...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2014. május 29., csütörtök

MVM

Ez kérem a Május Végi Mumus.

Két éve már megmutatta magát.
Akkor épp a Maxi-Race-re készültem, most meg épp a M115 lenne küszöbön.

Kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett.
Már-már röhejes, hogy tegnap, amikor konstatáltam, hogy elcsesztem a derekam, rögtön négy új SOS munkára kaptam felkérést.
Hetekig langyosvíz, nyugalom.
Érzem, hogy szorul a hurok és ahogy beadom a kulcsot, már szakad is a gát.

Itt ülök mozdulatlanságra ítélve és most kéne a legerősebbnek lennem.

Az az igazság, hogy én már hivatalból nem adom fel.

A T100 óta rendszeres torna, SMR henger, népi gyógyászat, népi erősítés, nemzeti öntudat, mindentbevetek... nem elég...

Valami óriásplakáton láttam egy bazi nagy szlogent, ami nekem az abszolút igazságot rejti:

'Nem a célba érés a kihívás, hanem eljutni a rajtig.'
(Vagy vmi ilyesmi.)

Égés

Komoly égés ez magam előtt is.
Ennyire töketlenül nem írni és húznihalasztani.
Ez gáz.

Annyira próbáltam megmagyarázni magamnak a talán megmagyarázhatatlan T100 betlit, hogy naponta új megoldásokat véltem felfedezni, aztán rögvest ejteni.

Nem kirobbanó formában, kicsit talán fáradtan indultam neki. A dekoncentráltságot talán az is mutatta, hogy már a Remete-szurdok tetejénél estem egy hatalmasat, pofával előre...

Annyiban volt más az idei menet a tavalyihoz képest, hogy sokkal szellősebb volt a mezőny, már a Nagy-Szénástól. Ezt betudtam annak, hogy sokkal hátrébb éreztem magam a mezőnyben. Ez az apró momentum aztán később részben végzetes is lett...

Piliscsaba határától a későbbi női győztessel kerülgettük egymást.

Úgy éreztem, hogy nagyon takarékosan és okosan, visszafogottan megyek. Ez viszont azt is jelentette, hogy érzésre egy lassított film közepében éreztem magam. Nulla haladás, szinte kirándulós hangulat, termoszparty...

Dobogókőre gond nélkül érkeztem.

Lefelé vitt a lendület, és valami furcsa érzés megint behúzott a tavaly már bejáratott guggolós helyemre. Nem kellett volna igazán, de nem lehetett kihagyni egy rózsabokorba ülés élményét...

Innen aztán tényleg nagyon laza libegés volt lefelé.

A bal forgóm kicsit éreztem, de a lájtos lejtmenet nem ütötte meg nagyon. Ez persze plusz adalék volt a 'lassú vagyok, csak tötyörészek, ménemfutok' fílinghez.

Dömösön meleg volt és jókat fürödtem. A Prédi nem volt vészes, de mire felértem azt éreztem, hogy vagy százan vannak előttem és én nem haladok és nincs ennek a tötyögésnek értelme. (Ez a hátulérzem magam onnan eredt, hogy még a rajt után, az utcákon haladva valami embertelen tömeget láttam magam előtt. A Remete-szurdoktól meg azt éreztem, hogy szinte nem előzök meg senkit, tehát az a sok ember mind előttem van...)

Lefelé a Kisrigó felé teljesen beállt a bal forgóm. Többször meg kellett álljak masszírozni. Tökéletesen futható részek maradtak ki, alig haladtam.
Szörnyű volt, hogy senki nem előzött meg.
Annyira a mezőny végén éreztem magam, hogy már csak a záróbuszt vártam magam mögött.
Tényleg hihetetlen most ezt leírni, de szörnyű volt, hogy előzőleg jó formában lévőnek éreztem magam, ott, akkor meg sokkolt, hogy mennyire nudli vagyok.

Lefelé menetben folyamatosan hullámzott a 'feladjam-ne adjam' játék. Ha sikerült pár tíz métert futnom, akkor minden klappolt, ha fájt, húzott és masszírgáltam magam félreállva, akkor meg minden fekete volt.

Találkoztam Pész Attilával és próbáltam belőle kicsikarni egy állapotomról szóló szakvéleményt, de persze nem tudott sok okossággal szolgálni. Én meg továbbálltam a kételyeimmel.

És fájt és nem ment.

Mint utólag visszanéztem a Kisrigóba percre pontosan a tavalyi időmmel érkeztem. Testileg teljesen jó állapotban, nulla fáradtsággal, energetikailag jól, csak épp az a plusz hiányzott, ami egy ilyen versenyhez még kell.

Feladtam, de most sem gondolom, hogy másként csinálnám.
Fájt és tényleg rossz volt a bal forgóm. Tavaly csak húszon kilit kellett vele megtegyek, most a fele még hátravolt. Ehhez társult az a tehetetlen, töketlen, lúzer érzési is...

Az már más kérdés, hogy miért fájt!

Ami akkor, ott egyértelmű fájdalom volt, az bőven lehet(ett) egy mentális blokk. Valahol testet kellett öltsön és volt neki helye.

Abszolút gyengeségre vall, hogy engedtem magam azzal foglalkozni, hogy mennyire nem megy. Belülről 'tűnhet úgy'.
És?
Azt bizony tudni kell, hogy belülről sok minden tűnhet másként.
Érdektelen.
Futni kell és élvezni a természetet.

Ezt nem tudtam?
Égés.

2014. május 9., péntek

Nem szőrözök

Vagyis de.

Tegnap ültem a kádban és borotváltam a térdem.
Asszem ennél nincs lejjebb...

Két hete volt egy próba jobbos térdtépelésem és akkor nagyon bejött.
Azt beszéltük Zsuzsával, a masszőrrel, hogy esetleg T100-ra beragasztja mindkettőt.
Vívódtam rajta, hogy kell-e...

Az első ragasztáskor elővett egy bazi nyírógépet és körbenyírta - jó rátartással :) - a térdkalácsom környékét. Mer ugye szőrre nem tapad a tép.
Lehet, hogy jó masszőr, de pocsék borbély, így a ragasztás nem tartott sokáig.
Megfogadtam, hogy ha arra kerül a sor, akkor kézbe veszem a dolgot.

No, így kerültem a kád szélére.
Rendesen össze is kaszaboltam magam, legalábbis mintha pengéken térdepeltem volna egy ideig.

Viszont frankón nézek ki.
Szőrös láb, két csupasz folttal a térdeim körül.
Amíg rajta van a ragacs, addig hagyján...

Tegnap beragasztotta mindkettőt, szép kékkel, mert az megy a nadrágomhoz.
Á nem, ez vicc.
De tényleg kék.


Ettől olyanjóleszek.

Mindegy is mi lesz, az biztos, hogy erre fogom.

2014. május 5., hétfő

Kezdődik

Ja, kezdődik az ilyenkor szokásos mantragyár...

Ez az igazi harc.
Maga a verseny smafu.
Lejátszott meccs, utózönge, afterparti...

Van a teljesen logikus, kőkemény érvekkel operáló, precíz és kíméletlen ÉN. Megingathatatlan, hisz tényekkel operál. A tények meg olyan makacs dolgok tudnak lenni...

Aztán persze a másik ÉN az emóciók, belső hangok, érzések alapján próbál vagy épp elbizonytalanítani, vagy épp megerősíteni.

És az egészben pont ez a szép. Pont az, hogy egy-egy verseny nem 5, 10, 20 órán át tart. Már előtte elkezdődik és még tart utána jó pár napig, sőt, akár hetekig, hónapokig.

Leírni persze épp csak az aktuálist állást tudom, de ez nem sokat számít mert az eredmény percről percre változik. Itt kérem minden játszik. Időjárás, felkelés, lefekvés, lélegzés, evés, ivás, emésztés, gondolatok, hangulatok. Azért szép a dolog, mert ez a móka teljes embert kíván, itt minden és mindenki játszik.

Mer, most mi van pölö.

Racionálisan értékelve a helyzetet azt kell mondjam, hogy baromi bizakodó és nyugodt lehetek. Habár a tél nem volt frenetikus, de azért sem betegség, sem komolyabb sérülés nem hátráltatott. A március csúcsszuper volt, az április sem volt rossz bár baromi rendszertelen és hektikus lett. Egy kis jobb térdfájás próbálta cincálni az idegrendszerem, de egyelőre úgy látszik, hogy nyerésre állok. Volt már idén egy terepmaratonom, két ötvenesem és egy Mátrabérc telesítésem jóérzésű PB-vel. Harmincasok is akadnak, félmarcsikból meg néha hetente több is összejött.

Irracionálisan nézve viszont szinte ólomsúlyként teper le egy százas gondolata. Jó-jó egy ötvenes, de még egy kör belőle... Ráadásul milyen idő lesz abból?!
Idő?
Időjárás.
Ahogy most kinéz, sajnos meleg lesz. Baromi meleg. A közelmúlt esői és a hirtelen beköszöntő meleg elég fincsi kis egyveleget fognak alkotni. No, ez pont a gyengém.
Tudok majd enni? Inni? Megemésztem?
Elfogyok... már a gondolattól is.
Mi lesz a térdemmel?  Futottam pár napot leragasztott jobb térddel. Jobb volt. Elvileg csütörtökön megyek is, hogy mindkettőt összetákoljuk a versenyre, de kell ez? Jó ez? Van értelme?

Aztán a másik percben mindez gyerekjátéknak tűnik. A nagy feladat az, hogy a kérdéses időben pont a pozitív gondolatokat erősítsük a negatívok terhére.
Ez is egy játék.
Ez is egy feladat.
Mit sem ér a sok edzés ilyen muníció nélkül...

Külön sakkozás, hogy mit vigyek. Legszívesebben a kötelezőkön kívül nem sokat cipelnék. Ha minden jól megy, akkor a saját tervezésű batyum is összeáll addigra, de nem lesz időm, hogy kipróbáljam. Vigyem? Rögtön élesben?

A kajakérdés külön fejezet.
Még mindig...
Az ötveneseken a kóla-datolya duó jól működött, de mi lesz ötvenen túl?
Tényleg.

Mi lesz ötvenen túl?

2014. május 2., péntek

Lehet, hogy mégsem erősít...?

Zavar a zűrben!

A hétfői körözés után ugyan meg nem fáztam, de valami egész furcsán elromlott bennem.
Totális kedvtelenség, fáradtság, nulla motiváció.
Szerdán még ugyan rávettem magam az átöltözésre, de végül kis téblábolás után mégsem mentem el futni. Ilyen sem volt még soha.
Annyira nem volt kedvem, hogy szinte megijedtem már magamtól.
A négynapnyi hosszított hétvége minden perce be van osztva, ez sem teccik annyira, de ennyi rokon és gyerek mellett ez vhol természetes is. Csak most pont nem a pihenésről és töltődésről bír szólni ez a pár nap.
A mai reggelt is még úgy terveztem tegnap, hogy reggel megpróbálok elmenni legalább egy rövid körre. Ehhez képest úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Az ágyból alig bírtam kikászálódni, nemhogy futni...
Holnaphoz egy hétre T100.
Tegnap kicsit fociztunk az uszis srácokkal.
Nyomtam 5*15m-t.
Elég volt.
Bőven...