...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2012. április 23., hétfő

Nézni/hallgatni

Ezzel hangolódtam MB-re.
Majdnem kifelejtettem.

A futókat lelövik, ugye?

A nap fénypontja az volt, amikor a Múzsla előtt egy kis tisztáson lefeküdtem.
Délutáni meleg napfény, friss fű, szélcsend.
Hanyatt dőltem.
Arra gondoltam 10 perc elég lesz.
Aztán 2 perc múlva elővettem a még megmaradt frissítőmet és kortyolgatni kezdtem. Frissíteni inkább lassú andalgás közben lehet a legjobban, így feltápászkodtam és nekiindultam. Apró kortyokat ittam. Nem esett jól, viszont összerándult a gyomrom amint leértek az első cseppek. Kiittam a kis flakon tartalmát aztán még egy kis vízzel leöblítettem.
Ott álltam a Múzsla köves csúcsa alatt és abszolút nem kívántam már az egészet.
Felértem.
Innen nagyjából lefelé.
Ágasvár óta fájt mindenem ami az emésztőrendszeremhez tartozik.
Na jó, a szám és a nyelőcsövem nem.
Pedig ha nem is tökéletesen, de jól indult ez a nap.
Tökéletes időben és tökéletesen megválasztott szerelésben, jól kitalált frissítőkkel. Akármi is lehetett volna belőle, a szervezésen nem múlt.
Egész jó tempóban haladtam, de az emelkedők nem mentek igazán. Lassú voltam és amíg a Téli Mátrán pihentem a felfeléken, most inkább nyögvenyelős feladatok voltak. Daráltam őket, de nem azzal a laza lendülettel, mint ahogy ez szokott menni.
Azt hittem bőven 3ó elül fent leszek, de nem.
Ez elkedvetlenített, nem tagadhatom.
Innen Galyáig megpróbáltam olyan tempót választani amivel aztán a célig simán beevickélek. Ez sikerült is. Vagyis azt hittem, hogy sikerül.
A frissítőpont utáni kis emelkedőn éreztem megint hogy nem ér le a kaja. Eszem, iszom, de mintha nem szívódna fel semmi. Nincs új energia hiába próbálkozom. A gyomrom sem volt jól, legszívesebben nem kért volna semmit, nagyon nem akart dolgozni. A lefelék jó tempóba mentek, de felfelé maradt a séta.
Emlékszem, hogy múlt évben hol ért el a kaszás Ágasvár előtt és nagyjából most is ott volt a fordulópont. Monnyuk most a csúcs fel/le jól ment, de a Csörgő-patak völgyében már nagyon morgott a belsőm és sétára kellett váltanom, mert egy takaros hasmars nézett ki. Minden egyes döccenés kísértés volt. Mintha tojásokon lépkednék, úgy mozogtam és persze már a lakott területen ért el a klasszikus mostösszefosomamgamazzonnal érzés. A frissítőponton azért almát, meg sós kekszet vételeztem, aztán mentem is tovább.
Galyán még bőven 8 órán belüli időt jósoltam magamnak, de Keresztes után ,már a 8 is necces volt. Aztán felfelé csak vánszorgás maradt. Hiába, bevitt energia nélkül nincs haladás. A Nyikom-nyeregnél, aztán a tettek mezejére léptem és meglátogattam a susnyást. Egy kis súlyfelesleg leadása nem tűnt rossz ötletnek. Nem is volt, de javítani nem javított az állapotomon. Fájt belül mindenem.
Itt érkeztem el a kis tisztáshoz.
A csúcson konstatáltam hogy lőttek a 8 órának így az utolsó motiváló tényező is elveszett. Innen leginkább csak leharcoltan döcögtem lefele. Út közben megint - mint tavaly is - összetalálkoztam egy még a szarvasi kollégiumi évemből ismert futóval, akivel átvettük a tüneteket. Megnyugtatott, hogy neki is hajszálra ezekkel kellett megküzdenie és végül bélgyulladást állapítottak meg nála. Állítólag ez tipikus futó betegség, ami a sok rázkódástól tud kialakulni. A vas hiány is tipikus tünete. Kicsit még futottunk együtt, aztán mint tavaly is, most is magára hagytam.
Elvégre nem rázathatom a gyulladt beleimet.
Innentől aztán még betegebbnek éreztem magam :).
A faluban még futottam egy kicsit, de nem nagy meggyőződéssel, aztán beslattyogtam a célba.
Vmi 8:3x lett.

A legrosszabb aztán hazafele a kocsiban volt.
Én hülye ettem a gulyásból. No, ez hol alul, hol felül akart kijönni, és közben beleim annyi gázt termeltek, hogy egy kisebb erőmű ellátását is bevállalhattam volna...

Nagyon tanulságos volt, azért, nem bánom, hogy elmentem.

Az első és legfontosabb, hogy vissza akarom állítani azt az állapotot, amikor még  a futás örömadó, pozitív energiákat nyújtó elfoglaltságom volt.
Nem napi penzum, fáradságos munka. És ez nem csak azon múlik, hogy van-e edzésterv, vagy nincs.
Szóval elkezdek szép lassan megint a nulláról építkezni. Annecy-ba elmegyek, de nem indulok. Sétálgatunk, nézelődünk Emővel, de nem megyek szenvedni. Nem akarok több ilyen negatív élményt.
Az más, ha fáj, szorít, nyom, ha elfáradunk a végére. Az természetes.
De folyamatosan a vesztes pozíció nem vezet jóra.
Néha nyerni kell hagyni magunkat.

2012. április 21., szombat

Az első balatoni kör

Csütörtökön végre volt időm és megejthettem az első balatoni körömet.

Ez volt:

Délutáni napsütés, tavaszi meleg, szélcsend...

Érdekes, hogy a 4,5 kili aszfaltot sokkal többnek éreztem. Bármennyire is szép a táj és gyorsan peregnek a percek, azért az aszfalt, az aszfalt. Több mint kétszer ennyi volt a többi, mégis azt éreztem, hogy fele/fele az arány.

Vasárnap óta ez volt az első - és azóta egyetlen futásom.
Pihenek.
Rápihenek.

Most ez esik jó, bár azért hiányzik az erdő.
A rohangálások miatt nem is jut most több időm erre, illetve bele lehetne préselni mindig az időbe, de most nem préselnék, ha nem muszáj...
Nem hagyom, hogy azt érezzem, hogy kell.
Persze kell, de edzésterv nélkül legalább nincs lelkiismeret furdalásom.

Cserébe, viszont ez az alkalom nagyon pöpec volt.
Monnyuk kutyailag nem perfekt a helyzet, de majd még ki kell tapasztalnom az itteni populáció szokásait. Egyelőre tisztes távolban tartottuk egymást...
Találtam egy bő vizű, térképen sem jelzett forrást, szép szőlőket, fenyvest, tarvágást, erdei ösvényt, tehát nem lehet panaszom az első benyomásokra.
Rendkívüli atmoszférája van a helynek, annyira változékony a táj és a domborzat, hogy nagyon gyorsan eltelnek a futással töltött percek (órák).

Holnap MB.

Teljesen zsákbamacska.
Többet nem tehetek az ügyért, lesz ami lesz.

Ha süt majd a nap azért lesz jó, ha esik azért.
Ha fázunk, akkor annak örülünk, ha melegünk lesz azért.

Egy kicsit mintha haza mennék. Ismerős a táj, az útvonal, a futók többsége sem ismeretlen.


Otthon meg nem fél az ember...

2012. április 18., szerda

Relax

Hogy miért is szeretnék végre tényleg leköltözni a Balatonhoz?

Ezért:





Munkaállomás...

Tényleg az, és nincs beállítva.

A bal oldali ablakban az Apátság, jobbra a Balcsi.

Fullrelax vagy mi.

2012. április 17., kedd

Vér!

Ez nagyon hatásos cím, úgy vélem. Erre gyűlni fognak az éji vadak...

Bakker!
Megkaptam a vérvétel eredményét és egy rohadt normális hiányra se tellett!
Há' hogy van ez?
Engem már meg sem akarnak ölni...

Most mi a fészkes francra fogjam, hogy szinte mozdulni se tudok? Úgy reménykedtem...
Na jó, a vasam minimum alatt van, de azért ettől még nem kéne ennyire csoffadtnak lenni.

Egy kicsit bizonytalan voltam a Mátrabércet illetően.
Megint nekiindulni az esélytelenek nyugalmával, mint tavaly?

Az 'i'-re végül ma tettem fel a pontot.

Azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy épületes játék.
Épülünk, szépülünk bele.
De saját szintünk, saját nívónk, saját eredményeink mindig is határt és korlátot támasztanak. Egyszerre serkentenek, de ha hagyjuk nyomasztanak is.
Mi volt tavaly, mennyi volt múltkor?
Ha akkor annyi, mennyi most?

Amíg nincs viszonyítás, amíg nincs elvárás, addig nincs gond.
Tabula rasa.

Nekem meg van mit tanulni.
Nem volt elég a tavalyi lecke, nem volt elég az orrba verés.
Kell megint?!?

Könnyen megfeledkezek a mögöttem haladókról, könnyen nézek csak előre és nem törődöm azzal ami mögöttem van.
Ez nem helyes.
Ameddig nem tanulom meg az alázatot, amíg nem szenvedem végig a hátsó traktus gyötrelmeit, addig asszem nincs út előre.
Ez szín tiszta moralizálás, de komolyan gondolom.

Úgy látszik a MB lesz az én tavaszi zarándok utam.
A tavaszi tisztító kúra.
Földig hajolni, begyűjteni a sajnálkozó tekinteteket, és elnéző mosolyokat. Elengedni minden mozgót magam mellett.

Gyönyörű az erdő egyébként.
Úgy mellesleg...

Tökéletes futóidők, selymes fények, virágillat...
Persze ilyenkor vagyok képtelen kimenni.

Rápihenek.
Olyannagyon...

Ezt a nemfutásos időszakot azért nagyon jól kihasználom és tényleg próbálok feltöltődni, ha mást nem, legalább belülről.
Nagyon sok pozitív élmény ért mostanában és nagyon örülök, hogy végre saját irományaim visszaolvasása is okulásomra tud szolgálni.
Már ez is erőt ad.
Jó érzés, hogy még mindig tart ez a szerelem, még mindig vágyom futni, kint lenni, látni, hallani, szagolni...
Társaságban monnyuk nem igazán tudok magammal mit kezdeni ( ez a hvégi közös, futós összejövetelen is kiderült), de ez nem is lesz másként, ez már marad. Nem is baj...

Holnap megint Balaton.
Pár nap egyedül.

Talán megtalálom a bölcsek kövét is és magammal tudom vinni a Mátrába.

2012. április 16., hétfő

Indul/nemindul

Érvek és ellenérvek...

Ezt találtam:


Az elmúlt években csatlakoztam a miskolci futóklubhoz, ahol eleinte a válogatott tájfutó énemmel mindig az erősebbik társasághoz álltam, „mivel én kemény vagyok”… És persze mindig jól kikészültem. Aztán szépen lassan megértettem, hogy az igazi erő az ellenpólusban rejlik. Hogy tudni kell lassítani, és elfogadni a testünk jelzéseit. Mert egy futónak mindig pontosan tudnia kell, mi zajlik éppen a szervezetében és az életében, és ezeket a folyamatokat tudni kell kontrollálni, majd az előnyünkre fordítani.
(Dr. Lubinszki Mária sportpszichológus)

Hát, én nem tudom mi zajlik bennem és egyelőre ezt fordítani sem tudom sehova... 

Viszont igyekszem.

2012. április 11., szerda

Idézet

Miközben ma megint csúfosan leszerepeltem magam, a hegyeim, fáim, lankáim, virágaim előtt egyre csak ezek a gondolatok jutottak eszembe, egyre csak ez ugrott be, egész elgondolkodtatóan:

"Miért ultrázok?
Mit akarok bebizonyítani? Hogy több vagyok, mint mások? Hogy jobb vagyok? Hiszen ez nem lehetséges. Nem lehetek jobb, vagy több, mert nem lehetek értékesebb. Csabi azt mondja, Ő semmivel nem több mint a pálya mellett kapáló Paraszt csak más úton jár…

Kell-e az óra? Nehéz kérdés. Nem méri, ami fontos, és sokszor becsap. Mégis kell talán hiszen tükrözi a munkát, amit magunkban elvégeztünk. Vagy nem?

Akkor mégis miért? Mi a cél, és mi a siker?
Siker, az egyensúly, a harmónia? A siker, ha elfogadod és becsülöd önmagad és másokat. A siker az egyensúly az akaratban, a hitben, áldozatban, szenvedésben és elfogadásban?

Mi a bukás egy ilyen versenyen? Ha nem fejezed be, vagy ha üres kézzel mész tovább?

Mit mond a hegy? Mit ad? Meghallottad? Elfogadtad?"

(Az eredeti, teljes szöveg)

Lehet, hogy le kell bontsam magam az alapokig, lehet, hogy tényleg a mélységek bugyrát kell meglátni ahhoz, hogy végre építkezni tudjak.
Nem tudom.
Talán még több alázat, talán még több belátás kell.
Tényleg el kell hinni, hogy mennyit tud a test.
Tényleg meg kell becsülni és el kell fogadni.
Nem szabad sokadszorra beleesni abba a hibába, hogy ez már ment, ez múltkor jobb volt, gyorsabb volt, könnyebb volt...

Most nem az.
Most nehezebb, most hosszabb.

Saját magam gátja vagyok a saját relatív viszonyítási pontjaimmal.
Minek?
Kinek?
Magamnak?
A legszigorúbb dolog ez.
Még kifogás és menekvés sincs.

2012. április 10., kedd

Nincs új a nap alatt!

Nincs.

Csak kíváncsiságból visszaolvastam a tavaly tavaszi posztokból párat.
Rögtön csináltunk is egy jó muszakát :)...

Tavaly írtam heti beszámolót, ami elmaradt, pedig most milyen jó visszanyúlni ezekhez.
Újra rá kéne állni.

Megnézem ezt és azt kell mondjam, hogy az elmondottak tejesen ülnek futásra is. Néha mintha csak arról beszélnének.

Tehát nincs új a nap alatt.
Ennek ellenére sokszor nem tanulunk a hibákból és sokszor múltvakságban szenvedünk és tapasztalataink ellenére cselekszünk.

Végül is, ha közben jól érezzük magunkat?
Miért ne?

2012. április 9., hétfő

Bejegyzés

Be, kell, jegyezni!
Jegyezni, be kell!
Kell, hogy be jegyezzek!
Megjegyzem, hogy bejegyzem.

Nem, nem őrültem meg, vagy de...

Miközben némi ihletet, erőt és motivációt merítek, át szoktam futni szokásos (blog)köreimet.
Pár kattintás.
Kivel mi van? Ki él, ki hal?
Olyan mint egy körtelefon, de jobb is mert ha épp nem érünk rá egymásra akkor is egy-egy otthagyott üzenet, vagy bejegyzés sokszor jól jön a nehéz időkben.

Nehéz időkben.

Nem érzem mostanában mennyire nehezek az idők másoknak, csak azt veszem észre, hogy hiába kattintgatok, általában csak lejárt szavatosságú lelki muníciót találok.

Ez nem ér!

Nem ér valami értelmeset, jót, építőt elkezdeni, beetetni a nagyérdeműt, aztán abbahagyni. Nemér!

Egy kicsit itt is olyan érzésem van, mint annyiszor az életben, amikor végre megtalálom azt a terméket, ami a maga kategóriájában számomra az optimális megoldást képviseli. Hetek alatt megszűnik, nem gyártják, elfogy... Teljes bizonyossággal és tökéletes érzékkel választom ki ezeket.
Úgy látszik nem csak termékekkel és szolgáltatásokkal vagyok így...

Mire rátalálok, mire megszeretem, addigra abbahagyja, befejezi neméredkli.

Áhh, maradok magamban, aztán osztom itt magamat tovább.
Bár azért az itteni lendület sem tépi szét a határokat...

Pedig nap közben rengeteg le/megjegyezni való történik és juteszembe, csak aztán az este, meg a lustaság hálóján csak morzsák potyognak át.

Például napok óta foglalkoztat, az a gondolat, hogy valamiért, nem tudom, miért, de nagyon vonz a T100.
Mint verseny.
Mint versenyzőT.

2007-ben végigporoszkáltam a Kinizsi100-on.
Akkor létezett már T100 - az első - de még az álmaimban sem fordult meg az indulás gondolata.
2008-ban indultam, de lesérültem Dorognál.
2009-ben nemtom mi volt.
2010-ben végig áztam és irigykedtem a Pap-réten. Majd meghaltam, hogy nem lehetek közöttük, de épp meghaláson voltam.
2011-ben meg csak szimplán béna voltam és azért nem tudtam tavasszal edzeni, így maradt a Visegrádi pont.
2012-ben meg azért nem megyek, mert a Maxi-Race van túl közel a május 12-höz.

Persze, persze, rajtam múlt és az én döntésem volt és nem rossz ez így, mert azért Annecy sem egy koncentrációs tábor, de valami miatt most sokkal jobban fáj, hogy nem lehetek ott.

Két alkalommal is segítettem, úgy mint az Ultrabalatonon is, de ez az a kategória, amit jobb csinálni mint nézni...

Mindig megfogadom, hogy jövőre megyek, nem állok az asztal mögé, aztán valahogy elbaltázom. Persze az is igaz, hogy valahol mégsem akarhatom igazán, ha hagyom magam nemnevezni.

Egy kicsit az is szerepet játszik ebben a hirtelen feltörő részvételi vágyban, hogy ma még a T100 szinte hazai pálya.
Ma is ott túráztam a családdal a Szénások lábánál, tegnap is ott futottunk Piliscsaba környékén, télen sokszor mentem a Pilis-nyereghez, szóval tényleg nagyon ismerem nagy részét az útvonalnak.

Jövőre már nem lesz így.
Jövőre már vendégként jövök erre.
Bár persze ismerem majd akkor is, de azért mégis más lesz.

Mint a P85-is, ráadásul azon már négyszer megfordultam...

Igen, ez megint a szentimentalista, moralista vonal, de ez van, ilyen vagyok,ez (is) éltet...


No, most aztán jól bejegyeztem .

2012. április 4., szerda

Túlélés

Vannak konzervjellegű technikák és vannak spontán jött mentőötletek.
A és B variáns, meg ki tudja még milyen praktikák.
Az ember gyermeke nagyon el tud keseredni, én.

Ahogy írtam is. Az már gond, ha az akaróka is javításra szorul.
Aztán elolvasva ezt és ezt, kicsit más a világ.
Ez konzervtechnika.

Aztán ma, futás közben spontán kezdtem összeszedni a pozitívumokat.

Tavaly az első 3 hónapban sikerült 440 kilit összehozni, úgy, hogy fájt mindenem és 1,5ó volt a max. fájdalom nélkül.
Most van 576 és ha kicsit figyelek, akkor nem is fáj semmim. Futottam már 3-4 órákat is. Néha egész jól. Tudom, hogy ez sem sok, de az enyém :).

Tavaly március végéig 11900m szintem volt, most van már több mint 21000m. Ez ugyan távol van a tervezett 30000-től, de a lehetőségekhez képest nem rossz.

Túl vagyok a télen.
Túl vagyok a nehezén.
Nem sérültem, nem voltam beteg!!!! - évek óta először (lehet, hogy évtizedek óta?!)

Bazi ingoványos, bizonytalan és titokzatos út elején állok. Családostól. Költözünk, költözik a munkám, feladom kb. 20 én praxisát és vmi újba kezdek. Ez persze nehéz, de talán erőt adhat. Van irány, van cél.

A gyomorproblémáknak is vhol itt van a gyökere.

'Nem veszi be a gyomrom'. Szó szerint.
Lábaim meg mintha földbe gyökereznének, nem engednek elszakadni.

Ezek nagyon mélyen bennem vannak, ezt érzem és próbálom is bizonygatni, erősíteni magam, de persze a mentális állapot niná, hogy testi formát ölt.
Csak le kell fordítani a tüneteket.
Ennyi.
Nincs nagy hókusz pókusz.

Én ragaszkodó vagyok. Inkább elviselem a kis rosszat, de ne legyen változás. Inkább ragaszkodom valamihez, ami tán nem is annyira jó, csak ne kelljen változtatni.
Most pedig nagyon nem ez történik.
Minden fenekestül felfordul.
Az érvek, a ráció mellettem vannak és nagyon akarom én is érezni, hogy ez jó lesz, de a belsőm még nem enged.

Nem veszi be a gyomrom.

Nem kell erre bogyót szedni, nem kell ezt kezelni.
Meg kell emészteni...

Ma is mentem. Persze.
Nem lehet nem.
Kicsit olyan búcsúzós futások.
Ösvények, utak, erdők, tarvágások, madarak és bódító virágillat.
Ki tudja mikor futok megint erre?

Erőt adnak az emlékek, és tényleg egész jó lett.

Egy kerékpáros ért be a Csergezán-kilátón után. Állítólag már Nagykovácsitól követett, de nem ért be :))...
Beszélgettünk lefele.
Triatlonozik, ő is fut.
Beszélgetés közben megjegyezte, hogy egész jó tempót megyünk lefelé.
Majd seggre ültem, hogy 4 perceseknél beszélgetünk.
Ez azért nagyon jót tett.
A pulzusomnak is :).

Visszatérve a két idézett szösszenethez.

Kicsit elszégyellem magam, hogy min nyavalygok ennyit.
Tényleg, csak jó dolgomban affektálok.
Nem megy, meg fáradt vagyok, meg majdmeghalok...

Kelj fel és járj!!!!!!

2012. április 3., kedd

Szóhoz sem jutok

Sikerült egy nullás hetet összehozni Párizs után...

Először is a nevetséges mutatványom után olyan izomlázam lett, hogy elképzelhetetlen,
másodszor pedig a balatoni szőlőhegy láncolt oly annyira magához, hogy bár vittem magammal futócuccot, de időm/energiám nem volt a futásra. Péntek este konkrétan annyira elfáradtam, hogy a metszőollót nem tudtam összenyomni.
Pihenni monnyuk nem pihentem sokat.
Csináltam is pár rövid snittet, hogy majd egyszer jól összevágom egy munkafilmmé...
De ez már a régmúlt.
Viszont tegnap a gyönyörű, meleg napsütésben arra gondoltam, hogy milyen jó is lesz egy laza karika.
Nem volt az.
Annyira nem, hogy tényleg nagyon elkeseredtem.
Jó, hogy nem megy, jó hogy kicsit küzdő és kicsit frusztrált mostanság minden körülöttem, de tényleg kezd az akarókám elfáradni.
Jó lenne néha vmi pozitív élmény ebben a futás tárgykörben, mert halálosan sok energiát vesz el a rossz tapasztalások akarással való semlegesítése.
Szokásos.
Ólom lábak, alacsony pulzus, zihálás, majdmeghalás, a legkisebb emelkedőn is gyaloglás...
1:16 után olyan fáradt lettem, hogy alig bírtam kiszállni az autóból.
Este elájultam, ma reggel meg izomlázra ébredtem.
Komolyan kíváncsi lennék ennek az egésznek a fiziológiájára!
Mi a büdös franctól van izomlázam 12 kili/400 m szint után? 138 avg pulzussal?
Mitől?