...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. április 29., péntek

MB előtt

Utólag könnyű, ezért írom előre...

Ment már 2,5 ó, akkor miért ne menne kicsivel több?
De lehet, hogy majd 1 sem megy. Ez mindig benne van. Ettől szép.

A legnagyobb ajándék nem az esetleges végig érés lesz, hanem az, ha olyan döntéseket tudok hozni út közben, amelyekkel aztán helyt tudok állni magam előtt később is.
Ez a valódi saját 40. szülinapi ajándékom... 40-es rajtszámmal...

 A Siker egy nevetős döntetlen.
Csak ez a cél.
Ez viszont az egyik legnehezebb feladat.
Győzni, vagy veszteni könnyebb.
Mert egy döntetlen, egyfajta egyensúlyi állapotot feltételez. Valamit adni is kell, s amit kapunk érte az nem feltétlen a célkapuban érzett felszabadító mámor öröme...

De érzésre ez valami ilyen.

A humora meg ilyen.

2011. április 25., hétfő

Zh helyett

Volt egy építész barátnőm, aki azt mondotta egykoron, hogy egy-egy jó baráti beszélgetés sokkal fontosabb, mint egy Zh-ra készülés. Simán beáldozta az előbbit az utóbbiért.
Kicsit az én kocka alakú, nagy méretű fejemnek ez nehezen volt emészthető, de azért az évek előre haladtával szépen felzárkóztam.
Simán képes vagyok a legnagyobb dolog időben is elidőzni egy-egy régi élménybeszámoló, vagy versenyt követő kommenttenger előtt.

Ez talán egy kicsit olyan önigazolás is.
Bizonyság, hogy nem csak én vagyok őrült és tényleg illatosak a virágok, tényleg szép az erdő, tényleg érték az a fajta erőfeszítés, ami nekifeszít egy-egy megmérettetésnek.

Sokszor, nagyon sokszor elmondjuk és megéljük, a természeti környezet szépségét, de néhányszor azt érzem, hogy ezt csak megszokásból tesszük és nem éljük át elemi erővel azt a csodát, amit monnyuk a mostani tavaszi ébredés ránk szabadít.

A gyerekeknek olvasott Bálint Ágnes mesék tudnak olyan zsigeri örömöt ébreszteni bennem olykor mint pl. tegnap a Vízverés-nyerge virágzó vadkörte fái. Ők azok.
Ez az a fajta érzés, amit nem lehet magyarázni, nem lehet leírni, hanem meg kell élni!

Ehhez nekem sokszor még azok a képzetek is társulnak, hogy pl. ki mit érzett itt és itt tavaly a T100-on?. Vajon itt futott XY, vagy gyalogolt? Fáradt volt? Esett, vagy fújt? Milyen itt télen? Milyenek itt az éjjelek? Járnak itt vadak? Milyen illatok lehetnek itt ősszel?
Térben egyek vagyunk, és tanúink az itt lévő fák. Ők minden titkok tudói, ők minden öröm és szenvedés őrzői. Csak az a fránya idő választ el bennünket. Ha lenne egy fotómasinám és állnék egy helyben, akkor egymásra fotózhatnám több év történéseit.
A fejemben benépesítem az elhagyatott ösvényeket. A nekem kedves emberek mocorognak minden felé. Nem tudok egyedül lenni, lehetetlen egyedül lenni ilyen helyeken.

Talán kicsit megártott a tavaszi erdő?
Lehet.
Soha rosszabb részegséget...

2011. április 24., vasárnap

16.

Elképesztő!
Hihhhhetetlen!

Futottam egy Kisrigó-Visegrád-Kisrigó hurkot!
Annyira örültem neki, hogy hirtelen nem is tudtam kinek mondjam el, aztán nem is mondtam senkinek.

No, de ne szaladjunk annyira előre!

A héten szorgosan gyűjtöttem a szinteket. Kis bicaj, sok szint, kevés km.

Pénteken masszőr kezei alá kerültem. Megállapodtunk, hogy nem kell ezt tovább ragozni, mert most sem történt más, mint a szokásos ágyéki csigolyák aknamunkájának tudható be a csípő környék, meg egyéb részek fájdalma.
Hogy pusztulnának meg...
Kissé megmart, néha majdnem sikítottam, miközben ecsetelte, hogy milyen jól bírom és milyen jó állapotúak az izmaim. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem...
A jobb combom brutálisan be van állva a folyamatos kompenzálás miatt, szóval ezt megnyaggatta rendesen.

Szombaton aztán egész nap dolgoztam és csak estére maradt időm egy gyors Meszes-hegyhez bicaj - fel-le rohanás - hazabicaj hármasra. Már fáradt voltam eléggé, de ennek ellenére örültem, hogy nem hagytam ki.

Éjjel sokat forgolódtam és a jobb combom annyira fájt a masszír-kerékpár-futás egyvelegtől, hogy nem igazán terveztem futást mára.
Aztán látva a felhőket és a szemerkélő esőt, úgy éreztem, hogy eljött az én időm egy hosszabb futáshoz (Fáradtság-rossz alvás-fájdalom-rossz idő, tehát minden adott...) (Hosszabb, nevetséges...).
Mire átvergődtem a húsvéti tömegen majdnem dél lett.
Lecsorogtam a Kisrigótól Visegrádra, de közben rengeteg túrázót kellett kerülgetnem. Ez kissé hátráltatott, de legalább volt időm nézelődni és nem is futottam el a hosszú lejtőt.
Be kell valljam, hogy még soha nem jártam erre. Gyönyörű ez a vidék, kár lett volna kihagyni.
Visegrádról már ismerős volt az emelkedő. Szinte pihentetőleg hatott a sok aszfalt után.
Aztán az erdőben újból ismeretlen részeken mentem, szinte végig futva, csak két nagyobb buckát gyalogoltam meg. Nagyon finom volt. A Pap-rétnél kezdett el fájni a csípőm, így a Kisrigóig tartó részt nem nagyon toltam meg, bár nem is igen lett volna értelme.
2:38 lett.
Sajnos ez az idei 2. leghosszabb futásom...

Az erdő nagyon kitett magáért és legszebb arcát mutatta. A fényképekről ismert részek régi ismerősként köszöntek vissza, a Vízverés-nyerge körtefái olyan szépen virágoztak, hogy kicsit meg kellett álljak gyönyörködni bennük.
Nagy logisztika nem kellett, egy kézi kulaccsal bőven körbe értem. A biztonság kedvéért azért vittem egy dzsekit is, de kisebb szemerkéléseknél több nem volt.

Alapjába véve nem lenne gond, de nagyon hiányoznak a hosszabb futások, amiket egyelőre csak bajosan tudok pótolni. Kíváncsi vagyok, hogy holnapra rendbe jön-e a derekam?
Kedden még megyek egy masszírozásra, de nagyon rázós hét elé nézek, mert annyi munka van, hogy a végét sem látom.
Aztán Mátrabérc.
Vagy nem.
Vagy de.
Vagy...

2011. április 17., vasárnap

15. hét

Végre egy teljes hét!

Lassú battyogás felfelé, hogy legyen szint, lefelé öreguras gurulás. Még egy kis kerekezés is belefért a hét végére. Gyűjtöttem 3000 m  szintet felfelé, a pulzusom meg napról napra zuhan, lefelé. Amit hétfőn max. közelében gyalogoltam, azt ma simán futottam.
Az 1ó maradt, e fölött kezdem érezni a csülköm. Ez van, ezzel főzünk.
Az erdő, a madarak, a virágszőnyeg minden felé viszont kárpótol mindenért. Van egy mókus ismerősöm is, jön nézni ahogy nyújtok egy több mint 100 éves fenyő alatt.
Már ezekért az élményekért megéri kimenni az erdőbe.

A nyújtással is jól haladok, a gyógytornában elég sok ilyen gyakorlat van. Nagyon látványos a javulás. Laza vagyok, vigyorgok mint a vadalma, csak épp max. 1ó a szavatossági időm.

Ma megint bővült a szisztem.
Nirvana jóvoltából két gatyóval lettem gazdagabb. Holnap meglobogtatom az egyiket az erdőben.

Sajnos nem tudtam személyesen lemenni Sárvárra, így csak lélekben lehettem az ismerős futókkal, de becsületesen velük voltam. Remélem érezték az aggódást és szedték a csülkeiket. Az időre asszem nem lehetett panaszuk, mert ilyen szép, csendes tavasz nagyon rég nem volt.

Nagyon vívódom a MB-trailen, de ez az eddigi teljesítésekkor is így volt. Elindulok, megyek ameddig tudok, élvezem az erdőt, legfeljebb Kékesen beülök egy rendezői autóba. Ilyet még úgy sem csináltam.

Majdnem a 40. szülinapomra esik, nem tehetem, hogy nem megyek el.
Ha tudom és képes leszek rá, azért, ha nem, akkor azért, hogy bebeizonyítsam magamnak, hogy vagyok már annyira nagyfiú, hogy fel tudom adni, ha úgy adódik.

Egyszerűen nem hagyom, hogy rosszul jöjjek ki belőle.

Nem hagyom, hogy ne döntetlen legyen (by Szasza).

2011. április 15., péntek

Nyugalom

Igen, úgy látszik sikerült eltalálni az alkati szerem és 3 hét távlatából azt mondhatom, hogy az első és legfontosabb érzés amit megélek, a nyugalom. Az a fajta belső, lelki nyugodtság amire mindig is vágyik az ember. Aminek az állapotában sok olyan dolgot tud helyére rakni, amit egyébként nem.

Ez a nyugalom nem jelent persze gügye, pszichedelikus bizsergést. Nem jelenti azt, hogy lebegek a kellemesen langyos, nagy, magyar szarban.
Egyáltalán.
Csak annyi, hogy talán egy kicsit kívülről nézve is rá tudok mosolyogni.

Egy kicsit ódzkodva írok a mostanában a Spartahlon topikon kibontakozó eszmecseréről (21550 hsz környéke). Pár hét múlva nem lesz már aktuális, mint megannyi szappanopera folyó epizódja. De azért bizsergető biztonságérzetet ad, hogy az intolerancia, az önzés és butaság a legváratlanabb helyeken, a legváratlanabb formában fel tudja ütni a fejét.
Látom, tudom és érzem, hogy itthon vagyok, a megszokott, családias légkörben.
Ez persze egy kis zsenge szelet, gyenge adalék a hétköznapok abszurditásai közt.

Nagyon megnyugtató érzés, hogy végre tudom miért nem értek szót az emberek többségével.
Van egy olyan ország, ahol az emberek többsége egy olyan rezsim, mellett tette le a voksát, mely számomra atomjaiban elfogadhatatlan, melynek értékrendje, számomra értelmezhetetlen fogalmak tárháza. Nincs olyan mozzanata, megnyilvánulása, mely ne lenne számomra visszataszító, undorító és vállalhatatlan.
Ennek ellenére az emberek többsége úgy érzi, hogy a dolgok jól mennek, az út helyes, csak így tovább.
Nincs ezzel gond, tegyék, lelkük rajta.
Én nem így érzem és látom, hogy miért beszélünk el oly sokszor egymás mellett, hogy miért nincs esélyünk sem megérteni egymást. Hisz itt fogalmak, egyszerű főnevek és igék értelmezésében van olyan eltérés közöttünk, hogy ezzel az erővel hottentottául is beszélhetnénk egymással.

Szervezet, egyház, egyesület nem létezik. Magukban ezek csak szavak, jelek. Értelmet az őket képviselő, őket követő és őket magukénak valló emberek által nyernek.

Amikor gyakorlatilag 100%-os gyakorisággal derül ki egyes párt/szervezet/egyház (vagy/és) hozzátartozóiról, hogy nem értünk szót, akkor valami azt mondatja velem, hogy nem vagyunk egy tőről valók. (Fontos, hogy előbb derül ki az egyet nem értés, mint a hova tartozás, de azért kiderül.)

Komolyan megfogalmazódott bennem, hogy a hallgatás beleegyezés elvét követve cinkossá válok. Annak idején a nácik is választások által kerültek hatalomra, a többség akaratából. Ennek tükrében nem bírok bízni a többség bölcsességében. De jogos számon kérni a néma tömeg hallgatólagos beleegyezését? Nem azt játsszuk mi is megint?

Marquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája sejlik fel bennem, mint olyan sokszor. Tudjuk, hogy mi fog történni, mindenki tudja, de Mindenki vár Valakire, hogy tegyen ellene. Aztán persze annak ellenére megtörténik a baj, hogy Bárki is akarná.

Szóval talán nem kellene ezt, most itt, de tényleg olyan nyugodtan és indulatoktól mentesen tudom átélni ezt, hogy szinte élvezem a saját kívülállóságom.

Pl: Most voltam az esztergomi Polgármester asszonynál. Megállapodtunk, hogy egy 2009 júniusi munkánkat 2012 november 25-e után fogják kifizetni. Ez tök jó, nem? Még szerencse, hogy 2009 januárban éjt nappallá téve dolgoztunk, hóviharban mértünk kint, mert sürgős munkáról volt szó.
Annyira aranyos, hogy szép...
De a számlát most kell kiállítani és az ÁFA-t előre befizetni ;)))))...

És peregnek a kockák, nézem őket, mintha egy vonat ablakán bámulnék kifele.

Hogy sportszakmailag is tegyünk valamit az asztalra, azt el kell mondjam, hogy a héten minden nap futottam. Monnyuk 1:10 volt a csúcs egyben, de azért az is valami.
Sűrű-magas emelkedők, lankás, virágszőnyeges, puha lejtők.
Napról napra zuhan a pulzusom, hihetetlen, hogy a szervezet mikre emlékezik. Tegnap mindent meg tudtam futni csipogás nélkül. Ennek ellenére az 1ó környékéről még nem tudok elszakadni.
Ma voltam egy kis gyógymasszírkodáson. Jobb nem lett, de legalább élveztem.

Azt kell mondjam, hogy akinek még nincs alkati szere, annak legyen, mert már maga a kiválasztás is olyan önismereti tréning, amit kár kihagyni.

Persze hinni kell ebben is, mint minendben,

én még hiszem pl., hogy 1 órán túl is van élet...

2011. április 11., hétfő

14. hét

Ez a hét is inkább pihenős lett.

Viszont a Marsbéli krónikával jól haladtam.
Nem lehet nem elolvasni, nem lehet nem sokszor elolvasni! Hátborzongató!

Csütörtökön voltunk egy kis VTM jelzéskaparáson. Gyalogosan, öregesen, meg-meg állva a tavaszi erdőben. Sütött a nap, a madarak, fák tették a dolgukat.
Mi is.
Ez így van jól, nem is kell semmi több. A félmaraton és minimaraton útvonalát jártuk be és így andalogva is rá kellett ébrednem, hogy mennyire barátságos ez a kör. Vissza fogok jönni, amikor már tudok futni is, mert úgy érzem, hogy ezen a karikán igazán élvezetes a km-ek harapása. (Nem beszélve, hogy van egy telepített,16 l-es kóla depó is :))))...)
A pénteki órás rehab kör után pénteken bepróbálkoztam szokásos pihenős karikámmal, de a végére már megint nem esett jól. A jobb csípőmnél még nem rendeződtek a gondok.
Szombat és vasárnap szülői munka keretében túrtuk az iskola kertjét, de én előrelátó módon bekötöttem a kezem, mert az egész hetes pihentetés után nem pont ezen a két napon szerettem volna az egyre javuló ínhüvelygyulladást tesztelni. Kötött kézzel, némi bicegéssel egész jól elvoltam.

Arra gondoltam, hogy ha már a futás nem igazán megy, akkor legalább szintet gyűjtök.
Ma kreáltam egy kört: 6 km - 410m szinttel. Van benne egy fincsi rész: 270 m-en 110m szintemelkedéssel. Ha belegondolok, hogy régebben ezt az 'emelkedőt' futottam teljes erőből többször is egymás után úgy, hogy a freki nem tudta elérni a célzónát?!?...
Lefelé lankásan, mély homokban és virágszőnyeges domboldalon.
Csudaszép!
Holnap viszek gépet és próbálok vmit megörökíteni belőle, mert ténleg gyönyörű.

Szóval nem adom fel. Ha nem megy futva, majd megy gyalogolva, ha úgy sem megy, akkor majd a rákjárást tanulom meg...

Közben gyógytornáztatom magam és olyan hajlékony vagyok már, hogy nagyon, kár, hogy ezt nem pontozzák.

Néha beleolvasok a fórumba.
Lehet, hogy csak saját bénaságom okán érzem, de úgy tűnik, hogy mostanság a hozzászólások sémája kissé sarkítva kb. ez:
- Voltunk a Bükkben, nagyon lazán mentünk, nem siettünk, nyomtunk 63,591km-t 3252,5 m szinttel. 5:15 lett.
- Mi a Mátrában voltunk. AK1-ben 2:32, AK2-ben 1:15, LT-ben 2:12, így 5:59 tiszta idővel toltunk 70 kilit 4500 szinttel.

Mindenki penge, mindenki harcol, mindenki leigáz, de valahogy csak számmisztikai vagdalkozásnak tűnik a dolog.
Mondom, lehet, hogy csak eccerűen savanyú a szőlő...
Vagy tényleg így tolja a társaság?!!!!
A legjobb hozzászólás ez lett - a második bekezdést kell nézni. A kedvencem.

Közben lehet, hogy a homeopátiás kezelés is hatni kezd, (2-3 hét min. kell egy alkati szernek) mert olyan béke és nyugalom kezd megszállni, hogy az valami egészen különös. Annyira nem tud kihozni a sodromból semmi, hogy félelmetes. Ilyenkor a dolgok is elkezdenek klappolni és ez elég öngerjesztő tud lenni.
Szokták mondani, hogy vannak vezetők, akik nem tudják felvenni a forgalom ritmusát, vagy egy foci, vagy kosármeccsen valaki nem úgy pörög mint a többiek. Ilyenkor hiába az amúgy jó manuális érzék, az egész részeként nem tudjuk magunkat hova tenni és óhatatlanul hibázunk.
Az élet is ilyen. Kell hozzá a ritmusérzék. Akkor jönnek a dolgok maguktól, olyan mint futás közben a flow. Kegyelmi állapot és nagyon jó megfürödni benne.
Tenni érte? Lehet, hogy lehet, nem tudom bár az biztos, hogy saját magunkkal való béke sokat nyomhat a latba.

Tehát ez egy ilyen hét volt.
Tanulságos.

2011. április 6., szerda

Érzékek

A minap az oviban a tízenként alapérzékről, meg egy csomó ezekhez fűzhető élményről beszélgettünk.
Egy sor gondolatot ébresztett bennem, csak éppen sajgó kezem akadályozott meg grafomán jellegű megnyilvánulásban. (Monnyuk most is nehezen pötyögök, de már nagyon nem tudok mit kezdeni magammal...)
Rendszer és összefüggés nélkül néhány - amire még emlékszem.

A mai gyerekeket nagyon óvjuk mindentől. Kicsit tán 'túlféltjük' őket. Ez által nem tapasztalnak annyit meg a határaikból, mint amennyire szükségük lenne.
Ha fáznak, gyorsan felöltöztetjük őket, ha éhesek, rögtön enni kapnak, ha szomjasak, itatjuk őket...
Pedig az éhség, szomjúság, fázás, fáradtság, stb, mind, mind megannyi saját határainkat érzékeltető jel. A tapintás is pl. azért nagyon fontos, mert a külvilág érzékelésén túl kijelöli testünk határait is. Bizony néha kell, hogy szúrjon, csípjen, süssön...
Sokszor hallottam már ezt a 'határfeszegetős' dumát.
És tényleg.
Nagyon jó olyan helyzetbe hozni magam, hogy ezeket a határaimat megéljem, akár kicsit toljak is rajtuk, ugyan akkor a veszélyes zónákból egyedül jöhessek vissza.
Eléhezni és megjárni a poklot, majd újra talpra állni. Majd megfagyni a Flegere tetején, de úrrá lenni a pánikon és megúszni a dolgot. Elszomjazni, majd erőre kapni, hőguta után felállni, vagy végletekig elcsigázottnak lenni, még egy lépést megtenni, még egy sorozatot lefutni...
Határok, melyeket meg kell tapasztalni.
Élmények, melyeket csak magunknak köszönhetünk.
Tapasztalatok, melyekkel gazdagabbak leszünk.


Vannak olyan 'munkák' az oviban, amik végzése az iskolába menő 'nagyok' kiváltsága - pl.: körmönfánás, körmöcskézés, szövés...
A kisebbek sóvárogva nézik a nagyobbakat, de kivárják sorukat és 1-2 év múlva, felnőve a feladathoz, immáron ők kerülhetnek sorra. Ezáltal egyrészt megnő ezen szertartások presztízse és az éppen soron lévő korosztály ezáltal igazán nagynak érezheti magát.

Világ életemben kirázott a hideg a 'nekem jár' jellegű szókapcsolatokkal kezdődő indokok hallatán. Senkinek, semmi nem JÁR. Meg kell szolgálni, ki kell érdemelni, de nem JÁR. Brrrr...

Ha ezen a szemüvegen át nézem monnyuk a közelgő Mátrabércet, akkor már egyáltalán nem annyira egyértelmű, hogy el kellene oda mennem.
Mit nekem te zordon Mátrabércnek
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja. (elnézést!)

Mert ugye nehogy má' várjak egy évet és majd jövőre, vagy mittomén mikor rendesen megcsináljam. Á, nem, nekem most kell, mert én olyan ügyes gyerek vagyok, hogy edzés nélkül is odamegyekéslefutoméskész.
Ez egyszerűen tiszteletlenségnek érzem.
Ugyan úgy, mint ahogy tiszteletlenségnek éreztem eddig elmenni pl. az UTMB-re. Vagyis nem éreztem annak, csak valamiért nem mentem, de most már látom, hogy ezért nem.
Máig van pár olyan ember, akit tegezhetnék, de nem teszem, mert annyira tisztelem őket, hogy egyszerűen nem esik jól ez a verbális viszony.
Ha teljesítmény túraként lenne meghirdetve az UTMB, akkor nem is lenne gond, de ha már futóverseny, akkor én szeretném annak szellemében teljesíteni. Ha Mátrabérc-Trail-re neveztem, akkor meg fussak, szintidő ide, vagy oda...
Persze nem kell ezt dramatizálni és elmehetek megfingatni magamat bárhová és bármikor, de azért jó, ha ezt tisztázom magamban.


Idén 3, azaz három hónap alatt sikerült pontosan 400 km-t összehozni. Ez légyfing. És úgy is érzem magam...
Nem gond ez, van ilyen is, bár nem momdom, hogy könnyű megbékélni önmagammal. Ez is valahol a határok tapasztalása. Nem olyan látványos és nem kap érte vastapsot az ember (miért, másért kap?!), de nem hiábavaló.
Az éhség tükrében is más az étel, a víz is máshogy esik szomjasan...

Kinézni az ablakon és látni az egyre zöldellő növényeket... egész más érzés lesz ennyi szívás után újra szelni a habokat.
Csak kezdődne már!

2011. április 3., vasárnap

Tartom

Nehezen, de tartom magam, egyszerre nem fáj kettőnél több helyen!

Viszont a heti futás, tekerés és torna mellé bejött egy laza ínhüvelygyulladás ezért alig tudom mozgatni a kezem. Jobb kezem ujjaitól könyökig game over...

Ebben az a jó, hogy annyira fáj, hogy nem érzek mást.
Holnap reggel megyek is futni, kíváncsi vagyok milyen is az amikor máshol fáj?!

És ez nem vicc...