...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2017. január 13., péntek

Kásahegy

Még szürkeség volt, de már derengett valami világosság az ég alján . Szemerkélt az eső és a zord mínuszok után végre plusz két fok volt. Szép lassan poroszkáltam a néhol havas, néhol jeges, vagy csak vizes úton. Csend volt. Csend volt kívül és belül is. Egy lélek sem járt a Séd partján pedig ilyenkor már pár kutyás kint szokott lenni.
Az jutott eszembe, hogy miképp tudnám én most elmagyarázni valakinek, hogy pont ideális futóidő van. (Persze mindig ideális futóidő van, de most még inkább.)
Aki most ébred és épp kászálódik a puha, meleg ágyból, azzal azért nehezen tudnám megértetni, hogy most nekem nagyon jó. Hogy épp elkapott a flow.
Nem fázom egyáltalán,  esőcseppek simogatják az arcom nem a fagyos szél, maga a futás meg nemhogy nehezemre esne, de teljesen erőfeszítés nélkül megy. Úgy érzem, hogy ebben az állapotban a világból ki tudnék szaladni.
Ez persze nem jön magától.
Azt nem mondhatom senkinek, hogy kapjon futócipőt és most, azonnal jöjjön ki velem a latyakba. Mondhatom, csak nem fogja élvezni. Ezért az érzésért meg kellett és meg kell dolgozni. Ennek az az előzménye, hogy pár napja még a mínuszokban is kint voltam, hogy nekifeküdtem a szélnek, hogy nap nap után begyűjtöttem a kiliket. Ahhoz, hogy élményeket kapjunk, át kell rágni magunkat a kásahegyen.
A kásaevés meg nem szívderítő.
Ha ellustálkodjuk, vagy elblicceljük az edzéseket, akkor egy idő után jutalmul új kásahegy vár ránk. Ez az, amit a kezdők és folytonos újrakezdők nem vesznek számításban. Ez a belépő a flow birodalmába.
De belépő az is, hogy időnként bizony kilépünk a komfort zónánkból. Meg kell tapasztalni, meg kell érezni a hideget, a meleget, a fáradtságot, az éhséget és a szomjúságot ahhoz, hogy legyen viszonyítási alapunk. Különben nem érezzük át ezeket a magától értetődő, apró örömöket. Manapság, amikor légkondicionált, vagy épp agyonfűtött környezetben telnek az emberek napjai, amikor folyamatosan kezük ügyében az étel, ital, amikor elképzelhetetlen, hogy kimaradjon egy-egy étkezés annyira ritkán van igazán hiányérzete az embernek, hogy el sem tudja képzelni, hogy valamely szükséglete, igénye ne azonnal teljesüljön. Sokan vannak, akik, ha kilépnek az utcára már csak egy üveg ásványvízzel teszik, mert mi lesz, ha rájuk tör a szomjúság? Jujjj, mi lesz? Komolyan, mitől kell félni? Fűtsük lakásainkat, házainkat nehogy pulcsit, vagy kardigánt kelljen otthon viselni és jajj mi lesz, ha nyáron megizzadunk!
Javaslom mindenkinek a próbát!
Ha túlélik, jöhet a flow...

2017. január 8., vasárnap

Gyorshalál

No, eddig tartott Fácse béli életem.
Gyorshalál vagy mi.
Az történt, hogy hozzászóltam vmi poszthoz, de mivel nem saját nevemen voltam/vagyok regisztrálva, ezért rögtön kitiltott az egyik admin. Ezt persze úgy, hogy én semmilyen figyelmeztetést nem kaptam, csak egyszerűen repültem, mint az újévi malac, bár az nem repül, de legalább képzavarnak jó. Még szerencse, hogy egy másik, ismerős adminon keresztül ezt megtudtam. Visszavesznek, de akkor befogom a pofám és a sarokban meghúzom magam.
Köszi, de nem.
Hisz értem én. Vkinek van egy saját homokozója, ott rögtön királyleányt kell játszani, mert hát máshol hol? Tegye, essen neki jól (komolyan és szívből), de ehhez ne én legyek a töltelék.
Lehetne érvelni, hogy sztem ez miért furcsa és dölyfös és alpári, de nem tudom, akarom, bírom magam rászánni egy parttalan vitára. Ez az ő felségvizük, ők hozzák a játékszabályokat, eszem, vagy nem eszem.
Köszönöm, nem.
Pont ez történ pár éve, amikor egy szakmai fórumon volt vmi eldöntendő kérdés. Javasoltam, hogy legyen erről körkérdés, hogy minél többünk véleménye elhangozhasson. A fórum tulaja rögtön kioktatott, hogy ez az ő oldala és majd ő eldönti, hogy kiket kérdez meg (hogy aztán a szakma széles rétegeit képviselve lépjen fel...). Azóta több újságcikkben láttam már emberünket, a demokrácia és nyilvánosság szakmai apostolaként megszólalni...

Erről e nevezősdiről is rég írtam volna. Nem mindegy, hogy Nagy Lucifer, vagy cukorfalat, vagy akárki néven írok? Nick név nem jó. Mér? Akkor Nagy Józsiként regisztrálok, akkor jó? Tudod ki van mögötte? Nem. Akkor nem mindegy. Az -athosz- mögötti személyt páran ismerik, de Margitot ki? A legviccesebb az, hogy az engem kizáró admint nick néven említi a másik admin :))). Most kérdezzem meg ki az a Biga? Tökömtudja. Bíró Gábor? Bihari Gabriella? Nemmindegy...

Ez az egész sztori igazán jó apropó, hogy végre megszüljek egy posztot, mert persze napok óta készülök, de fejben annyira szépen megírom, hogy ezáltal a kivitelezéshez szükséges plusz löket már el is száll.

Nagyon jó kis idézetet találtam az ünnepek alatt elolvasott 'Ne bántsátok a feketerigót!'-ban:

'Megvolt a maga véleménye a dolgokról, ami talán nagyban eltért az én véleményemtől, de ... Fiam, mondtam, hogy ha nem veszíted el a fejedet, akkor is átküldtelek volna Mrs. Dubose-hoz, hogy felolvass neki. Azt akartam, hogy megláss benne valami... hogy lásd, milyen is a valódi bátorság, mielőtt még azt hinnéd, az a bátorság, ha egy férfi fegyvert fog a kezébe. Az igazi bátorság az, ha már akkor tudod, hogy veszítettél, mielőtt belekezdenél a harcba, de mégsem hátrálsz meg. Az ember csak ritkán győzhet, de néha előfordul ilyesmi; és Mrs. Dubose a maga nem egészen ötven kilójával igenis győzelmet aratott. Az ő nézőpontja szerint úgy halt meg, hogy senkitől és semmitől nem függött... Ő volt a legbátrabb ember, akit valaha ismertem.' (Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót!)

Újra fény gyúlt, vmi árnyékos sarokban :)).
Rengeteg olyan történetet, cselekedetet tudnék felidézni az életemből, ami nem szólt másról, csak erről. 
Nem függeni senkitől, semmitől.
Egész nüansznyi, profán dolgokban is megmutatkozik ez és persze nem igazán tudatos, csak most, hogy ilyen szépen nyomtatásban láttam, már teljesen magától értetődő.
Emlékszem egy időben csak azért nem ittam kávét, mert annyira szokásommá vált, hogy azt vettem észre, hogy hiányzik. Ne má'! Nehogy már én is olyan kávéfüggő zombi legyek, aki mozdulni nem tud a reggeli feketéje nélkül. És nem ittam. És néha most is tartok szünetet, mert az az érzésem néha, hogy már nem olyan ünnep, nem olyan unikális szertartás, csak megszokásból iszom.
Vagy eszembe jut amikor nagybátyámnál dolgoztam. (Soha annyi pénzt nem fogok keresni.) Nem kivételeztek velem, ott sztem mindenkinek jó dolga volt. Csak épp nem a maga ura voltam, hanem függtem valami számomra kontrolálhatatlantól, valami homályos szabályok mentén működő gépezettől. Gyorsan el is futottam. (Már akkor is futottam ugye...)
Egyébként is jó a könyv, de ez a része számomra telitalálat.

Most meg a hét (7!!! atyaég) évvel ezelőtti, első bejegyzés jut eszembe.
Nem is tudom mikor ettem ilyet.
Ma.
Most!