Haladunk, de érzem, hogy egy nagyobb volumenű félreállásra lesz hamarosan szükségem. Mert ugye a szükségem... Én szokásomhoz híven vontatom magam egy csoporttal, pedig szívem szerint előznék, de az éles kövek közötti elfutásra nem vágyom. Pepe viszont tempót vált és leelőzi a menetet. Én még haladok velük egy darabig, majd félreeső hely után nézek. Én ugye kirándulni jöttem vagy mi, tehát a komfort lényeges! Nagy szikla, némi áfonya, páfrányok, felettem fenyők. Csodás hely. Van időm merengeni... az ösvényt én látom, de a futók egy éles kanyar miatt nem látnak engem. Csodálkozom, hogy ritkás a mezőny, alig haladnak el emberek. Nagyon nem érdekel, hogy mennyit töltök el, inkább komótosan megigazítom a cuccom és újult erővel haladok tovább. A svájci falvakon idén is öröm átkelni. Egy kicsit több is jut belőle mint tavaly, mert itt is más az útvonal. Megállok azon a helyen ahol 2009-ben már a gyomrom miatt leülni és enni, inni kényszerültem. Most megmosakszom, töltök a kulacsomba és konstatálom, hogy semmi bajom. Monnyuk nem is haladok, de ez van... Közeledek egy kis emelkedőhöz, látom, hogy a kamerás ember céloz. Folyamatosan vesz, sőt egész közel jön és az arcomtól 50 cm-re követ. Aztán lassan félreáll és filmezi ahogy lehagyom. Szép lassú tempójú futás jön. Amikor látótávolságba kerül a Champex felé vezető emelkedő betermelek a szezamkiból és iszom rá. Az emelkedő minden különösebb gond nélkül megy, sőt rövidnek tűnik. Egyre jobban kezd esni. Az út mentén az erdőben fafaragások vannak a derék magasságban kivágott fákon. Mint egy kiállítás. Szellemes. a Pilisben mennyi ideig maradna meg egy ilyen? Most már szakad. A pont nincs messze, így nem állok meg öltözködni. Nagyon jó állapotban érek Champex-ba. Itt már várnak az előre küldött motyók. Átveszek egy száraz felsőt és felveszem az esőkabátot. Hoznak nekem levest, kenyeret. Kényeztetnek. Nagyon jól esik. A leves is. A kulacsomba forró teát kérek és hat cukrot, biztos ami biztos. Van még egy kis paradicsom, abból is eszem. Kapok egy darab gyömbéres cukrot, mert érzem, hogy egy kicsit sokfélére sikeredett a kajálás. Húzok kifelé a sátorból ez az eltöltött 11 perc már súrolta a felső plafont. Iszonyatosan zuhog. A meleg leves dolgozik belülről és lassan majszolom a gyömbéres anyagot, kapaszkodom egy banánba is. A gyömbéres anyag csíp rendesen. Nem igazán tudom eldönteni, hogy látom-e még? Iszom rá, de a tea baromi forró. Jajj de jó ez a hőtartó kulacs... Pár lépés után hangosat káromkodok. Nem vettem fel az előre küldött lámpám és a kesztyűm. Visszafordulok, de pár lépés után mégis a folytatás mellett döntök. Majd Trientben pótlom a hiányosságokat.
Tavaly innen végig futottam a Bovine lábáig. Most nem. Az enyhe emelkedőt gyalogolom, lassan iszogatok és konstatálom, hogy a gyomrom teljesen rendben. A banánt is betolom, mert az erdőben nem dobhatom el a héját a zsákomba meg nem akarom betuszkolni. Végre találok egy kukát is út közben. Az aszfaltról letérve enyhe lejtő következik, de nem akaródzik futni. Pedig ideális terep. Nem, félek, hogy felfelé visszaköszön kamatostul. Gyenge fos vagyok na, ezt kár szépíteni. Egy francia srác próbál beszédbe elegyedni velem, de a futásra nem bír rávenni. Aztán mégis elkezdek kocogni. Zuhog. Elkezd emelkedni és tempós gyaloglásra váltok. Emlékszem, hogy tavaly félre kellett állnom a Bovine emelkedőjén, mert fájt a gyomrom és a lámpát is fel kellett vennem. Erre előveszem a szezámkit (új adagot vételeztem Champex-nél) és meleg teával leöblítve beküldöm. Közben azt nézem, hogy körülöttem senkin nincs fejlámpa. Jé, mindenki félreáll majd? Azon veszem észre magam, hogy pár fős csapatot vontatok felfelé. Egyre jobban emelkedik. A patakátkeléseken nem nagyon érdemes merengeni, mert zúgnak lefelé a patakok és az ösvényünk is egyre inkább patakra hasonlít. Néhol sípcsont középig ér a víz és hideg. Egyre jobban érzem magam. Egyre nagyobbakat lépek és egyre messzebbről hallom a lihegést. Nagyon kényelmesen megyek, teljes a komfort. Nem igazán értem, hogy hogy a fenébe nem kell még felkapcsolni a lámpákat. Alig haladok, de mégis előrébb vagyok mint tavaly? Ez lehetetlen. Itt valami összeesküvés van. Rég vágytam már rá, hogy világosban szétnézhessek a Bovine-ról és egyre érik ez is.Kiérünk a csúcsra. Innen ismerős szinte sík ösvény. Most tele sárral ezért mellette próbálok haladni. Páran tökölődnek. Egy ideig követem őket, de aztán a sáros vályúban leelőzöm őket és egyedül szedem a csülkeimet a frissítőpont felé. Teljesen jól vagyok, élvezem a futást, minden rendben és végre lenézhetek a Bovine-ról! (Fizika monnyon le!)

Csekkolás után kérek levest és teát. A teát a kulacsomba töltöm a levest kissé felvizezve szürcsölöm. Hatalmas széllökés érkezik, de szerencsére a sátor másik oldalát veszi célba. A frissítő személyzet behúzza a nyakát és megpróbálnak beterelni bennünket a zárt melegedő  részbe. Én gyorsan előkotrom a lámpám, felteszem és megyek is tovább. Nehogy má' egy szittya magyar csákó megijedjen egy kis víztől! Nem is tudom miért, de nem követ senki. Felkocogok a kis emelkedőn, majd az ismerős kis csapóajtón átjutva elkezdem az ereszkedést. Rögtön beérek pár szerencsétlenkedőt. Elmegyek mellettük és nagyon kellemes tempóban haladok lefelé. Azt veszem észre, hogy míg a beért sporik esnek-kelnek, csúszkálnak, elvesztik a botjukat, addig én bot nélkül a legkisebb megtorpanás, vagy megcsúszás nélkül haladok. Felkapcsolom a lámpám. Sajnos az eredetileg eltervezett két lámpa helyett egyelőre csak egy üzemel. Beérek két csókát és nem is hagyom le őket, mert lámpájuk fénye nagyon jól kiegészíti az enyémet. Trientig vontatnak nagyon kellemes tempóban. Ahogy ereszkedünk a szél is csendesedik, a sötét viszont egyre sűrűsödik.
Nagy-nagy biztatás és ováció közepette érünk a frissítőhöz. Ténleg elég őrültnek nézhetünk ki ilyen időben. Ja. Mert azok is vagyunk. Hogy irigyeltem a T100-as résztvevőket. Nesze, most megkaptam. Élvezem is :)))!
Rossz hír fogad, miszerint kesztyűm és lámpám csak a következő hegy után vehetem fel. Bakker!

7 perc alatt frissítek. Kenyér, leves, tea töltés, irány tovább. A sátorból kilépve némi hiányérzetem van. Persze, a kulacs. Irány vissza. Megmarkolom és elkocogok a következő hegy felé. Irgalmatlanul rákezd az eső. Lehet ezt még fokozni? Biztos... Várom a jobbos fellépőt, ahonnan az emelkedő kezdődik. Egy hármas csoportra tapadok. Kényelmes tempóban megyünk felfelé. Tavaly itt többször megálltunk, a gyomrom nagyon szarul volt. Most egyenlőre semmi, sőt egy újabb szezámki is belé kerül. Szinte pihenek felfelé. Egy csóka kilép, pihen. Hárman megyünk tovább. Második is kilép. Pár perc és egyedül megyek felfelé. Idő közben beérnek minket páran. Úgy érzem, hogy leér a szezámki, mert szinte kirobbanó erőt érzek. Na lássuk, hogy is van ez? Úgy érzem, hogy egy lépés alatt két lépés előnyt szerzek. Pár perc és teljesen egyedül vagyok. A legmumusabb emelkedőn szinte suhanok és nem érzek fáradtságot. Ahogy a fák ritkulnak úgy a szél ismét megerősödik. Szinte viharossá fokozódik. A csúcs közelében Pepét pillantom meg, épp az ösvény szélén vízteleníti a rendszert. Köszönök neki. Leelőzök egy embert, majd olyan széllökés ér, hogy majdnem orra esek. Jó, értem, ez felkérés táncra. Futásra váltok, de a hátszél miatt úgy érzem, hogy szinte nulla erőfeszítéssel haladok. Felfelé is! Sorra előzöm az embereket. Egyre jobban fázom is, ez azért hozzátartozik az igazsághoz. Csekkolás után keskeny, saras, kellemetlen szerpentin. Előzöm a sporikat, akik próbálnak tapadni, de ezt nem hagyhatom. Nehogymá' én világítsak nekik? Leszakadnak sorban. Kis szintút után jön a fekete leves. Meredek, gyökeres trutyi. Jobb a békesség, beállok két ember mögé. Itt inkább a biztonság a cél. Mindketten taknyolnak, dobálják a botjaikat. Én egyszer lépek csak mélyebb sárba, de meg sem csúszom. Ez nagyon teccik! A Vallorcine előtti libalegelőn hatalmas esés még előttem, de végre az aszfalt biztonságában lehagyhatom a csapatot. Mindent kiöntök a kulacsomból és irány a sátor. Tavaly itt 42 percnyi agónia volt a frissítés. Most nem fáj semmim és nagyon jól vagyok. Felveszem a második lámpát is a derekamra, berakom a kesztyűm és kiteszem!!!!!! a hosszú felsőt a zsákból, mert arra már nem lesz szükségem, ha eddig kibírtam, fog ez menni nélküle is... Idén sikerül 5 percbe sűríteni a frissítést, de nem is lehet sokat ácsorogni a vizes cuccokban. Irány az utolsó hegy.

A pont után egy enyhe, sunyi emelkedő jön, amit talán meg lehet futni, de én még nem próbáltam. Monnyuk Dawa Sherpát is láttam már itt gyalogolni... Én meg ugye kirándulni jöttem, tehát nem is kérdés a tempó. A frissítőpont előtt már éreztem, hogy a bal cipőmben apró kavicsok vannak, de a nagy sietségben elfelejtettem kiszórni őket. Egyre kényelmetlenebbül érzem a talpam, próbálom megfelelő helyre szuszakolni őket, hogy ne a talppárnám alá essek de nem tökéletes a siker. A jobb talpam sem százas, tízen órai vizes dunszt után, de ott max. valami giga vízhólyagot feltételezek, azzal meg nem is érdemes foglalkozni. Ezekkel a talpproblémákkal el is telik az út a nyeregig, ahonnan jön az utolsó esszenciális rész. A forgalmat leállítják, mire én átfutok az úton. Erre gigantikus tapsvihar és dudaszó. Mosolygok, bazi felemelő. Zuhogó eső, ez a csóka meg átslisszol az úton...

Az emelkedő aljában valami épület féle, aminek észreveszem a pincelejáróját. Hoppá! Szél és esővédett hely. Beállok és rendezem a bal láb problémáit. Az egyik saras, dagonyás részen a kamásli feltűrődőtt és úgy kerültek be a hívatlan vendégek. Megszabadulok tőlük, így sokkal komfortosabban indulok neki a hegynek. Teljesen egyedül, egy lélek sincs körülöttem. Az eső zuhog és a szél is erősödik. Ahogy felnézek, látom, hogy némi ködre is lehet majd számítani. Pompás. Elkezdem a szerpentint és eszembe jut, hogy egyezséget ajánlok a felsőbb hatalmaknak. Van az ismerősök közök egy mindenórás kismama, farfekvésű babával. Arra gondolok, hogy én most beleadom a közösbe az elkövetkezendő órák szenvedését, cserébe az a baba megfordul. Szerintem korrekt ajánlat, mert a viszonyok egyre dermesztőbbek.
Beérek egy sporit aki el akar engedni, de mivel a szelet is fogja kissé inkább megyek utána. Ahogy a gerinc közelébe érünk a szél süvítése és a patakok, mindenféle vízfolyások morajlása egyé válik. Üvölt a természet. Kezdek nagyon fázni. Nagy nehezen felveszem a vékony kesztyűmet, ami ugyan pillanatok alatt átázik, de legalább mégis egy réteg rajtam. És még nem vagyunk a tetején. Mi lehet fent?! Minden kanyarnál reménykedek, hogy a zaj amit hallok az nem a szél robaja, csak a víz zubog. Ugye ez nem a szél hangja?! - mantrázom magamban. Ahogy feljebb érünk az ösvény patakká változik, már csak köveken, sziklákon lépdelünk. Kiérünk a tetőre és majd eltaszít a szél. Annyira fázom mint még soha életemben. Úgy érzem, hogy jég esik, mert annyira keményen üti az arcom. A fejlámpához emelem a kezem és annak fényénél látom, hogy nem jég ez, csak nagy szemű esőcseppek, amiket a szél jégkristályok módjára vág az arcomhoz. Már hárman vagyunk, három felé világítunk, de mindenhol víz, a kövek alig látszanak ki, néha egy-egy ködfoszlány sűvít keresztül, ilyenkor alig látunk valamit. Nagyjából tudom, hogy merre járunk. Banyek, ez még nem a teteje, innen még van feljebb! Pipiskedni nincs értelme, az egyetlen lehetőség a kihűlés ellen, ha intenzíven mozgatom magam. Kikerülöm a sporikat és futásnak eredek. Árkon bokron keresztül, toronyiránt a következő jelzőkaróig. Pillanatok alatt eltűnnek mögöttem, teljesen egyedül vagyok a hegy tetején. Sehol a jelzés. Pár steinman útba igazít. Az arcom annyira fázik, hogy görcsbe rándul minden arcizmom. Néha meg kell fogjam a fejlámpámmal amúgy is lefogott sapkám, mert félek, hogy letépi a szél. Nem érdekel már, hogy patak, vagy tócsa, szikla, vagy sár, csak előre. Lassan feltűnik az időmérő sátor. Ki van világítva, sehol egy lélek. Ordítok, hogy 'Kontrol! Kontrol!' Körbejárom a sátrat és ordítok. Belül vannak azt érzékelem a mozgásból, de a szél és dübörgés mindent elnyom. Végre kinyitják a sátrat úgy 20 cm-re és kikiabál a csóka, hogy 'No kontrol!' aztán visszahúzza a zippzárt. Anyád!
Innen tavaly 40 perc volt az etetőpont. Túl sokat nem lehet ezen mit gondolkodni, irány előre. Mivel többször körbejártam a kerek sátrat teljesen elvesztettem az irányzékot, nem tudom, hogy merre van az előre. Tétován elindulok, aztán egy jelzés már útba igazít. Néha a pánik határán vagyok, hisz néhol 70-80 cm-t kellene lelépni, de annyira beállnak a combjaim a hidegtől, hogy alig tudom hajlítani őket. Csak nehogy valami történjen a lábaimmal, nehogy itt megsérüljek, mert percek alatt kihűlök. Két kis hídon kelek át, robog alattuk a patak. De honnan könyörgöm, hisz a gerincen vagyunk. Ha itt ilyenek a viszonyok, milyenek lehetnek lejjebb? Néhol elvesztem az ösvényt és csak megyek toronyiránt. Amint egy-egy újabb jelzőkarót megpillantok azért megnyugszom. Egy örökkévalóságnak tűnnek a percek. Arra gondolok, hogy remélem lefújják a versenyt, mert ebből tragédia lesz az biztos. Vagy le is fújták és azért nem volt csekpont? Lehet, hogy csak én szívok a hegyen?
Amint meglátok egy-egy lámpát megnyugszom. Hagyom le sporikat, mert nyomom neki ahogy csak lehet. Végre feltűnik az etetőpont lámpafüzére, de majdnem a fejem fölött, pedig ezt több száz méterről láttam már tavaly. Beesem a sátorba. Két embert épp mentőfóliába csavarnak, annyira remegnek, hogy rossz rájuk nézni. Én rögtön levest és teát kérek. A műanyag tányért alig tudom a számhoz emelni annyira remegnek a kezeim, de ez itt fel sem tűnik, mert mindenki így néz ki. 6-7 spori van még rajtam kívül itt. Nehezen letuszkolom a levest és a forró teával csurig töltött kulacsot a hónom alá kapom. Még tisztán az eszembe jut, hogy a belső maghőmérsékletet a hónaljak alatt és az ágyéknál lehet a leghatékonyabban emelni. Az utóbbi, a mozgás miatt kimarad, de a hónom aljába tett kulacs nagyon jó érzés. Tudom, hogy nem szabad itt maradni, mert segíteni nem igazán tudnak, viszont innen már csak egy rövid szakasz következik a sípályán, aztán még lefelé pár száz méter és utána erdő, ahol talán már nem dühöng annyira a természet. Kilépek a sátorból és mellbe vág a szél. Tisztára mint a delta nyitó képsorai, csak hó nélkül. Felfelé még jó, de lefelé már üt a lejtő, érzem a combjaimat. Most nem számít semmi. Hajtom a letérőig, de nagyon lassan akar jönni. Az elágazásnál oltári sár. Végre erdőben! Lassan csillapodik a szél ereje, de ehhez mérten nő a köd. Gyökér és kő mindenhol. Szerpentinezni kellene lefelé, de olyan nagy a köd, hogy totyognom, kell, hogy a kanyarokat el ne tévesszem, még csak az kéne, hogy itt továbbmenjek... A sípályán leelőzött két olasz beér de ők sem tudnak gyorsabban haladni. Aztán szépen tisztul a köd és a pálya is kisimul. Az órámra pillantva látom, hogy ez 18 órán belüli idő is lehet, de egyszerűen nem hiszem el. Biztos megállt valahol a vekker, vagy az idő ártott meg neki is. Egyszerűen lehetetlen, ennyi cammogás után. (Vagy: Fizika monnyon le!)

Chamonix előtt egy vendéglő teraszán kell átfutni, ezt a helyet már nagyon ismerem.Innen egyenletesen lejt és frankó murvás a terep. No had szóljon. Befogok még pár embert, majd egy zöld dzsekissel közösen érünk be a városba. A tiszteletünkre rázendít megint úgy igazából az eső. Gyönyörű végjáték. A patak zuhog lefelé, a lámpák sejtelmesen világítják meg a felszálló ködpárát és közben szakad az eső. Alkalmi futótársam kezd lemaradni, de visszafordulok és intek neki, hogy nehogy má' itt leszakadjon, jöjjön, jöjjön! Nagyot mosolyog és összekapja magát. Az utolsó pár száz métert is együtt tesszük meg és együtt esünk a célba.

Megvan, végre megvan!

A Felgere-en megígértem, hogy 1-2 évig nem megyek oda, ha egyszer lejövök.

Lejöttem.

A sportszerűség azt diktálja, hogy betartsam az ígéretem. Betartom. Pedig legszívesebben már holnap indulnék vissza...

Ja. És a Fizika monnyon le!