...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2014. május 29., csütörtök

Égés

Komoly égés ez magam előtt is.
Ennyire töketlenül nem írni és húznihalasztani.
Ez gáz.

Annyira próbáltam megmagyarázni magamnak a talán megmagyarázhatatlan T100 betlit, hogy naponta új megoldásokat véltem felfedezni, aztán rögvest ejteni.

Nem kirobbanó formában, kicsit talán fáradtan indultam neki. A dekoncentráltságot talán az is mutatta, hogy már a Remete-szurdok tetejénél estem egy hatalmasat, pofával előre...

Annyiban volt más az idei menet a tavalyihoz képest, hogy sokkal szellősebb volt a mezőny, már a Nagy-Szénástól. Ezt betudtam annak, hogy sokkal hátrébb éreztem magam a mezőnyben. Ez az apró momentum aztán később részben végzetes is lett...

Piliscsaba határától a későbbi női győztessel kerülgettük egymást.

Úgy éreztem, hogy nagyon takarékosan és okosan, visszafogottan megyek. Ez viszont azt is jelentette, hogy érzésre egy lassított film közepében éreztem magam. Nulla haladás, szinte kirándulós hangulat, termoszparty...

Dobogókőre gond nélkül érkeztem.

Lefelé vitt a lendület, és valami furcsa érzés megint behúzott a tavaly már bejáratott guggolós helyemre. Nem kellett volna igazán, de nem lehetett kihagyni egy rózsabokorba ülés élményét...

Innen aztán tényleg nagyon laza libegés volt lefelé.

A bal forgóm kicsit éreztem, de a lájtos lejtmenet nem ütötte meg nagyon. Ez persze plusz adalék volt a 'lassú vagyok, csak tötyörészek, ménemfutok' fílinghez.

Dömösön meleg volt és jókat fürödtem. A Prédi nem volt vészes, de mire felértem azt éreztem, hogy vagy százan vannak előttem és én nem haladok és nincs ennek a tötyögésnek értelme. (Ez a hátulérzem magam onnan eredt, hogy még a rajt után, az utcákon haladva valami embertelen tömeget láttam magam előtt. A Remete-szurdoktól meg azt éreztem, hogy szinte nem előzök meg senkit, tehát az a sok ember mind előttem van...)

Lefelé a Kisrigó felé teljesen beállt a bal forgóm. Többször meg kellett álljak masszírozni. Tökéletesen futható részek maradtak ki, alig haladtam.
Szörnyű volt, hogy senki nem előzött meg.
Annyira a mezőny végén éreztem magam, hogy már csak a záróbuszt vártam magam mögött.
Tényleg hihetetlen most ezt leírni, de szörnyű volt, hogy előzőleg jó formában lévőnek éreztem magam, ott, akkor meg sokkolt, hogy mennyire nudli vagyok.

Lefelé menetben folyamatosan hullámzott a 'feladjam-ne adjam' játék. Ha sikerült pár tíz métert futnom, akkor minden klappolt, ha fájt, húzott és masszírgáltam magam félreállva, akkor meg minden fekete volt.

Találkoztam Pész Attilával és próbáltam belőle kicsikarni egy állapotomról szóló szakvéleményt, de persze nem tudott sok okossággal szolgálni. Én meg továbbálltam a kételyeimmel.

És fájt és nem ment.

Mint utólag visszanéztem a Kisrigóba percre pontosan a tavalyi időmmel érkeztem. Testileg teljesen jó állapotban, nulla fáradtsággal, energetikailag jól, csak épp az a plusz hiányzott, ami egy ilyen versenyhez még kell.

Feladtam, de most sem gondolom, hogy másként csinálnám.
Fájt és tényleg rossz volt a bal forgóm. Tavaly csak húszon kilit kellett vele megtegyek, most a fele még hátravolt. Ehhez társult az a tehetetlen, töketlen, lúzer érzési is...

Az már más kérdés, hogy miért fájt!

Ami akkor, ott egyértelmű fájdalom volt, az bőven lehet(ett) egy mentális blokk. Valahol testet kellett öltsön és volt neki helye.

Abszolút gyengeségre vall, hogy engedtem magam azzal foglalkozni, hogy mennyire nem megy. Belülről 'tűnhet úgy'.
És?
Azt bizony tudni kell, hogy belülről sok minden tűnhet másként.
Érdektelen.
Futni kell és élvezni a természetet.

Ezt nem tudtam?
Égés.

1 megjegyzés:

  1. na, végre egy kis iromány. kösz, hogy leírtad, kíváncsi voltam már rá.. ezek mindig segítenek, hogy továbblépjünk. hajráf!

    VálaszTörlés