...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2010. február 22., hétfő

Egy erős hét.

A múlt hétvégi börzsönyi kiruccanás után elég zord heti edzésadag várt rám...

Kedden még nagy kedvvel és energiával álltam neki a feladatoknak, szinte nem is éreztem fáradtságot. Meg is lepődtem. Aztán szerdán már magamhoz mérten nagyon alacsony pulzussal futottam. No, ez a fáradtság jele - gondoltam. A tervbe vett 3x7 perc emelkedő futáshoz magasabb pulzuszóna is társult volna, de elérhetetlennek tűntek az amúgy nevetséges értékek. Azt hittem megszülök...

Először csak arra gondoltam, hogy a 3x7 percből csinálok egyszer négyet. Aztán ha már négyet, akkor miért ne legyen hét. Persze kb. öt percnél elfogyott a taposott gyom és nem csak önmagam ösztökélésére, hanem a 30 cm-es hóban a nyomtörésre is kellett figyeljek. Mire vége lett az első emelkedőnek azt hittem ott maradok és le sem jövök többet. Aztán szépen lassan visszaereszkedtem. Olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha. Nekiveselkedtem a másodiknak, de a hét inkább tíz percnek tűnt. Ilyenkor persze nem akarnak telni a percek... Megcsináltam. Ha már meglett kettő, legyen meg a harmadik is. Még visszagondolni is fárasztó, de meglett. A lejtő aljától még 20 perc az autó és már csak egy kis dombocskán kellett áthágni, a többi enyhe lejtő.

Mire az autóhoz érkeztem, már beülni is nehezemre esett. Nem igazán tudtam örülni a sikeres edzésnek, inkább csak a túlélésnek. Nem szoktam én 2ó19p alatt 20 kilit és 500m szintet nyomni. Pláne nem ilyen alacsony pulzussal.

De így visszatekintve azért is volt fontos az az edzésnap, mert egy olyan vonalat léptem át, amit előtte még sosem. Ennyire még soha nem hajtottam ki magam, talán versenyen sem. Mintha saját magam árnyékát léptem volna túl.
(Ez arra emlékeztet, mint mikor az első Alpok béli futás után a saját kis 'hegyeimre' tértem vissza. Olyan szelíd kis lankákká szelídültek a máskor morcos emelkedők.)
Ennek a napnak a tükrében a pénteki két órás futás már tényleg gyerekjáték volt, annak ellenére, hogy az olvadás miatt a mély latyakban szinte egyetlen értékelhető futólépésem is alig volt. Csúszkáltam, kepesztettem mindenfelé, kapálóztam kezemmel, lábammal, hogy el ne essek. Azért egyszer sikerült. Nem is tudom, tán ez az olvadó latyak rosszabb, mint ami eddig volt.

Nem megmondtam, hogy mindig az rossz, ami van?!

Hétvégére voltak még vérmes terveim, de persze a családi pofavizitek elvitték az időmet. No, mindegy inkább most legyenek meg ezek a kötelező körök, mint mondjuk egy szép május hétvégén... de azért bosszantott...

2010. február 18., csütörtök

... mi lenne más? Hó...

Azt már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy pontőrként biztosan nem veszek rész A Dögölj meg Börzsöny tt-n. A várható mínuszok és hó+jég+szél és egyéb nyalánkságok nem vonzottak túlzottan. Vajon miért? Nem is értem...

A túrát még évekkel ezelőtt teljesítettem, asszem 2007-ben. Akkor még szó sem volt futásról, edzésről. Néha jártunk túrázni a haverokkal, a telet meg amúgy is szerettem. Nagy hóban túrázni, hóbarlangot építeni, szabadban aludni. Emlékszem, volt, hogy egy-egy ilyen 'expedíció' előtt a kertben sátraztam, hogy a felszereléseimet próbálgassam.

Sőt! Ha nagyon szigorúan gombolyítom vissza a fonalat, akkor ezt a terepfutás dolog is innen gyökerezik. A havas túrázás hatására mentem hegymászótanfolyamra, majd kezdtem el mászni, aztán az erőnlét miatt teljesítménytúrázni. A 2007-es BUÉK-on, a HHH-ről lefelé futottam bele először, lerövidítendő az unalmas, hosszú lefelé caplatást... Történelem.

Szóval ilyen távolabbi előzményekkel köszöntött be a szombat reggel. Már össze is pakoltam a motyómat, hogy egy visegrádi túrára megyek, de a kis család egészségi viszonyai nem tették lehetővé, hogy lepattanjak. Sebaj, majd máskor. Aztán, ahogy alakult a nap, úgy körvonalazódott bennem, hogy egy éjszakai kiruccanás venne el legkevesebbet a családtól. Gyors és szerencsés szervezés után délután már robogtam is Kemence felé...

Jó nagy táskát pakoltam, belehányva minden szóba jöhető felszerelést. Majd a rajtban lesz időm kicsemegézni a legmegfelelőbb cumókat. Azért leírom mit is választottam - csak a történeti hűség kedvéért:
alul rövid futó gatyó (legrövidebb, legvékonyabb, amit találtam)
meg hosszú, vastag
vékony rövid+hosszú felső
windstopper mellény
paclite kapucnis kabát (kölcsön)
vékony kesztyű (tartalék)
nem a futóbotomat pakoltam be, hanem a nagy tárcsájú túrabotokat, ezek hóban jobban működnek (mondjuk nehezebbek is...)

A taktikám az volt, hogy hagyom a jó népet elindulni hatkor. Szépen törjék csak az utat. Indultak is folyamatosan az emberek én meg előre örültem a szélesre taposott csapásnak. Pár futó is nekiveselkedett, de őket is illedelmesen előreengedtem. Végül a cél zárásakor - hétkor - én is elindultam. Pár perc bemelegítés után be is kanyarodtam az erdőbe, ahol az első elágazásnál már kavarodás volt. Jöttek szemben?! Visszafordultam, onnan is jöttek, a már leelőzött túrázók?! Hármas útkereszteződés és mindenhol ténfergő emberek. Fénycsóvák minden felé a havas fekete erdei éjszakában.Aztán győzött a józan ész, miszerint, ha az ember hegyre akar feljutni, célszerű emelkedő ösvényt keresni...

Rá is álltam a megfelelő pályára és rögtön le is előzött egy pár perccel utánam induló futó. Nem mentem utána, saját ritmust kerestem. Közben észrevettem, hogy az órám vmi miatt nem akar csipogni ha elhagyom az előre beállított pulzuszónám. Menet közben nyomkodtam, de nem akarta az igazságot. Leállítottam, újra indítottam, de ez sem használt. Nem örültem neki. Elég körülményes volt úgy kocogni, hogy folyton nézegetnem kellett mit mutat a vekker. Azért próbáltam nem elrohanni az elejét.
Szép széles nyom volt, ennek örültem. A túrázók is előzékenyen elengedtek, így haladhattam saját tempómban. Ha viszont nyomon kívül kellet megelőzzek valakit, akkor bizony minimum térdig kellett a szűz hóban gázolni. Ilyenkor inkább nem néztem az órámra.
Az előre beharangozott extrém idő helyett -2-4 fok lehetett és szinte szélcsend. Tökéletes futóidő. Hegymenetben a kabát és a mellény cipzárját  lehúztam, vékony sapkámat oldalt felhajtottam, így nem is izzadtam. Szóval minden nagyon pöpec volt. Fél óránként csippant az órám (ez működött vmiért, nem is értem?!) így a tápoláshoz is volt viszonyítási alapom. Bár nem igazán éreztem ihletet hozzá, azért már az első órában nyomtam egy gélt és ittam is rá bőséggel.

Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy nem vittem végül hátizsákot. Egy dupla kulacsöv mellett döntöttem. A géleket részben ebben, részben a mellény zsebeiben vittem, így nem fagytak meg. A pótelem és pótlámpa szintén melegbe került az egyik mellény oldalzsebbe. Az övet a mellényre vettem fel, így a kabát alatt azért volt annyira meleg, hogy a két kulacsban nem fagyott meg az innivaló.

No, szóval mentem felfelé és próbáltam felidézni az emlékeimet, hogy kb. mi is fog következni. Fel, fel, fel, ennyi ugrott be. Nem is tudtam futni, hisz a mély letaposott hó nem tartott annyira, épp csak nem csúszkáltam tempós gyaloglás közben. Úgy éreztem, hogy a régi havas túrák most nagyon kamatoznak, elememben vagyok és nem is fárasztó ez a móka, a világból ki tudnék menni ezzel a tempóval.

Az első lejtmenet már nem volt ennyire mókás. A mezőny nagy részét felfelé megelőztem, így már nem volt széles, kitaposott nyom. Emlékeztem, hogy ezen a részen annak idején nagyon lehetett haladni, ezzel szemben most lassabb voltam mint felfelé. Mély, térig érő puha porhó. A meredekebb részeken egyszerűen lesíeltem a talpamon, bár vigyáznom kellett nehogy egy ágba, vagy kiálló sziklába fennakadjon a lábam, mert az nem lett volna nagy mulatság. Közben azért tápoltam is mert tudtam, hogy a következő mászás nem lesz egyszerű. A megkezdett gélt, hol a kezembe, hol a számban tartottam, úgy haladtam. Érdekes látvány lehettem, amint síelek lefelé két bottal, számból kilógó tubussal és közben még köszönök is a lehagyott sporiknak.

Az ellenőrzőponton mondták, hogy 15. vagyok. Ennek nem örültem túlzottan. Egyre fogynak a nyomtaposók, pedig ezeknek a titánoknak azért nem akartam elvenni a kenyerét. A felfelé megint nagyon jól ment. Szinte pihentetően hatott a megelőző lejtőhöz képest. Vártam már mikor durvul be a piros háromszög, mert emlékeztem, hogy lesz benne egy frankó kaptató. Jött is. Nagyon jó volt. Durván kétszeres lépcsőfellépők voltak taposva, pont kényelmes volt. Távolodtak is a mögöttem lévő fénycsóvák...

Aztán nem kart vége lenni. Nem emlékeztem az ezt követő részekre. Hullámvasút, jellegtelen terep. Lefelé megint nem lehetett futni. A nyom is mélyebb és hiányosabb volt. Az utolértek pedig már nem engedtek el, hiába lihegtem a nyakukba. Nagyon nehézkes előzésekre kényszerültem. A szél is feltámadt. Mindent felhúztam, jól begombolkoztam. A kezem kezdett vészesen fázni, de nem volt szívem a vékony kesztyű előkotrásához és felhúzásához. Pogányvár után nagyon kellemetlen lett az idő. Nagyon hosszúnak éreztem ezt a szakaszt. A pont előtt még becserkésztem pár sporit, bár nem szakadtam meg. Ennek ellenére a jobb combomban mintha valami fajta görcskezdemények kezdtek volna kialakulni. Nem értettem, hisz nem volt nagy a tempó, pulzusom bőven a céltartományban, sőt, inkább annak az alján. Mégis. Ettem, ittam. Mégis. ?!

A ponton ismerősök. A lábamat megemlítve némi só bevitelét ajánlották. Nosza rajta. A kis zacskó sót tenyerembe szórtam, majd a számba öntöttem. Mivel nyálam nem nagyon volt, az első levegővételnél az egészet letüdőztem. Azt hittem megfulladok. Iszonyat köhögőgörcs jött rám, miközben nem tudtam levegőt venni. Próbáltam az italommal öblíteni a torkomat, de nem sok sikerrel... Azt hittem ott ájulok el. Nagy önuralommal, lassan-lassan jutottam csak egy kis oxigénhez. Szóval jó kis frissítés volt...

Innen irány lefelé. Ebben sem volt persze köszönet. A gerincen fújdogált a szél rendesen, de itt legalább a hó kemény volt. Aztán a gerincútról letérve már nem volt annyira nevethetnékem. Beértem és leelőztem pár sporit megint, majd egy puskalábú úttörő után indultam. A hó egyre mélyült. Hol tartott, hol nem. Nehézkes és nyűgös haladás volt. Az Égés-bérc környéke nem nőtt a szívemhez. A kék körre kiérve a nyomok határozottabbak lettek, szinte kis ösvénnyé álltak össze. Szaporáztuk is rendesen. Talán meg kellett volna előzzem az előttem haladót, de végül jól döntöttem a háttérbe maradást illetően, hisz a Spartacus házhoz tartó kék négyzeten alig volt nyom a mély hóban. (Az előttünk járók ezt a részt vajon átrepülték?!) Épp idejében érkeztünk, hisz az inni valóm elfogyott. Futócimbikkel találkoztam a ponton, gyors töltés, két szelet alma, majd irány felfelé. Az elején még kocogtam, de a kaptatón már botjaimmal segítve haladtam. Nagyon jó volt megint felfelé menni, szinte pihentető. A Hárs-rétnél egy kis kocogásba kezdtem, de nem éreztem 100-asnak a gyomrom, így inkább újra a tápolásra koncentráltam. Ezzel persze értékes, futható rész maradt ki, de hát ez van. Azt már megtanultam, hogy inkább a kajálásra kell figyelni, mint erőltetni pár száz méter futást. Gyorsan a Foltán-keresztnél találtam magam. Innen megint emelkedett - de talán az energiabevitel hatására is - nagyon gyorsan felértem megint a Csóvira. Szinte nem is akartam elhinni, hogy megint fent állok.

Gyors pecsét. Meglepő hírt kaptam, mi szerint hárman vannak előttem, pár perce hagyták el a pontot. Hmmm... ennek örüljek, vagy sem? Túl korai lenne egy esetleges előzés, hisz innen van még törni való rendesen.

Az északi oldalon laza, mély porhó fogadott, a nyomok is esetlegesek voltak, több helyen látszott, hogy az előttem járók tétován követték a jelzéseket. Talán egy kis köd is felsejlett. Azt hiszem nem hiányzott volna nekem ez az útkeresősdi. A kék háromszögön megint lehetett lefelé síelni. A Kőkorsó előtt viszont már megláttam az előttem haladók fényeit. Szépen tartottam a távolságot. A kék kereszt egyik patak átkelésénél aztán sikerült bokáig elmerülni a hideg vízben. Ez nem esett túl jól, bár már mindkét lábam latyakban állt. Nem is igen lehetett érzékelni, hogy esetleg víz van a mély hó alatt. A patak egyáltalán nem is látszott. A Halyagosi háztól a síneken kell haladni. Ez nappal lehet, hogy érdekes, de a hóban nem lehetett látni mikor lép az ember a talpfára és mikor közé. A sínek pedig több helyütt a levegőben lógnak, mivel a patak szépen elhordta alóluk az alapot. No, ez elég érdekes játék volt. Csak egy helyen sikerült combtőig beszakadni... Végre elérkezett a Hamuházi pont. Itt viszont beértem az előttem haladókat. Kis levesszürcsölgetés után indultunk is. 

Innen már nagyon laza tempóban indultunk tovább a kéken. Nyom már nem volt, viszont a hó sem volt túl mély. Túl sok szó nem hallatszott, csak daráltuk a métereket. Itt az erdő nagyon szép lehetett nappali világosságnál. A piros keresztnél aztán volt egy két tízméteres szakasz ahol lehetett futni, így az élen lévő sráccal kicsit bele-bele kocogtunk. Sokat nem nyertünk vele, mert megint elveszett a nyom, kisebb hókupacok között, fölött kellett átkelni. Már vártam a Pintér-hegyese és a Kis-Hideg-hegy emelkedőjét mert ez a lassú kilométer aprítás elég egyhangú volt. Persze jöttek is. 2006-ban, életem első tt-n a Börzsönyi Vulkántúrán itt már a halálomon voltam, többször meg kellett állnom. Most megnyugtatóan lazán ment. Egy kicsit még bénáztunk a balos letéréssel a NHH felé, de meglett. A kitaposott dózerúton nagy megkönnyebbülés volt tovább haladni. A turistaház nyitva volt, de csak egy gyors pecsételésre ugrottunk be.

Innen már csak ketten robogtunk tovább. Végre futva! Annyira jó volt, hogy elmondani nem tudom. Letolt, tiszta, kemény havon, ujjéééé! Át a Taxi réten, majd a Magas-Tax-ot megkerülő úton, ahol hó nélkül nem is lehet olyan jól haladni a kövek miatt. Most sima futópálya volt. Lefelé a Taxi nyiladék két kis kurfliját is becsületesen megcsináltuk, majd egy-két általam bemutatott jégbalettes mozdulat után beértünk Királyrétre. Nem mondom, hogy nem volt jó megérkezni. Lefelé jövet a kamáslimra fagyott jéggumók alaposan összeverték mindkét lábszár belsőmet, tehát ebből a fajta téli futkorászásból elég is volt talán ennyi...

Jó volt elsőnek beérkezni, ilyen még úgy sem fordult elő velem, főképp, hogy az utolsók között indultam.

Nem mondhatnám, hogy oltárian elfáradtam, talán ez köszönhető az alacsony intenzitásnak is. 

Hogy jövőre?

Soha ne mondd, hogy soha...!!!

2010. február 10., szerda

Havas örömök

Minden reggel azzal telik, hogy megbeszélem magammal, hogy most lehetetlen kint futni. Hideg van, fúj a szél, szürke, mocsok idő van...

Mikor viszem a kölköket meg is állapítom, hogy veszett hideg van, maid' megfagyok.

Aztán valahogy délelőtt mindig adódik egy kicsit jobb idő. Egy kicsivel enyhébb, egy kicsivel világosabb, esetleg napsütöttébb. Átöltözöm, majd mikor kimegyek megállapítom, hogy nem is rossz. Szinte ideális futóidő...

Így volt ez ma is.

Aztán tényleg kisütött a nap. Az erdő szélén a hóláncával babráló vadász készséggel elengedett maga mellett és még köszönt is. Szinte nem is akartam hinni a fülemnek, szememnek. Pedig nem nagy dolog, de hát nálunk Abszurdisztánban már ez is nagy szó. Visszaköszön. Elenged.

Gyönyörű, hófehér havon futottam, amit keményre döngöltek a terepjárók. A fák ágai varázslatos mintákat rajzoltak a fehér hópapírra. Kristálytiszta levegő, szélcsend és csend.

Negyed óra múlva újra erdei emberekbe akadtam, ezúttal favágókba. Teljesen elállták a szűk utat az autók, épp rönköket dobáltak rájuk. Már épp nézegettem hogy is fogom őket a combig érő hóban nagy ívben kikerülni, amikor kedvesen szóltak, hogy kerüljek csak feléjük, mert úgy gyorsabb. Nem akartam hinni a fülemnek. Megkérdezték, hogy nem csúszik-e ilyen időben a cipőm... Szóval nem történt semmi különös, csak az aminek normális helyen történnie kellene.Annyira jó kedvem lett, hogy szinte szárnyakat kaptam, kétszer is megfutottam a hosszú emelkedőt.

Aztán azon morfondíroztam, hogy miért is vagyok én ilyen egy előítéletes koma? Miért, miért? Talán túl sok olyan történetet hallok és élek át, ahol nem a fentiekhez hasonló módon történnek a dolgok. Pedig nagyon kevés kell hozzá, hogy legalább percekre szebbé tegyük egymás napjait.

Szóval megint egy nap, amikor nagyon jó, hogy kint voltam az erdőben.

Egyébként meg a szokásos heti egy pihenőnapomat leszámítva mostanában  mindig tudtam edzeni. A napi penzumokat is teljesítettem, a tavalyi szinte nullás januárhoz képet az idei egész jó képet mutat. Jobban is megy. Ha az edzésnaplómra nézek már az is erőt ad, hogy egyáltalán milyen sok bejegyzés van benne. És ennél már csak melegebb lehet. Lassan, lassan...

2010. február 4., csütörtök

Még hó

Nem volt elég ez a Téli Mátra. Kénytelen kelletlen marad(t) a hó. Nem mondom, hogy felhőtlen élvezet, de azzal vígasztalom magam, hogy bizton épít, erősít. Ha mást nem, akkor az akaratomat. Megfordul a fejemben, hogy élvezem én ezt? Ha nem, akkor meg minek dagonyázom? Bezzeg tavasszal, nyáron, ősszel... De nem, akkor is van kifogás. A meleg, a hideg, a szél, az eső... olyan, hogy 'ideális', 'optimális' nincs is. Illetve van. A fejemben bármikor elő tudom állítani. Ehhez nem kellenek külső körülmények, ezt én konvertálom magamnak. Bármiből. Szóval nem érdemes nyirmogni, mert csak egyre nevetségesebb vagyok saját magam előtt.

Járok tornatermi edzésekre is. Hátha.  Talán javít gyatra testemen. Megteszem, miért ne?! Nem mondom, hogy nem jó érzés tölt el utána. Az elégedettség érzése, hogy ma is tettem vmit egy majdani sikerért. Vagy csak magamért, a jobb közérzetért.

2010. február 2., kedd

Téli Mátra

Van egy ilyen túra/verseny a Mátrában. Általában január utolsó hétvégéjén követik el.

Már voltam, mély nyomokat is hagyott bennem, gondoltam megint megnézem mi van arrafelé.

Szóval a téli Mátra igazán télire sikeredett. Zuhogó hóesés, a magasabb régiókban iszonytató szél és hideg. Egyébként optimális felszereléssel a kitettebb részek kivételével élvezhető volt. A kitaposott nyomban is nehézkessé vált a haladás, hát még a nyom mellett! A túrázók előzgetése miatt ennek ellenére sokszor kellett térdig gázolni a szűz hóban.

Egyedül, szép lassan, komótosan, pulzusra figyelve indultam és be is tartottam elhatározásomat, miszerint nem engedek a kísértésnek, nem rohanok. Meg is lett az eredménye! Végig tudtam futni, nem volt holtpontom. A tápolásra is külön gondot fordítottam, mert ez az egyik gyengém. Odafigyelve eszegettem a géljeimet, iszogattam a magammal vitt löttyöket és a frissítőpontokon is beraktam az arcomba amit csak lehetett.

Öröm volt egymás után befogni és lehagyni a sporikat. Az emelkedőkön azt hittem, hogy gyökkettővel sem haladok, mégis egyre közelebb kerültem az előttem vánszorgókhoz. Gyaloglás helyett inkább a futást választottam, mert a mostanában kísérleti stádiumban lévő futótechnikám itt nagyon jónak bizonyult: előre döntött törzs (orra bukás szerű testtartás), apró, lábujjhegyen való lépések. Perfekt, de még csiszolgatni kell.

Szóval jó volt, na!

Talán extrémnek tűnik az ilyen időben abszolvált futás, de csak addig, míg az ember fia ki nem próbálja. Az első pár perc még lehet hideglelős, döcögős, de aztán beindul a gépezet és szépen duruzsol a kályha. A túlmelegedéstől pedig nem kell félni.

A végén pedig egy forró zuhany! Legjobb, mi kapható!