...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2017. október 18., szerda

A mátrix győzelme, avagy VUT2017

Az a szép ebben a játékban, hogy egy bizonyos táv felett - nemtom mennyi az a bizonyos, de a VUT már felette van az ziher - egy nagy és titokzatos mátrix bűvöletébe kerül a vállalkozó delikvens.
A mátrix elemei szinte végeláthatatlan sorakoznak, és egymástól - és persze a terepfutástól - látszólag baromi függetlenek.
Van bennük teljesen profán és egyértelmű elem is, mint edzettség, erőnlét, akarat, motiváltság, de van olyan is aminek sokan nem tulajdonítanak nagy fontosságot, pedig!
Pedig, de!
Számomra ebbe a százkilis córeszban az volt nagyon biztató és vidító, hogy a lehetőségekhez képest a talán legjobban mátrixoltam.
Hiába eddzük halálra magunkat, ha közben általánosan lefáradunk, motiválatlanná válunk, vagy lesérülünk, vagy...
Jó azért nem mondanám, hogy az edzés a gyengék fegyvere, de az biztos, hogy a mátrix leggyengébb eleme lesz a meghatározó.
Szóval Igen, jól döntöttem, hogy az utóbbi 2-3 hétben alig futottam, viszont sokat tornáztam és erősítettem. Odafigyeltem a gyomromra, jókat kajáltam és fejben is el tudtam fogadni, hogy nem ez lesz életem leggyorsabb százasa. Ezt baromi egyszerű így leírni. Utólag. Csak épp a felkészülés során hajlamos az ember csak a matériára gondolni.
Nyomni kell! Sokat! Gyorsan! Oszt csókolom...
Az, hogy az elején mindenki elfut, mintha akciós jégkrémet hirdettek volna a sarki Aldiban, azt már megszoktam, ez nem igazán tud már felvillanyozni. Most sem volt másként. Mivel nagy reményeim nem voltak előzetesen ezért sok apró szakaszra bontottam az egész távot fejben. Voltak emlékeim a nyári bejárásról is és ezekhez viszonyítva próbáltam folyamatosan napirenden tartani a 'milyen faszán megyek és nem fáj még semmi' mantrám.
Már itt vagyok? - ezt kétszáztízszer elmondtam magamnak.
Ráadásul a laza tempó miatt volt időm a frissítésre is. Előre elhatároztam hol veszek be bogyókát, Quamatelt, sőt most végre a koffeintabletta is játszott és talán ennek köszönhető, hogy vagy nyolcszor pisiltem és sokat. Én! Akiből egy csepp sem távozik egy ultrán...
Jól voltak elosztva a pontok, frankón küldtem előre saját izót és nem hagytam a zsákban, hanem magammal vittem és meg is ittam. Rengeteget. Nem voltam rosszul tőle ez is új élmény. A pontokon rendszerint kértem egész banánt és azt menet közben ettem meg. Vagy ötöt letoltam. Saját, szilárd ellátmányból egy fél zacsi gumicukor fogyott. Semmi szezámki, meg semmi szelet. Fura de egyáltalán nem hiányzott. Emőtől kaptam menet közben egy nagyon pici kis szendvicset amit leszenvedtem, de szilárdból tényleg nem fogyasztottam többet.
Volt egy kis baki a privát frissítésben, mert a sztúpánál elkerültük egymást. Én Juhász Peti 13:40-es idejének itinerét adtam a családnak, mondván, hogy annál biztosan lassabb leszek... Ehhez képest a megyehatárnál már annyi előnyöm volt, hogy épp csak találkoztunk...
Szóval előzetesen megbeszéltük, hogy a sztúpa alatt találkozunk. Én tudtam, hogy a bazaltutcából nem érnek a sztúpa elé ezért nem is izgultam amikor nem voltak ott. Aztán a bucka másik oldalán, Zalaszántón nem is vettem magamhoz semmit a ponton, mondván a faluban várnak. Ezzel szemben ők  a sztúpa előtti ponton vártak rám kényelmesen, pedig addigra én már rég elhagytam ezt a részt. Kifutottam a pontról és konstatáltam, hogy a faluban sincsenek. Volt 1dl vizem és nem volt nálam lámpa... Ha sietek, hogy világosban beérjek, akkor elszomjazom, ha sétálok, akkor meg rám sötétedik. Kb. ennyi volt a dráma, de azért nem pánikoltam :))...
Ami új volt, hogy Várvölgytől már előjött az edzetlenség és nagyon fincsi részeket is gyalogoltam. Aztán úgy 70 kilitől eddig még ismeretlen fájdalommal találkoztam. Mindkét combom beállt és annyira fájt, hogy sikítani tudtam volna. Síkon zéró futás, mert azt éreztem szétrobbannak a combjaim, ellenben enyhe emelkedőkön és lefeléken tudtam még kocorászni. Próbáltam mindent közben. Sok víz, kevés víz, só, koffein, Ca, Mg, K, BCAA és ezek különböző kombinációi, de semmi nem használt. Síkon gyaloglás. E miatt rengeteg a pályában maradt. Egy kicsivel ideálisabb felkészüléssel -1,5ó-t simán hozhatónak érzek.
A jelölések nagyrészt jók voltak de a nagyobb utakról kisebbekre való kanyarodás 4-5 helyen nehezen volt érzékelhető. Többször szerencsém volt. Megesett, hogy eltévedt csapat jött szembe és e miatt vettem észre az elágazást, volt, hogy helyi erő figyelmeztetett.
Az oda-vissza szakaszokkal sem volt minden értelmezhető számomra. A Bél Mátyás-kilátónál már javába toltuk lefelé egy sporival, amikor szerencsére a GPS-én észlelte, hogy nem jó az irányunk. A másik kicsit gázosabb volt:
95 kili környékén a Rezi-várnál volt egy életmentő plusz pont. (Ez volt az a szakasz után, ahol nem volt frissítőm.) Két néni volt a ponton, gyorsszervíz után kérdem merre? A vár felé. - jött a válasz. Lefutottam a várig, aminek a kapuján egy nagy szalag volt kifeszítve. Gondoltam be kell menni és valahol a vár másik végén lehet majd kimenni. Bemegyek de ott nem volt semmi ami útba igazított volna. Voltak páran a várban, de azok sem tudták merre kéne mennem. Elkezdtem visszamenni a pont felé és kérdeztem turistákat, hogy nem láttak e jeleket. Aztán amikor megmutatták a nagy sorompót és a dózert, akkor már világos volt, hogy ez itt egy oda-vissza szakasz...
Ráadásul a mögöttem futó srác itt ért be.
Nem vagyok egy versenyző alkat és tényleg nem, de ott azt mondtam, hogy egy nagy fütyi vagyok ha eddig negyedik voltam és a cél előtt simán lehagynak.
Ezt a fajta versenyszellemet sem éreztem eddig, de kellett hogy az utolsó 10 kilben még 5p-nél gyorsabb tempót is produkálni tudjak.
Lámpa épp nem kellett, de ezért a cserszegtomaji közvilágítást kell dicsérni, nem engem.
Szóval fejben és frissítésben ennél összeszedettebb versenyem soha nem volt.
Nulla megingás!
Tényleg!
Más kérdés, hogy fostalicska volt a felkészülésem, de a hozott anyagból, ennyire futotta.
Jövőre nagyon visszamennék.
Fix októberi program, csak ne legyen közelebb a Piroshoz, mert ez a három hét még pont vállalható. Nagyon kíváncsi vagyok mit tudok átmenteni a következő hétvégére...

2017. október 2., hétfő

990

990 perc.
Ez sok. Nagyon sok.
104 kilire, bazi sok.
9:30-as km-ek...
Ez nem a nemzetivágtavagymi...
Ennek ellenére azért nagyon kevés az esélyem ezen a VUT-on azt meg kell hagyni.
Mostanra a derék és csípőnyavalyámat talán sikerült csillapítani, de ez a rajtam lévő erőtlenség tuti, hogy megint valami vashiány, vagy vmihiány következménye.
Ennek ellenére el kell mennem, mert már Fridi is a nyakamon :) !
Már rinyálni is fárasztó.
Komolyan.
Inkább pihenek.

2017. szeptember 23., szombat

Napi rossz

No, rég volt vmi rossz, ezért elmentem ma a szentgáli tiszafáshoz kis szintgyűjtési célzattal.
Már indulás után éreztem, hogy ez kb. olyan lesz mintha már futottam volna reggel 70-80 kilit.
Olyan lett.
140 közelébe sem tudtam menni, max. amikor a pulzusmérő nem jól mért.
Nemtommiez, de remélem lesz vmi front, vagy egyéb, mert ez, így, magától lenhengerlő.
Ja, az óra mért több mint 800 szintet :))).
A Séd folyásával szemben futva lejtett 400m-t a terep.
Szóval kemény volt, csak ezek szerint nem emlékszem minden részletre. Lehet, hogy elrabolt vmi ufó?

2017. szeptember 17., vasárnap

Kezdjetek el élni!

Mai mottó.

Márti dala

Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!

Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
Neked udvaroltam, az öledbe borultam
Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

Kezdjetek szeretni, hogy legyen min nevetni,
Hogy milyen bolond voltam, hogy neked udvaroltam
Neked udvaroltam, az öledbe borultam
Többé onnan el sem tudtam menni, kezdjetek szeretni!

Kezdjetek nevetni, csak semmi melodráma
Senki bele nem halt még komédiába
Ripacsok, színészek, az élet a tiétek
Minek ölre menni, kezdjetek szeretni!

próza:
jó néha sötétben a holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni.
jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni.
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.


Kezdjetek el élni, hogy ne kelljen félni
Az utolsó órában, mikor már mindent megbántam
Ezerszer megbántam, oly sokáig vártam
Hogy elmúlt az élet…
…kezdjetek el élni!

Ezen a héten csak hétszer keltem fel úgy, hogy nagyon komolyan megfogadtam, hogy a VUT közelébe nem megyek.
Fáj.
Ha nem fáj, akkor nincs erőm.
Ha van erőm, akkor kiderül, hogy békafing az edzettségem.

Innen szép nyerni... Nem?
Ez már annyira reménytelen, hogy kezd érdekelni.
Talán Balázs taktikáját leszek kénytelen alkalmazni, bár kérdés, hogy nekem mennyire sikerül majd.

Szóval nem misztifikálnám túl azt a pár gerinctornát, de ma vmi teljesen új volt.
Nem arról van szó, hogy nem fájt semmi, hanem teljesen komfortos érzésem volt futás közben. Bakker, hogy már ennek is örülni kell... !
Ehhez jött, hogy szinte végig esett az eső, szélcsend és kb 15 fok volt. Minden adott egy igazi flow-s futáshoz. Az is volt, bár a speedgoat-ban egyszerűen nem tudok lassítani, állandóan mehetnékem van. Még szerencse, hogy a héten megjött az új - immáron 48-as példányom is, így már csak edzeni kellene.
Azért az motoszkál bennem, hogy tíz évnyi szaladgálás talán hagyott annyi nyomot bennem, hogy egy középhegységi százas nem okoz gondot. Nem fáklyásmenet és nem dobogóért folyó véres küzdelem, de ezt illene lehozni. Ilyeneken jár a fejem és ilyenekkel vigasztalom magam, de csak akkor ha épp jobb pillanatban kapom el a fonalat.
Igazán bizonyítási vágy, már egyáltalán nincs bennem. Magam előtt sem, mások meg ilyen szempontból egyáltalán nem érdekelnek.
Viszont ami nagyon izgat az az, hogy megint át tudjam élni azt az önfeledt futkorászást, ami a legelején hajtott.
Ez pont ilyen volt. 2008-ban...
Sokszor elhatároztam és soha nem sikerült maradéktalanul véghez vinnem. Végül is mégiscsak lett egy kis presszió, meg küzdés, meg akarás, ami persze kis mértékben kell, csak épp nem kell túllihegni akkor, amikor nem lehet.

Ehhez nagyon jó passzol ez a beszámoló is. Talán az első olyan beszámoló Olivértől, ami tényleg nem vmi marketingbeszámoló, hanem az a hangnem amivel én is azonosulni tudok.

Persze lehet, hogy az egész csak a gyengék vigasza...

2017. szeptember 16., szombat

Az öregedés jelei

Ha már nem fut az ember csak beszámolókat olvasgat...
Sajátjait...
2010 BÉF

2017. szeptember 12., kedd

Fehér? Yeahhh!!!

Szal az a diagnózis, hogy megint ott tartok mint pár éve és a derék táji, gerinc körüli izmaim gyengék mint a fos. Egész pontosan felemésztettem saját izmaimat...
Azt monnyuk tudtam és éreztem, hogy mióta futok, a felső testem izmainak töredéke maradt rajtam. A többi feléltem.
Bármikor beszéltem Olival, vagy bármikor szóba került a fehérje téma, mindig az volt a magyarázat, hogy túl van misztifikálva a dolog, normális táplálkozással eleget eszünk, nem kell csodaporokra költeni. Ez persze teccett nekem, mert a bogyó/por/miazmás kiegészítőkért nem vagyok oda.
DE!
Egy kicsit utánaolvasva a dolognak azért nem ennyire eccerű a történet!
Normálisan edzve olyan 2-2,5g fehérjére lenne szükségem, per testtömeg kg. Ez a mennyiség kicsit kerekítve 150g/nap.
Rögtön át is váltottam ezt élelmiszerre.
60 dkg csirkehús
1 kg sovány tehéntúró
54 dkg trappista sajt
38 dkg lencse
428 dkg joghurt !!!
...
Húst alig eszem. Tejterméket módjával, de ekkora mennyiségben biztos, hogy nem.
Azt eddig is észrevettem, hogy ha kicsit is hosszabbat futok, akkor BCAA nélkül baromi kellemetlen, izomláz jellegű, nehezen javuló fájdalmat érzek napokig. Amióta futás közben és után szedtem a BCAA bogyót ez nem jelentkezett.
Csakhogy szép alattomban, a napi kevesebb fehérjebevitellel azt a kis izmomat is sikeresen elvesztettem, amim volt.
Szóval ismét nekiállhatok a gerincerősítéses gyakorlataimnak és zabálhatom a fehérjét.
Azóta már gyártottam magamnak egy jó kis fehérjetáblázatot. Egész meglepő dolgokkal szembesültem, így végül is nem is rossz, hogy ilyen szempontból is megismerem a körülöttem lévő kajákat. Eddig a szénhidrátra, zsírra vigyáztam, de a férjére nem, mondván az úgyis elég.
Hát nem!
Addig is futogatok, de ez csak olyan Maaargitos partfisnyélen vonaglás. Hol itt, hol ott fáj. Kész demensotthon az egész...

2017. szeptember 4., hétfő

Egy és fél

Most már csak ennyi kell, hogy valóban nagyon rosszul érezzem magam.
Múlt héten egyetlen közös, családi, nyári programként leugrottunk Mariborba. Közel van, kb. mint Eger és jó hely, még hegyek is vannak. Majdnem négy órás az autóút szép lájtosan.
No, ezt teljesen betette a kaput a csípőmnek/derekamnak/mittudoménmimnek. Ott is sétálgattam egyedül egy kicsit a hegyesebb részeken, de már akkor sem ment. Azóta meg egyre rosszabb. Hazafelé plusz négy óra vezetés...
Azóta ha lehet, akkor Emő vezet, mert egy helyben ülni szenvedés.
Szerdára van két időpontom is remélem csinálnak velem vmi értelmeset, mert ez így nagyon gáz.
Mert ugye megint a szokásos.
A fosmelegben kínlódtam és nyüstöltem magam, most, hogy ideálisak lennének a viszonyok csak nézek ki az arcomból. Még jó, hogy ismerős a szitu, bár inkább tél-tavasz viszonylatban szoktam eljátszani.
Tornázom, jógázom, erősítek és még egy gyümölcs-zöldség kúrát is megszavaztam magamnak, csak, hogy megtegyem, amit megkíván a haza.
Pofám leszakad, ha a Vadlán sem jön össze, de eléggé haladok e felé.
Közben persze UTMB közvetítés és egyéb gerjesztő dolgok, csak, hogy minél nagyobbat szóljon a töketlenkedésem.
Eddig szépen vezettem, hogy melyik cipőmmel hány kilit teszek meg. Csak a rend kedvéért, vagy mi. Mostantól vezetni fogom a teljesen fájdalommentes távokat is.
Asszem idén nem volt sok.
Kimenni futni, izzadni, lihegni, elfáradni, eléhezni, feltámadni, begörcsölni...
Eddig kéne eljutni.

2017. augusztus 27., vasárnap

Ivan Iljics

halála...
Talán gimnáziumban a Bűn és bűnhődés volt rám ennyire nagy hatással.
Lehet, hogy a meleg is meg saját tehetetlenségemből adódó lelkiállapot is kellett hozzá, de nagyon szíven ütött...

Egy Almási Kitti pszichológussal készült interjú a Narancsból nem ütött szíven, viszont örültem neki.
Nagyon.
Bár rövid, épp csak vmi kis ízelítő, de a versengésről (is) szól...
' A legtöbb versengést nagyon rossznak gondolom. Az embernek mindig csak saját magához kellene mérnie magát, ahhoz, hogy ő a saját útján éppen hol tart. Azt látom, hogy nagyon sok jó versenyző boldogtalan.'

Épp a napokban nézegettem régi, meg nem olyan régi futós videjókat. Azoknak, akik mostanában csöppennek a terepfutásban Sébastien Chaigneau neve talán keveset, vagy semmit sem mond. (Lám, csakugyan felfalja ez a sport a gyermekeit...?) Egy régi, 2014-es filmecske - asszem ez volt az az év amikor végérvényesen ellőtte a puskaport, azóta már nincs is az élmezőnyben - de nem is ez a lényeg. A vége felé kifejti, hogy mi is szerinte a lényeg. Asszem vmi hasonlót érzek én is a magam középkula szintjén.

Más.

Mint Ivan Iljics, úgy én is fűhöz, fához szaladok - ha nem is fizikailag - bajaimmal. Ezen 'szaladgálások' közepette elővettem a régi, labdás gyógytornász gyakorlatsoromat. Majdnem felröhögtem. Hangosan. Magamon!
Nemtom hány éve, de elég rég kaptam ezt a gyógytornászomtól. Csináltam is egy jó darabig ezeket a labdás gyakorlatokat, majd abbahagytam, e miatt lett persze bajom, elmúlt, megint lett, aztán bejött a jóga ami azóta is tart, de kevésnek érzem, mert ugyan karban tart, de bizonyos dolgokat nem erősít meg. Persze csak azért, mert beragadtam egy bizonyos szintre, de időm nincs a továbblépéshez. Szóval azóta sok helyen jártam, sok emberrel konzultáltam, sok okosat megtudtam. Gyakorlatilag az akkoriban leírt gyakorlatok most ismét visszaköszöntek. Ki tudja hány éve ott van a kezemben a gyakorlatsor, amit kisebb nagyobb átalakítással, más-más hardverral használtam. Kezemben volt a bölcsek köve, amit megint megtaláltam!
Szóval a jógás gyakorlataimat csinálom ezután is, és mellette szinte azonosakat labdával, erősítésként más hardverral.
A mai próba gyakorlatilag megmutatta, hogy lehet, hogy hajlékonyabb lettem, meg lazább, de gyenge is vagyok mint egy lepkefing...

Szóval amit az életről az Ivan Iljics halálában lehet olvasni az más aspektusban a derékfájásom történetében is benne foglaltatik. Ez tömören úgy foglalható össze, hogy 'Édenkert a sarkon túl'

(Jó, elismerem, hogy ez így erős...
Szóval arról van szó, hogy általában beleesünk abba a hibába, hogy jó-jó, most egy kicsit rossz, de mindjárt jó lesz. Még ezt megcsinálom/kiheverem/átvészelem/megúszom... aztán jó lesz, mert aztán, mert aztán, mert aztán... ... aztán szánsájn és béke, písz. És ez megy addig, míg le nem megy a függöny. Hisz az édenkert mindjárt itt van. A sarkon túl...)

2017. augusztus 24., csütörtök

9 és fél

No, semmi ami a filmre emlékeztet, viszont pont ennyit bírok most fájdalmak nélkül.
A hét végi bakonyi ötvenes eléggé kérdőjeles lett. Nem igen látom értelmét. Jó, fájni, fájna, de kb. ennyi lenne...
Holnap még bepróbálkozom óvatosan, aztán meglátom.