...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. július 25., hétfő

Nekem 8

A gyászos emlékű Mátrabérc óta végre hétvégén megint szervezett keretek között futottam. Ráadásul futóverseny volt, nem is TT.

Mostanában a bringával kiegészített hetek egész szépen működnek. Sajnos a futó kilik így kevésbé gyorsan gyűlnek, de legalább megszakítás nélkül vagyok képes edzeni.
A héten laktát mérésen is voltam. Ez olyan komolyan hangzik, meg jó kimondani is. Még a zsemlét is máshogy adják a közértben, ha az ember fia laktát küszöböt méret... Szóval frenetikus edzettségemet, öregedő önmagammal kiegészítve elég tisztességes küszöbsüllyedés történt az elmúlt sok hónap alatt.

A múlt héten volt 3x7 perces 155-160-as feladat az egyik nap. Monnyuk meleg is volt, de majd megszültem, mert baromi nehezen értem el a célzónát. Régebben ez a tartomány simán ment a 160-165-ös régió volt talán ilyen munkás. Vagy még az sem...
A mérés eredményeképp ez most szépen 151-156-ra szelídült. No ez mindjárt más...
Azt vettem észre, hogy a régebben alig valamire elegendő 155 környékén, most ésszerű keretek közt minden megy. Megabrutál - amúgy sem futott emelkedők kivételével - minden kijön belőle.

Írás közben veszem észre, hogy milyen furcsa dolog újra futásról írni :)))...

Tehát nem kis becsvággyal gondoltam ki, hogy nekem 8 bucka kell! No, azért 4 is elég, így a 23-as távra gondoltam így első körben.
Az idő is kegyes volt hozzám, hisz lógott az eső lába és meleg is csak inkább sunyi módon próbálgatta aknamunkáját.
A rajt utáni első tizedmásodpercben kiderült, hogy a edzői utasítás első felére előírt 155-ös majd a későbbiekre megengedett 160 körüli freki tartománya kb. semmire nem lesz elegendő. Az elején még legalább 160 alatt tartott pulzus szép lassan araszolt a fellegekbe. Rögtön megmásztuk a Róka-hegyet, majd Pborosjenő felé vettük az irányt. Az ismeretlen létszámú élmezőny olyan gyorsan távolodott, hogy még kondenzcsík sem maradt utánuk. Én csak azt éreztem, hogy inkább párát, mint levegőt szívok be és sokkal jobban érezném magam, ha nem VO2 maxom, hanem a VH2O maxom lenne fergetegesen jó... Szörnyű, hogy mennyire nehezen melegszem be. De persze nem tanulok belőle és nem melegítek, soha egy-egy futás előtt. Így kénytelen vagyok olyanokkal futni, akik már az elején hajlamosak meghalni. Most is egy olyan kollega mellett voltam percekig, aki olyan zihálva szedte a levegőt, hogy azt hittem menten mentőt kell hívni hozzá. Aztán meg niná, hogy felveszem a tempójukat és nem akaródzik előzni. A francba, hogy mér' nem tudok még mindig a saját tempómba futni...
Az első frissítőpont után a Kevély-nyeregbe felfelé 5-6 fős bolyunknak bemutattam, hogy hal meg a magyar paraszt úgy, hogy közben eljátssza a kőkeménycsávó hegyimenőt. Monnyuk lemaradtak, az igaz. 170 feletti régió árán, khm, khm...
Lefelé komolyan sprinteltem. Nem érdekelt, hogy ez igencsak őrültség, mert majd a felfeléken visszaüt, de jó volt és kész. Nem emlékszem valaha produkáltam lejmenetben 165-ös frekit, de ez most sikerült. Nem volt egyszerű, de élvezetesen suhantak az ágak, levelek, kövek. Vártam, hogy mikor kezdi egy kiadósabb hasmars csavarni a bélrendszerem, de csak nem akart jönni...
Egyedül voltam végre és leérkeztem a Majdán-nyeregbe. Innen egy hurkot kellett tenni. A S- felfelé konstatáltam, hogy bár elég sokat megfordultam az Oszoly környékén, ezen a részen nem jártam. Ilyenkor komoly szégyenérzetem támad és ez futás közben sem marad el. Itt van egy köpésnyire és nem jártam még erre felé...
Itt feltűnt előttem egy neonzöld futógatyó. No, kezdődik a vadászat, gondoltam magamban. Ez a legszebb az egészben. Jó volt, mert nem engedtem magam nézelődni. A kanyarokban el-el tűnő gatyó után eredtem. Úttalan utakon, néhol bokatörő sitthalmokkal tarkított, benőtt susnyáson haladtunk. Egy frissítőpont is volt ezen a szakaszon. Egyébként nem vittem magammal semmit, mert ilyen sprint távot, akár egy levegővel is ugye... Szóval ittam vizet, oszt uzsgyi. Saras, cuppogó emelkedők jöttek. Ment. Azt kell mondjam, hogy ment. 165 fölé a freki. A neonzöld gatyó mellé egy ákombákomfutófölső is került. Emelkedőn befogtuk és el is léptünk. Lejtőn utolértem a neonzöld embert és gondoltam ,hogy a nyakán maradok, monnyuk úgy 10 cm-re a sarkától. Az olyan hálás. Próbált félreállni, de engem ilyen csellel nem lehet leakasztani. Menj csak előttem barátom és menj magadhoz mérten kicsit nagyobb tempót, az majd helyre tesz :)))... Visszaértünk a Majdán-nyereghez. Innen hullámzó, tócsákkal tűzdelt, hálásan oldalra dőlő ösvényen mentünk, immáron visszafelé. Bár lazának éreztem a dolgot, azért 165 alá nem igen értem le. A kisebb emelkedőkön pedig lihegtem a nyakába szegénynek, hagy tolja csak.
Újabb csekpont.
Itt pár szőlőcukrot is betoltam egy nagy adag vízzel, mert már nagyon vártam a kaszást. Lefelé egy köves bokatörő részen viszont úgy gondoltam, hogy mentális csapást mérek a neonzöld emberre és teljes gázon elsprinteltem lefelé. Reménykedtem, hogy lesz pár kanyar, ahol el lehet tűnni, vagy a tempót kicsit vissza venni, mert ha látótávolságon kívül kerülök, akkor nyert ügyem van. Persze, hogy szép egyenesek jöttek... Nemtom hányperecesekben, de nyomtam teljes erőből. Erre feltűnt egy másik spori. No, ez az én formám. Budakalász szélén már be is fogtam. És persze, hogy nem nyomtam neki tovább, hanem szokásomhoz híven felvettem a tempóját és még beszélgettünk is.
Komolytalan na!
Mire eszméltem, hogy mit is csinálok és magára hagytam, addigra az az erős gyanú fogalmazódott meg bennem, hogy a neonzöldember sem omlott össze teljesen. És nem, mert még süket fülekkel is hallottam, hogy liheg valaki a fülembe.
Bakker, de fütyi is vagyok!
(Mert ugye én sem versenyezni jöttem ide, csak leugrottam egyet kocogni. A rajtban mindenki ezt mondta, tehát én sem, én is. Nevetséges! Ja, és tegnap este megittam 16 üveg sört és nem aludtam és sérült vagyok és fáj a gyomrom és hónapok óta nem edzek...)
Szóval belelihegett.
Átlibbentünk az aszfalton és egy csúnyán emelkedő, frissen kaszált legelő tövében találtuk magunkat. Felfelé ismét sikerült a 170-es tartományt megkóstolni, de be kell valljam, hogy lelki és testi erőim fogyóban voltak. Kezdett a combom is beállni és ami a legrosszabb, nem igazén tudtam belőni, hogy mennyi is van még hátra. Beérkeztünk az aszfaltos utcákra. Ez nem tett jót. Ez az anyag erős gyomor összerándulást okoz és a negatív mentális hatása révén az indokoltnál is jobban lelassít.
Kicsit keresgélem a leginnovatívabb kifejezést, de a 'beszoptam' tűnik a leghelyénvalóbbnak.  Minden utcasarkon egyre távolabb került, aztán egy függőlegesnek tűnő meredekségű rész után már láttam, hogy ez nem az én napom.
Azért nem vesztettem el a lelki tartásom és nyomtam neki.

2:08:46-al csaptam a dugókás dobozba. 23 kili 800 szint. AVG: 164 ;)!

Az eddigi 12 összevont kili/ óra helyett 14,53 ökm/óra.
Megaszupefasza.

Ráadásul a célba érést követő egy percen belül helyére került a pulzusom és úgy éreztem, hogy teljesen kipihent és fitt vagyok. Szép nyugisan elmentem egy jót nyújtani, aztán zuhanyozni.

Baromi jó volt. Mintha egy méregtelenítő kúrát csináltam volna végig. Szinte elrepültem, annyira jóL éreztem magam.

Életemben először még érmet is kaptam, mert a vénfasznegyvenes kategóriában sikerült elsőnek beérni.
Ha már a futás nem megy, legalább az öregedés működik :))).

Ez mind szép és jó, csak az a kis bibi, hogy a jövő hétre Alpok béli futótáborba mennénk családostul. Ez nem is rossz dolog. Az annál inkább, hogy ma reggel már el is kezdett fájni az én drága jobbos achilleszem.

Konkrétan nagyon fáj.

Az nagy szerencse, hogy a héten bevettem az alkati szerem, így lehetetlen kimozdítani sztoikus nyugalmamból.

Röhögök rajta.

Megint spórolok egy csomó pénzt :))))...

2011. július 18., hétfő

Golyók

Diplomamunka gyanánt elméleti témát választottam.
Tudtam, hogy tervezni fogok később, így valami olyanra vágytam, ami kicsit más jellegű erőfeszítést kíván. (Meg ugye a nehezebb út...)

Térelméleti fejtegetés lett belőle. Emlékszem, napi egy oldal volt a penzum, a nyitott erkélyajtón át éjjel behallatszott a Sziget bulijainak a zaja.

Volt egy olyan fejezet, amiben szemléltetni próbáltam, hogy az ember a tér bizonyos 'viszonyaiban' hogy érzi magát, hogy reagál a környezetére.

Képzeljünk el egy golyót - vagy golyókat - és egy hullámos terepet. A golyók maguktól mindig a völgyekbe 'vágynak' ott érzik jól magukat, egyensúlyi helyzetüket ott találják meg. A csúcsokon instabil, labilis a helyzetük. A völgyekből csak erőfeszítéssel lehet őket a csúcsok felé tuszkolni és nagyságrenddel több erő kell a 'felmenethez', mint a 'lejtmenethez'. A völgy körülölel, befogad, védelmez, a csúcsok kitettek, ridegek, csak nagy erőfeszítéssel érhetők el és 'tarthatók meg'.

A völgyek alján a gravitáció keltette nyugalmi állapot uralkodik. Ha valami leesik, akkor az nyugalmi helyzetbe kerül, lejjebb már nem esik.

Ez így van velünk is.
Mi is lent vagyunk otthon, ez a 'normális', ez az alaphelyzet.
Persze kinek-kinek lakhelye szerint van a 'lent'. De abban megegyezünk, hogy bármennyire is minden ész érv és ösztönös érzés azt sugallja, hogy maradjunk veszteg a 'völgy alján', mind a csúcsokra vágyunk.
Van akit a felfelé vezető erőfeszítések fárasztanak ki, van akit már a kihívás elemészt, a csúcsra csak kevesek juthatnak fel.

Ezt tudjuk, de mégis újra és újra nekivágunk...

2011. július 10., vasárnap

Nem az ami

Semmi nem az, aminek elsőre látszik, vagy aminek az ember gondolja.

Ha a szlóránon kívül van bennem egyre jobban érő tapasztalás, akkor ez az. Forrófejű, hirtelen döntő és hirtelen reagáló emberke voltam én midig is, de egyre inkább próbálok tenni ez ellen. Arról viszont nem vagyok hajlandó lemondani, hogy dönteni KELL! Az előzményeken lehet finomítani egy kicsit...

Sorjában.

Rengeteg olyan szituációba kerülök - akár naponta többször is - ami első látásra kilátástalannak, reménytelennek tűnik. Aztán szánok egy kis időt az érésre és ezek a problémák, ha maguktól nem is oldódnak meg, de általában vesztenek az élükből. Vagy épp több információ kerül a birtokomba és máris sokat változik a leányzó fekvése.
Ehhez persze hozzá tartozik az is, hogy minden érdekeltet meg kell hallgatni az ügyben. Még az abszolút vesztésre állót is. No ezt régebben sokszor kihagytam a sorból. Főként a gyerekeknél kell nagyon észnél lenni, amikor fejhangon visítva közelítenek egy-egy csetepaté után. Ki kezdte? Aha... és a másik szerint? :)))...
De felnőtteknél sincs ez másképpen.
Ha betartom a sorrendet, akkor sok-sok bosszúságtól és felesleges, rossz döntéstől kímélem meg magam.

Egy rosszabb teljesítmény mögött is lehet annyiféle történet és élethelyzet, hogy az adott szituáció a pokolból akár az egekig emelkedhet. Ezt a szemléletmódot viszont nem csak másokkal, hanem saját magunkkal szemben is érdemes alkalmazni. A túlzott önkritika sem tesz túl jót. Nagyon helyén kell kezelni magunkat is.

Nem írom, de nyilvánvaló a futós áthallás...
Erősen közhely gyanús az egész, de ez is olyan dolog mint ez. Egyik volt osztálytársam is abból él, - nagyon jól - hogy bankok vezetőinek tart tréninget olyan dolgokról, amit azok tudnak ugyan, de soha nem mondtak ki, nem szedték össze és nem rendszerezték.

Nem szoktam visszaolvasni az irományaimat és az is lehet, hogy egyes dolgok többször is előkerülnek. Ez csak az mutatja, hogy vannak visszatérő, folyamatosan napirenden lévő problémáim, amiket a körülményekhez képest több-kevesebb sikerrel menedzselek...

Vissza a dönteni KELL-hez.

Az is a halálom, ha a folyamatos 'információgyűjtés' és 'forrókásakörülsétálás' ürügyén a maga a döntés késlekedik, vagy elmarad.
Erre mindig az a példa jut eszembe, amikor egyetemistaként az egyik tanszékvezető minket kért meg, hogy nagydoktorijának szerkesztésében működjünk közre. Az utolsó éjszaka a tanszéki gép memóriája megtelt. Floppy nem volt már amire menthettünk volna így maradt a törlés. Folyamatosan készültek a mentések, de mivel többen dolgoztunk a terveken, térképeken, így elég nehéz volt átlátni, hogy mi a legfrissebb verzió. Senki nem volt képes dönteni és megnyomni a delete gombot. Állt a munka. Odahívtam a tanszékvezetőt és némi konzultáció után sikeresen kitöröltem a legfrissebb verziót, hármunk utolsó pár órájának a gyümölcsét.
Egy nyikkanás nem volt, nemhogy szemrehányás.
Ő hazament zuhanyozni és átöltözni, mi pedig reggelre összepakoltuk az anyagot.
Másnap leadta, majd megvédte.
Nagyon hálás volt...

Szóval a felesleges pötsölés nagyon ki tud akasztani. Csinálni kell, haladni kell...
Nem rohanva, ész nélkül, de azért haladjanak a dolgok.

2011. július 3., vasárnap

Megvolt

Sok olyan dolgot hagy el az ember az élete során, amiből egyszerűen kiöregszik, ami lehámlik róla, mint fáról a kéreg.

Amikor még általános iskolába jártam - az átkosban - nagyon nagy szó volt 'nyugati' cuccokban járni. Nekem meg szinte nem is volt más ruhám, csak ilyen. Menő csákó voltam. Aztán ez idővel teljesen hidegen kezdett hagyni, annyira, hogy emlékszem, amikor Balaton parti szórakozóhelyre festékes mackóalsóba jártam. Ma is megvan ez a ruhadarab, nagyon szeretem. A ruházkodás mára olyan szinten hidegen hagy, hogy bármit képes vagyok felvenni, bármikor...

Volt időszak, amikor nagyon jól kerestem. Annyit, hogy több volt, mint amire szükségem/szükségünk volt. Megtörtént, hogy 1-2 hónapig nem is vettem fel a fizetésem, aztán meg 2-3 havit egyszerre. De túl nagy volt az ára és rájöttem, hogy nem igazán leszek ettől boldog. Mára csak a létfenntartás szintjéig éredekel, egyébként teljesen hidegen hagy.

Volt idő, amikor kis kerek képű, hosszú hajú kamaszként egész népszerű voltam a lányok körében. Monnyuk akkor sem igazán éltem a lehetőségekkel, de ugye 'Lehettem volna, ha akartam volna.'...

Utazni is imádtam. Pláne, amikor még meg is tehettem. Szinte érthetetlen volt, hogy valaki nem vágyik világot látni. Más országok, idegen emberek és kultúrák... Ma a legnagyobb ajándék, ha csendben merenghetek egy ismerős helyen. Csak semmi szokatlan és váratlan...

Versenyezni, versengeni és lehetőség szerint persze győzni. Mivel gyermek koromban mindig sportoltam valamit, így egyértelmű volt a harci helyzet.
Waldorfos bizonyítványként a gyerekek kapnak egy személyre szóló verset a tanítótól. Ez csak a sajátjuk, róluk és nekik szól. Sebi fiam is megkapta élete első bizonyítvány versét. Íme:

'Vágtat a paripa a lombok alatt
a többi csak nézi, hogy merre szalad.
Szikrát szórnak a fekete paták
szökken a paripa a gyökereken át.

Nem bírják, lemaradnak a társak,
fújtat a vadló, már nem vágtat.
Hol van a többi?
Jönnek-e, nézi.

Egy ez a ménes, most már érzi.'

Asszem no komment...

Annyira Sebi és annyira én.
Látom magam előtt fékezhetetlen kis búráját, amint akár önnön testi épségén át is célra tör. Minden verseny és mindenhol nyerni kell!
Ez persze állandó készenlét és állandó maxon való küzdés. Mindig. Mindenhol.
És persze sok siker és sok sikertelenség.
De ez is megvolt.
Mára annyira lényegtelen, hogy nem sok erőfeszítést ér meg.

Viszont az utolsó mondatban rejlik az igazi kincs: 'Egy ez a ménes, most már érzi.'