...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. június 16., csütörtök

Nagyítás

Egy külföldön is jó nevű építésszel dolgozom elég sokat. Az ő, sokszor példának felhozott hasonlata a nagyítás. Épületeink, tereink, környezetünk sok-sok momentuma, megoldása nagyításokból áll. Egy csigaház, egy mákgubó, egy leveses kanál, vagy cipőfűző. Elég tágak a határok... És tényleg. A kicsiből hogy lesz nagy és az óriásból pirinyó.

Egyszer már én is próbálkoztam valami hasonlóval. A futást az élettel összehasonlítani. 100 km vs. 100 év. Vagy 1 futóév vs.1 futókarrier...

A mai futáson pedig megéltem szépet és csúnyát egyaránt. Mintha hónapokig futottam volna.

A gyomorrontásból még nem kászálódtam ki teljesen, de gondoltam, hogy némi méregtelenítésnek megteszi egy Nagy-Szénás kör. Megtette.
Lassan kezdtem, viszont bizonytalanul. Olyan valószínűtlenül lassan haladtam, hogy majdnem belesétáltam. Aztán végre beértem az erdő borította völgybe.'Most nagyon jó lesz. Itt mindig jó. Olyan könnyen szokott menni. Enyhe emelkedő, ez menni fog, mint mindig. De nem. Fáradt vagyok már, pedig csak 10 perce futok. Levegőt sem tudok venni, mert csak vizet lélegzem, akkora a pára. Ez így elég szar.' 140-es pulzusnál már majdnem belehaltam a rohanásba. Az első kaptatónál belesétáltam. Elkeseredtem, hisz itt 4 hete vígan nyargalásztam felfelé. Egyre mélyebbre süllyedtem a pesszimista gondolatokba. Aztán persze kocorásztam felfelé. Folyton csak fel. A 30 perces csippantás még a K+ elágazása előtt meglett. 'Pfujjj... Ezért töröm magam, ezért? Vannak akik edzenek és jobbak lesznek. Én próbálok edzeni, de egyre szarabb vagyok. Egyre nehezebb jó kedvvel kimenni, viszont egyre rosszabb kedvvel megyek haza. Fasza.' Már nem volt sok hátra a lejtmenetig. Lefelé 6 percesekkel szaggattam. Szinte sírhatnékom volt, de nem ment jobban és így is fárasztó volt. 'Most már nem állok meg bazmeg, mert kurva sok idő lesz innen legyalogolni. A hülye fejemet, azt, amikor ezt a faszságot kitaláltam magamnak. Te baromállat.' Sokszor az órámra néztem, mert nem akartam elhinni, hogy lehet ennyire nehézkesen, ennyire lassan futni lefelé. Biztos valami idővákuum, vagy mi. de lehet, hogy a japán atom. Egyszerűen ilyen nincs. Próbálkoztam azért valami pozitív motívummal is. 'Bakker, nyavalygok itt, pedig legalább futok. Nem acélosan, de futok. Nagy Sándor ilyenkor már mélyen aludt, Sámsonról nem is beszélve... vagy említhetném Churchill-t, aki biztos nem tudott volna ilyen acélos lenni 40 évesen. Végül is a vakok és bénák között még az első tízbe is beférnék.'  De azért ez nem volt olyan őszinte... Van a vége felé egy kis emelkedő. Na az végre nagyon jól ment. Magamhoz mérten. Úgy éreztem, mint akit a pokolból húztak volna vissza. 'Beteg vagyok. Mi a fenét akarok én? Mit nyomulok? Kijöttem egy kicsit friss levegőt szívni, nem is sétáltam sokat és mingyá megvan a kör. Majd 10 kili, kicsit több mint 200 szint és alig lesz több mint egy óra. Múltkor jobb volt. Na és? Úgy kell felfogni, mint a bagósok koporsószögét. Nekik azt mondják, hogy minden egyes szál egy szög a koporsójukba. Én meg azt mondom, hogy minden egyes kili egy lépés egy majdani cél felé. Lehet, hogy az a cél 5 év múlva és 8000 km múlva lesz, lehet, hogy 10 év és 30000 km múlva, de el kell odáig jutni és egyetlen szívdobbanásnyi futóidő nem vész el. Minden lépésre szükség lesz, mert különben hiányozna a leltárból. Szóval nem hagyom magam. És nem a bénák között kell királykodni, hanem példát kell venni azokról, akik tényleg a padlóról állnak fel. Kicsit fáj itt-ott, kicsit fáradt vagyok néha, kicsit el vagyok kenődve néha. Nem számít. Ez is olyan mint egy hosszú futás. Vannak holtpontok, de fel kell tudni állni. Szóval csak előre!' Innen még volt egy utolsó kili. Persze lassan. Fáradtan, de hősiesen. Becsippant a 60. perc is. Nem baj, múltkor az egész 56 volt, most kicsit több lesz. 62 lett. Na és? Zöld a fű, süt a nap, élek. nemkelltöbb...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése