"...soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk." (K.B.)

2011. június 29., szerda

Végre futás

Valami talán elkezdődött...
Már a második hete egész normális edzéseket produkálok.
Az achilles-es nyűgjeimnek remélem búcsút inthetek. Ennek ellenére a kerékpározással nem állok le, mert nagyon jó pihenteti az ízületeimet, a combjaimat viszont dolgoztatja rendesen.

Szaladgálások között újra asztal mellé álltam. A tavaly nem túl megkapó UB-on voltam segítő.
Idén, talán mert már nem volt teljesen ismeretlen a közeg, sokkal kevésbé volt rémisztő. Dörgicsén nem volt időm szemlélődni, Bvilágoson meg a négy fős frissítő csapatunk és a széthúzódó mezőny tette sokkal elviselhetőbbé a feelinget. Kevésbé éreztem rohanósnak és darálósnak az egészet.

Dörgicsén a két 'hullám' között volt egy kis időm, így elmentem felderíteni a környező turistautakat. Hihetetlenül rosszak voltak a jelzések. Ennek ellenére kanyarintottam egy 2ó-s kört.
Arra jutottam futás közben, hogy a legfelemelőbb érzés az, hogy bárhová is vetődöm, nem jelent gondot lefutni 2-3 órát. Gondolok egyet és körbenézek. Ennek a lehetősége olyan ajándék, ami felér bármilyen verseny helyezéssel. Ez az igazi nyereség.
Megteszem, megtehetem, mert meg akarom tenni.
Az emberiség nagyon kis részének adatik ez meg - persze önhibájából...

Az, hogy egyre többet és egyre összeszedettebben tudok edzeni azt is eredményezi, hogy minden kezd a helyére kerülni bennem. Kezdenek az alkatrészek normálisan, üzemszerűen működni. Olyan bonyolult gép ez, hogy tél óta, amikor az első kavicsokat kapta, csak mostanra kezdi kiheverni az egymásból adódó hibákat. Fáj a gerincem, ennek okán a derekam, ami miatt máshogy lépek, ez nem tetszik a combomnak, a térdemnek, a bokámnak...
Más még az izomtónus is, más az alvás és ébredés, az emésztés, a légzés...
Most már csak az önmegtartóztatásra kell figyelnem és minden rendben lesz.

A család leköltözött a Balatonra, így némileg szabadabban alakítom a napjaimat, bár a munkák ennek azért rendesen keresztbe tesznek...

A BudapestTerepKupával is egyre többet kell foglalkozzak, mert nem igazán mennek ott a dolgok. Vagyis mennek, de elég lassan. Most derült ki, hogy minden potenciális pontőr épp akkor nyaral... Frankó. Van még két hét addig, ez nem túl sok...

Idő közben a Mátra115 filmmel is elkészültem. Sok ellopott félórában készülgetett. Persze soha sincs kész, de végül mégis összejött. Ha elmegyek nyaralni, akkor megpróbálom a régi elmaradt filmeket is összekalapálni. Bár nem igazán tudom ki kíváncsi ilyenkor egy novemberi versenyre...


Lassan talán vége a mélypontnak.
Mint a tőzsdén.
Bele vegyek? Megy még lejjebb, vagy innen csak felfelé vezet az út?
Vannak esetek amikor elég biztosan bejön az emelkedés.
Talán ez az eset is olyan.
Az, hogy ez egy korrekció, vagy tényleg itt a bikapiac, azt majd fél év múlva megtudjuk. Hisz annyiszor írtam már, hogy innen már csak felfelé...

2011. június 16., csütörtök

Nagyítás

Egy külföldön is jó nevű építésszel dolgozom elég sokat. Az ő, sokszor példának felhozott hasonlata a nagyítás. Épületeink, tereink, környezetünk sok-sok momentuma, megoldása nagyításokból áll. Egy csigaház, egy mákgubó, egy leveses kanál, vagy cipőfűző. Elég tágak a határok... És tényleg. A kicsiből hogy lesz nagy és az óriásból pirinyó.

Egyszer már én is próbálkoztam valami hasonlóval. A futást az élettel összehasonlítani. 100 km vs. 100 év. Vagy 1 futóév vs.1 futókarrier...

A mai futáson pedig megéltem szépet és csúnyát egyaránt. Mintha hónapokig futottam volna.

A gyomorrontásból még nem kászálódtam ki teljesen, de gondoltam, hogy némi méregtelenítésnek megteszi egy Nagy-Szénás kör. Megtette.
Lassan kezdtem, viszont bizonytalanul. Olyan valószínűtlenül lassan haladtam, hogy majdnem belesétáltam. Aztán végre beértem az erdő borította völgybe.'Most nagyon jó lesz. Itt mindig jó. Olyan könnyen szokott menni. Enyhe emelkedő, ez menni fog, mint mindig. De nem. Fáradt vagyok már, pedig csak 10 perce futok. Levegőt sem tudok venni, mert csak vizet lélegzem, akkora a pára. Ez így elég szar.' 140-es pulzusnál már majdnem belehaltam a rohanásba. Az első kaptatónál belesétáltam. Elkeseredtem, hisz itt 4 hete vígan nyargalásztam felfelé. Egyre mélyebbre süllyedtem a pesszimista gondolatokba. Aztán persze kocorásztam felfelé. Folyton csak fel. A 30 perces csippantás még a K+ elágazása előtt meglett. 'Pfujjj... Ezért töröm magam, ezért? Vannak akik edzenek és jobbak lesznek. Én próbálok edzeni, de egyre szarabb vagyok. Egyre nehezebb jó kedvvel kimenni, viszont egyre rosszabb kedvvel megyek haza. Fasza.' Már nem volt sok hátra a lejtmenetig. Lefelé 6 percesekkel szaggattam. Szinte sírhatnékom volt, de nem ment jobban és így is fárasztó volt. 'Most már nem állok meg bazmeg, mert kurva sok idő lesz innen legyalogolni. A hülye fejemet, azt, amikor ezt a faszságot kitaláltam magamnak. Te baromállat.' Sokszor az órámra néztem, mert nem akartam elhinni, hogy lehet ennyire nehézkesen, ennyire lassan futni lefelé. Biztos valami idővákuum, vagy mi. de lehet, hogy a japán atom. Egyszerűen ilyen nincs. Próbálkoztam azért valami pozitív motívummal is. 'Bakker, nyavalygok itt, pedig legalább futok. Nem acélosan, de futok. Nagy Sándor ilyenkor már mélyen aludt, Sámsonról nem is beszélve... vagy említhetném Churchill-t, aki biztos nem tudott volna ilyen acélos lenni 40 évesen. Végül is a vakok és bénák között még az első tízbe is beférnék.'  De azért ez nem volt olyan őszinte... Van a vége felé egy kis emelkedő. Na az végre nagyon jól ment. Magamhoz mérten. Úgy éreztem, mint akit a pokolból húztak volna vissza. 'Beteg vagyok. Mi a fenét akarok én? Mit nyomulok? Kijöttem egy kicsit friss levegőt szívni, nem is sétáltam sokat és mingyá megvan a kör. Majd 10 kili, kicsit több mint 200 szint és alig lesz több mint egy óra. Múltkor jobb volt. Na és? Úgy kell felfogni, mint a bagósok koporsószögét. Nekik azt mondják, hogy minden egyes szál egy szög a koporsójukba. Én meg azt mondom, hogy minden egyes kili egy lépés egy majdani cél felé. Lehet, hogy az a cél 5 év múlva és 8000 km múlva lesz, lehet, hogy 10 év és 30000 km múlva, de el kell odáig jutni és egyetlen szívdobbanásnyi futóidő nem vész el. Minden lépésre szükség lesz, mert különben hiányozna a leltárból. Szóval nem hagyom magam. És nem a bénák között kell királykodni, hanem példát kell venni azokról, akik tényleg a padlóról állnak fel. Kicsit fáj itt-ott, kicsit fáradt vagyok néha, kicsit el vagyok kenődve néha. Nem számít. Ez is olyan mint egy hosszú futás. Vannak holtpontok, de fel kell tudni állni. Szóval csak előre!' Innen még volt egy utolsó kili. Persze lassan. Fáradtan, de hősiesen. Becsippant a 60. perc is. Nem baj, múltkor az egész 56 volt, most kicsit több lesz. 62 lett. Na és? Zöld a fű, süt a nap, élek. nemkelltöbb...

2011. június 15., szerda

Napos hétköznapok

Mégsem írhatom, hogy szürke hétköznapok.
Ilyenkor, nyár elején, verőfényben, jégesőben...

Nehéz felvenni a fonalat.
Főleg írás vonatkozásában.
Annyira sűrűvé váltak a napok, hogy a kis gondolkodásra alkalmas perceket estére képtelen vagyok egybe gyűjteni. Nem mintha magvas mondandóim volnának, csak úgy.

Ez a rohanás egyrészt jó, mert azt jelenti, hogy van munkám, más részről, meg azt is, hogy túl sok. Egyensúlyi állapot nincs. Egy-egy hullámhegyet alig szakít meg fél napnyi lélegzetvétel.


Achilles dolgában azért még nem vagyok 100-as. Elmúlik, futogatok, érzem, bicajozom, nem érzem, futok, érzem, bicajozom...
Azért próbálok rendszeresen mozogni. Van, hogy egész szép hét kerekedik, de van hogy nagyon gyatra. Ha egy normálisabb alvás után lódulok a hegynek, akkor még talán azt is mondhatnám, hogy érzek némi fejlődést. Derék és ebből adódó combhajlító gondjaim talán múlóban vannak. Ez persze a rendszeres tornának köszönhető. A változatosság kedvéért, most az achilleszemre kell figyeljek.
Az iskolai év zárultával a napirendem is változik. Szinte folyamatosan. Mehetek korán reggel, de lehet, hogy csak este, vagy délben...
Ahogy természetünkből adódóan van kedvenc évszakunk, úgy ezzel rokoníthatóan kedven napszakunk is van.

Én a kora őszt szeretem  és ezzel párban a kora estét. Amikor a munka már befejezve, lassan minden elcsendesedik, a hőség enyhül és a többség nyugodni készül, akkor nekiindulni. Az este még odébb, de már közeleg. Egy kiadós délutáni zuhé után, a lemenő nap utolsó sugarainál futni a tiszta levegőjű erdőben, amikor már a vadak is mozgolódnak. Huhhh... az nagyon jó!
A minap ültem egy padon az erdő szélén és pont ebben napszakban megcsapott a fák közül kiáramló hűvös levegő. Pont az a 22-25 C fokos, kissé párás, de finom illatú levegő, ami olyan érzést kelt, mintha még az anyaméhben lebegnénk.
A legtöbbször ezt a Magas-Tátrában éreztem.
'Ülünk a Téry-ház előtt a nagy legyalult sziklákon. Az egész napi mászás után fáradtan, de büszkén heverészünk, kezünkben egy korsó sörrel. A nap süt, de nem melegít annyira, hogy kellemetlen legyen. Csend van, szélcsend. Semmi nincs, csak a lét gyönyöre.'
Szóval annyira hatalmába kerített ez az érzés, hogy azt hittem menten megőrülök, ha nem juthatok a hegyekbe. És persze nem.

Helyette viszont összeszedtem valami bacit és jól elrontottam a gyomrom. Eléggé halálomon voltam és ez lehúzott a rögvalóhoz. Annyi előnye talán volt a dolognak, hogy az achilleszem pihentettem...

Most viszont eléggé úgy néz ki, hogy normális mederbe kezd visszatérni az élet körülöttem, így ha nagyobb baj nem kerekedik, akkor végre normálisan tudok kocorászni.
Tavaly leírtam az idei évben tervezett bővített futás kívánságlistámat.
Június végéig 13 verseny szerepelt rajta. Ebből eddig egyet gyalogoltam végig. Khmm....

Az asztal másik oldalán viszont egyre nagyobb tapasztalatot gyűjtök. (Már meg is kaptam a magamét, hogy nehogy ott ragadjak...)
A M115 megint csak megerősítette bennem a szlórán létjogosultságát. Idén aktívabban részt vettünk családilag és ez így nagy élmény volt. Legközelebb az UB frissítőcsapatát próbálom erősíteni, de utána már nagyonagyonagyon oda teszem magam a másik oldalra is.