16.

Elképesztő!
Hihhhhetetlen!

Futottam egy Kisrigó-Visegrád-Kisrigó hurkot!
Annyira örültem neki, hogy hirtelen nem is tudtam kinek mondjam el, aztán nem is mondtam senkinek.

No, de ne szaladjunk annyira előre!

A héten szorgosan gyűjtöttem a szinteket. Kis bicaj, sok szint, kevés km.

Pénteken masszőr kezei alá kerültem. Megállapodtunk, hogy nem kell ezt tovább ragozni, mert most sem történt más, mint a szokásos ágyéki csigolyák aknamunkájának tudható be a csípő környék, meg egyéb részek fájdalma.
Hogy pusztulnának meg...
Kissé megmart, néha majdnem sikítottam, miközben ecsetelte, hogy milyen jól bírom és milyen jó állapotúak az izmaim. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem...
A jobb combom brutálisan be van állva a folyamatos kompenzálás miatt, szóval ezt megnyaggatta rendesen.

Szombaton aztán egész nap dolgoztam és csak estére maradt időm egy gyors Meszes-hegyhez bicaj - fel-le rohanás - hazabicaj hármasra. Már fáradt voltam eléggé, de ennek ellenére örültem, hogy nem hagytam ki.

Éjjel sokat forgolódtam és a jobb combom annyira fájt a masszír-kerékpár-futás egyvelegtől, hogy nem igazán terveztem futást mára.
Aztán látva a felhőket és a szemerkélő esőt, úgy éreztem, hogy eljött az én időm egy hosszabb futáshoz (Fáradtság-rossz alvás-fájdalom-rossz idő, tehát minden adott...) (Hosszabb, nevetséges...).
Mire átvergődtem a húsvéti tömegen majdnem dél lett.
Lecsorogtam a Kisrigótól Visegrádra, de közben rengeteg túrázót kellett kerülgetnem. Ez kissé hátráltatott, de legalább volt időm nézelődni és nem is futottam el a hosszú lejtőt.
Be kell valljam, hogy még soha nem jártam erre. Gyönyörű ez a vidék, kár lett volna kihagyni.
Visegrádról már ismerős volt az emelkedő. Szinte pihentetőleg hatott a sok aszfalt után.
Aztán az erdőben újból ismeretlen részeken mentem, szinte végig futva, csak két nagyobb buckát gyalogoltam meg. Nagyon finom volt. A Pap-rétnél kezdett el fájni a csípőm, így a Kisrigóig tartó részt nem nagyon toltam meg, bár nem is igen lett volna értelme.
2:38 lett.
Sajnos ez az idei 2. leghosszabb futásom...

Az erdő nagyon kitett magáért és legszebb arcát mutatta. A fényképekről ismert részek régi ismerősként köszöntek vissza, a Vízverés-nyerge körtefái olyan szépen virágoztak, hogy kicsit meg kellett álljak gyönyörködni bennük.
Nagy logisztika nem kellett, egy kézi kulaccsal bőven körbe értem. A biztonság kedvéért azért vittem egy dzsekit is, de kisebb szemerkéléseknél több nem volt.

Alapjába véve nem lenne gond, de nagyon hiányoznak a hosszabb futások, amiket egyelőre csak bajosan tudok pótolni. Kíváncsi vagyok, hogy holnapra rendbe jön-e a derekam?
Kedden még megyek egy masszírozásra, de nagyon rázós hét elé nézek, mert annyi munka van, hogy a végét sem látom.
Aztán Mátrabérc.
Vagy nem.
Vagy de.
Vagy...