...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2010. április 21., szerda

Egyelőre ami biztos,

hogy bár lehet, hogy acélos vagyok, de már nem csak képletesen mondhatom, hogy 'nincs egy vasam sem'. Annyi már bizonyos a leleteimből, hogy bőven a minimum szint alatt van a vérem vas értéke. Futás helyett marad a vasszög szopogatás. Ez szopás...

2010. április 19., hétfő

Asszem eljött az idő,

hogy tiszteletemet tegyem egy dokinál...

A múlt hét sem az ösvényszaggatás jegyében telt, de a vasárnapi 2ó lassú, beszélgetős kocorászás annyira megviselt, hogy jobban mint a CCC. Mozdulni alig bírtam utána. Egész nap próbáltam összeszedni magam, és inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Szóval ma elmegyek legalább csapoljanak belőlem egy kis vöröset, hátha mutat valamit. Ez nem megy, nem mehet így tovább, csak hálni jár belém, de azt is alig...

A hétvégi MB részvételem, pedig szinte teljesen kizárt :((((.

2010. április 14., szerda

Tán megmaradok...

...igen, úgy néz ki a dolog.

Hétvégén volt egy kétórás, nagyon lötyögős közösségi kocorászás. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felhőtlenül élveztem. Még ez a gyökkettes tempó is megviselt.

Hétfő, kedd pihi mert igencsak szarul voltam.
Ez azt jelenti, hogy a minimális létezéshez szükséges mozdulatok is megerőltetők voltak. Felkelés, szöszölés, gyerekeket fuvarozni, kimenni az autóhoz, bejönni az autótól, nézni hogy zuhog az eső, meg ilyenek.

Ma bepróbálkozott a nap is, így én is magamra rántottam a futótopánt. Jó volt no. 14K/400m majd 1,5ó. Nem volt öldöklő tempó, viszont bazi nagy sár az igen. Néhol megálltam kis árkokat kaparászni, hogy gyorsabban lefolyjon a víz az erdei útról. Közben élveztem, hogy enyhe idő van, hogy langyos virágillat libben és egyik illatfelhőből a másikba suhanok. Kökény, vadcseresznye, som, korai juhar, szilva és megannyi kis erdei biszbasz bontogatja virágait. A rügyekből már visszavonhatatlanul bomlanak az üde, zöld levelek. Minden azt harsogja, hogy TÚLÉLTÜK! Igen, túléltük a telet. A madarak is annyira el vannak telve ezzel az érzéssel, hogy reggelente fülsiketítő trillájuk ébreszt.

Szóval nem lehet nem túlélni, nem lehet nem felállni, nem lehet nem futni...

2010. április 7., szerda

Kaszás +

Nem sokat...
Tegnap még csak-csak, de ma megint hulla voltam. Teljes KO.

Lehet, hogy csak vmi belső ellenállás ez, ami a közelgő megmérettetések elkerülését szolgálja? Nem tudom, lehet. Minden esetre ma nem tudtam 2ó-t lazán, egyben lefutni. Szúrt az oldalam (soha nem szokott), nem volt erőm és kikészültem, mintha most futottam volna először ennyit egyben.

Közben közeleg a rég várt Mátrabérc és én egyre gyatrább vagyok. Komolyan ennyire becsinálnék önmagam esetleges kudarcától? Már a Vértesben is ezért nem ment? Ezért szoktam már nyár közepén hasonlókat érezni, ahogy jönnének a fontos futások?

Ezt pedig fejben kell elintézni. Nekem. Egyedül.

Milyen szép is ez a futás, hogy ilyen feladatokat ad...

2010. április 5., hétfő

A Kaszás

Pénteken megérkezett kedves, rég nem látott, de kellően utálatos vendégem a Nagy Kaszás. Nem mondom, hogy nem hagytam volna ki ezt a vizitet, de néha menetrend szerűen meg kell ejteni ezt a szeánszot...

Szóval már az első futólépések megtételekor éreztem, hogy nem lesz egy fickós menet, de amikor a 3x6p-es LT körüli akcióba kezdtem volna rögtön szembesültem azzal, hogy valami nagyon nem megy. És nem is. Kb. 3p-et nyomtam gyökkettővel, aztán visszafordultam egy kis laza kocogásra. Már maga a laza futómozgás fenntartása is nehézkes volt, nemhogy résztávozás...
Visszafelé a kiszemelt lejtőn gyalog is nehéz volt feljutnom, nemhogy futva. Máskor vígan kocorászom erre...

Tehát a Húsvét hosszú hétvégéje pihenéssel telt (kis favágás, fahordás, kerti munka ugye mint aktív pihenés). Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Ráadásul rosszul aludtam, folyamatosan álmos és rossz kedvű voltam.

Holnap eldől mit ért ez a 3 nap lustulás?!

2010. április 3., szombat

Vértesi TerepMaraton

Már vasárnap belekezdtem, de nagyon nem akart íródni. Mostanra sikerült egybevarrni. Akkor sem voltam lelkes, de majd egy hét távlatából még fárasztóbb erre a futásra gondolni. Ha azt nézem (kívülről), hogy mi volt a terv, akkor egy szavam sem lehet. Ha belülről élem át újra, akkor komolyan belefáradok. Azt hiszem, hogy  nem a kellemes élményeim között fogom eltárolni ezt a futásom.

Az biztos, hogy ez nem az én világom.
Nagyon gyors pálya és itt futni kell, mégpedig gyorsan. Az nekem nem megy. Persze ez furcsa lehet egy ilyen blogban, de be kell lássuk a tényeket. Amíg a futható részeket emelkedők tarkítják, biztosítva ezzel az ütemváltást és más-más izomcsoportok megdolgoztatását, addig nincs gond, de itt nem ez történt. Szinte végig kellett darálni. Vagy inkább darálni kellett volna...

Szóval.

Jó időben, napsütésben és tökéletesnek mondható futóidőben rajtoltunk. Úgy nekilódult a csapat, hogy csak néztem ki az arcomból. Hát ez nem egy majd 50 kilis verseny?! No sebaj. Edzői utasítás szerinti 150-160, és cammogjunk. Az aszfaltot gyorsan magunk mögött hagytuk. Az erdőben ideális talajviszonyok fogadtak. Hihetetlenül fújtató sporttársak húztak el, csak néztem, hogy mi lesz ebből?! Az első emelkedőn még 165-ig tolhattam, ki is használtam, ezzel a plusz tartománnyal szépen fel is értem. Az első pont után szinte teljesen sík szakasz következett, tolni kellett volna, hogy ne essen a pulzusom. Nem esett, ez jól. Én egy sebességgel szeretek/tudok futni.
ON. OFF.
Ennyi megy.
De itt valami TURBO-ON feliratú kapcsolót kellett volna megtalálni és az általában nagyon nem ízlik. Mindegy, a mai napra ez a leosztás ezt esszük... Tavalyi pontőrködésem helyét elhagyva egy sporit igazítottam útba, majd ismét, majd ismét. Aztán valahogy furcsán eltűntek a jelek (a 'jelek' UV narancssárga pöttyök voltak a turistajelzés kiegészítésekép). Aztán mégis találtam egy pöttyöt. Megint semmi. Aztán megint egy kisebb. De gyanússá vált az irány. Visszafordultam és szentségeltem, hogy már megint sikerült eltévedni, ez az én formám. Jó kis lejtőn rohantam, immáron felfelé. Furcsa, hogy az egyik 'pöttyös' fán visszafelé irányból is találtam pöttyöt. Talán erdészeti jel lenne?! Szemből futók tűntek fel, vagy 10-en. Jó az irány? - kérdezem. Nem volt megnyugtató a válasz így visszafelé futottam még. Megint jöttek szembe, az egyik embernél GPS. Szerinte jó az irány. Megfordultam, de nem tudtam igazán haladni, mert körúti forgalom volt az ösvényen. Egyértelműen rossznak éreztem az irányt, de mindegy, valami csak lesz - gondoltam. Egy nagyobb kereszteződéshez érkeztünk és nem találtunk jeleket. Ha az útvonalon lennénk ilyen helyen biztosan lenne pötty. No mindegy, így oldalról érkeztünk a pontra egy kis kerülővel. Összességében 10 percem ment el ezzel a kis kerülővel és rengeteg ember előzött meg, ráadásul nem a géppuskalábúak közül, így féltem, hogy a felfelé vezető meredek, szűk ösvényen libasorban fogunk felfelé cammogni. Egy kis plusz 165-ös részt beiktatva sikerül mindenkit magam mögött tudni. Huhhhh, ez meredek volt, (és tényleg). Többször bele kellett sétálni, mert elszállt volna a freki. Közben nyomtam az új tápot, nagyon finom volt, remélem be fog válni. Innen megint ismerős szakaszra értünk. Ezek után egy látásból ismerős futóval kerülgettük egymást, szinte a célig. Néha elmentem, aztán síkon beért, majd megelőzött, hegymenetben én értem utól, aztán kezdtük elölről. 
Egészen a fél távnál lévő Várgesztesi pontig nem is történt semmi érdemleges. Aztán lassan kis alattomos vádligörcs kezdte pedzegetni az idegeimet. Ez számomra vmi új érzés, hisz ilyennel még nem igazán találkoztam, legalábbis futás közben még nem. Próbáltam figyelni a lépéseimre és amennyire lehet az aszfalt helyett a padkán futni, de ennél többet nem tudtam tenni. A pontra érve egy kis sópótlással próbálkoztam, és nem időztem, rögtön mentem is tovább. Nem esett jól a mozgás. A sima haladáshoz is tolni kellett, pedig még csak emelkedő sem volt. A faluból kiérve az egyre meredekebbé váló buckán persze pulzustartás miatt megint bele kellett sétálni, de nagyon örültem, hogy nem kell jobban nyomni, nem ment volna. Lefelé a szűk Bodzás-völgyben beszorultam egy spori mögé és nem is tudtam, csak az aszfaltra kiérve megelőzni. Tudtam, hogy megint hosszú sík rész jön. Csendesen szenvedtem. A belesétálást, vagyis annak gondolatát mindig toltam, toltam egyre távolabbra, aztán már mégsem tettem meg a pont előtt. Ráadásul megint lihegtek a fülemben és ez a felvezető pozíció sem volt kedvemre való. A ponton megint só+víz kombót szürcsöltem, mert bevált, a vádlim, ha nem is lett tünetmentes, de tűrhetővé vált. Egy gélt vettem  a kezembe és irány a zöld sáv sunyi emelkedője. Ismerős futótársam állt előre én meg utána. Minden lépés küzdelem volt, nagyon nem ment. Le nem szakadtam, de nem élveztem. Egy hete a bejáráson itt lazán szökdécseltem és álmomban nem gondoltam, hogy én valaha szenvedni fogok majd ezen a szakaszon. Pedig de. Ettem, ittam hátha segít. Áhhh, semmi... Aztán végre megint pontot értünk és az itinerből tudtam, hogy innen már nincs számottevő emelkedő. Darálni kezdtem és rövid idő alatt egyedül maradtam, leakadtak rólam az eddigi futótársak. Kezdtem egy kis erőt érezni magamban, a kisebb buckák megfutása is szinte erőt adott.  A lejtők viszont már ütöttek és nem estek jól. Fogalmam sem volt az időmről, ez nem is volt fontos, viszont a pulzusom miatt sokszor a vekkerre pillantottam. Mintha a célzóna tetejére ragasztották volna. Frankó, még van szufla - gondoltam. Az utolsó ellenőrző pont után megint aszfalt következett. Minden lelki erőmet össze kellett szedjem, hogy ne sétáljak bele. Aztán balos a rekettyésbe, kis bucka, kis lejtő és faluszél...
Nem messze magam előtt egy alig futó alakot pillantottam meg. Gondoltam, hogy pikk-pakk befogom az emberem. De nem. Néztem a lépteimet és nem értettem, hogy nem közeledik az előttem szinte vánszorgó alak. Próbáltam nyomni egy kicsit jobban, a távolság fogyott ugyan, de érthetetlen maradt, hogy miért nem hagyom már le? Örökkévalóságnak tűnt az a pár száz méter. Közben engem is lahajráztak, de én is beértem az emberem. 1:1. Vége.

48 kili/1150m, 4:35. Hát nagy büszkeséggel nem tölt el, de ez van.