...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2019. június 10., hétfő

A kifogás

Egész sokáig szerettem beszámolókat írni.
Monnyuk egész sokáig filmeket is szerettem összekalapálni...
Aztán jól ráuntam magamra.

Egy beszámoló, vagy film is olyan (meg talán maga az élet is), hogy van eleje, vége, van benne egy ív, ami összefogja. Ezek persze nem látszanak, csak olyan összeszedett lesz tőlük a produktum.
Először persze az ívet kell megszülni. Az néha nehéz, néha meg magától jön. (Ez lehet az ihlet, vagy mi?!)
Beszámoló ügyben sajnos nálam az ívet egyre többször a 'kifogás' húzza.
Nem mondva csinált kifogások. Komoly, férfi emberhez mérten is indokolható, igazolható dolgokról beszélek. Van alapjuk, jogosultságuk. Legitimek! (Jajjj, de jó, hogy megtaláltam ezt a szót!)
Szóval nincs itt hiba. (És ezt most nem ironikusan írom ((Tudom, hogy 'és'-el nem kezdünk mondatot)).
Ez viszont nem gyengíti azt a tényt, hogy 'ráuntam magamra'. Mondhatnám, hogy 'volt valamikor egy utolsó csepp a pohárban'. Aztán a cseppek azóta is gyűlnek, de a tanulságok poharát már nem tudják tovább tölteni - bár talán kárba nem vesznek.
Mint amikor a kutya orrát saját piszkába verik. Ezt az önmagam orrba verését valahogy nem sikerül, vagy nem tudom megunni. Lehet, hogy ez vmi biológiai program nálam. Csak leírva látni - meg megírni - unalmas.

Van, hogy a gyomrom, a csípőm, a térdem, a felkészültségem, a sok munka, a vérképem, a mikroelemek... A lényeg az, hogy van kifogás. (Itt tényleg komolyan hangsúlyozom, hogy olyan dolgokról beszélek amik valódi! okok!. Amiket érvként felhozva a  többség megadóan és őszintén szánakozva igazolja az újabb és újabb betlit.)

Pedig én még csak sokat sem várnék el önmagamtól. Engedékeny vagyok és szélesre tárom a kaput az élvezetek előtt :) !
Hanka kérdezte abban a rövid Hoka-s cikkben, hogy melyik futásomra vagyok büszke? (Itt rögtön didaktikai problémám van, ugyanis nem tudom értelmezni a 'büszke' szót. Mióta nekem szegezte ezt a kérdést, azóta próbálom kibogozni ennek szónak az értelmét, de nem sikerült. Nem röhög, tényleg így van. Fűnyíró tolás közben ilyeneken agyalok. (A másik ilyen szó a 'megsértődni', de ezt lehet, hogy azért nem tudom megfejteni, mert összefüggésben van a büszkeséggel?!?!))

Mit is várnék el?
Ez olyasmi mint lejtőn futni.
Hiszem, hogy minden lejtőnek és lejtőzőnek megvan a ritmusa. Lejtőn nem gyorsan kell futni. Nem. Lejtőn pont úgy kell futni, hogy ritmusban legyünk. Ha ritmusban leszünk, akkor pont ott lesz egy hely a lábunknak, ahol kell, pont ott nem billeg a kő ahol kell és még a lélegzetünk is erre a ritmusra fog beállni. Ez tapasztalat. Ha azt érezzük, hogy 'toljuk', akkor gond lesz. Inkább a közös frekvenciát kell levadászni.
Ha egy futásnak is megvan a maga íve és ritmusa, akkor az egy jó futás. Szükségszerűen jó futás, nem tud nem az lenni. Ritmusban leszünk. Ritmusban lesz a tüdőnk, a gyomrunk, a lépéseink. Lesz időnk befogadni a környezetünket és mivel ezek szinte maguktól működnek, így marad egy csomó energiánk, amitől meg nagyon erősnek fogjuk magunkat érezni. Amitől aztán nagyon erősek is leszünk.
Ennyi.
Egyszerű.
Igen, ez lehet a flow.
Persze ezt nem adják ám ingyen! Sok munkát kell belerakni ahhoz, hogy egy komolyabb futás ilyen legyen. A már megénekelt 'kásahegy', amin átrágva magunkat jutunk el egy-egy ilyen élményhez. Ha egy célversenyen ilyet éreznék, akkor rögtön jelentkeznék Hankánál a cikk helyesbítése végett :) !
De egyelőre nem hogy flow közelébe nem kerülök, de egy izzadságszagú, 'iparos munka' minősítésű teljesítést sem sikerül összehozni! Egy ilyen korrekt, munkás - mondhatni 'férfias' - futás legalább vállalható eredmény - lenne.
A vállalható eredmény kapcsán meg rögtön beleütközünk a feladni/nem feladni kérdésébe.
A tegnapi példánál maradva.
Lupus erőszakoskodott velem Pap-réten, hogy továbbhaladásra bírjon.
Nem kérdés, volt egy csomó időm, tehát simán begyalogolhattam volna a célba.
És?
Lett volna egy érmem és felkerültem volna a teljesítők listájára. Ennyi.
De én nem ezért jöttem.
Ha valaki azért vág bele egy versenybe, mert minden áron teljesíteni szeretné, akkor ez annak opció. Nekem meg nem.
2016-ban már besétáltam. Fájt mindenem, alig éltem. Besétáltam. Megcsináltam. Tudom, hogy képes vagyok rá. (Mint ahogy már többször beszenvedtem magam célokba. Leszakadt csonthártyával a Kinizsi céljába, vagy  22 órás agóniával a CCC céljába.) Tudom , hogy tudom. Bármikor felállok egy fotelből és monnyuk 18 óra alatt megcsinálok egy százast. Tudom. Nem akarom ezt többször bebizonyítani önmagamnak. (Bakancslista pipa?! :) )
Persze van akinek ez a cél és abszolút el tudom fogadni és tisztelni, szeretni ezért.
De én nem ezért jöttem!
Most azért mentem, mert azt hittem, erősen hittem, hogy írhatok egy helyesbítésért Hankának. Azért mertem hinni mert Gabi befogadott, rendezetté tette a felkészülésemet, rövid és kérész életű hullámhegyekkel és hosszú és keserves hullámvölgyekkel teli munka állt mögöttem. Mert van több mint 30.000 kilométernyi futótapasztalat a testemben, a lelkemben. Mert el tudom hinni, mert Újra és Újra el tudom hitetni magammal, hogy most majd nem lesz kifogás.
Most. Most meg lesz! Most elkapom.!
Nem futom el, nem rúgok bele, nem tévedek el! Most figyelni fogok az ivásra, evésre, a sporttársakra, a napsütésre, a sárra, a tócsákra, a hűsítésre, a pálya ívére a lejtő és ösvény ritmusára. Okos leszek és tudatos, hideg fejű számító, és pillangókat reptető, virágszirmokat számláló érzelgős lény egyszerre. Tuti lesz.
Mondom. Sőt, mi több, hangsúlyozom :) : nem időért és nem helyezésért megyek!
Nem. (Szélesre tárt élvezetek kapuja, ugye..)

Azt szoktam mondani magamnak, meg néha másnak is hogy kb. 10 méter után pontosan érzem, hogy milyen is lesz az aznapi futás. Tulajdonképpen elég lenne ezt a 10 métert lefutni ahhoz hogy Gabinak beszámolót írjak. Az ezen felüli mennyiséget csak becsületből szoktam teljesíteni :) !

Tegnap is már Szentendrén belül éreztem, hogy 'rendes, becsületes ipari munka' kategóriába sorolható futásom lesz. Ez nem leszólás. Egy ilyenért kutya keményen meg kell dolgozni. Egy kovácsolt vas gyertyatartó (milyen szép hasonlat..) szakmányban gyártva is munkás dolog. Korrekt munka, de nem összetévesztendő egy egyedi, művészi gyertyatartóval (van ilyen?). Az utóbbi elkészítése lehet, hogy nem is annyira keserves, csak hát benne van az a plusz...
Szóval éreztem, hogy ebben nem lesz meg az a plusz...
Ettem, ittam, figyeltem, akartam.
Lehet, hogy nagyon akartam?
Pedig ez ott van nálam a 'Best of' -ok falán.

Nem is lényeges. Ez már a múlt. Van ok, indokolható, talán lesz megoldás is és megint egy betli.
Van egy kedvenc könyvcímem, ami ide teljesen klappol. (Maga a könyv is jó, de a címe, maga egy életfilozófia.)
Édenkert a sarkon túl.
Tehát maga az éden! És nincs messze! Csak itt a sarkon kell befordulni! Nem kell messzi menni érte, szinte belátható és hát maga 'Az' éden...
Most, most még nem jó, de mindjárt jó lesz.
A kutya orra elé lógatott csont :) ...

És befordulsz a sarkon és rájössz, hogy nem ez a sarok az, hanem a következő, ott nem messze és milyen szerencse, hogy már csak egy sarok...
Csak hát ez már a huszonötödik sarok és megint átbasztak.
Fáradsz. 
Egyre gyanakvóbb vagy, de hiszel abban az édenben, hisz látod, hogy mások megtalálták és megtalálják a magukét, tehát nagy eséllyel neked is eljön a sajátod. Lehet, hogy gyorsabban kéne menned! Vagy lassabban? Nem lényeg. Inkább csak az hogy higgy benne!

Én hiszem, hogy lesz egy sarok - lehet, hogy tér és idő görbületen túl :) - befordulok és utána tuti írok egy levelet Hankának.

2019. március 23., szombat

Egy rossz válasz?!

Naugyehogyugye!
Milyen szerencse, hogy nem tudtam nevezni az isztriai versenyre!
Megint jött a kalapácsos csávó.
Most utólag persze okos az ember - ez benne a szép.
Február 22-én a hosszú futáskor már a Hajagra felfelé nem volt olyan könnyed az a 8 kilis feladat, mint ahogy szerettem volna. Ment, volt erőm, de azért mégis...
Aztán egy hétre rá a Vérkör (félkör) bejárás már olyan sem volt. Kicsit nehézkesre, elfáradósra sikeredett. Nem volt armageddon, de így utólag szépen beleillik a képbe.
Utána meg snitt...
Megint a megszokott koreográfia.
Ágyból nem tudok kikelni, lélegezni is nehéz, nemhogy mozogni. Teljes KO.
Nemrég voltam vérvételen és akkor persze minden teljesen rendben lévőnek látszott. Látszott...
Március 9-én már egy mezei kocorászásba is bele kellett sétálni. Feladat?!? Azmiaz?!
Próbáltam vegetálni és túlélni. Kicsit talán javult pár nap után, de ez csak annyit jelentett, hogy nem lézengtem és feküdtem egész nap.
Pár nappal ezelőtt aztán hajnali fél kettőkor arra ébredtem, hogy begörcsöl a vádlim. Felüvöltöttem fájdalmamban. Az éjszaka közepén...
Ezt biztató jelnek véltem, mert talán vmi ásványi anyag hiányra utal(hat) a dolog.
Nosza, azóta tolom neki ezerrel a bogyókat és határozottan javuló a tendencia. Vagy csak a mentális tréning?
Tegnap aztán egy bazi jót futottam!!! 22 kili és jó volt. Nem volt gyors, meg emelkedőn zombi vagyok, de nem akartam folyamatosan lefeküdni és élvezni is tudtam a mozgást!!!
Ma meg el tudtam fáradni munka közben. ELFÁRADNI! Mintha olyan egyszerű lenne... Ha én el tudnék érni arra a szintre, hogy el tudjak fáradni az már nyert ügy.
Ezek mennek...

Közben Gabitól kaptam a heti edzésadagom - gyógybogyó módban - meg mellé ezt a kitételt:

Küldöm a hetet, toljuk tovább, és egyúttal rögzítsük, hogy NEM készülünk tavaszi célversenyre, legyen inkább legközelebb őszi kihívás:-))
 
Akkor ez nem tűnt fel, de ma egész nap azon járt az eszem, hogy ez nem jó. Így nem jó. Nem kerek. Hol van ebben a pozitív üzenet? Igen, persze halódik a kollega meg minden, és üljön nyugton, morzsolgasson kukoricát, de akkor is.
Én igen is szeretnék, legalább egy késő tavaszi, vagy kora nyári vmi izét futni. Szeretnék egy kis bizalmat, egy kis együttérző, közös bizakodást. Ne adjuk már annyira könnyen magunkat! Vagy engem. Engem pláne :) ! Engemet! :)
Egy edző bízzon bennem (szavazzon bizalmat, reménykedjen bennem, háta...) még akkor is, ha épp bazi reménytelen helyzetben vagyok. Megcsináljuk, megbuheráljuk. Együtt!
Ez pontosan az az attitűd, ami egy ultra túléléséhez kell.
Nem vagyunk jól, sőt, de jól AKARUNK lenni. És van tervünk a jövőre nézve! Lehet, hogy nem fényes, kicsit rövidebb, kicsit rosszabb, de van tervünk. 
Tervünk az van. 
Azzal tele a szekrény. 
Ingyen van, éjünk vele!

2019. február 25., hétfő

CélvagyÚt

Azt ugye sokan és sokszor elsütik, hogy igazán az út a fontos. Persze leginkább senki nem gondolja komolyan és világvége hangulat lesz úrrá az embereken, ha az út végi CÉL megváltozik/eltűnik, vagy egyszerűen időben eltolódik.

Én viszont tényleg komolyan gondolom, hogy engem a hétköznapi kihívások és hétköznapi helytállások sokkal jobban érdekelnek, mint az ünnepi 'pillanatok'.
Persze jó rájuk gondolni munka közben, de sajnos - sajnos? - trenírozva vagyok arra, hogy ne nagyon érintsen meg egy-egy ilyen cél utólagos megváltozása.

Az idei tavaszi célt tényleg nagyon komolyan gondoltam. 2016-ban voltam már az Isztrián és nagyon jó emlékekkel tértem haza, hogy aztán 2017-ben anyagi, 2018-ban meg egészségügyi okok miatt kihagyjam ezt a jó kis versenyt.
A tavalyi szégyenletes Vadlán óta egész jó felkészülésem volt.
Legnagyobb változás, hogy november eleje óta Gizion lettem és Főni szárnyai alatt végre a felkészülés lelki terhét sem kellett cipelnem. Elég volt a testit :) ...
Eltelt azóta 13 hét és én nagyon rég nem élveztem ennyire a futást. És azt hiszem hogy ezen mondat után már nem is kell semmi magyarázatot leírjak. Én ezzel igazán elégedett vagyok.
Igen, jó lenne elmenni, de nem minden áron.
A tavalyi horror évkezdettel szemben idén az anyagi helyzetünk is végre normalizálódni kezd. Persze olyanról már nem is álmodom, hogy ne legyenek hirtelen felmerülő problémák, de azért uraljuk a helyzetet. Ebbe most nagyon nehezen férne bele egy isztriai verseny.
A magam részéről nem tartom etikusnak - nem tudom mi a jó szó... - hogy egyedül menjek ki. Nyaralásra sem tudunk, csak napokra együtt elmenni, így szerintem nem lenne helyes most nekem tavasszal külföldön versenyezgetni.
Ennyi.
Nem is tudom, amíg gondolt okoz egy pár futócipő megvétele, akkor minek akarok én bárhová is elmenni?

Csak, hogy a jó oldalát nézzem - csakis és mindig!
Ha már április közepén versenyeztem volna, miért ne csinálnám meg ebben az időpontban végre a Vérkört?!?!
2016-ban a TT-n úgy mentem 7:44-et, hogy folyton Fridire vártam és többször leültem a pontokon, hogy utol érjen. Nagyon jó emlékeim vannak onnan.
A mostani pályacsúcs sem elérhetetlen, bár annak azért majd kicsit később kéne nekifutni ;) !
Nem kell senkihez igazodni, egyedül szépen megcsinálom.
Már fel vagyok dobva!

Kicsit persze sajnálom az isztriai versenyt, de csak azért, mert azért érzékelem magamon, hogy annyira nem gyerekjáték ebben a korban fenntartani ezt az edzettségi szintet és ki tudja mi lesz velem egy év múlva...? Akkorra viszont már szerencsés esetben több mint 60 hétnyi Gizionság áll majd a hátam mögött :) !!

És persze ott a Vadlán, remélem attól semmi nem ment meg!!

2019. február 16., szombat

Fekete lyuk

Nem is tudom már melyik volt az a mese, amiben szerepel egy pásztor. Erre a pásztorra rábíznak egy titkot. Király, vagy királylány, vagy mittudoménki. Az a lényeg, hogy szegény igen csak igyekszik betartani az ígéretét, de nagyon kikívánkozik belőle ez a titok. A végén ás egy lyukat a mezőn és ebbe mondja bele azt, amit másnak nem mondhat el. Aztán persze valahogy mégis kitudódik a dolog, mert ha nem tudódna, akkor nem lenne mese ugye.
Szóval nekem ez a felület a magam által ásott fekete lyuk. Remélem ez nem mese és nem tudódik ki...
Nekem meg jó visszaolvasni.

2018. december 28., péntek

Kérdésekválaszok

- Mikor és miért kezdtél el futni? 
2005-ben az intenzív osztályon fekve nyilallt belém, hogy lehet, hogy változtatni kellene az életemen, mert az nem normális, hogy 34 évesen itt fekszem... Aztán kerékpárt vettem, meg újra elkezdtem túrázgatni. Később a magashegyi mászáshoz kellett kondit gyűjteni így jó ötletnek tűnt teljesítménytúrákra járni. 2007 januárjában a HHH-ről lefelé jövet kocogtam bele először, erre tisztán emlékszem. Úgy gondoltam ez jó móka. Kimentem a közeli szántóföldre és háromszor lekocogtam 9 km-t, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy ha ez sikerült gond nélkül, akkor elmegyek a Kinizsi 100-ra. Neki is vágtam és be is értem 15:55-el. Innen nem volt megállás...

- Hogyan ismerkedtél meg a Hokával, mikor és miért próbáltad ki és kezdted el használni?

Még megvan a videóm arról, hogy Német Csabi és Lőrincz Olivér megkapja az első Hokáját a gyártótól tesztelésre. Ez Chamonix-ban volt és a cipőt elnézve megfogalmazódott bennem, hogy ilyen csótányroppantóm nekem soha nem lesz :)! Aztán Fridman haveromat kísértem a TDG-n 2011-ben, aki egy Hoka Mafate-ben teljesítette a távot. Tőle kaptam az első pár Hoka-t, ezzel köszönte meg a kísérést. Felpróbáltam és innen nem volt megállás...

- Milyen Hokát használsz jelenleg, melyik a kedvenc Hoka modelled, miért?

Bondi-t. A magyar és az általam - sajnos egyre ritkábban - látogatott nemzetközi versenyek döntő többségéhez nem szükséges speciális terep cipő - szerintem. A nagyon saras viszonyok kivételével nekem elegendő a Bondi csillapítása, súlya, talpkiképzése. Nagyon fontos, hogy ebből a típusból létezik 'wide' verzió, így az én széles lábfejem is kényelmesen elfér. E mellett régebben a Rapa Nui, most a Speegoat modellt használom nagyon saras körülmények között. A 45,5 lábamra 47 1/3 - 48-as méretet szoktam hordani.
 
- Melyik futóeredményedre vagy a legbüszkébb?

Ilyen eredmény még várat magára, de remélem egyszer majd lesz ebből a fajtából is.

2018. augusztus 12., vasárnap

Nyári 'élmények'

Milyen volt ez a nyár? Eddig - mert még tart egy darabig.
Olyan mint a bejegyzéseim.
Semmilyen.
Jó, kicsit azért rosszabb.

Épp Zenyik kollegával értekeztem minap és egy jó hasonlattal bátorkodtam élni.
Veszünk egy szép - esetleg új - autót. Aztán használat közben jönnek a kisebb karcok, horpaszok, piciny hibák és elhajlások. Egyik sem különösen nagy, de összességében azért egy idő után elég leharcoltnak tűnik majd a verda.
Pont úgy, mint ahogy én is érzem magam.
Egyelőre végzetes gyártási hibát nem látok. (Ez ennyi idő alatt azért kiderült volna.) De a kisebb stiklik tömege már már idgesítő kezd lenni és a használatot is erősen befolyásolja...
Más kérdés, hogy egyáltalán milyen gyártmánnyal állunk szemben. Nem biztos, hogy egy aszfaltbetyárral kéne offroad versenyekre járni... (Monnyuk az erre való alkalmatlanság is kiderült volna több mint tíz év alatt szerintem.)

Mert, hogy itt állandó sírás van, meg világvége, azt ugye meg lehetett szokni, de ha írtam is volna ide - ami teszem azt pozitív - szinte azonnal überelte valami nyavalya.
Egyik nap futok egy jót, bizakodom, másnap már beáll a vállam, ami miatt 4-5 napig mozogni is alig tudok. Aztán megint belekezdek, de akkor meg olyan munkahegy jön a kánikula kellős közepén, hogy épp csak élek és az ágyból való reggeli kikászálódás is nehéz. Utána egy kis derék, meg csípő, meg mittoménmi...

De a hagyományokhoz híven megint le kell írjam, hogy ez annyira reménytelen vállalkozás, hogy nem hagy nyugodni és folyamatos érdeklődéssel követem a fejleményeket.

Hogy azért pozitív részek nélkül ne maradjon e poszt.

Minap hajnalban lementünk egyet csobbanni. Tükörsima, langymeleg víz, szélcsend, korai időpont miatt tömeg sem volt, mondjuk az a két fürdőző azért jöhetett volna később is, de ez talán belefér. Szóval nem kellett több mint fél óra a vízben. Énmegavíz... De tényleg jó volt. Után olyat futottam, hogy azt hittem a lábaim kiszaladnak alólam.

De említhetném a tegnapi szösszenetet. Az éjjeli, reggeli eső után végre rászántam magam egy bakonybéli körre. (Itt sem voltam ezer éve, bár régebben azért elég rendszeres vendég voltam.) Bakonybél-Huszárokelőpuszta aszfalt bemelegítés után a dózeren fel a Kőris-hegyre, majd aszfalton vissza Bakonybélbe. A dózertől féltem, mert az ugye kb. egy óra hegymenet, de teljesen vállalhatóan ment. A bögölypopulációnak ez úton is külön köszönöm, hogy nem hagyták, hogy figyelmem lankadjon... Ezen a murvás úton még nem jártam, csak rég szemeztem vele. Jó móka. Egész egyenletes az emelkedése és zömében árnyas is csak egy kicsit túlfutottam a tervezetthez képest, mert benéztem egy elágazást. A lefele aszfalt sem volt rossz, de azért rendszert nem csinálnék belőle...

Augusztus végén megyünk egy rövid családi nyaralásra. A tavalyi egy napot kicsit megpróbáltuk felbővíteni :) ! Szlovéniában  bledi tónál találtam vmi szégyenletesen olcsó szállást. Lesz víz, meg hegyek a közelben, kerékpárutak, meg város. Mindenki szemezgethet magának. Egy Triglav sportos mászást tervezek, de ezek a tervek... Hmmm...

A dolgok jelenlegi állása szerint nagy a valószínűsége, hogy idén is kísérem Fridit a TDG-n. Mondtam neki, hogy kanyi pénzem nincs úgy kalkuláljon, de eléggé köti az ebet a karóhoz. Meglátjuk. Hátha.

Mostanában nagyon foglalkoztat - újra és újra - az edző kérdés. Pár hete voltam Csanyának pályát jelölni a Börzsönyben. Első nap jelöléses séta, másnap reggel kontrollfutás. Az egy dolog, hogy mennyire nem ment, de a meleg miatt nem is esett túlzottan jól.
Itt aztán összefutottam BarátGiziGabival.
Már korábban nézegettem a kis csapatát, munkásságát és tetszett amit láttam. A vele való rövid diskurzus is megerősített abban, hogy szimpatikus amit/ahogy csinál.
Annyi a bökkenő, hogy nincs nála felvétel és pénzem sem tudom honnan lenne rá. Szóval így teljesen reménytelen a dolog. Vagyis kezd érdekelni :) !

Azt hiszem akkor kezdődik majd a végzetem, ha egyszer valami sima, megoldható, reális probléma felé veszem az irányt.

2018. június 8., péntek

Valami nyár...?

A nyár egy dupla hétvégés Hohe Wand-os kiruccanással kezdődött.
Az úgy volt, hogy amikor vagy tíz éve (vagy több) mászogatni jártunk, akkor néha azért a kölköket is magunkkal hurcolásztuk. Ott sertepertéltek a fal alatt, néha fellógattuk őket a kötél végére, had lógjanak a falon, legalább megszáradnak...
Aztán csak arra eszméltem, hogy Zsezse és barátja valami mászótanfolyamot emlegetnek...
Nosza, gyorsan belecsaptam a szervezésbe. Természetesen nem is lehetett másról szó, mint a mi 'Papink'-ról. Az 'Öregről', 'Lacibácsiról'.
Ő tényleg olyan nekünk egy kicsit mint egy pót nagypapa. Tanította az egész családot síelni, két éve vele voltunk a Garda-tónál kicsit mászogatni.
Egy élő legenda. A szó legszorosabb értelmében. A magyar hegymászó társadalomban nincs - mondom NINCS - olyan ember aki ne ismerné és szerintem a többség ELismeri.
Itt most oldalakat írhatnék a fényezéséről, de asszem nincs rá szüksége :).
Május utolsó és június első hosszú hétvégéje volt a kitűzött tanfolyami idő. Az első hétvége péntekjén esett, így nálunk, a tornácon zajlott a tanfolyás.




Méghogy egy tornácon nem lehet standolni?!
Papi nyomta nekik az elméletet is közben és persze a hangulat sem volt rossz, így észre sem vették, hogy mennyit tanulnak. Az öreg teljesen napra kész. De totál ott van a szeren. Kristóf kérdezett tőle vmi kütyüről, ami kér hete jelent meg a piacon, Papi meg nemhogy tudott róla, ismerte, de simán kivette a farzsebéből...
Aztán folytattuk kint.
Musi is jött velünk, én vele mászogattam, meg túráztam és végre kettesben beszélgettünk jó nagyokat. Hihetetlen, hogy 'A KICSI' is most szombaton lesz 13 éves...
Mivel félévkor sulit váltott és egy sporttagozatos iskolába kerül, nem úszta meg, hogy benevezzék a diákolimpiára atlétikából. Aztán tornász létére lemosta a mezőnyt távolugrásból. Korcsoportjából az indei ranglistán harmadik lenne az 504cm-es eredményével. Mármint azok között, akik versenyszerűn atletizálnak... Megvan?
Szóval azóta atletizál :) ...
Kint azért sikerült 2-3 alkalommal futnom is. Már amennyire futásnak lehet nevezni egy 400m-es sziklafalon való zergeösvényen való fel- vagy lebicegést.
Második hétvégénk péntekjén szintén esett, így rögtön kiérkezés után elmentem szaladni. Na, kérem ez volt az idei év csúcsfutása. Közeledett a vihar és kb. 10-15 perc után kezdett el esni.  A fal tetején már bőszen villámlott. Kicsit behúzott nyakkal rohantam a kitettebb részeken. Rendesen szerkélt, bokáig jártam a vízben, de egyáltalán nem volt szél, pazar idő volt. Emberrel nem találkoztam - vajjjon miért?? - és iszonyatosan élveztem. Két hatalmasat taknyoltam a végén, ekkorákat még életemben nem estem. Talán nem aszfaltos Hokával kellett volna a hegyen próbálkozni?!

Tehát a nyár ölég pazarul indult.

Sajnos még 2-3 hét teljesen káosz az életemben, mert a suli végére mindenkinek fontos lesz a balatoni nyaralója... Azért próbálok hajnalban futkorászni, ha épp van erőm kikelni reggel az ágyból. A mostani esős idő egyébként egész emberi körülményeket teremt hajnalban egy-egy futáshoz, de most inkább a billentyűket gyepálom, az jobban esik...
A buszba beraktam egy úszógatyát, biztos ami biztos alapon, így van, hogy nap közben leszaladok egyet csobbanni, ha már nagyon fő a fejem a melegben.
Egyelőre próbálom túlélni az elkövetkezendő napokat, aztán a suli végével új napirend indul, aminek nem feltétlen örülök, mert néha el szoktak folyni a reggelek. Nekem ez a 4:30 körüli kelés nagyon fekszik, van egy kis időm reggel eszmélni, de ez szünidőben a késői - értsd 21:00 utáni - fekvések miatt nem tartható.
Na de ez még a távoli jövő, ez meg nem most van...

2018. május 22., kedd

20 kili

Épp volt időm kiszámolni, hogy ma több mint 20 kili fűnyírást teljesítettem. Hajnalban épp csak egy kis jógára volt időm, este meg már futásra valahogy nem maradt kraft.
Nemtom, hogy számoljam be, de akár ennek is lehet sportértéke - ráadásul szintes volt a pálya és részben tolni is kellett a masinát.
Ami érdekes, hogy az elmúlt napok baromi gyengeségének ellenére most estére sem vagyok hulla fáradt. Talán jó volt valamire, hogy tegnap gyakorlatilag egész nap pihentem. (Na jó, reggel meg délelőtt volt kis munka, de csak nagyon lájtosan.)
Ha hét közben nem is nagyon van időm/energiám, azért legalább hétvégén próbálok két hosszabbat futni, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy túl jót tesz. Max a lelkemnek, hogy tudom, hogy csinálok valamit.

Most jön két hosszú hétvége a Hohe Wandon, remélem, hogy képes leszek kihasználni.

2018. május 15., kedd

1000

Azt hittem sosenem jön már el!
2016-ban márciusban és tavaly is már áprilisban túl voltam az első ezresen...
Viszont!
Az ötvenes pofon hatott!
Múlt héten egész jókat futottam.
Szombaton végre tényleg egész biztató állapotban indultam, hogy aztán konstatáljam, hogy az eltervezett 20-as kör inkább 30-as... Frissítés nélkül ügye. A végére nem volt őszinte a mosolyom. Erre vasárnap rátettem egy tényleghúszast, de az előző napi eléhezést igencsak érezték a csülkeim. Próbálok lavírozni a munkahegyek között, több-kevesebb sikerrel.
Új cipellőm, amiben a Nagymaros-on is voltam nagyon pöpec, de ez nem is hír egy Hoka-tól/ról. Végre valami, ami működik.

Közben sportszakmai változások is zajlanak a családban.
Már régóta cukkolom Musit, hogy ha bemegy a VEDAC-hoz edzésre, akkor ne jobbra forduljon a kapuban (a tornacsarnok felé), hanem balra (az atléták irányába).
Múlt héten a suli benevezte az diákolimpia atlétikai csapatába és tovább is jutottak. Musi távolugrása 4,53m lett, úgy, hogy a tornaórán kívül nem is edzett erre. Aztán a megyein már 5,04m ment. Mondták neki, hogy ezzel korosztályos harmadik lenne, tehát ideje lenne elkezdeni edzeni :) !
Mivel amúgy is edzőváltás volt a tornászoknál és baromi rossz a hangulat, nem kellett sokat győzködni. Tegnap volt az első edzésen, rögtön leigazolták és 3 hét múlva már versenyez. Na, ez kérem a rapid karrier?!!

Mosmár balra fordul.
Megint igazam lett!!!
Margit helyet BesenyőPistabácsi leszek.

2018. május 6., vasárnap

Ajándék nekem

Megvolt és emlékezetesre sikeredett...
Nem én lennék, ha nem sikerült volna pont a héten benyalni egy dáthát. Az egész család végig szipogta ezt a pár napot, pedig tényleg nem jellemző ránk. Nem valami súlyos, csak épp nem komfortos.
Száraz adatok szerint kb. ez volt.
Nem szárazak szerint meg ez:
Kicsit olyan érzésem volt az elején, mintha elfelejtettem volna futni. Olyan idegenül mozogtak a lábaim, hogy ezek érzékelésével el is ment az első emelkedő. Szoktam izzadni, de amit itt műveltem az engem is meglepett. Gyakorlatilag fürödtem saját levemben. Gondoltam is, hogy ennyit lehetetlen lesz visszapótolni. Vittem magammal három, dupla adagban mért izó port három kulacsban és egy vizes flaskát. Így kb. 1l folyadék volt velem.
10. kilinél rögtön beugrottam egy kis bokorlátogatásra, innen rendeződtek a sorok.
Visszanézve az adatokat nem volt ez rossz. Szinte meglepő. Belülről viszont elég vergődős volt. Rögtön az elején átfutott az agyamon, hogy még most ki kéne szállni, mert ebből nagyon nagy betli lesz. Aztán a 13.km környékén rögtön benéztem egy elágazást. Annyira megörültem egy pataknak, hogy sapkavizezés és mosakodás után szépen átkeltem és nekiindultam, de nem kellett volna. Az addigi sűrű jelzés eltűnt így még idejében visszafordultam. Egy sráccal kerülgettük egymást. Ő lassan ellépdelt emelkedőkön, de én pillanatok alatt utolértem lejtőkön. Nem nyomtam neki, mert nem akartam szétcsapni a combjaimat, de így is bőven tudtam döcögni 5p belül lefelé. A legmagasabb pont előtt, a Nagy-Sas-hegynél megint továbbszaladtam volna, de ott szerencsémre visszafütyült az említett spori. Innen aztán nagy lejtmenet következett, egyedül is maradtam. Pontoknál maxra töltöttem mindent és ittam is folyamatosan. 1-2 gerezd almát és pár darab banánt ettem a pontokon, de nem sokat. Épp 4:00 óránál estem egy szép nagyot. Pedig nagyon tetszett ez a keskeny ösvényes rész. Innen már éreztem, a hosszú futások hiányát, de azért kocorásztam. A törökmezői pont után Csáki Lacit is beértem és a patakmederben kanyargó, jól benőtt ösvényen még szépen mentek a 5-6p körüli ezrek. Itt fülledt, párás, meleg volt. Zebegénybe beérve már minden folyadékom elfogyott és kezdtem rendesen kiszáradni. Egy kék kút megmentett. A ponton feltöltöttem a készleteket. Tudtam, hogy nem lesz több pont és két bucka még hátra van. Arra nem emlékeztem a szintrajzról, hogy előbb a kis bucka jön, vagy a nagyobb. Amikor másztam fel, akkor reménykedtem, hogy ez a nagyobb, de nem így lett :) ... Az első még ment, de szépen kúsztunk a déli oldalra, mindezt fél kettő tájékában és kezdett vészesen fogyni a folyadékom, meg az erőm. A második bucka meg egyszerűen nem akart véget érni. Még egy kanyar, még egy le, még egy föl... A lefeléken is csak mászni tudtam lefelé, mert olyan meredek és köves volt ( megnéztem, 11-12p-es downhill...) Kezdtem teljesen megborulni. Le kellett üljek, aztán már feküdtem is. Pár másodpercekre, mert tudtam, hogy ha ott maradok, akkor ott maradok. Itt már nem volt semmim, elfogyott minden folyadékom. Egy kereszteződésnél végre kezdett volna lejteni, de itt meg nem volt jelzés. Elindultam, visszafordultam, próbáltam telefonálni a szervezőknek, de nem sikerült. Tébláboltam, megint elindultam. Végre beért Csáki mester és vele tanácstalankodtunk, hogy merre az arra. Az addigi sűrű jelzést helyett több száz méteren keresztül nem volt semmi. Az utolsó jel, viszont pont levitt a jelzett turistaútról... Végre visszahívtak a rendezők és kis tanakodás után megtaláltuk a jelzést. Majdnem fél órám ment rá. Étlen, szomjan. Innen aztán tényleg elengedtük a dolgot, szépen besétáltunk a 2,5km-re levő célba. Közben egy kék kútnál életet leheltem magamba, de így is több mint fél órát ültem a célban az ájulás/hányás határán.
Ahhoz képest, hogy az utolsó bucka előtt még úgy számoltam, hogy hét órán belül meg lesz, majdnem nyolc óra lett. Az utolsó Quamatelt nem vettem be, így a nyomrom is felfordul, de mivel nem volt már semmim, így nem tudtam mit kihányni. Erre a szakaszra legalább 2l folyadék kellett volna. Ráadásul a ponton csak langyos víz volt, ami menet közben jól fel is melegedett.
De ez persze mind csak kifogás, mert ha jobb erőben vagyok, akkor gyorsabban haladok és nincsenek ilyen gondok. Szörnyű megélni, hogy ennyire béka segge alatt van a felkészültségem és ehhez még állandóan fáradt is vagyok.
Ettől függetlenül jó volt. Szépen noszogattam magam, csoszogtam, ha már nem volt erőm, kis, pici ugrásokkal próbáltam átlépni az árnyékomon. Meghaltam, felálltam. Ez erről szól és ezt szeretem benne.
Mára, egy alvás után meg az agyam olyan, mint egy reset után. Tiszta, friss, a munka és gondok kicsit más távlatba helyeződtek és a nyugalmi pulzusom is mintha helyére zökkent volna :) .
Néha kell egy-egy ilyen jellegű pofon, mert csak ez billent helyre igazán.

Dráma nem történ, csak épp látleletet kaptam magamról. Itt tartok.