...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2010. augusztus 6., péntek

Visszaszámlálás

Múlt vasárnap óta rengeteg minden történ.

Bizonyos szempontból viszont semmi.
Vannak bizonyos helyzetek, amiben nem tudom magam elképzelni. Ilyen volt a katonaság is. A sorozás előtt egy héttel is biztos voltam benne, hogy nem leszek katona, mert egyszerűen az nem az én szerepem. Nem tudtam volna megmondani, de tudtam, hogy elkerülöm. Aztán csoda történ, pár nap alatt a semmiből elintéződött és nem lettem...
Most meg az előttem álló, régen várt CCC tűnik fel bennem valószínűtlennek. Nem tudom megmondani az okát, de olyan megfogalmazhatatlan kívülállóság tölt el. Érik egy bazi nagy pofon, talán csak ezt érzem. De néha meg nem, néha azt, hogy menni fog. De ez nagyon ritka...
Ha (mint most is), ezt hallgatom, akkor talán a terep felett centikkel suhanva feltűnnek a tájak. Emberek. Érzések. Pillanatok. Csak hát ez a szám pár perc csupán...


Néhány napja meg pont azon gondolkodom, hogy lehetne párhuzamba szedni az ultrafutás-élet összehasonlítását megemlítő gondolatmorzsáimat. Mondjuk 100km az pont jó lenne:

0-10 km - 0-10 év
Fékezhetetlen erő, adrenalin, játék és kacagás, minden szép és kerek, gondolkodni nem is kell, csak kihasználni végtelen erőinket...

10-20 km - 10-20 év
Vircsfat, néha pofonokkal, csak azért is megmutatom, erős vagyok és legyőzhetetlen. Hova is kerültem? Mi  ez? Milyen hosszú?...

20-30 km - 20-30 év
Mindent tudok, nekem ne beszéljen senki, megy a szekér toljuk neki, harcoljunk, mert leharcoltatunk, egyre több trükkre jövök rá és élvezem, hogy kezdek tudásra szert tenni...

30-40 km - 30-40 év
Néha azért megbotlok, ha megtolom már érzem, talán ideje lesz magammal komolyabban foglalkozni. Elég erős leszek a végére, fogom bírni? Erőm még van, agyam tiszta...

40-50 km - 40-50 év
Vannak határaim, ha erős vagyok megközelíthetem azokat. Nyugi, ne siessünk, szánjunk időt mindenre, segítsük a többieknek. Néha azért jó leülni és elgondolkodni, hogy mit hogyan tettünk és eztán mit hogy fogunk tenni. Okuljunk a hibáinkból, már vannak számosak...

50-60 km - 50-60 év
Már érződik a fáradtság, de még messze a vége. Néha fáj itt is ott is. Kerüljünk minden felesleges lépést, innen már nem lesz jobb, csak egyre rosszabb. Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy testünk nem bír mindent, amit szeretnénk...

60-70 km - 60-70 év
Mi a fenéért csinálom én ezt? Nem kéne kiszállni? Áh, túl sok munka van már benne... Az agy már messze tisztább és frissebb mint a testünk. Egyre tisztábban és világosabban látjuk a problémákat, csak épp erőnk nincs már a megoldásához. Egyre több minden fáj, jó lenne egy kis kényeztetés és valami meleg, mert egyre többször fázom...

70-80 km - 70-80 év
Össze vagyok törve, nem kellett volna... Tisztázódnak a hibák, látom a megoldásokat, de moccanni is alig van erőm. Meg pisilni is nagyon nehéz...

80-90 km - 80-90 év
Teljesen elhagyatva, vonszolva magam haladok a cél felé, ami már belátható távolságban van. Egyre többet időzöm a frissítésnél, egyetlen örömöm az evés, ivás. Kezem lábam remeg, szinte csak csoszogok...

90-100 km - 90-100 év
Minden tiszta és világos. Ok és okozat elválik, minden egyszerű és befogható (amennyiben fekvés közeben történik). Moccanni is nehéz, bár az utolsó méterek szinte észrevétlen eltelnek. Teljes felolvadás önnön eddigi sorsunkban, agyunk tisztán látja az elmúlt idők történéseit, de már késő, helyrehozni semmit nem lehet, ennyi volt és nekünk mindenestül vállalni kell a teljesítményünket...

Na, ahhoz képest, hogy az utóbbi futásaimról akartam írni, azok pont kimaradtak...

Feladni? Most komolyan kérded...?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése