...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2017. augusztus 19., szombat

Vad lányok likai

Végre egy vállalható augusztus...
Ez persze köszönhető annak is, hogy egy gyenge pillanatomban beneveztem a VUT-ra. Mivel október eleje nincs messze így azért egy 'szokásos' majd' nullás augusztussal ezért elég bátor dolognak tűnt volna egy ilyen mutatvány.
Ahogy írtam is, július közepétől egész rendesen (rendszeresen) - és szép fokozatosan - kezdtem futkorászni.
Nem volt semmi extra, kis Gulya-dombos kavargás, kis Tekeres felé kanyarodás, lassú kilik, lassú halálok. Talán 1-2 hete kezdtem érezni, hogy kezd összeállni a rendszer és már volt olyan is, hogy nem fájt semmim.
Komolyan.
Na!!!
Aztán adódott egy, meg még egy bejárás a VUT útvonalán, amit nem lett volna érdemes kihagyni. Egyrészt végre volt valami, ami miatt végre a húszasaimnál hosszabbat is futhattam, másrészt a számomra teljesen ismeretlen tájegységgel is megismerkedhettem. Meg új futótársakkal.
Az első bejárás múlt szombaton volt, kicsit népesebb csapattal.
Szerencsére egy épp beköszönő hidegfront másnapján, így legalább a meleggel nem kellett küzdenem. Magammal annál inkább. Nem hiába, hogy általában egyedül futok. Sok-sok ok mellett az is az egyik indok, hogy baromira lefáraszt a sajátomtól eltérő tempó. Ezen az elsőn olyan bevásárlós volt. Kis kocogás, kis állás, kis tötyögés, megállás, kis futás. A 10. kilitől úgy éreztem, hogy nem fogom bírni az eltervezett 50-et, mert 20 környékén ki kell majd szállnom. Baromira elkezdett fájni jobb oldalon a horpaszizmom, kedvenc kis saját bejáratú szadistám. (Az UB-ra készülve még Zsuzsa rendbe tette májusban, kb. ezzel a módszerrel, csak nem ilyen kíméletesen... Az meg rég volt, ideje lenne egy generál. Addig is próbálom nyújtani.) Ez nem nagy ügy hisz minden lépésnél érzi az ember... A maradék 45 kilinél ez nem több mint 50-60ezer késszúrás, így végre volt kihívás.
Viszont nem volt meleg. Viszont jó volt a társaság és szép a táj így azért lehetett kompenzálni.
Maga az útvonal baromira figyelős, rengeteg kanyarral, elágazással, susnyázással, kis szemét felfelékkel és kellemetlen lejtőkkel. Track, vagy vezetés nélkül esélytelen a bejárás, mert sok jelzetlen ösvényen (ösvény?!?) halad. Olyan huszonvalahány kilitől aztán kettesben mentünk tovább. Az addigra leamortizált állapotomat most meg a kicsivel komfort feletti tempó tette próbára. Szerencsére a frissítés egész jól megoldódott a sok vízvételi hellyel, így energetikai gondom nem volt, de azért az ismeretlen terep váratlan ajándékainak ízlelgetésével szépen el voltam...
Nagyon örülök, hogy elmentem, mert ez egy elég gyilkos 50-es. Külön-külön nincs benne semmi szokatlanul gyilkos, de így egyben elég genya. Igazán klasszikus, nagyfás erdei fíling is kevés van ezen a szakaszon, de szerencsére október elején már nem lesz kánikula, ami ellen itt nincs sok védelem. Inkább a Kopárokhoz hasonlítanám, markáns szintjeivel, fenyőfáival és murvás, köves talajával.
Ezek után tegnap következett a második felvonás.
Az állatorvosi ló.
Amikor az ember nem követ el nagy hibát, de sok, apró kis bakiból aztán összejön a méretes nyakleves.
Még jó, hogy nemrég írtam micsoda faszántosan kezelem a meleget. Ja. Vagy nem. Az az igazság, hogy én már lelkileg elengedtem ezt a dolgot, az előző front óta elkönyveltem magamban, hogy az augusztusi oroszlánt sikerült kinyírni. Nem. Tegnap még mart egyet...
Ráadásul rögtön a legmelegebb időszakban rajtoltunk, hogy esélyünk se legyen. Az előzetesen bevizezett felső, már induláskor megszáradt rajtam...
Nem vittem normális frissítést, csak pár gyümölcspépet. Próbára. Háááát, próbának nem volt rossz, de azért nem erőltetném újból... Két szezámki sem volt túl sok, még szerencsém, hogy a sok út menti szeder mostanában érik.
Megint nem saját tempó...
Fejben voltam türelmetlen. A Tátikára való feljutás is tekergős és figyelős, de a kis, sztúpa körüli karikán aztán a hiszti határt súroltam. Nem ismerem az uccsó húszast de szerintem ez lesz a nagy lélekvesztő rész. Kis kitérő... Susnya, rengeteg apró kanyar, mint egy ringlispíl, alattomos emelkedők és sohanemérünkoda fíling. A bazalt utca szép, de ami előtte és utána van, az halál. 70-80 kilit  követően ez olyan lélekölő, hogy itt egész érdekes dolgok fognak majd történni emberekkel, azt garantálom. Nagy szerencse, hogy erre majd tudok készülni. De most nem készültem és ez fel is tette a koronát a délutáni csetlés-botlásra. A jobb lábamat már emelni sem bírtam és épp hánynom kellett és eléheztem és szarul voltam és elegem volt.
Betli lett és mentést kértünk Zalánnal. Befejezés után még órákig szarul voltam és majdnem éjfél lett mire egyáltalán olyan állapotba kerültem, hogy el tudjak menni aludni...
Összegezve ez egy egész különleges trail lesz. Olyan ez a pálya, mint egy rövid, pörgős versenyé, csak épp 108 kili hosszan. Szinte kínálja magát az elfutásra. Alig van benne hosszú, egyenletes, nyugis szakasz, olyan mint egy izgága kamasz. Részleteiben nem nehéz, de így együtt... Ráadásul októberben, amikor lehet meleg száraz, de nedves hideg is.
Az biztos, hogy nem lesz tömegrendezvény, mert itt nem adják ingyen a befutószelfit, de a szervezők lelkesedését látva egy pöpec kis verseny válhat belőle.
Ettől függetlenül tegnap nekem elég volt 1/3-ad távot megtennem, egy jókora pofonért.
Erről Pali bá' örökérvényű mondatai jutnak eszembe a gyilkos meleg 2012-es T100 kapcsán.

'Amikor elindultam, reggel kivettem a szekrényből az XXL-es melényt, de harmincnál egy olyan zakót kaptam...'

2017. augusztus 4., péntek

Próbálkozom, tehát vagyok.

Kell azért 2-300 kili ahhoz, hogy egyáltalán elérjem azt a szintet amit már saját magam is futásnak nevezek.
Ez nem sebesség/gyorsaság kérdése.
Mozgás, figyelem, élvezet, fájdalom faktor... ezeknek kell összeérnie úgy, hogy még elérjem a magam minimumát.
Ez pont annyira idő független (kis mértékben függő), mint egy-egy verseny magamnak mért értékelése.
Asszem, most esett le, hogy én miért írtam magam ki teljesen az Oli féle világból. 'Normálisan' az idő és helyezés számít.  Ezt lehet mérni, ezt lehet posztolni tehát icclájf. No, azt nem mondom, hogy ezek engem nem érdekelnek, de csak apró adalékok. Monnyuk az idő, mert a helyezést aztán végkép teljesen hidegen hagy (persze könnyen beszél egy futottak még kategória). (A legjobban az lohaszt le, amikor olyat olvasok, hogy pl. korosztályomban/kategóriámban a 16. lettem. Ez kész...)
Szigorú vagyok vagy mi...
Kicsit nyögve nyelősen megy ez a 'Légy hű magadhoz' olvasása, de már ezért a részért megérte. Talán vmi ilyesmire gondolok én is, csak ez szebb és pontosabb:

' "Ez a hencegő oldala az amerikai természetnek" - gondolta Prentiss. És éppen ez az, amit egy angol olyan nehezen tud megérteni. Az amerikaiak folyton túlzásba viszik azt, hogy emlékeztessék önmagukat, kik és mik ők, míg egy angol inkább arra hajlamos, hogy kevesebbnek érezze magát, mint ami valóban, nehogy elkövesse a súlyos hibát, és bárkinek is eszébe juttassa, amit feltehetően úgyis mindenki tud: hogy ki ő.
És itt van a mindig többnek és nagyobbnak kultusza, mint valami örökös figyelmeztetés. Egy ember hat telefont rak az íróasztalára, csak hogy szüntelenül emlékeztesse önmagát, micsoda elfoglalt személyiség ő. És mindig nagyobb és tökéletesebb felhőkarcolókat építenek, hogy arra emlékeztessék önmagukat, hogy ők most már egy nagyobb és tökéletesebb nemzet lettek, és nem esznek mást, csak tiszta marhahúst, hogy mindig emlékeztessék önmagukat, hogy ők a világnak szarvasmarhában egyik leggazdagabb földjén vannak. A gazdagok képtelen és otrombán nagyszabású dolgokat csinálnak folyton, hogy emlékeztessék önmagukat - ők már igazán nem szegények.
De mintha e dolgok mögött valami félelem lappangott volna. Túl sok félelem volt Amerikában. Senki nem tekintett semmit biztosnak. Attól féltek, hátha egyszer kiderül, hogy mégsem igaz az egész.
Még ennek a mindig nagyobbnak és jobbnak a kultusza is félelmen alapult. Az ország minden reklámját is mintha valami félelemre alapozták volna. Ha nem használod ezt és ezt a fogkrémet, megfeketedik a fogad, rossz lesz a közérzeted, deformálódik a csípőd és elveszíted az állásodat. Ha nem kötsz életbiztosítást, hirtelen majd baleset ér, és ott marad csinos, de minden támaszától megfosztott feleséged a négy gyerekkel és a hitelezőkkel, akik alig várják, hogy elvegyék az otthonodat. Ha nem használod ezt, ha nem eszed azt, és nem veszed amazt, akkor elveszíted a társadalom megbecsülését, az egészségedet, a szépségedet, az életedet - soha nem leszel karcsú, vagy szép, vagy házas, vagy népszerű.
Ez volt a tömegfélelem. A gazdagok félelme pedig az volt, hogy a gazdagság nem is igaz. Persze az ország keleti részén, ahol a gazdag családok régebbiek voltak, ott volt már valami kiegyensúlyozottság ebben a tekintetben. Itt, Nyugaton azonban úgy tűnt, mintha a gazdagok szünet nélkül emlékeztetni akarnák önmagukat a túlméretezett és lobogó gesztusaikkal, hogy csakugyan gazdagok. Még nem szoktak hozzá, hogy biztosnak tekintsék.
Persze, abban is van valami veszély, ha az ember biztosnak hiszi a dolgokat. Láttuk ezt Angliában. És végül is - az ember legyen igazságos. Van ebben az életben valami faragatlan, nyers, egészségtől duzzadó becsületesség... Valami, talán Erzsébet korabeli frissesség... Igen ez az, Erzsébet korabeli.
Amikor Erzsébet királynő idejében az első nagy vagyonok kezdtek özönleni a spanyol tengerekről Angliába, kétség kívül ott is létrejött az életnek ugyanez a bolond, túlméretezett és lobogó színezete. Túl sok evés, csak hogy megmutathassák, hogy van elég ennivalójuk, és túl sok ivás, csak hogy megmutathassák, mennyire bírják. Hangos, pazarló bőkezűség jellemezte akkor Angliát is.
De féltek-e az emberek, mint ezek itt Amerikában?
Itt minden mögött, amit csak kiejtettek a szájukon, ott rejtőzött a félelem. Féltek a néptől és saját kormányuktól. És az a heves gyűlölet, amivel azt mondták, hogy - azok az átkozott vörösök! És az a mélységesen mély ellenszenv, amellyel saját kormányzati rendszerüket szemlélték. De politikai viták mégsem voltak, s Prentiss úgy látta, hogy igen jelentős különbség Anglia és Amerika között. Ha odahaza csak belépett egy kocsmába, rögtön tanúja lehetett, hogy a munkások milyen értelmes és magvas érvekkel vitatkoznak politikai kérdésekről. Itt csak az üres frázisok kórusa pufogott. És az önérzetükön keresztül itt nem lehetett hatni az emberekre. Csak az előítéleteiken keresztül.'

Ez a pár év futkosás tényleg lassan ráébreszt a korlátaimra. Meg talán a fontossági sorrendre...
Hiába futottam tegnap hajnalban egy tényleg biztató 1,5ó-t, ma nem láttam értelmét elmenni reggel, pedig fenn voltam időben. A tegnapi futás után 14:30-ig a tűző napon dolgoztam, aztán haza szédelegtem, hogy 2ó pihenés után este nyolckor zárja a napot. Nem panasz, én választottam, csak épp fárasztó. Ezt vagy belátom, vagy falnak rohanok.

Meleg tűrésben idén nagyot fejlődtem :) !
Az UB-ra készültem és eszembe jutott, hogy bár nem a szokott nyári hőségben lesz, de nekem már a májusi meleg is sok szokott lenni. Szóval az a taktika, hogy egyszerűen nem engedem, hogy rossz körülményként befészkelje magát a tudatomba a meleg. Azt szoktam mondani, hogy fájdalom nincs is, a fájdalom a fejben van. Az meg kontrollálható. No, a meleggel is ez a helyzet. Nyilván izzadok, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam maga az érzet. Kizárom. A meleg nincs is, csak kis fodrozódás a tudat szélén, nehogy má' befolyásoljon. És működik. Nem lettem nagy melegkedvelő, de kicsit mintha jobban bírnám. Pl.: tegnap délben egy sziklakertben vágtam vissza a levendulát. Volt benne póver...

Kell a futás, jó a futás, de elsődlegesen jól szeretném érezni magam a bőrömben. Szívem szerint ez heti 100+ kilit jelentene, de eccerűen nem megy. Megy. Pár hétig, aztán úgyis jön a kaszás.
Ha a szeptembert nem egy offolt augusztussal tudnám nyitni és nem megint a nulláról kéne kezdenem, akkor már nagyon boldog lennék. Nincsenek nagy igényeim.

Nincsenek nagy igényeim?

2017. július 18., kedd

Csibehús

Lassan belekezdtem újra, bár csak az épp aktuális fájdogálások számbavétele jelent igazi kihívást. Mivel Csibének befejeződött az idény, így régi tervünk szerint elkezdte a reggeli futásokat. Kicsit velem, kicsit külön. Az a lényeg, hogy csinálja.
Csinálja.
Remélem rendszer lesz belőle...
Egyelőre sikerült normális mederbe terelni az munka-pihenés-alvás arányát is. Reggelente csak az okoz meglepetést, hogy aznap a csípőm, a combhajlítóm, a derekam, vagy mi másom rozsdásodását kezelgessem. Azért reménykedem, hogy ha egy kicsit sikerül összekaparnom magam, akkor ezek szép csendben rendeződnek.
Egyelőre a közös futások nagyon motiválók, másra meg nincs is szükség...

2017. július 11., kedd

Lassan nem fáj

csak valahogy a 7:00-19:00-ig tartó munkanapba nem sikerült még beszuszakolni a futást...
Menni fog, nem csüggedek!

2017. július 3., hétfő

3 kili

Ma gyalogoltam kb. 3 kilit.
A vége már nagyon gáz lett.
Jó, monnyuk aszfalt volt...

2017. július 2., vasárnap

Nyárnyavalya

Nem akar menni nekem ez a nyári futás dolog.
Pedig tényleg nagyon elhatároztam, hogy mostaztánténylegnemnemnem lesznek nullás hetek.
Motivációnak még a KDP bejárását is bevetettem, de ahogy látom ez sem segít.

Múlt szombaton - persze a legnagyobb hőségben - megpróbáltuk Fridivel az első 50-es etapot abszolválni, de aztán kb a felénél szerencsére eszembe jutott, hogy a célautó kulcsát Tarjánban hagytuk...
Pedig szenvedtem rendesen. Kb 150m után éreztem, hogy ez sok lesz. Onnan végig csak hörgés volt, pedig elég városnézős tempó volt.
Annyi hasznom származott belőle, hogy végre egy ismeretlen résszel kevesebb lett.

Azóta annyira sikerült elszarni a derekam, hogy a bal lábam már mozgatni is alig bírom. Egy kis emelés itt, egy kis emelés ott... Sajnos ehhez már a jóga is kevés.

Talán az fog segíteni, hogy egy kicsit most enyhül a munkaroham és kicsit majd tudok pihenni is. (Vagyis csak 8ó munka lesz a 10-12 helyett...)

Egyébként elszánt vagyok, csak hát ez most kevés, ebből nehéz lesz hosszúakat menni.

2017. május 21., vasárnap

UltraBukta

Az alkalomhoz illő időzítéssel közölt interjút a zIndex Simonyi Balázzsal.
(máracsapbólisbalázs.hu)
Ebben olvastam:
"Azért teljesítem a versenyeket, mert ismerem magam, és azért ismerem magam, mert teljesítem a versenyeket."
És ha nem teljesítem?
Akkor nem is merem magam? A nemteljesítés nem az önismeretbe vezet?
No, de ne rohanjunk előre.
Nem is kell mondanom, hogy nemteljesítésemet fergeteges sikernek könyvelem el :) ! Már nem magát a nem beérést...
Az egész a szinte bohózatba illő munkahetemmel kezdődött. Nem részletezném, de ha Zsezse nem masszírozza esténként a hátam, akkor nem is tudom mi lett volna velem. Ásás, kavicshordás, cipekedés, estére meghalás. Pénteken Aligára menet elaludtam a kocsiban... A rajtcsomag felvétel után még rohantam Szemesre befejezni egy munkát. 20:30-kor zártam le a munkahetet. Ez megint annyira reménytelennek tűnt, hogy már kihívásnak éreztem.
Ja. Aliga.
Én tudtam hova kell menni. A Klub Aligába. Egy rohadt tábla nem volt az utcán, egy helyet kevésbé ismerő, ne adj Isten külföldi ugyan hogy találja meg???? A terület baromi nagy. Egyetlen útbaigazító tábla nem volt a pár hektáros területen, hogy merre az arra! Az egyéni frissítők leadása, kis kézzel írt cetlikkel és celluxos rögzítéssel :)))) De legalább ordított a zene, csillogó sátrak és bulivan. Mégbulibb! Sikerült nagyon gyorsan eltakarodnom (a befejezendő munkámnak is hála...).
UB (UtaljBaromigyorsan)
Csak leg-es jelzőkkel tudok beszélni - a produkciómról :)))
Ruházat, kis hátizsák - tökéletes
Nem rohantam. Nagyon nem. Sokáig csak orron vettem a levegőt, így ellenőrizve, hogy még véletlenül sem lihegem el az elejét. Ésnem!
Rögtön kaptunk az elején egy dupla vonatot, így szépen feltorlódtunk a vasúti átjárónál. Innen aztán a tömeg elején találtam magam. Innen szinte egyedül futottam 1-2 emberrel lazán kerülgetve egymást.
Mivel teljesen tapasztalatlan aszfaltos vagyok (életemben még egy félmaratont sem futottam aszfalton) szokatlanul ért az ingerszegénység. A lábam elé nem kell nézni, a környezet meg olyan amilyen... Már az elején motiválni kellett magam a tovább haladásra.
Frissítés.
Alig vittem magammal vmit, a frissítőasztalokra bíztam magam. Nem is lett volna gond, de pl. a kóla nem volt kitöltve! Izó, víz.
Kóla? - kérdem.
Van, töltsek?
Á nem csak érdeklődtem.
Kezdi szétszedni a zsugorfóliázott kólát. (Eddig nem kért senki, gondolom mert nem volt az asztalon...) 1-2 perc és lett kóla. 1-2 perc...
Ami használható volt édes szekcióban: banán-barackbefőtt, sós szekcióban: kenyér, sajt, paradicsom, olívabogyó. Ez nekem egy kis szezamkival, kólával és saját izóval elég is volt végig (mármint a saját végemig...)
Jó ötlet volt a szervezőktől, hogy a váltópontokat és a frissítőpontokat szétszedték, így nem kellett sokat tülekedni az asztalok körül.
Fürednél feltankoltam az előreküldött csomagomból és konstatáltam, hogy az első maraton után nem fáj semmim annyira, ami miatt ne mehetnék tovább.
Tihany környékénél aztán rájöttem, hogy a felvidéken nem lesz a nálam lévő 3dl izó. Szerencsémre egy ismerős épp kísért valakit és gyorsan szerzett nekem egy 0,5l-es flakont. Martinák Anikó, örök hála! Egész sokáig összetalálkoztunk, mindig kérdezte mire van esetleg szükségem, biztatott.
Volt, hogy tök ismeretlen autó állt meg mellettem és adott két jeget, hogy hűtsem magam. Baromi jó érzés volt!
Végig folyamatosan ettem/ittam, nem rohantam, emelkedőket sétáltam. "Csak túlélni a meleget" jeligével haladtam. Ez baromi nagy sikerélmény volt. Kék kutaknál hűtés... Az időjárás nem volt rossz. Meleg volt, de fújt a szél. Tudtam, hogy csalóka, mert azt érzi az ember, hogy nem izzad, pedig dehogynem.
Köveskál.
2. nagy pont. Ordít a DJ, szavamat nem hallom, a pontszemélyzettel, csak üvöltve lehetett kommunikálni. Ötször kellett kérnem levest, mire kaptam. Az előre küldött csomagok a tűző napon. Nincs egyetlen szék, vagy pad! Komolyan basszameg!
Balatonfelvidék így egész simán lement.
Ábrahámhegytől kicsit uncsi, de nem vészes.
Viszont Badacsonytomajtól a római út, az gáz. Faltól falig aszfalt - néhol egész friss, fekete, olvadó bitumen. Szinte szélcsend. Szűk helyen két irányú forgalom, hullámzó, jellegtelen, véget nem érő rész. Itt belesétáltam, mert féltem, hogy felforr az agyvizem. Az volt a taktikám, hogy a meleg időt csak túlélem, aztán 7-8-tól már sokkal könnyebb lesz.
Innen aztán leereszkedve egy szép, 6 kilis, nyílegyenes szakasz jött. Brrr.
Kezdtem egyre jobban érezni az ízületeimet. Csípő, térd, boka.
Az egyenes után volt egy frissítőpont, innen elindulva aztán szinte lépésről lépésre rosszabb lett. Hirtelen halál. Fél óra volt 4 kili.
Ez a fél óra viszont elég is volt arra, hogy elszánjam magam a kiszállásra.
Gyomrom rendben volt. Még pisilni is tudtam, ami nagy szám, tehát vízháztartásom teljesen frenetikus volt. Izomzatilag persze nem voltam fitt, de hát 10x kili után...
Arra a következtetésre jutottam, hogy az izületi gondjaim 1-2 órás pihenés után sem fognak sokat javulni. Ha az emésztésemmel, izmaimmal, fejemmel lett volna gond, akkor adok időt magamnak é s tudom, hogy helyre jön. De így...
A györöki ponton marha kedvesek voltam a fiatal tájfutó srácok. Még egy hálózsákot is adtak, mert a viharos szélben megfagytam volna. A szervezők részéről semmiféle felkészülést nem láttam, amivel az esetleges feladókat kezelték volna. Elég érdekes, tekintve, hogy lehűlés és vihar közelített.
Összegezve.
Ha ez volt a jubileumi versenyem, akkor azt kell mondjam, hogy sokat tanultam a tíz év alatt. Igen, annak ellenére, hogy ez is betli lett, mint sok más idén. Papíron az, de nekem nagy élmény és belső utazás.
Ez az első kóstolás elég is volt, hogy ne nagyon forszírozzam ezt az aszfaltos dolgot.
Maga az UB egy temetni való dolog. Csajok, fanta ijesmi... Teljesen korszakos, magyaros. Adj sok pénzt, ígérek bármit, ha nálam a lé dögölj meg. Még a karakterekért is kár...
Befutó érem helyett van jó kis BU barnaságom:
Fájó ízületeim és a bokám alatt egy vörös folt, ami nagyon fáj.
Meg sok-sok élményem és új tapasztalataim...

2017. május 14., vasárnap

Könyvek

Most fejeztem be egy nagyon jó könyvet. Zsezse vette le a könyvtárban szabad polcról és jól belenyúlt...
Tara Bahrampour: Visszatérés Iránba
Egyrészt az általam alig ismert Irán, másrészt a szülőföldet elhagyók érzései miatt érdekes. Kis áthallással és megfelelő arányítással saját érzéseimet is felfedezni véltem. Bár nem váltottam országot, de azért ötször költöztem és meglehetősen eltérő környezetbe kerültem. A gyerekkor megidézése, a régen minden szebb, jobb volt érzései...

A másik könyvet ugyan most kezdtem, de máris nagyon tetszik.
Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban
Az író a regényszületés körülményeivel indít. Már ez nagyon tetszik. Számomra olyan, mint valami életfilozófiai értekezés. Mintha pont azokat a gondolatokat olvasnám, amik engem is foglalkoztatnak a futással kapcsolatban. Pont nem azok a kérdések érdekelnek, amiket mindenki feltesz. Pont nem azok az aspektusok, amik kézenfekvőek lennének. Ennek fényében pontosan értem mit hiányoltam a mostanában hájpolt Ultra c. filmből. Szvetlana a nők szemszögéből ír a háborúról. 
Ezmiez? 
Semmi macsó fíling?! Hát ez az! A futás ezen része nevetségesen érdektelen számomra. A kis szöszölések és finom rezdülések az érdekesek. A szürke hétköznapok. Nem a verseny befutója, hanem a tucat kilométer történései.

Egész pazar, hogy az UB pont tíz éves jubileuma lesz annak, hogy 2007-ben, fergeteges 3x9km-es felkészülést követően elindultam életem első hosszabb távján, a Kinizsi Száz-on. Szinte napra pontosan. 
Az az érzésem, hogy ezt a kört is inkább vmi gyorsabb TT-nek kell felfogni. 
8 perces ezrek...
Az esélytelenek nyugalma és az ismeretlen iránt érzett túlfűtött kíváncsiság. Valami ilyesmi volt a hajtóerő.
Most?

2017. május 11., csütörtök

Cipőpróba

Megvolt a teszt.
Működik.
Ami viszont hihetetlen!!!!
Alig fájt a bal hajlítóm. Nemhiszemel. Még a végén meggyógyul? Holnap reggel még megyek egy gyötrésre, hátha...
A cipő meg tényleg jó. Nincs benne nagy etvasz, annyi, hogy nem szorít oldalt. Ez normálisan alap lenne, de hagyjuk. Örülök neki. Kész.
Semmi faxni, szolid, puha felső, puha fűző, olyan mint vmi mamusz. Az alap betétjével ez is kicsi, de egy vékony régivel jó. Így még pont nyerek 20g-ot, ami az én szintemen rengeteget számít. Sztem 5-7 percet egy UB szintű távon, szóval egy bónusz kiadós kaja/pia belefér majd valahol, ha egyáltalán.

Hidegkútról futottam haza, direkt délben, tűző napon, sapka nélkül. Nem vmi nagy dolog, mert nem volt nagy meleg, de kis pénz, kis foci. Vagy mi.
Pulzusmérőt nem viszek, mert kb csak azt mutatja, hogy biztosan mennyi nem a pulzusom. Mivel nem lesz kísérőm asszem kis zsákkal fogok menni, de ezt ráérek eldönteni, hisz rengeteg időm van még. A jövő hét viszont munkailag húzósnak néz ki, ráadásul egyedül vagyok minden fizikai munkára, de hát Olmó papa is megmondta, hogy tevékeny élet az élet.
Így legyen!
Egyelőre a mai aligfájás eufóriájában vagyok így reális dolgokat nem tudok írni.
Ezzel zárom soraimat.

2017. május 10., szerda

-1hét

Égi jelként veszem, hogy bőven idő előtt megjött a csukám. Holnap hajnalban megyek vele egy tesztkört. Ahhoz képest, hogy azt mondták milllyen széles... Hááát.... Ha kiveszem a talpbetétjét és egy egész vékony, régire kicserélem, akkor a bal lábamnak teljesen OK, a jobbnak meg tűrhető...
A múlt hét bősz jógázással és egy futással telt. Füredről kocogtam haza. Nagyon fájt. Viszont megfigyeltem, hogy a 10. kili után talán már nem fájt annyira - vagy csak megszoktam és magasabbra állítódott az ingerküszöböm.
Az első masszír után kicsit javult, de aztán visszaestem. Tegnap előtt aztán megint megkínoztak és most mintha jobb lenne, de persze nem futok, így könnyű... Arra már rájöttem, hogy nem a nyújtással van gond, mert nincs megrövidülve az izom. Egyszerűen csak olyan mintha görcsben lenne. Folyamatosan...

Szóval:
Megjött a cipő.
Nem lesz meleg.
Nagyon kipihent vagyok/leszek.
Motivált vagyok.
Nincs még semmi megszervezve, azt sem tudom, hogy jutok a rajtba...
Frissítés? Az miaz?
Nincs még lámpám.

Csupa pozitív jel, ennek mennie kell!!!!