"...soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk." (K.B.)

2010. augusztus 24., kedd

Majdnem izgulok

Banyek! Majdnem izgulok. Miafranc?

Olvasgattam pár beszámolót, az íze kedvéért. Egyet. Kettőt.

Futottunk kabalát a Gerecsében, megint szedreztünk és szinte percre annyit mentünk teljesen más úton mint tavaly.
Jó, hogy már kötődnek ehhez az eseményhez, időszakhoz hagyományok, rítusok. Jó ez így.

Kaptam pár érdeklődő telefont is és talán az, hogy ki kellett mondjak dolgokat ezzel a pénteki sétával kapcsolatban egész jó hatással volt rám. Megkönnyebbültem. Komolyan.

Már az első alkalommal is sok-sok erőt adott az, hogy mennyi ember 'vigyázó' tekintetét éreztem magamon. Most sincs ez másként.



„Legyetek mindenkor készek megfelelni nagy alázatossággal és becsülettel azoknak, akik számot akarnak venni a tibennetek való reménységről.”

2010. augusztus 22., vasárnap

Utolsó simítások

Megvan, megtaláltam azt a szót amit minap kerestem:
system.
Nem én találtam ki, persze, innen való és teljesen rendben van (mármint a szó és az ott leírtak).

Megkaptam az új zsákomat, kulacsomat, dzsekimet, minden nagyon faintos, csak én vagyok puding. Olyan érzés, mint amikor a pénzes manager hétvégén kimegy a családdal az erdőbe, de először mindenki felveszi a legújabb outdór cuccait, mert azt úgy kell. Nevetséges.

Holnap még futunk egyet kabalából a Gerecsében, de csak módjával...

Vmi ilyesmi lehet a klimax is (kedélyhullámzásilag). Néha feltoluló jó érzés, önbizalom, kedv, napsugár, csicsergés, hogy aztán pillanatok alatt helyet adjon a feneketlen mélységeknek.

Ma be is kellett pakoljam a cumóim nagy részét, mivel a repülőre csak kézipoggyásszal szállok fel, a többi autóval viszik ki. Készültem az alaszkai hidegtől a sivatagi melegig minden helyzetre, de ahogy elnézem az időjósokat az elmúlt évekhez hasonló tiszta, napos, meleg időnk lesz. Remélem kis szellő lesz majd, mert a Ferret-hágóig tartó 31 km-en árnyék nincs, viszont déli nap az gazdagon...
Bár örülnék, ha a legnagyobb gondot az időjárás jelentené.

Kiforrott a taktikám is végre: Nagyon lassú kezdés után majd meglátjuk mi lesz.

Szerintem ez tartható és nem is frusztrál túlságosan. A pontokon viszont az eddigiekben nagyon sokat töltöttem. (Persze nem a piknikezés miatt, általában újraélesztésemmel voltam elfoglalva.) Idén ezen nagyon sokat kellene javítani. Mondjuk, ha a gyomrom bírná a strapát nem lenne egy hátrány. Tavaly Vallorcine-ban 30 perc alatt sikerült egy padon fekve kiegyenesednem, annyira görcsbe rántott a gyomrom. Szóval vannak még távlatok... Max .10, nagyonesetleg 15p. Az ennél több az gáz.

2010. augusztus 17., kedd

Néha néha

azért feltűnik a napos oldal is :))).

Minden előzetes pihenési szándékom ellenére kedves futótársam elcsábított egy Pilis kerülésre. Korán keltem, volt dolgom elég, délutánra majd elaludtam. Míg vártam rá egy kis szundításon is gondolkodtam, de nem tettem. Szerencsére.
Du. 5 után indultunk Pilisszántóról. Fel a piroson, rögtön futva, hogy nehogymá' gyalogoljnuk, pedig én előre megmondtam, hogy hulla vagyok... Aztán S+ és Z-, majd a Kőkapu sziklái felé. Iszonytató mennyiségű gombát láttunk. Fotóztunk is, mert 30 cm-nél nagyobb pöffetegek is voltak!
Aztán erdőcsodálás, rétnézegetés, sziklacsodálgatás és közben lassú ereszkedés, hogy aztán a P+-en megint kicsit emelkedjünk. Innen szembe a Kinizsi útvonalával haladtunk.

Ment. Ment és nyomtam neki elől mint egy hülyegyerek. Jó volt.

Aztán a Pilisről megcsodáltuk a tiszta időnek köszönhető páratlan panorámát, szépen végigvettük a hegyeket, völgyeket, kicsit sírtunk az újabb irtások miatt, számba vettük az ösvényeket. Leltároztuk futóvagyonunkat. Isteni volt. Aztán leereszkedtünk és megcsodáltuk a Trézsi-forrást és környékét. Mosakodtunk, ittunk, majd visszaereszkedtünk a járműhöz.

Asszem ilyen az örömfutás. Az a futás, ami a testet és lelket melengeti, építi és ráveszi a következő lépésékre.

2010. augusztus 16., hétfő

Kerülgetem a forró kását

Kerülgetem, kerülgetem, próbálok kis haladékot kicsiholni magam előtt, hogy hátha nem kell megint világvégéről írni, de csak nem jön össze...

Voltam futótársakkal HHH környéki esti 'Varázskörön'. Hiába izmoztak, nem mentem 160 fölé és egészen élvezetesre sikeredett, de másnapra majd leszakadt a lábam. Mindez 23,5 km/1430m szinttől!!!

Múlt hétvégén a tavaly már megkóstolt Csabdi30-ra mentem. 2009-ben a meleg kikészített, a végén sétálgattam is egy pötynyit és nagyon untam az egészet, erre emlékszem. Most a múlt évivel azonos 155-ös max. pulzussal, esős, saras időben mentem, végig futva. Sikerült 40 másodperccel!!!!! jobbat menni, de sokkal magasabb átlag frekivel. Ez szar ügy, mondhatnók.

A hét elején még túráztattam magam némi emelkedőkkel, de keddtől a nagy magyar Alföldön voltam a családdal, így sok szint nem volt a közelemben. Végig kába fáradtságban és fásultságban. Egy métert nem tudtam/akartam futni a lábaim meg olyanok voltak mintha folyamatosan max-on toltam volna.

Ma megint mentem egy kis önbizalomrohasztót. Kis erőlködéssel csak párszor kellett belesétálnom 1,5 órányi kocogásba és a 150-es frekiért komolyan nyomni kellett.

Fáradt vagyok. Nagyon. Testileg egyértelműen, lelkileg meg egyre inkább...
Elindulok futni és már az első lépéseknél azt érzem, hogy a 30. km-nél járok. Fáradtak, merevek a combjaim. pulzusom a béka segge a alatt és baromi erőfeszítés kicsit is megemelni. Zihálok és lassú vagyok...

Viszont végre ma kaptam egy biztató infót egy futó orvos (vagy orvos futó?) ismerőstől, miszerint a tüneteim egyértelműen az egész szervezetre kiterjedő kimerültség jelei. Most mondjam, hogy teljesen megnyugodtam? Nem is tudom. Lehet.
Azt is mondta, hogy tipikusan egy-egy verseny erejéig még vissza szokott jönni a kedv és erő, csak ezt nem szabad a végletekig próbálgatni.

Ha itthon maradok és nem utazom az nagyon gáz, ha elmegyek az sem lesz másmilyen. Szépen lépésről lépésre, méterről méterre fogom saját nem is tudom mimbe verni az orrom. Hibás vagyok? Vagy csak gyenge? Vagy csak...    ...mi?

Sokat edzettem, vagy keveset? Jól tettem, hogy feltétel nélkül hallgattam az edzőmre? Talán inkább magamra kellett volna?

2010. augusztus 6., péntek

Visszaszámlálás

Múlt vasárnap óta rengeteg minden történ.

Bizonyos szempontból viszont semmi.
Vannak bizonyos helyzetek, amiben nem tudom magam elképzelni. Ilyen volt a katonaság is. A sorozás előtt egy héttel is biztos voltam benne, hogy nem leszek katona, mert egyszerűen az nem az én szerepem. Nem tudtam volna megmondani, de tudtam, hogy elkerülöm. Aztán csoda történ, pár nap alatt a semmiből elintéződött és nem lettem...
Most meg az előttem álló, régen várt CCC tűnik fel bennem valószínűtlennek. Nem tudom megmondani az okát, de olyan megfogalmazhatatlan kívülállóság tölt el. Érik egy bazi nagy pofon, talán csak ezt érzem. De néha meg nem, néha azt, hogy menni fog. De ez nagyon ritka...
Ha (mint most is), ezt hallgatom, akkor talán a terep felett centikkel suhanva feltűnnek a tájak. Emberek. Érzések. Pillanatok. Csak hát ez a szám pár perc csupán...


Néhány napja meg pont azon gondolkodom, hogy lehetne párhuzamba szedni az ultrafutás-élet összehasonlítását megemlítő gondolatmorzsáimat. Mondjuk 100km az pont jó lenne:

0-10 km - 0-10 év
Fékezhetetlen erő, adrenalin, játék és kacagás, minden szép és kerek, gondolkodni nem is kell, csak kihasználni végtelen erőinket...

10-20 km - 10-20 év
Vircsfat, néha pofonokkal, csak azért is megmutatom, erős vagyok és legyőzhetetlen. Hova is kerültem? Mi  ez? Milyen hosszú?...

20-30 km - 20-30 év
Mindent tudok, nekem ne beszéljen senki, megy a szekér toljuk neki, harcoljunk, mert leharcoltatunk, egyre több trükkre jövök rá és élvezem, hogy kezdek tudásra szert tenni...

30-40 km - 30-40 év
Néha azért megbotlok, ha megtolom már érzem, talán ideje lesz magammal komolyabban foglalkozni. Elég erős leszek a végére, fogom bírni? Erőm még van, agyam tiszta...

40-50 km - 40-50 év
Vannak határaim, ha erős vagyok megközelíthetem azokat. Nyugi, ne siessünk, szánjunk időt mindenre, segítsük a többieknek. Néha azért jó leülni és elgondolkodni, hogy mit hogyan tettünk és eztán mit hogy fogunk tenni. Okuljunk a hibáinkból, már vannak számosak...

50-60 km - 50-60 év
Már érződik a fáradtság, de még messze a vége. Néha fáj itt is ott is. Kerüljünk minden felesleges lépést, innen már nem lesz jobb, csak egyre rosszabb. Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy testünk nem bír mindent, amit szeretnénk...

60-70 km - 60-70 év
Mi a fenéért csinálom én ezt? Nem kéne kiszállni? Áh, túl sok munka van már benne... Az agy már messze tisztább és frissebb mint a testünk. Egyre tisztábban és világosabban látjuk a problémákat, csak épp erőnk nincs már a megoldásához. Egyre több minden fáj, jó lenne egy kis kényeztetés és valami meleg, mert egyre többször fázom...

70-80 km - 70-80 év
Össze vagyok törve, nem kellett volna... Tisztázódnak a hibák, látom a megoldásokat, de moccanni is alig van erőm. Meg pisilni is nagyon nehéz...

80-90 km - 80-90 év
Teljesen elhagyatva, vonszolva magam haladok a cél felé, ami már belátható távolságban van. Egyre többet időzöm a frissítésnél, egyetlen örömöm az evés, ivás. Kezem lábam remeg, szinte csak csoszogok...

90-100 km - 90-100 év
Minden tiszta és világos. Ok és okozat elválik, minden egyszerű és befogható (amennyiben fekvés közeben történik). Moccanni is nehéz, bár az utolsó méterek szinte észrevétlen eltelnek. Teljes felolvadás önnön eddigi sorsunkban, agyunk tisztán látja az elmúlt idők történéseit, de már késő, helyrehozni semmit nem lehet, ennyi volt és nekünk mindenestül vállalni kell a teljesítményünket...

Na, ahhoz képest, hogy az utóbbi futásaimról akartam írni, azok pont kimaradtak...

Feladni? Most komolyan kérded...?