...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. október 30., vasárnap

Vasárnap reggel

Ilyenkor, verseny után nem tudok sokat aludni.
Az óraátállítás miatt meg még egy órával kevesebbet is sikerült...

Teljes KO.

Tényleg csak egy CCC után érzem így magam.
A lépcsőn alig tudok lejönni...
Egy kicsit azért igazolva látom, hogy én inkább csak andalogni szoktam. Beszámolókból érzem, hogy egy jobb eredmény mögött mennyi szenvedés és akarás áll.
No, jelentem, megvolt a főpróba!

Ha visszagondolok, akkor csak arra emlékszem, hogy folyamatosan saját magamat erőszakolom meg. Menni, menni, futni, futni.
Pedig beállt, pedig fáj, pedig feszít, pedig nem jó, pedig szúr, pedig nyom...

Talán ezért is érzek nagy fáradtságot.

A célban kérdezték tőlem, hogy sajnálom-e a bent hagyott 11 percet?

Nem.
Mert érzem, hogy jobb vagyok, mint két éve.
Most nem tudtam ezt percekre, másodpercekre váltani, de majd eljön az ideje.
Viszont új mélységek és új dimenziók nyíltak saját magamban, ez sokkal fontosabb.
Ez sokkal nagyobb eredmény, mint 11, vagy akárhány perc.
Megint sokat tanultam, megint sokat tapasztaltam.
Beépítem, megemésztem.

Gyönyörű képeket őrzök magamban erről a versenyről.
Az erdő helyenként pazar volt. A fények, a színek, az illatok fantasztikusak voltak.
Jó ez a szakma :)!

Nem fogom elfelejteni Kékvirág arcát sem.
Ahogy ül a földön és tudja, hogy vége...
A tehetetlenség érzését.

Szóval nem lehet nem pozitívummal zárni egy ilyen önviadalt. Ha másért nem, a harcokért megéri.
Mostanában páran próbálták körbejárni a miért kérdését
Miért futunk, mit jelent számunkra ez a sport?
Én egy régebbi posztban már leírtam, azóta sem tudok jobbat magam számára kitalálni:

'Mert ebben a kibaszott életben végre van egy hely és van egy helyzet amibe nem ugat/nem ugathat más, ami független minden hétköznapi normától és elvárástól. Egy végtelenül tiszta helyzet. Olyan, amilyennek gyermekként képzeljük a jövendőt.
Van egy álmunk, célunk amiért dolgoztunk lehetőségeinkhez képest és most szeretnénk feltenni az 'i'-re a pontot. 

És CSAK rajtunk múlik. 
Hogy akarjuk.'

2011. október 29., szombat

Pirosnyolcvanöt

Megvolt.
Ma.

Nagyon vegyesek az érzelmeim. Talán azért is mert nem volt idő az élmények emésztéséhez.
Nem baj. Ez most ilyen lesz.
Melegében...

Elrajtoltunk.
Érzésre minden rendben volt, talán az zavart egy kicsit, hogy a vártnál melegebb reggelre ébredtünk és én ragaszkodtam az eredetileg eltervezett öltözethez. Vékony hosszú felső, mellény, térnadrág.
6-7 fokban.
Talán a mellény sok volt, de nem akartam levenni, mert kellettek a zsebek. A kézi kulacsba csak egy szezámki fér és azt kevésnek ítéltem.
Terv szerint 155 körül, max. 157-el mentem volna.
(Mostanság hiába vizezem a mellkasi jeladóm, amíg nem izzadok meg rendesen, addig nem mér jól. Ezért aztán nem is nagyon néztem rá a rajt után, mert tudtam, hogy teljesen irreális értékeket fog mutatni.).
Aztán a Kevélyekre menet alaposan megizzadtam, tehát a kontakt nem lehetett gond. Ennek ellenére 160 alatti érték nem akart bevillanni a kijelzőn.
Gyalogoltam 155-el!
Röhej, ezzel normál esetben simán megfutom...
Érzésre lassan mentem, nem is volt gond, ittam rendesen.
(A frissítésem főleg limonádéből, és fekete teából állt. Sózva. Ezekből különböző töménységben és összetételben küldtem előre a depókba.)

Nagy-Kevély (2009:0:58/2011:0:55)
( Az órát verseny közben nem nézegettem. Ezt meg tudtam állni. Ezekkel az időkkel csak most szembesültem. Meglepődve...)
Lefelé nagyon jó volt kicsit suhanni, de azért vigyáztam, hogy ne ragadjon el a hév. Néhol talán picit gyorsabb is voltam a kelleténél, de azért ésszel mentem. Csobánkáig meg is ittam az első adag limonádém, de szerencsére ott várt a következő adag.
Csikóváralján csak dugtam és pár aszalvány felmarkolása után indultam is tovább. Nem volt több 5 másodpercnél.
Egy alacsony emberke ment előttem, tisztára, mint Lúdtalp. De ugye az nem lehet, mert ő már messze jár ilyenkor. Szépen eszegettem és kocorásztam. Pulzus még 160 fölött ragadt, ez idegesített.
Meg nem mozdult lefelé.
Próbálgattam milyen a földet nézve, csak a faleveleket bámulva a körülöttem lévő természetre hallgatva menni.
Jó volt. Nagyon.
157-ig lement a freki, ennél lejjebb nem...
Az egyik kanyarban meglepődve konstatáltam, hogy bizony Lúdtalp van előttem. 'Az nem túl jó, elég elfutás gyanús a dolog!' - gondoltam magamban.
Sokszor belegyalogoltam a Tölgyikrekig tartó részbe, mert nem láttam értelmét a felesleges joggolásnak. Érdekes volt látni, hogy pillanatok alatt fel tudtam zárkózni rá, minden erőlködés nélkül. Már múltkoriban is írtam, hogy azt érzem, hogy gyorsabb lett az alapsebességem. Most is ezt láttam/éreztem.
Tölgyikrek (2009:2:05/2011:1:54)
Innen hármasban ereszkedtünk le egy sporival kiegészülve.
Nem esett jól.
Nem tudom miért, de nem volt jó ritmusa. Vagy lassabban, vagy gyorsabban mentem volna. Ennek ellenére velük tartottam. Ez hiba volt.
Sikárostól a sunyi emelkedőn megint bele-bele sétáltam, de a felzárkózással itt sem volt gond. Ezen a részen éreztem először, hogy ez talán kicsit erős tempó, de alapjába véve nem volt gondom. (Ez persze ellentmondás, de mégis így emlékszem vissza rá. Nem esett volna jól lassabban menni, csak az eszem mondta, hogy ez gyors. Vagy valami ilyesmi.) 
Igazán kíváncsi lettem, milyen az, amikor nagyfiúk futnak. Saját andalgásom helyett bevállaltam, hogy Lúdtalpat követem.
Beértünk pár futót, gyorsan el is maradtak, majd lefelé Dömös felé még párat. Itt volt egy horror lépésem, de terheltem rögtön és nem figyeltem rá. Lassan beértük Ákibácsit. 'No ezek most megnyomják.' - gondoltam. Néha tényleg ilyen érzésem volt, de inkább 10-20 m-t lemaradtam. Ezzel együtt gyorsabb volt a tempó, mint amit egyedül mentem volna, de nem vészes.

Dömös (2009:3:07/2011:2:49)
Itt nagyobb futót társaságot értünk be. Én gyorsan elkértem a előre küldött teámat, fogtam két szelet kenyeret, ittam egy pohár vizet és indultam is tovább, hogy menet közben eszegessek. Ahogy elindultam, az első harapásnál éreztem, hogy a csütörtök reggel beragasztott ideiglenes koronám elroppan. Nem volt kellemes... Ráadásul így nyomta a mellette lévő fogat is. Kicsit kétségbe estem, de nem láttam jobb gyógyírt, mint a továbbmenetelt.
Eszegettem, a többiek meg elfutottak mellettem.
Sebaj.
Evés után futás/gyaloglás kombó volt. Szépen közeledtek a többiek. Végre, lesz egy közös futásom kékvirággal - gondoltam - úgyis rég tervezzük már!
Nem, az égiek valamiért nem akarják ezt...
Csak azt láttam, hogy a földön fekszik és fájlalja a térdét. Megnéztem, és nem volt szép...
Fel kellett adnia.
Mondtam neki, hogy szívesen felkísérem Dobogókőre, de egy arra járó gyalogos készséggel vállalkozott a feladatra. Pár percet töltöttünk csak itt, de a többiek persze jól elhúztak. Nagyon kellemetlen volt újra megtalálni a ritmust, ez a közjáték teljesen megzavart. Ez gyengeségre vall, nem volt jó jel.
Innen óvatosan mentem, mert tudtam, hogy a fekete leves még hátra van. Jött is az emelkedő.
Nem ment jól a kapaszkodás, olyan izzadság szagúan küzdős volt...
Kocorászással aztán a Szakó-nyereg is meglett. Érdekes, hogy itt mindig nagyon lassúnak érzem magam...
Szakó-nyereg (2009:3:51/2011:3:33) 
Most látom, hogy 44 perc lett most is, pedig kis ápolás is volt benne és kimondottan csoffadtan éreztem magam.
Kis mászás után a futást kissé beállt combokkal kezdtem. Gondoltam, hogy a gyorsabb tempó miatt egyszer ezt fogom érezni, de nem gondoltam, hogy ennyire hamar.
Ez van. Én főztem, most egyem is meg!.
Akarni kell és én akartam.
Ment is.
Néha azért nagyon kellett akarni és a testem folyton bele akart volna sétálni, de nem engedtem Neki...

Dobogókő (2009:4:17/2011:3:58)
Itt nem lett meg idejében az előre küldött motyóm, így sima vízzel töltöttem meg a kulacsom. Épp egy limonádés adag jött volna és nagyon készültem a savanykás löttyre. Helyette a tiszta víz nem nagyon csúszott, nem beszélve, hogy energia sem volt benne sok...
Lefelé óvatosan mentem, de így is beértem a balesetnél elhúzott csoport egy részét. Ez nagyon meglepett. A meredek lefeléken aztán éreztem, hogy a HOKA-ban nagyon előre csúszik a lábam. Nem volt jó érzés, de a szorosabbra kötést sem szerettem volna, mert síkon és felfelé lazán kötve jobb.
Pilisszentkereszten már együtt futottunk. Nem esett jól az aszfalt, de jó volt, hogy diktálták a tempót. Felfelé én sétáltam ők elfutottak, de aztán a nyeregben lévő pontnál beértem őket. Én nem időztem, mert tudtam, hogy Fridman vár engem Pilisszántó szélén. El is húztam tőlük.
Lefelé nagyon vittek a lábaim, nem éreztem a fáradtságot, gyorsan ott voltam a kocsi mellett.
Kulacsot cseréltem, ettem, ittam, aztán léptem is tovább. Felfelé maradtam a gyaloglásnál, a hullámzó úton. A Csévi-nyereg felé párszor belesétáltam, a lábam nem volt acélos. Ezt nagyon rossz előjelnek vettem, hisz csak a táv feléhez közeledtem. Itt vígan kocogni kellett volna. Ennek ellenére Lúdtalpékat értem be a Csévi-nyeregnél. Akkor mégsem voltam olyan lassú?

Csévi-nyereg (2009:5:15/2011:4:50)
Innen igazán hazai pályán voltam. Előbb indultak a ponttól, 100-150 méter előnyük volt. Szépen tartottam velük a lépést. Jó tempót mentünk.
Piliscsaba felé a sunyi emelkedőkön aztán Lúdtalppal kettesben maradtunk, Ákibácsi lemaradt. Nyomnom kellett, de kellemesen, nem volt hörgés bár nem volt nagy élvezet. A Fehér-hegyre tudtam, hogy sétálni fogunk, így nyugodtam futottam a hegy lábáig. Az emelkedő nagyon nem ment. Nem tudtam mi a baj, csak azt éreztem, hogy gyenge vagyok. Fent Lúdtalp el is lépett, én aztán egyedül szép komótosan kocorásztam. A ponton aztán meglepődve láttam, hogy még ott van.

Kopár-csárda (2009:6:09/2011:5:42)
Egy kis kenyér evés - és újabb fogreccsenés után - együtt indultunk tovább. A Kakukk-hegyi emelkedő megint kibabrált velem, pedig igazán nem nagy...
Nagyon kellemetlen volt lefelé a szűk ösvényen hajolgatni, miközben az alacsony Lúdtalp suhant is tova. Az aszfalton még láttam magam előtt, de a Villa Negránál álló Fridihez már egyedül értem.
Nem voltam jól. A lábaimat egyre nehezebb volt futásra ösztökélni. Merevek voltam, én meg egyre fáradtabb.
Nesze neked nagyfiúkkal való futkorászás, megérdemled!!!!
A homokon többször belesétáltam. Amikor elkezdtem futni és a freki  140-145 fölé kívánt kúszni, a bal mellkasomban bazi szúrást kezdtem érezni. A fejem szédelgett, mintha becsíptem volna. Próbáltam rázogatni, a nyakamat tornáztatni, de nem lett jobb. Közbe masszíroztam a mellkasom is.
Elkezdtem sétálni.
Elmúlt, megint futottam, megint szúrt, megint kóválygott.
Ennek fele sem tréfa!
Nagyon nem voltam jól. Meg is ijedtem. Ha fáj a lábam , akkor legyintek egyet, de mi van, ha a bal oldalam szúrása a szívemből jön? (Ez persze lehetett egy fáradt, okokat kereső, vesztes futó önmentegetése is. Ezt sem zártam ki, de a berúgás érzés, azért durva volt Nem vagyok nagy fejfájós, de a héten kétszer is gyógyszert kellett bevegyek, mert majd széthasadt a kobakom. Ez így együtt nem volt biztató kép.)
Váltogattam a futást/gyaloglást, de nem változott semmi. Szarul voltam és fáradtnak éreztem magam. Alig tudtam bele-bele kocogni.
Bakker, érzésre eddig jól jöttem, most meg game over?!
Nagyon elkeseredtem. Az volt nagyon furcsa, hogy nem ér be senki. Mi az, mindenki dögrováson van?
Ettem, ittam, de nem javult.
Felfelé beért egy magánban kocogó futó és megkértem, hogy szóljon Nagykovácsiban Fridiéknek, hogy a terveinkkel ellentétben ne a falu szélén, hanem a ponton találkozzunk.
Feladom.
Te jó ég. Feladom.
Csak ez járt a fejemben.
Próbáltam bele-bele futni, de egyre jobban szúrt.
Felértem a Nagy-Szénásra. Maga a séta ment és talán az erőm is visszatért, úgy éreztem.

Nagy-Szénás (2009:7:17/2011:6:53) 
(Csak 3 perccel rosszabb ennek a szakasznak az ideje, mint 2009-ben, pedig akkor nagyon egyben voltam itt...)
Lefelé gyötrelem volt, állandóan meg kellett állnom, mert lejtmenetben, talán a rázkódás miatt sokkal jobban fájt a bal oldali mellkasom.
Nagyon elkenődtem.
Nagykovácsiban, az utcán Fridi adott egy tál barackbefőttet a kezembe, annak betermelése volt a feladatom a pontba érésig.
Meg is tettem.
Fura volt, hogy még eddig sem értek utol, nem értettem, bár azt tudom, hogy 'fizika monnyon le!'

Nagykovácsi (2009:7:36/2011:7:14)
Tanácstalan voltam.
Mit tegyek?
Innen gyalogoljak végig? Nem nagyon tetszett az ötlet...
Kértem kávét, vizet, sajtot, olajbogyót, kenyeret. Nem volt veszteni valóm...
10 perc után felálltam és nekiindultam. Gondoltam Feketefejig megnézem mi lesz?
Séta, futás, séta, futás...
Egyre hosszabb szakaszokon sikerült futni, bár nagyon fájt.
Julianna-majornál annyira, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim. A sírástól viszont nem kaptam levegőt, tehát gyorsan leállítottam magam...
Feketefej előtt várt a privát frissítés. Nagyon jó volt, hogy ott van Fridi és a fiam, sok erőt adtak. A javuló tendencia miatt persze nem volt kérdéses a folytatás.

Feketefej (2009:8:32/2011:8:19)
A kisebbik buckával nem is volt gond, de a Hárs-hegyi-körútra nehezen értem fel.
Ott is csak vonszoltam magam.
Nagyon erőltettem a futást.
Ment is.
János-hegyre felfelé a síkabb részeket ugyan futottam, de az emelkedők mászósak maradtak.

János-hegy (2011:9:11/2011:9:00)
Lefelé nagyon jó tempót tudtam menni.
Igazán ment.
Egy angol srác futott előttem.
Felfutottam rá, de a fájdalom miatt bele kellett sétáljak.
Újból utolértem, megint séta. Harmadszor ugyanez...
Egyszerűen nagyon fájt.
Makkos előtt az 'emelkedők' kicsináltak, de tempósan gyalogoltam őket.

Makkosmária (2009:9:37/2011:9:27)
Itt még külön kis szurkolótáborom is akadt, mert Fridiéken túl, Bodza lányom és barátnője is kijött az erdő szélére. Mindent kipakoltam a zsebeimből, leraktam a kézikulacsom és nekiindultam. Lefelé nyomtam ahogy tudtam, de felfelé csak a séta ment. Ha megszakadtam volna se ment volna a felfelé futás, viszont a tempós gyaloglással nem volt gond.
Lefelé aztán a szokásos gyötrelem. Amikor csippant a 10 óra, a motivációm is alább hagyott, inkább a túlélésre játszottam. Nagyon kellemetlen volt, hogy a lábam megint előre csúszott a cipőben és nyomta kegyetlenül.
Az aszfalt itt mindig megváltás, most is az volt.
A végjáték nem volt kellemes, de legalább szenvedtem...

Cél (2009:10:19/2011:10:11)

Tanulság és értékelés?!
A jelenlegi edzettségemhez képest elfutottam az elejét.
Nincs mit szépíteni.
Lehetne mentegetődzni, de nem érdemes, ez a szomorú valóság.

Nem lehet, hogy nyom nélkül maradjon majd fél évnyi edzéskiesés...

A célban azért megkérdeztem Lúdtalp dokit és Mg hiányt valószínűsített a fájdalom hátterében. Eddig ilyen egyszer volt, elég rég, de ezentúl nagyon figyelnem kell rá.

Bejött a tézis, miszerint ha már úgy érzi valaki, hogy vége, akkor adjon magának fél órát. Ha utána is úgy éli meg, hogy vége, akkor tényleg lehet, hogy be kell fejezni a játékot...

Más részről pedig javítottam, vagy mifasz! Nem sokat, de szegény ember abból főz, ami van...

Ennyire fájdalmas (szó szerint) futásom talán csak az első CCC-m volt. Nagyon megszenvedtem. Akaraterőből jelesre vizsgáztam magam előtt.
Csak akartam, akartam, akartam.

A végre rendbe jött lábkörmeimből egy biztos hullik és kettő sanszos...

2011. október 25., kedd

Katalizátor

A nagyon karcsú kaja posztról jut eszembe.

Egy sor olyan egészségi (no meg mentális) dolog van az életemben mostanság, amiket teljesen máshogy (vagy sehogy) látnék futás nélkül.

Mire is gondolok?

Pl. nagyon fontos tényező az emésztés.
Úgy általában is, de terhelés alatt/között/után meg különösen. Ha nem futnék, ha nem terhelném magam akár 100 kilivel, talán soha nem jönnék rá, hogy nem bírom normálisan feldolgozni, monnyuk a tejet, nem tesz jót a hús, mit művel az alkohol... De említhetnék mást is.

Ha nem futnék és nem jöttek volna idén egymás után a sérülések, a büdös életben nem mentem volna panasz nélkül fogorvoshoz és nem derült volna fény arra, hogy gáz van a fogaim, az állkapcsom környékén.
Ha nem figyelnék ennyire a mozgásomra, nem tennék ennyit a gerincem védelmében az biztos. Vagy ha tennék, ekkor már csak jóval később, mivel a bajokat csak jóval később érezném. Most az első rossz mozdulatra figyelek, az első kis jelre rögtön ellentámadásba lendülök.

Hallottam már rokonoktól az okos dumát, hogy 'Nézd meg XY-t. Egészségesen élt oszt meghalt 4X évesen...'
Ja, de lehet, hogy egészséges életmód híján már 3X évesen meghótt volna...

Edzések alatt rögtön érzem, ha valami nem megy flottul és keresem az okát. Ha nem is megszállottan, de azért próbálok magammal szemben 'látó' lenni. Sokszor másokon is észre veszem az égbe kiáltó jeleket és mindig megrémülök, hogy vajon én is ilyen vak lennék önmagammal szemben? Vajon más látja milyen egyértelmű hibákat vétek csak én nem?

A fatalizmusom is hasonlóképp működik. Ott is az a művészet, hogy a folyamatosan meglévő jeleket dekódolja az ember. Hihetetlen történetek zajlanak körülöttem, nyilvánvaló megoldásokkal, vagy legalábbis, nyilvánvalónak látszó kiutakkal. A legrémisztőbb viszont azt látni, ahogy az emberek nem látják ezeket a megoldásokat maguk körül.

Persze néha be kell látni, ha zsákutcába kerülünk.

Mint most mi is. Ez a ház eladás/felújítás vagy elköltözés/építés/felújítás és építkezés, vagy nagyon elköltözés problémaözön lassan felőrli az idegeinket. Segítségre szorulunk. Megakadt a kerék. Holnap megyünk dokobácsihoz, hogy javasoljon gyógymódot, mert lassan meg fogunk betegedni.

Tehát a futás katalizátor is.
Meg sok minden más is.
Meg sok minden más is katalizátor sok mindenki másnak.

Egyelőre viszont próbálgatom a 'mindenbencsakajótveszemészre' hozzáállást.
Futok és ha fáj itt, akkor koncentrálok arra, hogy viszont nem fáj ott. Ha szomjas vagyok, akkor felidézem, hogy viszont nem vagyok éhes... Egyelőre működik.
Mostanában arra is jut időm edzések közben, hogy olyanokra figyeljek, mint magas sarokemelés. Csoda!
Futkorászom a HOKA-ban és próbálok arra figyelni, hogy magasabbra emeljem a sarkam. Semmi több, csak egy kis odafigyelés. Nem kell erőltetve, csak úgy finoman.
És suhanok.
Beszarás!
Suhanok!

Néztem, hogy két éve miket írogattam P85 előtt.
Arra emlékeztem, hogy elég necces volt az indulás, de csak most láttam, hogy nagyon le voltam gatyásodva. A futás előtti héten alig tudtam edzeni, olyan fáradt voltam.
Húúú bakker, most meg élvezem minden percét!

Pedig jó volna az ilyenkor adekvát mentegetődzés, de sajnos nem megy. Az, hogy fáj a derekam néha, az nem újság, az, hogy bármikor jöhet egy rossz mozdulat, az meg jöhet bármikor. Szóval eccerűen nincs mi mögé bújni.
Futni kell!

2011. október 23., vasárnap

Kaja

Bár nincs még késő, azért már inkább aludni kéne...
Elkezdem, mert olyan régen szeretném már.
Elkezdeni.
Elkezdeni leírni.

Nincs hókuszpókusz.
Ez a legfontosabb.

Vagyis az a hókuszpókusz, hogy józan paraszti ésszel kell kövessük azt az utat, amin testünk úgy is végigvezet. Szépen megmutatja, hogy mit akar ő, csak éppen mi vagyunk általában annyira vakok, hogy nem akarjuk meghallani a szavát.

A mégfontosabb az az, hogy csak saját recept van. Annyira saját, mint mi magunk. Csak nagyon vázlatosan tudunk mások tanácsaival élni. NE is akarjunk másolni, mert nem lesz jó!

Én növényevő vagyok.
A családban nálunk a csajok, mind húsevők. Mi a fiammal meg nem. Nincs harag, mindenki tudja, hogy a kondér mely részéről abrakoljon.

Ez nem azt jelenti, hogy nem eszem húst. Ez csak azt jelenti, hogy pontosan tudom, hogy az ízlelőbimbóim által diktált húsevések után nem leszek jól. Nem tudok pihenni, rossz lesz az emésztésem... Ennyi. Tudom.
Ez nálam alap.
Meg az is alap, (tapasztalati tény) hogy nem a lovaskocsi után eresztem a versenyautót, mert így nem érvényesül a sebessége. Vagyis próbálom a jobban emészthető dolgokat a nap elejére tenni, a fajsúlyosabb elemeket, meg későbbre. Különben torlódás lép fel. Az meg gáz. Ha meg gáz...
Tehát a 'zabálás után egy jó kis gyümölcs' elég nagy fütyiség szerintem.

Nálam nagyon bejött az is, hogy mit mivel eszem.
Kipróbáltam, bejött, ha van rá lehetőség, ekkor betartom.
Ha nyáron egyedül vagyok, akkor rendszerint vas fegyelemmel követem is és nagyon jól is érzem magam tőle. Ilyenkor még a hús is jöhet rengeteg salátával. Úgy átfut rajtam, mintha ott sem lett volna... De monnyuk egy kis hús, krumplival, rizzsel, vagy effélékkel, az horror...

No tej.
A legnagyobb ellenségnek tartom. (Egy szintén rég tartogatott poszt, az élelmiszerekről szólna. Arról amit én annak nevezek. Ugyanis szerintem boltokban, általában nem sok emberi fogyasztásra alkalmas dolgot lehet kapni...)
Tejnek azt nevezem, ami kijön a tehénből. Igen, ott alul. Ami máshonnan jön ki, az nem tej, csak annak látszó vmi.
De meghalnék, ha innom kéne belőle.
A sajtokat szeretem, de nem használnak nekem, az tudom. Azért ennek tudatában módjával hódolok nekik.

Gabonák, kenyérfélék.
Péknél nem nagyon lehet ehetőt kapni. Monnyuk 99,5%-a szemét.
Ha saját, akkor is próbálom visszafogni magam, de nagyon nehéz, mert ez ugye langyos, ropogós, omlós, tömör és gabonából készül...
A tészták nagyon bejönnek, de ezt is itthon kéne gyártani, ahhoz hogy jó legyen...

Ha nagyon jó akarok magamhoz lenni, akkor rengeteg zöldséget eszem és rizst, puliszkát. Dögivel.
A héten próbálok rajta lenni az ügyön, hátha szárnyakat ad...

A 2010-es CCC előtt szárnyakat adott a jó étkezés a 2009-es előtt meg földhöz vágott a be nem tartott kajálás.
Magán a matérián túl az is nagyon fontos, hogy be tudjuk tartani azt, amit étkezéssel kapcsolatban (is) elterveztünk. Tavaly tényleg erőt adott, hogy nem zabáltam a sok finomságból verseny előtt, meg tudtam állni, meg tudtam magam állítani.
Ez is egy kis siker.
Már bevetés előtt!
Nagyon fontos, mert így jó kedvvel lépünk a rajtvonalhoz. EZT is megtettük a cél érdekében
Olvastam, hogy a birkózóknál, bunyósoknál, súlyemelőknél bevett verseny előtti fogyasztásoknak nagy mentális kihatásai vannak. Piszokul szenvednek. Volt olyan olimpikon, akit egész nap kísértek, hogy ne igyon és végül a WC tartályból próbálkozott, úgy szedték le a csőről... A sikeres fogyasztás viszont nagyon doppingolja őket, magával a ténnyel, hogy sikerült nekik végigszenvedni azt a pár napot.

Nem szabad elfelejteni azért, hogy az evés nem csak a tápanyagok bevitele, hanem fontos szociális tevékenység. Ez bizony néha sok mindent felül tud írni. Hogy mennyit és milyen szinten engedünk az elveinkből, az viszont csak rajtunk múlik.' Nincs időm', meg 'ezt-azt bekapok gyorsan' féle gyenge kifogásoktól viszket a hátam.
Akkor nem kell enni!
Gimnázium alatt én kedd estétől csütörtök reggeli nem ettem semmit. A szerdai böjti nap szent volt. Baromi jó volt. Talán innen ered, hogy imádom a csütörtöki napot, mert olyankor szellemileg mindig nagyon friss voltam.
A böjt csodaszer nekem, sajnos mostanában kicsit hanyagolom. Meg is látszik...

A másik csodaszer az alvás.
Megyek is.

2011. október 16., vasárnap

Elvonás

Ez a TDG nem csak kint volt hosszú, de itthon is az. Ha gép előtt ülök és nem dolgozom, akkor azzal foglalkozom. Eccerűen elvon innen.
Ez nem ér!

Pedig sok írhatnék van!

A HOKA annyira kezd beválni, hogy nagyon. Először arra gondoltam, hogy néha hordom majd aztán váltogatom a cipőimet kedvem szerint. Egyelőre azt kell mondjam, hogy nincs kedvem a váltogatáshoz. Saját kis körömön kettőből kétszer bírtam benne PB-t futni... És nem ing-gatya, csak szép kontrolláltan, komótosan, visszafogottan, öreg urasan...

Szóval suhanás van!!!

Annyi hónap óta, annyi keserv óta, suhanás van!

Egy kis gyomorfertőzés azért a héten még benézett, de csak pár napra tette tiszteletét, sok kárt nem tett (remélem)...

P85 lázban égek!
El sem hiszem, hogy a tavalyi listámból lesz végre EGY!!!!! olyan verseny, amire normális felkészültséggel el tudok menni?!
Eddig mindig nagy-nagy nyugalommal vágtam neki a Pirosnak. Az idény végén, mintegy levezetés gyanánt nagyon jó kis móka volt. Most meg azt veszem észre magamon, hogy készülök rá.
Csak nem?!
Megette a fene az egészet, ha én nagyon akarok valamit...

Monnyuk vicces lenne, ha a Mátrabérc trail és P85 eredményem nagyjából azonos lenne :))))...
9:11 azért talán túlzás, de szeretném, hogy 9-el kezdődjön ez az idő is...

Tehát még két hetem van, hogy valami nyavalyát begyűjtsek, vagy megemeljem magam, vagy mittudomén.
De nem fog letörni az sem.

Suhanás van, ez számít!