"...soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk." (K.B.)

2011. február 28., hétfő

Unokáink sem fogják látni...

Nagyon élvezem ha futásaim helyszínét minél jobban megismerhetem. Minden szempontból. Helyrajzilag, földrajzilag, talajtanilag, történelmileg...
Mostanában is épp Aynard vára után kutakodtam a neten és a geocaching.hu oldalba botlottam, mint már többször is korábban.

A Zajnát-hegyek körül elég sokat szaladgálok és mint megtudtam ezen a hegyen állt ez a vár - innen ered a neve is.
Épp a télen másztam fel rá - mármint a hegyre.
Ezen a helyen állt az én kedvenc fenyőfám is, ami az itt élő feketefenyők egy példánya volt és Perbál felé menet minden alkalommal megcsodáltam az autóból. Egész a 2010-es T100 napjáig állt. Akkor kidöntötte a szél. Sajnos várható volt, hisz évtizedeken keresztül erdő övezte, társai védték. Szinte érthetetlen miért hagyták meg, hisz egyértelmű volt, hogy ez lesz a sorsa...

Szóval ezen az oldalon találtam fotókat.

Nem tévedés! Ugyan azon hegyen készültek a fotók!

2007-09
2008-08
2009-08: Tinnye felől érkezve a Zajnátok felé ezt láttam, majd ezt. Ilyen volt a hangulata, én szinte érzem az illatát is.
Három hónap múlva kezdődött.
Itt még látszik a fenyőm is. Aztán a tél mindent jótékonyan eltakart egy ideig.
2010: Tavaszi magány, és megújult hangulat. Kilátás a Meszes-hegy felé, a kép előterében a S- jelzés, itt szoktam felfelé kocorászni. Nemtom ki a néni de a mellette lévő hosszú rétről készültek a 2009 augusztusi képek. Háttérben a Gete letörése, Tinnye-hegy, a Pilis, Kétágú-hegy...

És ez a mai látvány. Gratulálunk!

Itt még van több kép is, ha a horror műfajából nem lenne elég.

A Meszes-hegy-en és a lábánál irtják az erdőt. Páty felé, Budajenő, Telki határában végig. Piliscsaba, Pilisvörösvár környékén, Piliscsév, Klastrompuszta felé. Pilisről nem is érdemes beszélni...
Merre menjek?
Mi lesz ennek a vége?
Mind fiatal erdő, jó ha 30-as törzseket döntenek, de inkább kisebbeket. Az én életemben ezeken a helyeken már nem lesz erdő. Ezt elvették tőlem, tőlünk. A nagy részük erőműben végzi. Ezt támogatja az állam hisz megújuló 'zöld' energia.

Ezeknek az erdőknek az az értéke, hogy ott állnak. Azzal tesznek jót, hogy nem engedik, hogy az eső lemossa a talajt. Az innen kikerülő faanyag gyakorlatilag értéktelen. A tájképi szerepe, a tájat alakító hangulata - vagy ahogy ezt tanultuk - a tájképi potenciálja sokszorosa annak az aprópénznek, amiért ezt az erdészek elkótyavetyélik. Ez rablás!És miért? Mert nem szól vissza. Mert a táj nem védi meg magát, mert a tájnak nincs forintosítható értéke, mert mindenkié és ezáltal senkié.
Akikre rábízták azok magukénak érzik és úgy is bánnak vele.
Ebben az országban tájépítészként élni olyan mindennapi borzalmat jelent, hogy azt elmondani sem lehet.

Nekem meg egyre jobban fogynak az ez irányú energiáim. Csak a küszködést és az értelmetlen harcot látom. ÉS azt, hogy nincs kiút. Évtizedekig, évszázadokig nincs.

Ez nem állat, hogy betelepítem, elszaporodik oszt pár év múlva itt a paradicsom!
Egy megbontott, erodált táj mindenféle szemét martaléka lehet. Lehet utat, lakóparkot, ipari parkot építeni a helyére, mert már nem ér az semmit. Ki telepíti ezek újra?
Szigorú erdőtörvény, üzemterv...
Persze, az egyetlen gondjuk, hogy bejárunk az erdeikbe és látjuk a gyalázatot. A turista, a TT és a futóverseny zavarja őket... ...meg az a kurva sok fa...

Unokáink sem fogják látni?

2011. február 26., szombat

Perfect day

Igen, az volt!

Rögtön reggel hoztam egy bölcs döntést és nem mentem Zöld-re.
Eccerűen még nem kell.
Sok.
Elkísértem egy rövid darabon tarjáni futótársamat (haldokolva, fuldokolva küszködve), majd a Normafától lecsorogtam Makkosmáriára, hogy a Budapest Terep Kupa végét bejárjam. Számomra részben ismeretlen ösvényeken visz és ha már szegről-végről egy kicsit szervezője is vagyok, akkor legyen már valami fogalmam róla...
A Z+ letéréstől vékony hólepel volt a talpam alatt, épp csak 1-2 cm. Nem csúszott, de beporcukrozta a tájat. Mihelyst egyedül voltam megtaláltam saját nyugdíjas tempómat és szépen csorogtam. Rengetegszer elővettem a térképet, hogy folyamatosan beazonosítsam a helyzetem. Mi, merre van, milyen ösvény hova visz. Ment, aztán nem ment, kicsit küszködtem, aztán nem, de alapjába véve nagyon élveztem. A Csiki-hegyek déli oldala teljesen új volt számomra. Szépen futható, nyugis rész. Egy kutya megint meg akart enni, de csak kis elánnal, nem volt nagy dráma. Visszacsorogtam az autóhoz. Jó volt.
Némi kitérő után hazaérkeztem.
Baromi jót ebédeltem és baromi rég óta először, egy pohár vöröset is elszopogattam.
Sőt! Kávéztam is! Sőt, pihentem is egy fél órát, közben a lányok gitároztak!

Ebéd közben nyílalt belém a gondolat - még a  kaja is megakadt a számban: futás közben nem fájt semmim. Te jó ég! Egyszerűen olyan jó volt, hogy elfelejtettem fájni!!!!! Azóta sem értem?!

Aztán egész délután dolgoztunk a kertben és ezzel nagyon rég nyomasztó adósságomat is törlesztettem magam felé. Már hónapok óta várt ránk ez a munka.

Mivel a sok gally égetése után jó kis parázs maradt, este szalonnát sütöttünk...

Jó volt!

Aztán nem akart valamiért kimenni a fejemből a fenti szám és eszembe jutott, hogy a nem elfelejtett P85 film talán össze is állhatna!

Monnyuk még ezzel kiegészülve...

Mondom, Perfect Day!!!!!!!!!!!!!

2011. február 21., hétfő

Nemjóga

Nem akar összejönni.
A múltkori alkalommal én betegedtem le, ma meg az összekötőm, így elmaradt a szeánsz. No, majd szerdán!?!

Ma rég nem látogatott piliscsabai körömre mentem. Szerencsére fagyott volt a talaj, mert elsüllyedtem volna a favágók által gerjesztett dagonyában.
Nehezen szántam rá magam a mozgásra, de ennek ellenére nem is lett rossz az időm és nemisnagyon fájt semmi!
Ellenben futás !közben! és futás után is úgy fáztam mint a kutya. Nem volt elég utána a meleg zuhany és a kemence mellé vackolódás, sem a dupla pulcsi. Át vagyok fagyva. Ez már mentális dolog, tökömtele ezzel a téllel!

Hogy megint legyen egy kis szisztem.

Nemrég szert tettem két fajta Bridgedale zoknira.
A Trail változatot már ismerem mert, van egy nagyon régi darabom, ami soha sem akar elfogyni. Komolyan.


Nemtom hogy csinálják, de baromi rég óta jól működik.
Most már van 6 pár így téli futásra is be merem fogni. Nekem nagyon bejött. Puha, meleg, de ennek ellenére jól szellőzik. Mivel az idei tél Gore-s cipő nélkül telik, így pont jól jött egy melegebb zokni. Az Asics hálós felső része jól átszellőzik, pont kiegészítik egymást. Nagyobb elázások után mindkettő - cipő és zokni is - gyorsan megszáradt, így nem kell sok időt kényelmetlen dunsztban töltenem.
És egyáltalán nincs szaga! Nem lehet annyira beleizzadni, hogy kellemetlen szagot adjon.

A másik változat az X-Hale.

Ez vékonyabb, 'könnyebb'. Normálisan ez az ideális, nem túl szellős cipőben viselhető téli zokni számomra. El van vékonyítva pár helyen, így szellősebbnek érzi az ember. Baromira jól simul a lábfejre. Perfekt. Ebből kell még, mert a két pár szinte állandó munkában áll!

Mindkettő jól mosható, könnyen szárad ÉS mérettartó!!! Sajnos ez nem evidens a zokniknál...


Egy könnyebb, vékonyabb változatot is kinéztem, remélem, hogy ebből is tudok majd szerezni.

Eddig volt dolgom pár fajta zoknival, drágább és olcsóbb kategóriákból, de messze ezek viszik a pálmát!
Ha vékonyabbat is találok, akkor végre lesz egy olyan felszerelésem, amiben megtaláltam a számomra ideális márkát!
Ráadásul itthon, és nem kell külföldről behozatni, mint szinte minden mást...

2011. február 20., vasárnap

Hosszú, vegyes

Napi betevő:

'Onnan tudjuk, hogy a gyerek kezd felnőni, hogy elkezd olyanokat kérdezni, amikre van válasz.'

'... a tehetséges az, aki többet tud, mint amennyit tanult.'

'Egy nagy cég vezérigazgatójának fizetése nem azért lehet akár évi több tízmillió dollár, mert ő maga annyi hasznot hoz a cégnek, hanem azért, hogy minél élesebb versenyt hozzon létre a közvetlenül alatta levők között, és ezzel maximális teljesítményre motiválja őket, mivel közülük kerülhet ki a következő vezér. A vezér nem azért kapja ezt a horribilis fizetést, mert megérdemli, nem is azért, hogy különösen motivált legyen, hanem azért, mert ő már korábban megnyerte a versenyt.
A legnagyobb tehetségek fő szerepe a világban a kisebb tehetségek motiválása a tőlük telhető maximális teljesítményre.'

Idézetek Mérő Lászlótól (Mancs, XXIII. évf. 7. sz.)

Hihetetlen töketlenkedés és kerülőutak után végül azért sikerült pénteken elmenni futni. Kicsit még csiszoltam a Kopár-körömön és a kurflik duplázásával egész érdekes, variálható pálya lett belőle. Most épp 1,5 órásra igazítottam. Újabb ismeretlen ösvényeket is sikerült felfedeznem a puha fenyőerdei csapások között. Nagyon teccett!
Hihetetlen erőtlenül, gyengén, magas pulzussal, de legalább lassan és csoszogósan.

Szombaton a családi összejövés előtt az egyik leányzóért kellett menjünk Nagykovácsiba, így logikusnak tűnt, hogy én átfussak. Mivel a környéken kinéztem már korábban pár ismeretlen utat, így rögtön teszteltem is őket. 20 kilis kör lett. Hihetetlen sárban mentem, majd otthagytam néhol a cipőm.
Mivel a kitörés túrára futótársaknak kirakott víz és kóla nem fogyott el, így újabb depót létesítettem. Amíg nem raktam le a két 7 decis flakont, fel sem tűnt milyen kényelmetlen velük futni. Egész más, ha egy kézhez álló, erre a célra kitalált alkalmatossággal teszi ezt az ember.
Persze mindenhol fakitermelés. Elszomorító. Persze, megújuló zöld energia... Megy a hőerőművekbe. Gratulálok!
Futás közben hihetetlen mentális energiákat emésztett fel az épp aktuális nyavalyám menedzselése. Derék, csípő, szabóizom, combfeszítő... ...nem unatkoztam. Volt amikor csillagokat láttam, összeszorítottam a fogam, majd 10 perc múlva semmi bajom nem volt. Érdekes, bár azért kihagynám ezeket a tapasztalásokat.
Nem vittem magammal semmit mivel, a kettes számú depópontomon gondoltam némi kólát vételezni. Sajnos vki felfedezte és megitta. De csak a kólát, a vizekhez nem nyúlt szerencsémre. Mondjuk jobb lett volna egy kis kraft is de így jártam... A göngyöleget magammal vittem, meg egy kis szemetet is szedtem út közben.

2,5 ó lett a menet, de a talajviszonyokat is beleszámítva nem lehet panaszom. Ráadásul amikor épp nem fájt valami, akkor nagyon élveztem is. Néha még erősnek is éreztem magam! Komolyan! A lábaimmal nem is lenne baj, csak sok minden mással...

Nem tudom ki hogy van vele? Lehet, hogy saras, lehet, hogy szürke, de akkor is csodaszép az erdő. Csak álljanak a fák, ne feküdjenek. Láttam szarvasbikát, muflonokat, kell más?

Mostanában az Asics-ben szoktam futni. Van benne 250 kili.
Jól látszik, hogy a kamásli, milyen hasznos. Hiába csupa sár az egész, a fűző felső része és a belseje szinte posta tiszta.
Nem lehet egy rossz szavam sem erre a topánra. Teszi a dolgát, észre sem veszem és ez így jó. Nagyon stabil: a havas, latyakos, saras részeken - az extrém szakaszok kivételével - sem csúszik, oldalra is tart rendesen. Az előző széria is jó volt, de ez talán még jobb. Talán puhább és könnyebb, az az érzésem.
Csak az a baj, hogy én is egyre puhább vagyok, de azért próbálok nem csüggedni.

Holnap megpróbálkozom egy kis jógával, hátha.

Mindegy mi, csak segítsen, javuljon, könnyítsen!

2011. február 17., csütörtök

Javulás?!

Csak nagyon lassan.
A hétvége tejesen kimaradt, mert állandósult a hasogató fejfájás és a gyomorpanaszok. Helyette kisebb családi kirándulásokat szerveztünk, hogy azért ne maradjunk mozgás és erdő nélkül.
Hétfőn elmentem egy fejfájós lassúra aztán kedd este terhestornára.
Végre az első nap fejfájás nélkül!
Mivel aznap Nyíregyházára voltam hivatalos, az itthoni kocsikázással együtt több mint 600 kili után estem be edzésre.
Határozottan jobban éreztem magam mint egy hete. Sikerült is úgy elfárasztani a csülkeimet, hogy a végén egy figyelmetlen mozdulat miatt összecsuklottak alattam a lábaim. Jó volt, na!
Viszont gyomorfronton nincs javulás. Vagy inkább azt mondanám, hogy hullámzó az állapotom. Ellenben állandóan éhes vagyok. Nagyon jót tesz a diéta azt tudom, hisz régebben minden héten tartottam egy teljes böjt napot és az is működött. De most valahogy nem jön a végleges javulás.
Szerdán és ma is kerültem egyet, nehogy tétlenséggel vádolhassam magam, bár a hangulatomat az egekben lévő pulzus és az erőtlenség nem nagyon dobott fel. A tornák utáni napok inkább rehabilitációnak tűnnek, semmint futásnak.
Tegnap a T100 végét is bejártam. Véletlenül. Egy óra futás után úgy éreztem magam, mintha az egész karikát lenyomtam volna. Tehát van még perspektíva...
Ráadásul egyre jobban 'unom' a telet (már ha ezt egyáltalán ezzel a szóval jellemezni lehet?).
Érdekes, hogy több emberrel is beszéltem, akik utolsó tartalékaikat élik fel. Valami miatt ez az idei tél hosszúnak tűnik. Pedig volt már havasabb, volt már hidegebb is, de mégis.
A fogatlan oroszlán még 2-3 hétig azért bármire képes...
De ez már remélem tényleg a vége.

2011. február 11., péntek

Booooááááá...

Igen, kb. így érzem magam...

Asszem az influenza még nem gondolja úgy, hogy ez a meccs egy lefutott ügy.

Szerda este 1,5 ó laza kocogás alatt úgy szenvedtem, ahogy elég ritkán szoktam. A fejem a gyomrom folyamatosan éreztem, az izzadság pedig annyira hűtött, hogy szinte végig fáztam (amellett, hogy izzadtam).

Gyomor és fej fronton még meg kell küzdenem a betolakodókkal. Ráadásul ezt is pont most néztem meg, és szinte hányingerem lett tőle...

Gyümölcs és zöldségfronton fogok támadni, rizskatonákkal rohanom le az ellenséget, kinyuvasztom a szemét bandát.

Ez mind szép, de futás olyan távoli, úri huncutságnak tűnik, hogy az kétségbeejtő...

2011. február 8., kedd

A jól végzett munka öröme

Ez tulajdonképpen válasz nirvana előző poszthoz írt kommentjére, csak kikívánkozik ide, mert épp erről is eszembe jutott vmi a betegségem alatt.

Hajdu Szabolcs filmrendezővel volt interjú a rádióban és én félkómás állapotban hallgattam. A Bibliothéque Pascal c. filmjéről volt szó. Mondom, hogy kómás voltam ezért csak nagyon gyatra fordításban tudom átadni a mondandót.

Hídról ugráló srácokat akartak filmezni e körül volt a sztori. A lényeg az, hogy azt fejtegette a rendező, hogy ahogy a srácok ugráltak a hídról, annak volt egy archaikus, rítus szerű ereje. Volt egy időtlen és megfoghatatlan varázsa, ahogy ott, délutánonként, ki tudja hány generáció óta ugrálnak/ugráltak a srácok a hídról a vízbe.
Ehhez hozzá kell képzelni azt az elementális, semmihez nem fogható szabadság érzést, ami abból adódik, hogy monnyuk az ember kimegy a földre, lekaszál 2 hold lucernát, majd a jól végzett munka örömével haza felé ugrik párat.
Nem tudom, hogy átjön-e ezeken az esetlen sorokon az a katartikus szabadság érzés, amit, ha behunyom a szemem én teljesen át tudok érezni ezek alapján.
Ki érzi ma így magát egy-egy nap után? Kinek adatik ma meg, hogy letéve a ceruzát, klaviatúrát, szikét, tűt, cérnát... azt mondja, hogy ez igen, ez megvolt, kerek volt, elégedett vagyok, itt hagyom a munkám, felállok és teljes szabadsággal most azt teszek amit akarok. Nem kell rágódnom még a munkám miatt, nem kell másnak elszámoljak, nem kell másnak bizonygassak. Kerek volt a nap és én elégedett vagyok.

Én ha magamtól edzek, mindig bujkál bennem egy kis bizonytalanság.
Sok volt, kevés volt, kell még nyomni, vagy inkább most pihenni kéne, vagy több kilit, vagy több szintet...? Bármint is teszem, marad egy kis félsz bennem, hogy jól csinálom-e?
Ha van egy edzéstervem, akkor van egy viszonyítási alap. Általában meg tudom csinálni. Néha nehéz. Néha nagyon. De csak néha. Viszont, ha megvan, akkor bizony megadatik a jól végzett munka gyönyöre. A napi kis lépések, a napi kis örömök.

Sokszor szembetalálkozom azzal az életfelfogással is, hogy bár szar a munka, bár szemét a főnök, bár sokat kell bent robotolni, de azért jól fizetnek, mindenem megvan, frankó helyre járunk nyaralni...
Én nem 335 szar nap után akarom magam 30 napig nagyon frankón érezni!
Nekem inkább kis örömök kellenek 365 napon keresztül. Semmi katarzis, csak apró, szép pillanatok.
Én nem akarok meghalni minden edzésen, hogy egy-egy verseny céljában én legyek a keményfaszú jani. Nekem pont elég a napi edzéseket tisztességes iparos módjára teljesíteni.
A 'tisztességes iparos' pedig nem lekicsinylő, hanem épp a legmagasztosabb jelző. Érti amit csinál, örömét leli benne, kitartó és megújulni képes, ez az én 'tisztességes iparosom'.

Szóval sok minden szól egy edző mellett. Nem kell AZ edzőben gondolkodni. Van sok. Meg kell találni azt, aki nekünk megfelel.
Psziché? Persze, sok olyan aspektus van, amit bele kell/lehet kalkulálni egy edzés programjába. Ez baromi nehéz, és sokkal személyesebb és folytonosabb kapcsolatot igényel, mint amilyenre nekem egyáltalán időm ÉS pénzem van.
Mára talán már megtanultam annyira helyén kezelni egy-egy edzésprogramot, hogy azt vázként kezelve, az egyes napok adta lehetőségekkel kitöltsem. Persze a fegyelem azért kell, de az élet sokszor felül tud írni dolgokat.

Szóval így.

Hétfőn baromi nagy sárban dagonyáztam egyet a HHH környékén.

Ma voltam terhestornán és majdnem rosszul is lettem. Az egyik gyakorlatnál annyira megnyomtam a gyomromat, hogy utána az ájulás és hányas közt egyensúlyoztam. Még az öltözőben is alig tértem magamhoz. Azért csináltam ahogy tudtam, de messze nem volt 100-as.

Holnap megyek esti közös futásra, bár nem vagyok nagy rajongója ezeknek, de néha nem árt...

2011. február 5., szombat

Szép, napos szombat

Persze mindenki a szabadban! Jó is az...
Én is voltam, egész a kert végéig, ott egy kis fát pakoltam, aztán egy kis fát rakodtam, aztán egy kis fát aprítottam, aztán elég is volt...

Remélem ettől már baromira jól leszek.

A héten megdöntöttem minden eddigi beszámolóolvasási rekordomat. Ha már nem csinálom, legalább olvassam alapon. Mondom én, hogy minden rosszban van valami eleve elrendelt jó!
Eddig sem voltak motivációs gondjaim, de most már tényleg majd' kirobbanok a fotelból.

Épp mostanában fejeztem be egy rakás T100 beszámolót.
Még soha nem voltam T100-on! Banyek?!

2007-ben még eszembe sem volt nevezni - pedig szintidőn belül beértem a K100-on...
2008-ban Dorognál fel kellett adjam - de legalább neveztem!
2009 elmehettem volna, de M115-re készültem, ahova meg tüdőgyulladás miatt nem mentem...
2010-ben épp kapartam magam össze a talajról...

Nem jó ez így.
Most nem írom, hogy biztos megyek, mert a biztos szó teljesen értelmezhetetlen, de azért nem volna rossz. Meg M115, meg Mátrabérc, meg mittudoménmi...

Töretlen optimizmus jegyében azzal bíztatom magam, hogy most tulajdonképpen RÁPIHENEK. Hogy mire? Az egész évre. Tavaly szaladgáltam ilyenkor, mint pók a falon, aztán lett eredménye? Lett, április-május KO. Szóval most töltekezem. Gyógyulnak a mikrosérülések, beépül a porc, meg hasonlók... Mentális hadviselés. Fejben edzek, az is kell...

Közben azért két megfigyelést is tettem, amit feltétlen leírok, mert a későbbiekben nagyon fontos tünetként jelentkezhet!!!
1. Tavaly ilyenkor minden étkezés után rögtön le kellett feküdjek, mert ájulás határán voltam. Olyan álmosság és fáradtság vett erőt rajtam, hogy már a kölkök is röhögtek rajtam. Vacsi után átkúsztam a kanapéra és rögtön bealudtam 10-20percet, szinte kómásan. Nem is tudtam megfejteni akkor az okát.
2. Megőrültem az édességért. Ha nem ehettem egy kis csokit az étkezések végén, akkor teljesen hiába valónak éreztem az addigi evést. Ezért aztán rendszerint ettem is :)))...

Ezek pedig a kezdeti kimerülésnek a jelei lehettek. Most így utólag értékelve. Persze egy év távlatából talán egyértelműek a jelek, ha én tudtam volna...

Most nincs ilyen, nem is értem miért...

Egy hét alatt kivégeztem ezt a genya influenzát némi homeopátiás segítséggel. Holnapra megszavaztam magamnak egy kis nyugdíjas (kisnyugdíjas) erdei sétát. Hétfőn laza kocogás, oszt majd meglátjuk mi sül ki belőle.

Januárban sikerült a nyakamat kiakasztani és ezt a betegséget is bekapni. Ennek ellenére a két hétből 150 kili környéke jött össze. Nem sok, viszont kevés, de nem nulla, na!
Nem kéne írnom, hogy innen szép felállni, mert nagyjából október óta épp felállok valahonnan de annyira valószínűtlenül nem izgat és annyira valószínűtlen lendülettel vágok újra és újra neki a futásnak, hogy nem is igazán értem.

Folyamatosan jár az agyam ezen az edzővel, vagy nélküle kérdésen is. Addig nem igazán látom értelmét bármilyen edzéstervben való önsanyargatásnak, míg 2, azaz két hét normális futást nem tudok felmutatni. Abban semmi etvasz, hogy van egy penzum, amit aztán itt fáj, ott fáj miatt nem tudok betartani. Megette a fene...
Meg egyáltalán.


Mostanában ha ilyet látok - mármint harapni való zöldet, buja erdőt - majd megszédülök. Olyan elemi erővel vágyom már ezekre a zöldséges részekre, hogy az embertelen.

Szóval, oldás és köpés...
Egyelőre relax (altatom az ellenfeleket), aztán lassú kezdet után fokozatosan felpögetem az eseményeket és baromira fogom élvezni ezt az évet.

Csakazértis!!!!

2011. február 3., csütörtök

Egy hete

Még soha nem volt tán ennyire termékeny hetem. 
No nem futásban, ááááá, hogyisne... négy nap non-stop ágyfogság, félig kábultan töltött lázálom remek alakalom gondolataink kifésüléséhez. Már amennyire ez egy lázas agytól kitelik... bár az én normálisan is elég kusza képzelgéseim egy kis plusz hővel vegyítve elég letálisak tudnak lenni. Ezt első kézből tudom.

Rengeteget utaztam az agyamban, annyi poszt született, hogy egy évig is elélek vele. Mert ugye semmi nincs hiába, hát ez is tán csak az ilyetén munícióim feltöltésének időszaka volt.

Múlt szerdán asszem átfáztam és ezzel rá is.
Nem álltunk meg hosszú időre futás közben, de az a pár perc pont elég volt arra, hogy az átizzadt cumó rám hűljön és kellemetlen hideg érzéssel töltsön el. Elgémberedve aztán nehezebben is kaptam el a ritmust, ráadásul mire bemelegedtem, addigra eltévedtünk. Mivel eltévedtünk, nekem fogalmam sem volt, hogy merre járunk. Egy pár buckával arrébb gondoltam magunkat, így elég kedveszegetten vánszorogtam futótársam után. Mire kitisztult a kép addigra nagyon nem voltam jól. Aztán még volt egy nagyon laza és suhanós fél óra, meg egy gyötrelmes meredek havas/csúszós másik. Ez így sok volt.

Sokszor van, hogy csak néznek rám a körülöttem lévők, hogy hogy a fenében bírom ki nagykabátban a kemence mellett? Néha meg teljesen lengén, amikor mások megfagynak.

Ennek egyszerű a magyarázata. Úgy működöm mint egy elem. Ha a tartalékok fel vannak töltve, akkor lehet hidegebb, nincs gond, a belső feleslegből futja egy kis kiegészítésre. Mind pozitív, mind negatív irányban. Ha viszont lemerülőben az aksi, akkor már kis kilengés is vészes lehet. Most úgy látszik túlmentem a még preferálható mértéken. Szombatra teljes volt a KO. Vasárnapra már az ágyból sem tudtam kikecmeregni. Konstans 39 fokos láz, fejfájás. Sem aludni, sem olvasni, sem dolgozni, sem nyugodtan pihenni nem tudtam. Ez a leggyötrelmesebb az egészben. A láz nem zavar 40 fokig nem is szoktam vele foglalkozni, de most nem esett jól. (Mondjuk azt nem értem, hogy egyesek milyen megfontolásból csillapítják a lázat? Már hallottam pár egész érdekes indokot erre, de értelmeset még egyet sem.) Szóval elvoltam négy napig ebben a kómás állapotban. Közben meg félálomban remek ötleteim születtek a legkülönfélébb problémáim megoldására. Ebben az alig tudatos, fél lábbal még a tudattalan világban lévő átmeneti állapotban születnek egyébként a legtermékenyebb gondolataim munkával kapcsolatban is.

Még mielőtt belevetném magam itt a tálcán kínálkozó témák közötti csemegézésbe a múlt csütörtöki kis csoszogásomról kell írjak pár sort.

Nem tudom ki hogy van vele, de a legismertebb terepen is talál az ember egy-egy rejtett, addig fel nem fedezett ösvényt. Ezek felkutatása mindig izgalmas feladat. Komolyan. Minden ilyen alkalommal szinte az a kisfiús izgalom tölt el, mintha valami tényleg nagyon vadregényes, mások számára is ismeretlen, titokzatos, netán tilos dolgot művelne az ember.
Ez pedig iszonyúan jó dolog.
A XXI. században, a mi civilizált világunkban, aszfaltozott, közvilágított, körülkerített környezetünkből egy teljesen más miliőbe keveredhetünk. Ezeknek a bizonytalan és ha akarom, kicsit sejtelmes ösvényeknek a megfejtése nagyon érdekes játék. A fejemben persze ott a térkép, csak néhol cakkos a széle, néhol fehér foltok meredeznek benne, néhol csak össze kéne passzítani egyes részleteket. Néha rávetem magam egyes területeire, aztán otthagyom más erdőkért és ösvényekért, később meg visszatérek, hogy folytassam amibe belekezdtem.

Nem ragozom tovább. Elindultam a kéken a T100 útvonalával szemben és nem kerültem meg a Csaba-hegyet, hanem a lőtér mentén futottam Pszentiván felé. Nem is olyan kis ösvény ez, meg nem is oly járatlan, de erre még nem voltam. Finom ropogós hó fogadott, egy előttem járó dzsipp nyomaiban kocogtam. Egy idő után már nem a gerincre futó nyomot követtem, hanem arról letérve a hajdani lőtér, egykori kerítése mentén futottam. Valahogy ezeknek a területeknek van valami sajátos, számomra kissé nyugtalanító kisugárzása (és remélem, hogy a kisugárzás csak áttételesen értendő...). Valahogy mindig ott motoszkál bennem, hogy hátha őrzik, ha őrzik, akkor esetleg kutyával, ha kutyával, akkor gondolom nem egy pórázon tartottal... de egyáltalán, egy felhagyott katonai terület, az olyan... olyan, na...
A környezet persze csudás volt. Körben dombok, erdők, részben fenyvesek (dombok a golyóktól védték a környéket, a fenyők, meg a környéktől a katonákat). Az ösvény hosszú 200-300m-es egyenesekből és kis kanyarokból állt, végig a gyepes tér mentén vitt. Aztán szépen beleharapott az jobbról lefutó lejtőbe és érezni lehetett, ahogy fokozatosan záródik az erdő. A zajok is mások voltak. Egész pontosan eddig sem voltak zajok, de most még a semminél is csöndesebbé vált a vidék. Ismét egy hosszú, benőtt egyenesre találtam, jó messzire belátható volt az út. Mintha valami épület félét pillantottam volna meg. Szépen komótosan haladtam a puha friss hóban. Tökéletes szélcsend volt, a nap lassan lemenőben, de egy jó órányi tartalék világosság azért még akadt.
Ahogy egyre többet láttam az épület sziluettjéből, egyre jobban izgatott, hogy mi is lehet az? Végül egy kis, borostyánnal befutott raktárépületre akadtam, elég rozoga volt szegény. Innen először a szélesebbnek tűnő ösvényen folytattam utamat, de egy szigorúan védett területet jelző tábla inkább visszafordított és egy kevésbé észrevehető ösvényen fordultam, immár a Nagy-Szénások csoportja felé.
Télen, lomb nélkül, kevés hóval sokkal kivehetőbbek, még az alig járt ösvények is, mint bármely vegetációs időszakban.
Egy egyre szűkülő kis völgybe tévedtem. Keményen kezdett emelkedni én meg keményen toltam neki. Aztán fel kellett adjam, mert már majdnem négykézlábas lett a figura. Óvatosan másztam, mert baromi vastag, szinte friss, puha avar volt a hó alatt, az altalaj meg egyre kövesebb lett. Az ösvény mellett régi kerítés nyomait láttam egyébként más emberi jelenlétre utaló nyom nem volt. Egy zergecsapáson másztam ki a dombocska kopár csúcsára. Azt hittem jól belátok mindent de a köd miatt csak inkább sejtettem hogy merre lehetek. Innen aztán újra futva folytattam utamat. Pár percre Pcsabától, Pszentivántól, a 10-es főúttól olyan vadnak tűnő erdőben találtam magam, hogy szinte nem is hittem a szememnek. Egy ideig még haladtam, hátha elérek valami ismert helyet, de aztán a közelgő sötétség miatt inkább visszafordultam.(Kell hagyni későbbre is valamit...)

Visszanézve egy-egy ilyen 'futást', megdöbbentő, hogy milyen lassan szoktam megtenni a 'felderítő' utat. Később visszatérve aztán mindig 30%-al gyorsabban szoktam haladni ugyan azon az úton. Hiába, egy ismeretlen terep mindig annyi újdonságot tartogat, hogy szinte csak kéziféket behúzva tudok haladni. És nem is kell, hogy valami extra látványos útvonal legyen, csak pusztán a felfedezés öröme lassít ennyire.

Azért a végére még sikerült életem első necces kutyás találkáját is megejtenem. Már szinte majdnem az autónál voltam, amikor a dzsindzsából előkerült egy elég harcias eb. Eddig soha nem láttam errefelé kóbor ebeket, ahhoz azért sok a vadász a környéken, ez is lehet, hogy a közeli lovardából lógott meg. Minden esetre csak pár centi hiányzott... nem tudom, hogy mihez, de valamelyikünknek fájt volna...

És ennek már egy hete...