...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. december 28., szerda

Salomon-ból Salomon-ba

A hó szép csendben elolvadt, így végre elérkezett az idő, hogy a tavasszal beszerzett Gore-Tex-es Salomon-omat elővegyem.

A régit sem kell nyugdíjazni szerencsére, elég jól bírta a gyűrődést.
Szegényke pont Olaszországban kezdte el pályafutását, követ, sziklát látott eleget.
Sarokragasztás és a kamásli tépőzára persze rajta, de egyébként nem mondhatnám, hogy a beletett 420 kili nagyon megviselte volna. Az újabb széria (Wings 2) kimondottan szimpatikusabb és tartósabb, mint az első generáció.
Az orr részén, a vászonon a legkisebb kopás sem látszik, pedig ez az elődjénél már ilyenkor sanszos volt...

A talpán is inkább csak akkor venni észre a használat nyomait, ha összevetjük egy szűz újjal.
A bütykök végei persze szépen lekerekedtek, de kb. ennyi.  Az új talp remélem majd még hatásosabb lesz a sárban és a hóban - ha lesz még (remélem lesz).
A csillapítása sem rogyott meg szemmel láthatóan, és érzésre sincs nagy különbség. Persze ez inkább hosszabb távon derülne ki.
Volt már Gore-Texe-es Wings-em és nagyon szerettem. Pont 800 kilit bírt, de akkor már atomjaira esett, még kerti munkára sem lehetett befogni... Persze nem a talpával, hanem a vászonnal volt a gond. Gyorsan megpattant pár szál a szövésben, majd lassan szétreped és keresztben szétszakadt a lábfejnél.
Azt sokat használtam hóban és latyakban, 2010-ben volt belőle elég...
Van aki nem nagyon hord membrános cipőt, de én télen nagyon szeretem, ha az első 2-3 órában még száraz a lábam. A legtöbb edzés meg még ebbe az időtartományba esik, így sok órát nem kell vizes zokniban eltölteni.

Most már csak futni kell...

2011. december 27., kedd

Végre igazi tél!

Karácsony környékén a városban szinte nem is látszottak a tél nyomai.
Bezzeg a környékünkön!
Igazi téli hangulatban telt a múlt hét!

Kicsit eszembe jutott a napfényes ősz, és talán az igazi napsütés is hiányzott, de a fehér erdő kárpótolt.


Egyébként ritka egy jó hét van mögöttem, szinte már félve írom le.

Hétfőn és kedden a fagyott erdei talajon még a HOKA-t nyüstöltem, de az első hó után már elraktam. Nem zavarom meg a téli álmát, síelni inkább majd léceken szeretnék...

Szerdától  még belebújtam a TDG-n beavatott Wings2-be, de csak azért, hogy a hóban jól kimossam és tisztán tehessem a dobozába. Ez meg is történt és ma a májusban vett Gore-Tex-es Wings2-met avattam be. Készítettem pár fotót is, hogy a 420 km-es és vadi új cipők közti különbséget dokumentáljam. Majd fel is teszem ide, érdekes.

De inkább most a téli erdőről.

Mifelénk ilyen:




Ráadásul tényleg nagyon élvezem!
A reggeli, éhgyomorra való futás rákényszerít a saját zsíron való mozgáshoz. Persze csak nyugis tempóban és alacsony frekivel, de ilyenkor épp ez a cél.
Végre már azon kell izmozni, hogy néha a túl alacsony pulzus miatt csipog a vekker.
A ilyenkor szokásos max. 150-el minden megy, nem kell erőlködni, hogy alatta maradjak.

Futás után pedig nyugis nyújtás a szokott helyemen...

Jujj de jó nekem!


NO, most nem kéne elrontani!

2011. december 25., vasárnap

Üzenet

Olyan nincs, hogy valami csak Úgy lenne. Ez tuti.
Fatalista vagyok, ezt többször is írtam.
Állandóan írom.

Néha azért elég nehéz dekódolni az üzenetet.
Széllel szemben nem megy ugye, tehát ha valamivel ellen nagyon direkt az ellenszél, azt inkább el/felhagyom.

Mostanában egy elég terjedelmes autós sztorin vagyunk túl. Vagy épp benne.

Indult azzal, hogy eladtam jó öreg Audimat pedig nem is akartam igazán, csak épp kicsúszott a számon az eladás szó és rögvest rácsapott egy ismerősünk.
Nem volt mit tenni, nem mondhattam, hogy mégsem. Kicsit húztam az időt, de október végén elbúcsúztam 20 éves járgányomtól.
Nekiláttam autót keresni, de nem volt hozzá túl sok kedvem. Egyrészt, mert nincs sok szerencsém a használt dolgokkal, másrészt meg épp egyenesbe jöttünk volna anyagilag, így nagyon nem akaródzott kiadni kis tartalékunk.
Nézelődtem, töprengtem...
Ezen nézegetés közben megtalált minket egy kis örökség...
Juhéjj, de jó hogy eladtam az autóm - gondoltam. Így kicsit talán könnyebb lesz a választás és régi roncsot sem kell venni.
Sikerült egy már-már valószínűtlennek tűnően jó vételt lebonyolítanunk.
Leutaztunk Debrecenbe, ahol hihetetlen európai kiszolgálás mellett egy sárga Suzukival lettünk gazdagabbak.
Én amúgy is kis autó párti vagyok, így nem volt nehéz megszeretni.

Közben a 'nagy' autónkat meghirdettem, mivel hatan nagyon nem férünk el egy Citroen Xsara Picassoban.
Nem volt rá nagy érdeklődés.
December elsején pont került az ügy végére, mivel párom az autóval egy szarvast vadászott le a szomszéd falu határában. Még nincs vége a történetnek, de valószínűleg totálkár és a biztosító sem fizet, majd a vadásztársaságot perelhetjük a pénzünkért. Viszont élve kiszálltak, ez sem elhanyagolható szempont...

Nekiálltam immáron családi autót nézegetni.
Brrr...
Végül találtam egy autót Nagykanizsán. Szinte már valószínűtlenül jó kondíciókkal. Mivel a tulaj nem ért rá, így bármennyire is szerettem volna lemenni hétköznap, csak vasárnapra tudtuk megszervezni a mustrát. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz ha közben elviszik előlem, de megnyugtatott, hogy nem sokan keresnek nagy autót, nem lesz gond. Persze péntek este hívott, hogy ott áll egy fazon, kezében a pénzzel. Most mi legyen? Mondtam neki, hogy én láttatlanban nem tudok ígérni semmit. Persze elvitték előlem.
Kicsit bánkódtam, de meggyőztem magam, hogy az az autó valamiért nem akarta, hogy elvigyük. Ne erőltessük ugye a dolgokat...


Közben találtam egy autót Franciaországban is, ami nagyon megfelelt volna nekünk. Nagy, szép, olcsó, jó. Ez kell nekünk! Nagybátyám elment megnézni, mivel csak a szomszéd faluba kellett átmennie. Sajnos előtte való nap elvitték kipróbálni és meghúzták az oldalát. Egyelőre tehát almás...

Maradunk akkor hatan a Suzukiban/val... Most ez van.

Utolsó tanítási nap még beugrottam a városba a gyerekek előadása után. Párom levitt a villamos végállomásához. Elbúcsúztunk egymástól, majd a villamos felé indulva egy tompa puffanást hallottam a hátam mögül.
Ohhh yeahhh!
Suzuki is OFF!
Kicsit leamortizálódott az eleje. Nem nagyon, de azért nem hibátlan a drágám...

Szóval valami autós sztori készül.
Vagy ezen keresztül valami teljesen más.
Pár év távlatából persze majd világos lesz minden.

Addigis marad az optimizmus, és a rejtvényfejtés...

2011. december 20., kedd

Sunyin

Nem történik semmi eget verő.
Nincs felhajtás és cécó, csak a napok jönnek egymást váltva.
Ahogy szokták.
Reggel felkel a nap, este lenyugszik, semmi extra.
Ráadásul későn kel és korán fekszik.

Papíron ilyenkor kellene motiváció hiánytól szenvedni.
Ilyenkor kellene otthon maradni, nemkimenni, nemfutni.

De nem, ez így túl kézen fekvő.

Nem mondom,hogy mindig fáklyás menet, mert nem az.

Ma is azon kaptam magam, hogy szinte számon kérőn önfaggatódzom.
Rám tényleg nem volt soha jellemző, hogy ennyire kitartó lettem volna. (Ez monnyuk genetikailag férfi dolog, de hagyjuk...) Akkor meg mi ez?

Aztán abban maradtam magammal, hogy most sem vagyok igazán kitartó, csak egyszerűen kíváncsi vagyok már a történet végére.
Olyan mintha olvasnék egy futós könyvet.
Mintha egy képzeletbeli figurával történnének a dolgok.

ÉÉÉNNN?
Futni?
EEEnnnyit?
(Jó, azért nem olyan sokat, de mégis...)
Ez velem nem történhet meg!
És mégis.

Franc tudja miért történik ez nap, mint nap, de ha tehetem ott vagyok.
Az erdőben.

Megélni azt, hogy ott vagyok.
Megélni a ködöt.
A havat és az esőt.
A hideget és a még hidegebbet.
A napot és a meleget.
Azt, hogy jó és azt, ha nem.
Azt, hogy egyedül vagyok és azt ,ha nem.
Azt, hogy kishitűségem ellenére megint kint vagyok.
Azt, hogy egy picit talán jobb lesz, mint amilyen tegnap volt.

Számtalanszor megélni azt, hogy mennyire gyenge vagyok és mennyire kilátástalan minden edzés és megélni azt, hogy néha jobban megy.
Megfutni azt, amit tegnap nem.
Kibírni azt, amit tegnap nem.
Belátni, azt, ha nem megy.
Fejet hajtani önmagam előtt.
Elfogadni azt, hogy sokszor nem a fej és nem az akarat diktál, hanem a testemnek is vannak korlátai.
Elfogadni saját korlátaimat.

Ezek történnek.
Közben szerencsés esetben fogynak a kilik és a szintek.

De mindig kell egy új epizód!

2011. december 14., szerda

No neeem...

Ma kaptam egy emilt, amiben tudatták velem, hogy közszemlére tették a pályázatokat.
Az adatimmal és a beadott anyagokkal együtt...
A megkérdezésem, beleegyezésem nélkül...

Nofene mifasz?!

Még jó hogy nem rakták ki a blog elérhetőségét...

Arra jó volt a dolog, hogy legalább megtudhattam, hogy egy csomó feltörekvő fiatal pályázott.
Ez igen!
Komolyan repes a szívem, jó látni, hogy van utánpótlás!
Rögtön vissza is léptem a pályázástól, a franc akarja rontani a fiatalság esélyeit.

Már tervpályázaton sem veszek rész jó ideje, mert tudom, hogy nem nekem való.
A francnak kell bepróbálkozni!
Tudom, hogy nem az én műfajom, oszt mégis...


De, hogy legyen kis futásszakmai dolog is.
Tegnap feje tetejére állt a nap, így megint az esti Garancs partjára kényszerültem. Nagyon jó idő volt, a hold annyira világított, hogy amikor lekapcsoltam a lámpám még árnyékom is volt. A murva fehér szalagja pedig szinte világított előttem. Jó kis körözés kerekedett, szint nuku persze, de kárpótolt a harapni való, friss levegő.

Ismét felvettem a HOKA-m, a Piros óta először.
Nagy csalódás volt, pattogtam benne, mint a nikkelbolha. Eccerűen elszoktam tőle.

Ha nincs igazi oka - kő, szikla - 
akkor inkább dobozban marad a HOKA!

Vagy valami ilyesmi...

2011. december 10., szombat

Pályázat

No, ilyet sem csináltam még...
Pályáztam.

Ide.

Megőrültem?
Lehet.

Azt be kell valljam, hogy ha nekem kellene választanom, akkor nem biztos, hogy egy kopaszodó, negyvenes, négy gyermekes muki jelentkezéséről álmodoznék, aki a 2011-es éve felét nyavalygással töltötte. (Monnyuk egy ilyen fazon megfontoltnak és akár hitelesnek is tűnhet.)
De nem nekem kell választanom ugye, nekem jelentkeznem kellett lehetett.
De miért is tettem?
Azért mert baromi jó kis filmeket tudnék csinálni az edzéseimről és lenne megyarázat arra, hogy miért filmezem magam.
Na jó, nem egészen.
Érdekelne, hogy milyen megtanulni normálisan futni, ráadásul úgy, hogy nem nekem kell beleölnöm hat számjegyű összeget a kísérletbe.
Azt ne várja senki tőlem, hogy egy márkára felesküdve, apostoli küldetéssel fogok agitálni bármi mellett is. A véleményemet, tapasztalataimat szívesen leírom, dokumentálom - a rosszakat is - de agitálásra képtelen vagyok.

Az élet bármilyen területén...

2011. december 9., péntek

Kivárás

Igen, ahogy írtam ezelőtt.
Semmi virtus, semmi nagy kunszt, csak lapítás a decemberi, egyelőre száraz avarban.
Bár ez nem is igaz. Holnap lesz egy hete, hogy nagyon dolgoztam kint a kertben és épp azon morfondíroztam, hogy miképp is fogom magamnak megmagyarázni, hogy miért is nem megyek futni.
Aztán elkezdett cseperegni az eső.
A rég várt, egyre késő és nagyon hiányolt eső.
Szélcsend is volt, így a vastag avaron nagyon jól hallatszottak a cseppek.
Végre esőillat terjengett minden felé.
Rögtön eldobtam mindent és indultam átöltözni.
Fél óra múlva el is indultam a szántóföld széléről.

Úgy kb. a harmadik lépéstől szoktam érezni, hogy milyen is lesz az épp aktuális futás.
Most is így történt.
Rögtön tudtam, hogy kivételes alkalom lesz.
Amikor az ember a föld felett lebeg, szinte nem is lép és lélegzetvétel helyett csak a menetszél áramlik be enyhén nyitott szánkon. Amikor a futás olyan természetes, olyan könnyed és magától értetődő, amilyennek lennie kéne mindig.
Így suhantam.
A kerítéshez 12:30-12:50 körül szoktam(tunk) felérni, vagy ennél rosszabb idővel. Most lazán 11:40 volt. Már a bemelegítés is ennyivel jobb volt.
Innen végig felfelé, de olyan hab könnyen, hogy eszembe is jutott: ha a nagyoknak ilyen érzés futni, akkor nem is kunszt szép időket menni. Így én is tudnék... Nem fáj semmi, nem húzódik semmi, nincs gravitáció és az emelkedő is inkább lejtő...
Ilyen érzésekkel emelkedtem egyre feljebb.
Az eső egyre alább hagyott, majd elállt.
A fák egyre deresebbek, zúzmarásabbak lettek.
Kis idő múlva azt vettem észre, hogy fehér minden körülöttem. Igazi téli táj vett körül. Az utakat letört ágak borították, a vastag jégréteget nem bírták a fák. A földet is vastag zúzmara réteg fedte, mintha hótakaró borította volna az erdőt.
Írhatnám, hogy hétköznapi csoda, de nem teszem, mert szombat volt :))...
Az ilyen alkalmak egy részről nagyon kellenek, mert lelkileg is sokat adnak, mert erőt és hitet meríthetek belőlük. Más részről viszont lehangolnak, mert az ilyen élmények tükrében tűnnek igazán küzdelmesnek a szürke kis futkorászásaim.

De mivel bazi pozitív vagyok, így inkább erőt merítek belőlük.


Nehéz megállni, hogy ne toljam a képem bizonyos népszerű(nek tűnő) futásokra, de be kell, hogy lássam: nincs értelme. Vagy több lesz, vagy gyorsabb lesz, vagy lassabb lesz, vagy ezek szabad kombinációja. Nem, egyedül kell most még mocorogni.


Minden alkalommal meggyőzöm magam, arról, hogy épp miért NE vigyek fotógépet magammal, aztán Minden alkalommal megállapítom, hogy mindig vinnem kéne.
Holnap viszek.
És fotózok.
És berakok ide pár képet.