Bécs még

Nem mintha olyan sok idő telt volna el az előző bejegyzés óta, de a mai futás közben és után azért jóval rendezettebb a belső kép...

Próbálok összehozni a fotókból egy kis videjót, de annyira sok a személyes utalás benne, hogy nem igazán lesz élvezhető mások számára. Nekem viszont fontos, hogy így tegyek pontot a végére és a szülinapi ajándék ezzel kiegészüljön (bécsi utunk Emő 40. szülinapi ajándéka volt, mely titokban 'készült')...

Olyan jellemző már ez is. Már az egyetemen is mi voltunk a nyugdíjas házaspár és ez azóta sem változott. Egy kicsit mindig is lelkiismeret furdalásom volt, hogy ezzel a koravénséggel belerángatom a párom egy olyan életmódba, amellyel tán még várhatna 20-30 évet. De hát, megvette, had vigye... Bécsi hétvége. Beszarás. Mint egy rossz nyugdíjas program...

Majd 20 éve voltunk először Bécsben és ennyi idő távlatából is minden segítség nélkül megtaláltuk az akkori éttermünket, sőt a pincér is ugyan az volt, mint akkor. Emlékszem, hogy anno nem engedte kifizetni a teljes számlát, mert megesett a szíve a csóró magyar egyetemista páron.

Azon igazán nem szeretnék merengeni, hogy a látható felszínen és a sokszor emlegetett emberi dolgok szintjén mennyire más világ az ott. Ezt rögtön érzékeli mindenki aki nyugatra téved.
Viszont teljes talajvesztés a hazatérés. Olyan erős kontraszt és olyan letaglózó, hogy nekem csak nagyon nehéz összekaparnom magam utána. Bár mostanság nem járok annyit külföldre mint régebben, de ebből a szempontból talán jobb is. Szóval ezt hanyagoljuk...

Nagybátyám lakásában volt a szállásunk. Semmi különös. Külvárosi, új társasház.

Furcsa volt,
hogy letettem valamit az asztalra és két perc múltán is ott volt
hogy lehetett halkan zenét hallgatni (és hallottuk is)
hogy egymásra tudtunk figyelni 48 órán keresztül
hogy balesetveszély nélkül lehet mezítláb járkálni
hogy van tv
hogy olyan pedáns tisztaság vesz körül, amilyenben egykoron mi is éltünk
hogy nincs internet

Ez nem azt jelenti, hogy ezeket mind visszasírom, csak egyszerűen más volt. Sok vágyott dolognak az veszi el a báját, ha mindennapossá, elérhetővé válik.

És innen a párhuzam.

Ha a futás nemrég még úri huncutságnak, különleges kedvtelésnek és hóbortnak tűnt, mára talán túl komoly hétköznapi 'valósággá', kötelező penzummá vált. Elveszett az a kuriózum belőle, amit a ritkán megkapott élvezetek tudnak kiváltani. Az átkosban amikor csak lehetett nagynénémnél töltöttem minden vakációmat Franciaországban. Mióta korlátlanul lehet(ne) menni nem megyek/megyünk...
Tehát ez a része elveszett.
Viszont jött helyette más.
A szokások és rítusok biztonságos állandósága.
Egy olyan embernek mint nekem, akinek nagyon sokat számít a múltja és az emlékei, hihetetlen erőt ad az, hogy az egyes helyekhez, eseményekhez kapcsolódó emlékek egyre sokasodnak. Egyre gyűlnek a személyes pillanatok, a személyekhez köthető érzések. Ha jól számba veszem a futók alkotják körülöttem a tágabb családi kört. Tulajdonképpen rajtuk kívül, csak a családommal és a munkám során megismert emberekkel érintkezem. Csak velük érintkezem teljes szabad akaratomból. Csak azért, mert jó velük.

A szokásokra és rítusokra a természet is ráerősít. Ráadásul biztonságos körforgással.A megszokott helyek folyamatosan változnak mégis valahol állandóak. Egy CCC is más, évről évre, de mégis nyújtja azt az ölmeleg biztonságot, hogy minden ízét ismerem. Minden momentuma azonos, mégis megismételhetetlenül egyedi. Hogy miért mentem oda harmadjára is?
Ezért.
Miért megyek P85-re?
Ezért.
És miért nem szokott sikerülni elsőre semmi igazán?
Ezért.
Én a körülményeket illetően a biztonságos állandóságra vágyom. Aztán persze lehet szél, fagy, hóvihar, de tudnom kell, hogy mi lesz AZUTÁN...

Ma futottunk egy jót a Meszes-hegy környékén.
Szépen sorra vettem mi volt ezeken az emelkedőkön, mi volt itt nyáron, mikor, mennyit, merre, milyen időben, kivel... Ez szörnyű, de engem ezek az emlékek éltetnek. És mindent elraktározok. Mint egy filmfelvevő. Peregnek a kockák. Néha zene is van hozzá. Mivel ma ezt kaptam emilen, ez volt a fejemben műsoron.

És ezek a képek így peregnek nap mint nap az én nagyra nőtt fejemben. Lehet, hogy azért ekkora, mert kell a hely a vászonnak?!