Újra

nekiveselkedem az edzéseknek, mert most már igazán nem találok indokot az elsunnyogásukra.

Hétfőn kivételesen a hidegkúti reptérről indultam reggel. Tele volt futókkal. Jó volt látni, de valahogy az erdőbe beérve és az emelkedőkre mászva nem találkoztam senkivel. Nem is értem?!

Már csípősek a reggelek. Mondjuk még rövid gatyában jólesik ez a 2-3 fok, de azért felülre már elkél a hosszú.

A HHH környékén folyton eltévedek az ezer éves, régről otthagyok jelzések tengerében, de eddig még mindig sikerült haza jutnom, tehát nagy vész nincs. Csak arra kell vigyáznom, hogy futás utánra ne szervezzek programot, mert igencsak kérdéses az edzés végének időpontja...

Hazaérkezésem után nekiveselkedtem a hétvégén lerakott 20 mázsa fa behordásának. Tudtam, hogy ez a vég. A fakupac láttán éreztem, hogy ez lesz a vesztem. Próbáltam finoman,óvatosan, de nem volt menekvés. A tavalyi év a derekammal való folytonos küzdelemről szólt. Idén ez kimaradt, tán a tornának köszönhetően. Mostanáig. Kedd hajnalban már arra ébredtem, hogy szinte görcsöl a derekam, alig bírok megmozdulni. No ez fasza... Reggelre működőképes lett, de egész nap nem tettem le a seggem. Egyik földkupacról ugráltam a másikra, növényeket válogattam és hordtam, autóban ültem. Rohantam, rohantam... Közben pedig az erdőbe vágytam. Reggel még bekészítettem a futócuccot, hátha... ...és láss csodát, fél ötkor már átöltözve álltam az erdő szélén. Mondjuk enni nem ettem, inni nem ittam, és fáradt is voltam, de sebaj.

Nem mondom, hogy kirobbanó formában voltam, de nem is mondhatnám. Ezer éve nem futott Csévi-körömet abszolváltam, pedig nem is akartam, csak úgy ott találtam magam. Kicsit nyugdíjasan ugyan, de megvolt.

Otthon persze puszi, kaja, pia, mese és snitt... ...na jó, kicsit még dolgoztam.

Ma reggel meg izomlázat éreztem a vádlimban. Ez nagyon jó, mert izomláz, csak izomban lehet, tehát van...