"...soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk." (K.B.)

2011. szeptember 29., csütörtök

Downhill

Megvolt a HOKA első bevetése.

Ez egy igazi downhill cipő.
Felfelé sem rossz, de lefelé nagyon brutál. Észen kell lenni, mert az ember elengedi a lovakat és gyorsan szétcsaphatja a combjait.
Kis, órás körömön olyan PB-t mentem, hogy a fülem is kettéállt.
Szóval jó volt.
Van egy-két varrás belül, amikkel még barátkoznia kell a lábamnak, de nem reménytelen az eset.

Ennek ellenére azért biztos maradok a fapados cipőimnél is, mert kell, hogy az ember a 'földön járjon'...

Napi penzumként a TDG beszámolót írom és a hozzá kapcsolódó videókat szerkesztgetem. Fura átélni újra és újra ezt a 10 napot. Tudom, hogy olyan élmény, ami nem sokszor adatik meg az ember életében. Próbálom is minél jobban magamba égetni, minél nagyobb részét.

Holnap Spari. Huhhh...
Valahogy egyre közelebb kerül hozzám, már talán nem is érzem olyan mérhetetlenül elérhetetlennek.
No, semmi meggondolatlanság!

Csak egy kis apró repedés a terepfutás gránittömbjén:)))

2011. szeptember 28., szerda

Alkotmány

Húúúúúúúúúúúúúúúúúúú ezt már le akartam nagyon írni, ide, nagyon...

Az olaszországi út előtti délután volt még egy tervleadásom. Épp várakoztam az önkormányzati irodán, mikor is kezem be akad új Alkotmányunk.

Csilivili nemzeti színű szalag, keménykötés miazmás...


Beleolvasgattam és néhány okossággal lettem gazdagabb.
Pl. szégyen szemre most, 40 év után tudtam meg, hogy mit is jelöl a piros-fehér-zöld szín a nemzeti lobogón.
Mit is?
Piros - erő
Fehér - hit
Zöld - remény

Első olvasásra nem is tűnt rossznak...
Aztán kicsi elgondolkodtam és a következő napok jutottak eszembe. Tudom-e, tudnám-e ezt útravaló gyanánt magammal vinni?
Nem.
Egész pontosan nem elég ez.

Számomra aki hisz, az remél és aki remél, az többnyire hisz.
De ez nem is fontos.

Erős vagyok, és hiszem, remélem, hogy célt érek.
Elég ez?
Nem.

AKARAT! Ez kell. AKARNI KELL!

A sültgalamb nem fog a szánkba repülni hiába vagyunk erősek és hiába papi gúnyában esdeklünk.
Talpra Magyar!

Hajrá Spartathlonos magyar csapat!!!!!!

2011. szeptember 26., hétfő

Heti jeles

Azt kell mondjam, hogy régóta várt hetet hagytam magam mögött!

Nem, nem a fogászatot vártam ennyire :))...

A futást...
Az olaszországi szupport nagyon mennyei volt, de nem sok kocorászással telt. Így összejött 10 futásmentes nap. A héten volt időm, kedvem, energiám pótolni. Nagyon jó volt.
Mondjuk a 11 hónapja várt szeptember is teljes valójában beköszöntött, így nem lehet okom panaszra.

A számok is jókat mutatnak, szóval töretlen optimizmus hajt előre, hátha lesz még idén normálisan teljesített versenyem.
Most egyelőre a P85 néz ki ilyennek, de hosszú még az év.

Hogy mentális felkészülés is legyen, a hét végére ott a Spari!!!!

Közben minden nap foglalkozom egy kicsit a TDG beszámoló írásával is, de nem egyszerű filmet válogatni/vágni/feltölteni és írni egyszerre.
Nem is igazán tudom, hogy képzeltem ezt odakint? Biztos nem ennyire cizelláltan...



A mai fogászat egy kicsit azért megzakkantott, de remélem holnap tudok edzeni. Minden esetre papírforma szerint sokkal jobban kéne fájjon, meg kéne dagadjon, meg ilyenek.
De mégsem...

Azért legalább van látszatja az edzéseknek és erőnlétnek...

2011. szeptember 22., csütörtök

HOKA

És igen.
Én is...
Az első reakcióm az volt, hogy lehet, hogy jó, de ezt én nem veszem fel. Sárga, bilikék, fehér színek, holdkompos talp. Na neeeem, ezt azért mégsem...

Az olasz kaland előtt Futótársam vett magának egy rég áhított HOKA-t.
Feketét.

Felpróbáltam és bár nekem általában 1/2 számmal nagyobb kell a cipőkből mint neki, meglepődve tapasztaltam, hogy ebből az US 12,5-es is jó.
Ebben a színösszeállításban nem is volt elviselhetetlen. A fekete slankít, vagy mi...
A 155 EUR-os árat 139-re alkudtuk, de ez még a kedvezményes váltással is 37530 HUF. Ennyit én nem tudok/akarok adni egy cipőért.

Ennyiben is maradtunk.

Aztán hazaérkezésünkkor derült ki, hogy akarom, nem akarom, nekem lesz ilyen, mivelhogy kaptam egyet. 10 napos fizetett nyaralásért, élményfürdőért és pihenésért még jár ez is...
Azóta is nehezen békélek meg a gondolattal...

Ilyen:
Batár persze, ekkora méretben mi nem az...

Ami meglepő, hogy csak 394 g/db! Az újonnan befogott Wings 2-m 458 g/db!!!!
Ez ugye egyből 128g spórolás.
Azért ez bazisok.
Nem mintha számítana, de azért jó leírni :).

Volt olyan kellemetlen, nyirkos, vizes, köves szakasz, ahol én három, emberes zakóval jöttem le, futótársam meg meg sem csúszott. Ebben persze benne lehet, hogy én fickósabban mozogtam ő meg inkább csak tipegni bírt, de azért megemlítem, mint jelenséget. Remélem később majd beigazolódik a pozitív gyanú...

A talpa pedig nem egy hardcore mitázatú darab, mégis:

Csillapítása elég extrém, ezt talán kár is mondani, hisz a látvány magáért beszél:

Egyelőre nem vitt rá a lélek, hogy élesben is kipróbáljam, a lelkemnek még szoknia kell a látványt :).
Szobában kényelmes, szellős, pihe-puha.
A csillapítása végett a boka, térd védve van, számomra csak az a kérdés, hogy az alsóbb ízületekről levett terhelést, nem a csípő, medence, gerinc kapja-e meg?!

Ezek a túlcsillapított cipők kicsit olyanok, hogy a legbénábbak is tudnak benne futni, csak épp nem biztos, hogy jó ez nekik.
Mármint nekem.
Ha fáj megállok és pihenek.
Ha nem fáj, mert megvédi a cipő, akkor nem állok meg, s talán ez nem épp jó hosszú távon. Egy nagyobb ízület, többet bír, de attól még kopik...

Titkon talán azt remélem, hogy beválik, s ha igen, akkor az aszfaltos szenvedések is elmúlnak és nyílik egy kiskapu.
De mifelé is?

2011. szeptember 21., szerda

Éjjel

Éjjel két óra.

Az Aosta-völgy kis mellékágában vagyok, egy pirinyó falu szélén.

Futótársamért indulok, aki feltehetőleg elég rossz bőrben halad felém, nagyon várja segítségemet.

Hideg van.
Egész pontosan nincs is nagyon, csak én vagyok meglehetősen fáradt. Inkább aludnék, de most nem pihenni jöttem. Nekem dolgom van, nekem itt küldetésem van. Segítenem kell.

Felöltözöm és egy kis üveg vizet, videó kamerát veszek a kezembe. Sose lehet tudni, ugye. Ha jó kép nem is, de hangfelvétel még készülhet menet közben...

Elindulok.

Először a házak közötti aszfaltos utcán, majd kövezett kis utcácskákon haladok felfele. Néhol kifejezetten meredek.
Kis közökben, falusi csapásokon haladok. A versenyt jelző kis sárga zászlócskák irányítják utamat, bár visszafelé néha nem egyértelműek a jelek.

Az égbolt tiszta, a telihold magasan ragyog felettem. Éles árnyékom követ, nem vagyok egyedül. Lekapcsolom a fejlámpám mert annyira ridegnek és idegennek érzem a fényét.

Csend van.
Néma csend.

Vagyis dehogy, a csend csak bennem van, a szűk völgy mélyén bővizű patak folyik. Tompa morajlása mindenhova eljut. Hozzám is, de ennek ellenére teljes csendet érzékelek.

Egyedül vagyok, körülöttem egy lélek sem mozdul.
Vagyis dehogy. A házak mélyén emberek alszanak. Egy népes mezőnyű verseny útvonalán járok, bármikor találkozhatok valakivel. Ennek ellenére teljes a magányom.

A hold olyan erősen világít, hogy jól olvasható órámon a 2:15-ös időt.

Egyenletesen haladok.
Érzem, hogy ez az út már évszázadok óta járt, használt lehet. Éles kis kavicsokból, nagyobb görgeteg kövekből rakták ki, tán több száz éve.
Mellettem a mélyben a patak, a mederben autó nagyságú lekerekített kövek. Felduzzadt tavacskák, kis csobogók, vízesések. A holdfény a mogyoróbokrok között sejtelmesen világítja meg a látványt. Másik oldalamon alacsony, mohás kövekből rótt támfalacska. Mögötte hátsó kertek, gazdasági udvarok, vagy épp kaszálók, konyhakertek sora.

Miközben egyre feljebb haladok szinte átélem azt, ami ezen az úton valamikor is megtörténhetett.

Hógolyózó fiúkat látok, akik az iskola végeztével az úton hazafelé megállnak egy kis játékra. Itt mellettem vannak, áthaladok közöttük.

Öregember hajt egy szamarat. Rekkenő hőségben, nyár derekán. A szamár nehezen kapaszkodik a köves úton. Megállnak és egy koros fa árnyékában keresnek menedéket.


A patakban fiatalok ugrálnak. Önfeledten fürdőznek. Végre megérkezett a nyár és nincs más dolguk, minthogy élvezzék az életet.


Ősz van. Színes falevelek között halad nagypapa és unokája. Lassan mennek, néha egy-egy szót váltanak. A kisfiú inkább a patak felé menne, az öreg inkább leülne pihenni. Nem tehetik, vasárnapi ebédre tartanak, nem késhetnek.

Ilyenek jutnak eszembe és szinte magam előtt látom a kis történeteket. Annyira élő és annyira időtlen a környezet amiben haladok, hogy szinte bármikor lehetek.

A körülöttem lévő hegyek, a hatalmas, víz koptatta kövek, a patak, az ösvény, az épületek mind-mind időtlenségbe merevítenek.

Nem is kell lélegezzek, nem is kell gyalogoljak, mert annyira beszippant ez az időtlen érzés.

Így haladok futótársam felé.
Egy ház udvarán megyek épp át. Az asztal és székek között visz az út. Az asztalon még az ottfelejtett játékokat is látom, mintha az imént keltek volna fel a háziak. Gondosan letakart áfonyaültetvény, kis ciszternák sora.

Nem hiszem el.

Én.
Itt.
Egyedül.

2011. szeptember 4., vasárnap

Futás is van ám

nem csak szomorkodás!!!!

A héten olyan kedves invitálást kaptam pár Spartathlon-ra készülődő futótól, hogy félretéve aszfaltfóbiámat, péntek éjjeli Tata-Bp.edzésük, Tarjántól-Perbálig tartó szakaszára csatlakoztam hozzájuk.

Komolyan mondom, ha ez a Spari éjjeli dolog lenne, akkor még el is gondolkoznék rajta :)))...

Nagyon jó volt!

Az elején nagyon furcsa volt a visszafogott tempó, de egy fél óra alatt ráéreztem én is. Éjjel, csönd, tökéletes futóidő... Nagyon furcsa volt nem állandóan a lábam elé bámulni. Még nézelődni is lehetett volna, ha láttam volna valamit a körülöttünk lévő tájból...
Futottam már erre, csak épp ellenkező irányban. Tavaly kora tavasszal.

Nagyon féltem, hogy valami megint közbe jön, de nem. Csak másnap éreztem az achilleszem. Ropogott és kerregett megint, de most a bal lábam. Ott még nem volt ilyen...
A családi kirándulást így elég szelídre vettem és a ma reggelre tervezett börzsönyi szaladásból sem lett semmi. Remélem pár nap alatt helyre jön, mert az Alpokba nem szeretnék sérülten kimenni.

A kintiekhez összedobtam ezt, hogy legyen hova irkálnom majd kintről.
Az UTMB óta eltelt pár nap index fórumos megnyilvánulásai egyértelművé tették, hogy oda nem fogok feltenni semmit.
Ugyan akkor meg a többség megérdemelné, hogy kapjanak híreket.
De miért is?
Miért olyan evidencia, hogy nekem bárhol is be kellene számolnom, vagy bárkit is tudósítanom kéne?!
Bár tudom, hogy Fridit nagyon segítené az itthon maradottak szurkolása.
Szóval megint reménytelen a dolog...

Kis magyar...

1.

Semmi sem változott az elmúlt esztendőkben ezen a környéken. Semmi.
Tűz az augusztusi nap.
Rekkenő a hőség.
Az aszfalt út mentén hepehupás, murvás sáv. Néhol szemét és cigarettacsikkek hada.
Az út egyik oldalán építkezés, az ezzel járó kosszal és lehangoló lepukkantsággal.
A másik oldalon a kései nyár minden nyomát magán viselő, elhanyagolt kemping. Rozzant drótfonatos kerítése hiányos, néhol foltozott.
Az utca végén a Balaton kék csíkja tűnik fel.
A levegő poros, a ritkán elhaladó autók fojtogató szmogfelhőt hagynak maguk után.
Talán, mintha kabócák ciripelnének és egy rossz balkáni roncsfilm díszletei között érezné magát az ember.

De mégis.
Valami megváltozott.

Az út szélén egy erősen elhasznált műbőr szék álldogál.
Alatta egy felbontatlan üveg vörösbor.
A széktől nem messze egy borotválatlan, hiányos fogú és öltözetű ember topog. Kezében zsebszámológép.


Fotózni kellene.
Meg kellene örökíteni ezt a valószínűtlen pillanatot, hisz 2011-et írunk.
Az Európai Unió területén járunk.
Egy papíron civilizált országban.
A változás korát éljük.

Ennek a bizonyítéka a tábla is:


Fizető parkoló.

2.
Ma jöttünk haza Nagybörzsönyből.
Családi program volt.
Évek óta az óvodával megyünk közös 1-2 napos kirándulásra a környékre. Eddig Kemencén szálltunk, most az itteni Ifjúsági szállóra esett a választás.
Elég foglalt a hely, alig találni szabad helyet a naptárjukban.

Lehangoló.

Gyerekek számára használhatatlan, néhol veszélyes játékok.
Padokból kiálló szögek, földből kikandikáló vasdarabok.
Igénytelen, rosszul kivitelezett burkolatok, járdák, lépcsők.
Tákolt épületek, festéssel egyben tartott szobák.
A zuhanyrózsák 2,5m magasan, nehogy egy gyerek le tudjon tussolni alattuk.
A gyep helyén lévő kaszált gyomtársulásra pár autó hajthatott mikor még sár volt, így olyan buckás volt a terület, hogy semmilyen mozgásos játékra nem volt alkalmas.
A külső környezet poros és koszos.

Rémisztőleg ható környezet.
Ifjusági Tábor.
Bravó!
Neveljük az ifjúságot...

Nem lehet nem jobban csinálni...

3.
Nagybörzsönyben érdemes egy sétát tenni. Tettünk is.
Megtaláltuk ezt a kis lakot is.
Már régóta tervezem, hogy meglátogatom. Legutóbbi futásomkor majdnem be is csábultam.
Most családostul mentünk.
A bolt és a kávézó rendben is volt. A WC külön csillagos 5-öst érdemel! A régi, nyitott tűztérben helyezték el, nagyon szellemes kialakítással.
Csodás.
Ez is.
Lehet nézelődni és meg lehet nézni az 'üzemet' is.
Gondoltuk, hogy bekukkantunk oda is. Először az alkalmazottként dolgozó eladó mesélt, majd megjött az idő közben fel-fel tűnő gazda is.

Az első kérdésemre majdnem lehülyézett, aztán csak simán prosztó volt.

Olyan kontraszt volt az eredeti ötletű családi vállalkozás és az élőben megjelenő tulaj házaspár között, hogy majd seggre ültem. Kövér vadkan. Még röfögött is...

Ismételten arra az elhatározásra jutottam, hogy nincs olyan kétkezi tevékenység, amiből ne lehetne itthon megélni.
Olyan fokú a butaság, prosztóság ebben az országban, hogy minimális erőfeszítéssel is nagyságrendekkel lehet az átlag fölött teljesíteni.

Leköltözünk vidékre.
Nem 100, csak 20 féle lekvárt főzünk, 5 féle szörpöt gyártunk. Ha e mellett nem vagyunk ultrabunkók, akkor már olyan előnyünk van, hogy mienk a világ!

Elszomorító...