"...soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk." (K.B.)

2010. október 29., péntek

Bécsi videjó


Bécs - 2010 from PALL Attila on Vimeo.

Azért a nyugdíjas zene, mert az esküvőnkön is ez szólt...

2010. október 28., csütörtök

Széllel szemben

nem megy. Ennyi.
Fatalista vagyok. Egyre inkább. Hiszem, hogy a dolgok nem történnek 'csak úgy'. Lehet, kell is küzdeni az életben, de meg kell érezni azt, amikor a széllel szembeni hugyozás naggggyon átáztatná a nacit.

A bécsi kiruccanás óta gyakorlatilag egy folytonos napnak érzékelem a történéseket. A múlt hétvégi laza karitatív munka után végre elkezdett fájni az egész hátam. Nagyon hiányzott, idén még nem volt semmi bajom a derekammal, hátammal. Talán ma van az első nap, hogy fájdalom nélkül tudok ülni, csak akkor érzem, ha mozgok. Khmmm...
Mondom: m o z g o k! Nyema futás a héten.
És nyema meleg és nyema melegvíz. Lassan egy hete nem működik a házunk. Ez ugye teljesen normális. Vettünk egy márkás kazánt, hogy majd milyen jó lesz a szerviz... Aha... Eddig ott tartunk (1 hét alatt), hogy van egy számunk, ahol az üzenetrögzítőre mondtuk, hogy mi a baja a gépnek, és várjuk, hogy a szaki majd visszahív és 161.000 HUf kifizetése ellenében mindent megjavít. Jó nem? Ha nem lenne kemencénk már rég megfagytunk volna.

Ez csak mellékzönge, hogy mi is foglalkoztat amikor épp nem csesztet valaki...

Közben blogilag több téma is felvetődött bennem, de egyszerűen nincs kedvem a 10 fokos irodában írogatni.

Ha nem tűnt volna fel, akkor végre leírom, hogy persze a P85 almás.
A szívem szakad meg.
Gyönyörű napos idő van és egész kellemes a hőfok is, nincs vészes sár, szóval fasza lesz. Nekik...
Monnyuk tájfun, jégeső és hóvihar nélkül nem is igazi. Tulajdonképpen ezért nem megyek :)))...

Nem is mondhatnám, hogy nehéz döntés ez, mert egyszerűen nem lenne sportszerű saját testemmel szemben. Nem tudom ki hogy van vele, de én szoktam értekezni saját testemmel. Egyes szám második személyben (néha magázom is). Lehet, hogy kissé skizofrén a dolog, de ez van.

Szóval az elmúlt pár hétben, de legfőképp a uccsó kettőben nagyon kitett magáért. Keveset pihent, stresszelt eleget és kapta a terhelést. egyszerűen nem lenne fair azt kérni tőle, hogy nyolcvanegynéhány kilit nyomjon. Lehet. De nem fair.
Mert ugye nem az a fasza csákógyerek, aki megoldja a problémákat, hanem az, aki nem kerül olyan helyzetbe, hogy legyen mit megoldania. Mondjuk ilyen alapon akkor nem indulnánk hosszabb futásokra, de azért a fair play szabályai szerint legalább kell esélyt hagyni szervezetünknek. Neki.

Most nem megy. Kész. És persze megint nem vagyok űberfasza. Pedig inkább talán írnom kéne előre valami jó mentegetődzést és rajthoz állni, eleve fajsúlytalanná téve ottlétemet. Igen, ez jó lenne :)))... Meg Miskolcon élni. Ó, vad kelet!

No hagggyuk.

Magamban morzsolgatva a témákat egész összefoglalt gondolataim voltak ma az autóban ülve a terepfutás egyesületi meg szövetségi, meg egyéb szervezeti dolgairól. Jobban örülnék, ha ez nem blog, hanem valami diktafonos dolog lenne, mert marha sok billentyűt kell lenyomni egy ilyen téma végigszántásához.
Egyelőre fázom is és álmos is vagyok, így ez a következőre marad.

Azért gondolatébresztőnek idézném az UMSz által kiírt magyar, 2010-es Terep ULTRA Kupa versenyeinek távjait:
40 km
50 km
44 km
55 km
44 km
50 km
50 km
70 km
60 km

Lehet, hogy minden futó ultrával mosatja a cuccát. Akkor rendben, de monnnya már meg nekem valaki, hogy ebbe mi az ULTRA?
Oké, rendben, kicsi is, sárga is, de a mienk... Haggyámá!

Folyt. köv.

2010. október 24., vasárnap

A hét megkoronázása

Ihajjjj csuhajjjj, ez ám az igazi!!!!!!!

A hét elején még egy-egy ellopott kis futásra is volt időm, amiből két kisebb P85 bejárás is kerekedett. Végre láttam világosban a végét! Ez teljesen feldobott! Egész más taktika kell az utolsó kilikre, ez már biztos.

A munka frontján egyre sűrűsödtek az események, így pénteken már szó sem lehetett futásról, hétvégén meg különösen nem, hisz gyermekeim iskolájában dolgoztunk. Október 23-án kommunista szombatot tartottunk, hogy legyen egy kis spétje a dolognak.

Már előre be voltam szarva, hogy a bankárokat, cégvezetőket, meg mindenféle fejest miképpen fogom dirigálni a kertépítés során. Egész jól ment. Voltunk vagy 30-an, egy csomó gyerek, közben munkagép dolgozott, állandóan szólt a mobilom, szóval volt dolgom. Jól haladtunk, jó volt a hangulat, csak agyilag baromi fárasztó volt. Elsőnek érkeztem, utolsónak mentem haza, közben azért én is dolgoztam, így érzem is a karjaimat. De sebaj, legalább ingyen csináltam.

Mire hazaértem az áram is elszállt, így gyorsan áramot szereltem, de aztán mikor észrevettem a szétolvadt biztosítótáblát, be kellett lássam, hogy inkább szakira lesz szükség. Csodák csodája meg is szerelték iziben, már csak a kárfelmérés maradt hátra. A legfájóbb pont, hogy szétment a gázkazán vezérlése. Jajj de jó! Ez szombat este derült ki, így se meleg, se meleg víz és csak az egyik gyermek lázas...

Ma megint robot, holt fáradtan haza a fagyos házba és kis kádban fürdés lábosos meleg vízzel. 70-es évek fíling. Pár izzó, CD lejátszó, router az eddigi kárlista és ki tudja még mire derül majd fény...

Holnap már hajnalban loholhatok, de nem számít, mert hét végén kipihentem magam. Talán sikerül 5 számjegyű összegből megúszni a gázkazán elektronikájának cseréjét, de legalább van cél amiért az ember dolgozik, már épp nem tudtam mire költeni a lóvét...

Életet leheltem a netbe és belenéztem a terepfutás topikba is.

Bár ne tettem volna.
Ismét elszomorított.
Pedig olyan sokszor megfogadtam, hogy nem olvasom, mert csak nagyon felhúzom magam rajta. Mert ugye ezek a futók az én családom ugye...
Aztán ez a család olyan mint egy átlagos magyar család.
Vannak űberfasza tagjai és vannak kevésbéűberfasza tagjai. És vannak olyan neműberfasza tagok, akik űberfaszának akarnak látszani és az űberfaszák még űberfaszábbnak. De mire megtalálom azt a pár értelmes hozzászólást a topikban, miért érdemes olvasni, addig annyi seggnyalást és űberfaszáskodát kell végignyalnom, hogy egy ilyen pihentető napon elmegy az egésztől a kedvem. Ráadásul az egyik űberfasza seggnyaló épp az edzőm, akinek emberi kvalitásitól eddig sem voltam elragadtatva, de kezdi pedzegetni a határokat. Mert bárhogy is próbálom magyarázni, csűrni csavarni, azért nekem fontos az, hogy aki edz, arra felnézzek. Mint sportolóra és mint emberre. És bíz ezt nagyon nehéz szétválasztani. És nagyon nem az a baj, ha valaki nem a legkeményebb csákógyerek, aki negyed citrommal futja a Spartathlont és aki még egy gatyamadzag kidörzsölődést is képes túlélni, de az már nagyon, ha másnak akar látszani mint ami. Mert akkor ki is?

És félek, hogy eccer nagyon csúnyát írok én abba a topikba és akkor nagyon nem lesz jó nekem, mert összeveszni azt nem tudok és nem akarok és belehalnék, ha már ez a kis családom sem marad meg.
De azért az egyik űberfasztától pl. megkérdezném, hogy amikor minap az időjárástól függetlenül jósolt magának 4:40-es időt egy sprint versenyre, akkor miért nem kommentálta az 5:30-as szakítását. És miért ült darabszarként a célban? Hja, esett az eső. Apukám, akkor most pengék vagyunk, vagy csak a szánk nagy? Elismerem én mindenki érdemét, nem vitás a kvalitás, de az arccsökkentőket kérem bevenni, mert nagy lesz a következő versenyen a légellenállás!

De egyáltalán én vagyok a legnagyobb fasz, hogy képes vagyok egy ilyen jó kis hétvége után ezen felhúzni magam. Mindenkinek elnézek én mindent, de a családban legyen rend, no!

Az erdő ilyenkor (is) gyönyörű.
Ez a sport egy csoda.
Ki kell menni és futni, nem topikot olvasni.

P85-re megyek. Nincs az a hideg lakás és munkahegy ami visszatántorít. És élvezni fogom. Van szezámkim, két kezem, meg lábam, a nap sütni fog.
Kell több??

(Tudom, hogy 'És'-el nem kezdünk mondatot, de csak azért is. Felkiáltó jelnek mondat elején kiváló!)

2010. október 19., kedd

Bécs még

Nem mintha olyan sok idő telt volna el az előző bejegyzés óta, de a mai futás közben és után azért jóval rendezettebb a belső kép...

Próbálok összehozni a fotókból egy kis videjót, de annyira sok a személyes utalás benne, hogy nem igazán lesz élvezhető mások számára. Nekem viszont fontos, hogy így tegyek pontot a végére és a szülinapi ajándék ezzel kiegészüljön (bécsi utunk Emő 40. szülinapi ajándéka volt, mely titokban 'készült')...

Olyan jellemző már ez is. Már az egyetemen is mi voltunk a nyugdíjas házaspár és ez azóta sem változott. Egy kicsit mindig is lelkiismeret furdalásom volt, hogy ezzel a koravénséggel belerángatom a párom egy olyan életmódba, amellyel tán még várhatna 20-30 évet. De hát, megvette, had vigye... Bécsi hétvége. Beszarás. Mint egy rossz nyugdíjas program...

Majd 20 éve voltunk először Bécsben és ennyi idő távlatából is minden segítség nélkül megtaláltuk az akkori éttermünket, sőt a pincér is ugyan az volt, mint akkor. Emlékszem, hogy anno nem engedte kifizetni a teljes számlát, mert megesett a szíve a csóró magyar egyetemista páron.

Azon igazán nem szeretnék merengeni, hogy a látható felszínen és a sokszor emlegetett emberi dolgok szintjén mennyire más világ az ott. Ezt rögtön érzékeli mindenki aki nyugatra téved.
Viszont teljes talajvesztés a hazatérés. Olyan erős kontraszt és olyan letaglózó, hogy nekem csak nagyon nehéz összekaparnom magam utána. Bár mostanság nem járok annyit külföldre mint régebben, de ebből a szempontból talán jobb is. Szóval ezt hanyagoljuk...

Nagybátyám lakásában volt a szállásunk. Semmi különös. Külvárosi, új társasház.

Furcsa volt,
hogy letettem valamit az asztalra és két perc múltán is ott volt
hogy lehetett halkan zenét hallgatni (és hallottuk is)
hogy egymásra tudtunk figyelni 48 órán keresztül
hogy balesetveszély nélkül lehet mezítláb járkálni
hogy van tv
hogy olyan pedáns tisztaság vesz körül, amilyenben egykoron mi is éltünk
hogy nincs internet

Ez nem azt jelenti, hogy ezeket mind visszasírom, csak egyszerűen más volt. Sok vágyott dolognak az veszi el a báját, ha mindennapossá, elérhetővé válik.

És innen a párhuzam.

Ha a futás nemrég még úri huncutságnak, különleges kedvtelésnek és hóbortnak tűnt, mára talán túl komoly hétköznapi 'valósággá', kötelező penzummá vált. Elveszett az a kuriózum belőle, amit a ritkán megkapott élvezetek tudnak kiváltani. Az átkosban amikor csak lehetett nagynénémnél töltöttem minden vakációmat Franciaországban. Mióta korlátlanul lehet(ne) menni nem megyek/megyünk...
Tehát ez a része elveszett.
Viszont jött helyette más.
A szokások és rítusok biztonságos állandósága.
Egy olyan embernek mint nekem, akinek nagyon sokat számít a múltja és az emlékei, hihetetlen erőt ad az, hogy az egyes helyekhez, eseményekhez kapcsolódó emlékek egyre sokasodnak. Egyre gyűlnek a személyes pillanatok, a személyekhez köthető érzések. Ha jól számba veszem a futók alkotják körülöttem a tágabb családi kört. Tulajdonképpen rajtuk kívül, csak a családommal és a munkám során megismert emberekkel érintkezem. Csak velük érintkezem teljes szabad akaratomból. Csak azért, mert jó velük.

A szokásokra és rítusokra a természet is ráerősít. Ráadásul biztonságos körforgással.A megszokott helyek folyamatosan változnak mégis valahol állandóak. Egy CCC is más, évről évre, de mégis nyújtja azt az ölmeleg biztonságot, hogy minden ízét ismerem. Minden momentuma azonos, mégis megismételhetetlenül egyedi. Hogy miért mentem oda harmadjára is?
Ezért.
Miért megyek P85-re?
Ezért.
És miért nem szokott sikerülni elsőre semmi igazán?
Ezért.
Én a körülményeket illetően a biztonságos állandóságra vágyom. Aztán persze lehet szél, fagy, hóvihar, de tudnom kell, hogy mi lesz AZUTÁN...

Ma futottunk egy jót a Meszes-hegy környékén.
Szépen sorra vettem mi volt ezeken az emelkedőkön, mi volt itt nyáron, mikor, mennyit, merre, milyen időben, kivel... Ez szörnyű, de engem ezek az emlékek éltetnek. És mindent elraktározok. Mint egy filmfelvevő. Peregnek a kockák. Néha zene is van hozzá. Mivel ma ezt kaptam emilen, ez volt a fejemben műsoron.

És ezek a képek így peregnek nap mint nap az én nagyra nőtt fejemben. Lehet, hogy azért ekkora, mert kell a hely a vászonnak?!

Bécs

Voltam Emővel hétvégén a szomszédban, de még nem tértem magamhoz...

Az elsők között lőttem a fenti képet...

2010. október 13., szerda

Újra

nekiveselkedem az edzéseknek, mert most már igazán nem találok indokot az elsunnyogásukra.

Hétfőn kivételesen a hidegkúti reptérről indultam reggel. Tele volt futókkal. Jó volt látni, de valahogy az erdőbe beérve és az emelkedőkre mászva nem találkoztam senkivel. Nem is értem?!

Már csípősek a reggelek. Mondjuk még rövid gatyában jólesik ez a 2-3 fok, de azért felülre már elkél a hosszú.

A HHH környékén folyton eltévedek az ezer éves, régről otthagyok jelzések tengerében, de eddig még mindig sikerült haza jutnom, tehát nagy vész nincs. Csak arra kell vigyáznom, hogy futás utánra ne szervezzek programot, mert igencsak kérdéses az edzés végének időpontja...

Hazaérkezésem után nekiveselkedtem a hétvégén lerakott 20 mázsa fa behordásának. Tudtam, hogy ez a vég. A fakupac láttán éreztem, hogy ez lesz a vesztem. Próbáltam finoman,óvatosan, de nem volt menekvés. A tavalyi év a derekammal való folytonos küzdelemről szólt. Idén ez kimaradt, tán a tornának köszönhetően. Mostanáig. Kedd hajnalban már arra ébredtem, hogy szinte görcsöl a derekam, alig bírok megmozdulni. No ez fasza... Reggelre működőképes lett, de egész nap nem tettem le a seggem. Egyik földkupacról ugráltam a másikra, növényeket válogattam és hordtam, autóban ültem. Rohantam, rohantam... Közben pedig az erdőbe vágytam. Reggel még bekészítettem a futócuccot, hátha... ...és láss csodát, fél ötkor már átöltözve álltam az erdő szélén. Mondjuk enni nem ettem, inni nem ittam, és fáradt is voltam, de sebaj.

Nem mondom, hogy kirobbanó formában voltam, de nem is mondhatnám. Ezer éve nem futott Csévi-körömet abszolváltam, pedig nem is akartam, csak úgy ott találtam magam. Kicsit nyugdíjasan ugyan, de megvolt.

Otthon persze puszi, kaja, pia, mese és snitt... ...na jó, kicsit még dolgoztam.

Ma reggel meg izomlázat éreztem a vádlimban. Ez nagyon jó, mert izomláz, csak izomban lehet, tehát van...

2010. október 10., vasárnap

Erdész

A múlt héten teljesen véletlen megismerkedtem kedvenc futóhelyem erdészével. Teljesen furcsa, hogy neki is két szeme, két füle, egy szája, egy orra van. Tehát a szokványos ember forma... Nagyjából egy idősek is vagyunk. Hamar szót értettünk, miközben együttesen irányítottunk egy rönkválogatási műveletet. Legalább a jövő évi Budapest Kupa terepverseny szervezése nem lesz nehéz dolgom a Meszes-hegy környékén. Jó, ha ilyen ismeretségre tesz szert az ember, pláne ha hamarjában ezer ismerős sejlett fel a beszélgetésünk folyamán.

A hétvége így jól el is telt futás nélkül és ez bosszant egy kissé, viszont tegernyi, rég halogatott dologgal elkészültem a ház körül. Erről jutott eszembe, hogy volt egy építész haverom még egyetemistaként, aki azt mondta, hogy nincs az a zh, ami megérne egy jó baráti beszélgetést, vagy együttlétet. Én is így vagyok ezzel. Lehet, hogy ez a két hét nem volt éppen tökéletes (khm...) testi felkészülést illetően, DE

meggyógyult a jobb bokám, teljesen
átvészeltem és kiheverte egy  takonykórt
rengeteg munkán átrágtam magam
halogatott, húzódó ház körüli munkát elvégeztem.

Ez nagyon rendbe tette a lelki világom. És ez jó. Nagyon jó.

Ráadásul, ajándékképp a jövő hétre sem ígérnek nagyon rossz időt. Tehát futásra fel!!!

2010. október 9., szombat

Nem megy a beszúrás

Próbáltam beszúrni egy emilt, de nem megy, a sorok összekuszálódnak.

Írtam is utána egy hosszú kommentet, de nem látszik semmi belőle.

Az a lényege, hogy nem csak futásról fogok írni, mert, mert, mert... na ezt írtam le hosszan, de harmadszor nem fogom. Majd kiderül miért. Egész pontosan nem is értem miért ne.

Ma megint nem mentem futni, mert beteg a fél család és túrtam a földet és jó volt. És majd hajnalban. Holnap. Jó hidegben, már most brrrr...   tőle. De nem rossz ez.

2010. október 7., csütörtök

Nem kéne elolvasni

Nem, tényleg.

...ráadásul nem ebbe a blogba való de mivel ez az én szemétdombom és nem nyitnék másikat és tudom hogy nagy lelki megkönnyebbülés ha kiírhatom ezért mégis megteszem...

Egyre jobban süllyedek el abba a dágványba, amit már azt hittem, hogy évekkel ezelőtt magam mögött hagytam, akkor, amikor a kivitelezést befejeztem és bezárkóztam otthoni irodámba. Gyártom azokat a személyes játszmákat, amikből csak rosszul tudok kijönni, ráadásul pénzt sem kapok értük, ráadásul azt hiszik, hogy sok pénzt kapok értük és a végén minden fél engem utál. Próbálom analizálni ezeket a helyzeteket, de egyszerűen nem tudom semmi okosat kitalálni.
Ennek okán aztán persze, hogy kurvára kerülöm az embereket. Ha lehetne, egy lakatlan szigeten élnék, és csak egy-egy kedvemre való futóverseny miatt jönnék elő. Pontosabban szeretem én a tömeget, ha abban névtelenül, ismeretlenül el lehet vegyülni. Ha senki nem vesz észre, ha senki nem szólít meg, ha hagynak békében. Majd lefilmezem őket és csinálok filmet belőlük, csak engem hagyjanak ki. Ne ismerjenek meg és föl, én ott sem vagyok.

Futás közben is csak a rajtszámom fut én nem is látszom.

Tényleg, erről jut eszembe, hogy olvastam egy futóról, aki több versenyét is időn túl fejezte be. Persze díjazást, vállveregetést miegymást nem kapott, de befejezte. Ő tudta. Megharcolta a saját igazát, a többiek meg nyalhatnak. Asszem a Spartathlont is lefutotta, bár szintidőn túl ért be. Ez milyen már?!

Ennek kapcsán gondoltam, hogy megcsinálnék pár versenyt saját zsírból. Persze eddig csak a szöveg ment, de azért is van ez a blog, hogy leírjam ezeket, aztán jól számon kérhessem magamon. Mondjuk kezdésnek valami egyszerűbbre gondoltam, mondjuk P85, T100 vagy ilyesmi. Mert ha megcsinálnám, akkor talán tényleg jogosan érezném, hogy a futásért, a saját örömömért, a saját magam előtti megmérettetésért tettem. (Ez a BÉF-en való hátrafordulgatás komolyan megijesztett.) Rövidebb nem érdekes, mert azért egy saját Mátrabérc inkább edzésértékű. Egy P85, vagy T100 olyan amire azért készül az ember, ami után pihen az ember. Tehát van áldozat, nem lehet csípőből, következmények nélkül meglépni. Egyedül megyek, nincs szupport meg extra szisztem, csak az út meg én...


Ma végre kimentem futni. Kimentem futni a Piros egy szakaszára, meg egy kicsit mellé. A Kopár-csárda mögötti fenyves csodákat rejt. Kis, szűk ösvényeket, ritkán látható sziklaalakzatokat, csodálatos cserszömörcéseket. Mesebeli táj, ami ráadásul ilyenkor ősszel a legszebb. Kimegyek talán holnap géppel is mert annyira szép, hogy lehetetlen nem megörökíteni. (Tegnap a konferencián volt tombola és volt videjókamera is, de persze nem húzták ki a nevem.) Mostanában valami furcsa időjárási anomália miatt a nap is kisüt. Nem is értem mi ez?!
Szóval 50-60 cm széles ösvények, egészen kis kanyarok, olyanok mint liliputban. Néha meg kell hajolni mert beérnek a feketefenyők ágai. Puha fenyőtűszőnyeg a pálya. Az egyik dombocskáról átlátni a másikra, egyik futóösvényről a másikra. Nem is értem miért nem járok többször ide. No, majd ezután!

Nem igazán tudom megmagyarázni, de tényleg fontosnak érzem, hogy itt legyen pár gondolat Merényi Dániel egyik blogjáról:

...Majd nem sokkal később megtalálom EZT. (katt rá!!!)
Aki nem értené a videó, vagy a honlap szövegeit, akkor az a lényeg, hogy a kedves, halk szavú bácsi Marco Olmo, egy szegény családból származó fickó, aki a mai napig szegény, de nem különösebben érdekli. Nincs edzője, nincs dietetikusa, mindent maga "csinál". Nem tudom, feltűnt-e a videón, de az UTMB-t egy Invicta iskolatáskával a hátán nyerte meg. Végül is, elfér benne a motyó, csak a "system" kevesebb. Az UTMB, egyébként a Mont Blanc Ultramaraton. 166 kilométer, 9000 méter szint. A fickó, 59 évesen megnyerte. Aztán 60 évesen is. Meg más ilyen brutál futóversenyeket is megnyert. A videón érdemes a szemét nézni. Ahogy elmondja a teljesen egyszerű mondatait. Azt mondja, minden győzelme egy kicsit "keserű", mert talán nem lesz több. Marco Ultramaraton világbajnok. Szerintem ő az igazi sportember. Ezen a pár perces videón azt látom, amit érzek az erdőben, futás közben. Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömből építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne...

2010. október 6., szerda

Ez mára zősz

Kétség nem férhet hozzá. Vagy taknyos, vagy köhög, vagy sérült, vagy esik, vagy fú, vagy hideg, vagy és-és... ráadásul egyre sötétebb. Brrrrrrrr...

Én ebből választottam, a sérültet, a taknyosat és az esőt. Asszem visszaküldöm mind a feladónak, még él a visszavásárlási garancia...

Ma voltam egy fejtágító, kötelezőenajánlott szakmai konferencián. Program: zabálás, kávé az elején, aztán cigiszünet, aztán tízórai, aztán ebéd, aztán még nasi, tombola... ja, és volt pár előadás is. Ilyenkor általábam a kedvenc időtöltésemmel szoktam múlatni az időt. Nem azt nézem amit nézni kell, hanem nézem a nézőt. Állati. Főleg abrakolások környékén. Mint egy disznókonda. Mind tanult, mérnök ember, sokan egyetemi oktatók. Volt 100 ember, de mind szörnyű fizikális állapotban. A nők is.

Ráláttam a Dunára. A szutykos, szürke, esős ősz pár óra alatt napsütéses színorgiává változott. Körülnéztem és azt éreztem, hogy vmi iszonyat erővel vonz a Duna túlpartján felsejlő hegyek sziluettje. Nagyon idegennek éreztem magam a puccos hotel konferencia termében. Persze azt eddig is tudtam, hogy ez nem az én világom, de ennyire élesen azért ez ritkán jön elő.

Szóval nincs az a köhögés és takony, ami a holnapi futást fölülírhatja. 11 nap túl sok is volt mozgás nélkül, ezt érzem.

2010. október 3., vasárnap

Az október

sem kezdődik vmi fényesen...

A BÉF-en szerzett bokasérülés még kitartott a héten és mire talán lett volna esélyem egy kis futásra, addigra be is taknyultam. Mihelyst vmi miatt kimarad a futás, az egész rendszer borul és a kis szemetek átveszik az uralmat a nyálkahártyáimon.

A múlt hetem rég nem látott stresszes, nyomulós, rohanós régi életemet juttatta eszembe. Most pár nap is elég volt belőle, régebben ez ment állandóan. Folyamatosa szólt a mobilom, mozdulni sem tudtam. Kikapcsoltam. Akkor szólt a vonalas. Kikapcsoltam. Erre szólt Emő mobilja. Nemhiszemel...

Ma, vasárnap végre nyugodtam tudtam dolgozni a gép előtt. De az nem lehet, hogy ehhez meg kell várjam a hétvégét!

Ha nem leszek nagyon szarul holnap, akkor azért legalább egy kis izzasztás végett futok egy kört. Jó lenne nem lecsoffadni a P85-ig. Nem is tudom miért, de nagyon szeretem ezt a versenyt, kár, hogy olyan here a szervezése, bár tény, hogy évről évre jobb valamivel. Nagyon fogadkoztam tavaly, hogy a végét bejárom, mert nagyon nem vagyok ismerős arra felé és fáradtan soha nem tudom megjegyezni az utat. Mindig kavargok és nem tudom beosztani az erőmet. Szóval ezt be kell még terveznem vmelyik napra.

Szombaton No megálj csak! a Bükkben. Jó volt  a tavalyi de majd a hét eldönti, hogy érdemesnek ítélem-e egy esetleges kiruccanásra. Persze szigorúan vmelyik babatáv, a nagyfiúk meg tolongjanak csak 60-on.