Éjjel

Éjjel két óra.

Az Aosta-völgy kis mellékágában vagyok, egy pirinyó falu szélén.

Futótársamért indulok, aki feltehetőleg elég rossz bőrben halad felém, nagyon várja segítségemet.

Hideg van.
Egész pontosan nincs is nagyon, csak én vagyok meglehetősen fáradt. Inkább aludnék, de most nem pihenni jöttem. Nekem dolgom van, nekem itt küldetésem van. Segítenem kell.

Felöltözöm és egy kis üveg vizet, videó kamerát veszek a kezembe. Sose lehet tudni, ugye. Ha jó kép nem is, de hangfelvétel még készülhet menet közben...

Elindulok.

Először a házak közötti aszfaltos utcán, majd kövezett kis utcácskákon haladok felfele. Néhol kifejezetten meredek.
Kis közökben, falusi csapásokon haladok. A versenyt jelző kis sárga zászlócskák irányítják utamat, bár visszafelé néha nem egyértelműek a jelek.

Az égbolt tiszta, a telihold magasan ragyog felettem. Éles árnyékom követ, nem vagyok egyedül. Lekapcsolom a fejlámpám mert annyira ridegnek és idegennek érzem a fényét.

Csend van.
Néma csend.

Vagyis dehogy, a csend csak bennem van, a szűk völgy mélyén bővizű patak folyik. Tompa morajlása mindenhova eljut. Hozzám is, de ennek ellenére teljes csendet érzékelek.

Egyedül vagyok, körülöttem egy lélek sem mozdul.
Vagyis dehogy. A házak mélyén emberek alszanak. Egy népes mezőnyű verseny útvonalán járok, bármikor találkozhatok valakivel. Ennek ellenére teljes a magányom.

A hold olyan erősen világít, hogy jól olvasható órámon a 2:15-ös időt.

Egyenletesen haladok.
Érzem, hogy ez az út már évszázadok óta járt, használt lehet. Éles kis kavicsokból, nagyobb görgeteg kövekből rakták ki, tán több száz éve.
Mellettem a mélyben a patak, a mederben autó nagyságú lekerekített kövek. Felduzzadt tavacskák, kis csobogók, vízesések. A holdfény a mogyoróbokrok között sejtelmesen világítja meg a látványt. Másik oldalamon alacsony, mohás kövekből rótt támfalacska. Mögötte hátsó kertek, gazdasági udvarok, vagy épp kaszálók, konyhakertek sora.

Miközben egyre feljebb haladok szinte átélem azt, ami ezen az úton valamikor is megtörténhetett.

Hógolyózó fiúkat látok, akik az iskola végeztével az úton hazafelé megállnak egy kis játékra. Itt mellettem vannak, áthaladok közöttük.

Öregember hajt egy szamarat. Rekkenő hőségben, nyár derekán. A szamár nehezen kapaszkodik a köves úton. Megállnak és egy koros fa árnyékában keresnek menedéket.


A patakban fiatalok ugrálnak. Önfeledten fürdőznek. Végre megérkezett a nyár és nincs más dolguk, minthogy élvezzék az életet.


Ősz van. Színes falevelek között halad nagypapa és unokája. Lassan mennek, néha egy-egy szót váltanak. A kisfiú inkább a patak felé menne, az öreg inkább leülne pihenni. Nem tehetik, vasárnapi ebédre tartanak, nem késhetnek.

Ilyenek jutnak eszembe és szinte magam előtt látom a kis történeteket. Annyira élő és annyira időtlen a környezet amiben haladok, hogy szinte bármikor lehetek.

A körülöttem lévő hegyek, a hatalmas, víz koptatta kövek, a patak, az ösvény, az épületek mind-mind időtlenségbe merevítenek.

Nem is kell lélegezzek, nem is kell gyalogoljak, mert annyira beszippant ez az időtlen érzés.

Így haladok futótársam felé.
Egy ház udvarán megyek épp át. Az asztal és székek között visz az út. Az asztalon még az ottfelejtett játékokat is látom, mintha az imént keltek volna fel a háziak. Gondosan letakart áfonyaültetvény, kis ciszternák sora.

Nem hiszem el.

Én.
Itt.
Egyedül.