Vértesi TerepMaraton

Már vasárnap belekezdtem, de nagyon nem akart íródni. Mostanra sikerült egybevarrni. Akkor sem voltam lelkes, de majd egy hét távlatából még fárasztóbb erre a futásra gondolni. Ha azt nézem (kívülről), hogy mi volt a terv, akkor egy szavam sem lehet. Ha belülről élem át újra, akkor komolyan belefáradok. Azt hiszem, hogy  nem a kellemes élményeim között fogom eltárolni ezt a futásom.

Az biztos, hogy ez nem az én világom.
Nagyon gyors pálya és itt futni kell, mégpedig gyorsan. Az nekem nem megy. Persze ez furcsa lehet egy ilyen blogban, de be kell lássuk a tényeket. Amíg a futható részeket emelkedők tarkítják, biztosítva ezzel az ütemváltást és más-más izomcsoportok megdolgoztatását, addig nincs gond, de itt nem ez történt. Szinte végig kellett darálni. Vagy inkább darálni kellett volna...

Szóval.

Jó időben, napsütésben és tökéletesnek mondható futóidőben rajtoltunk. Úgy nekilódult a csapat, hogy csak néztem ki az arcomból. Hát ez nem egy majd 50 kilis verseny?! No sebaj. Edzői utasítás szerinti 150-160, és cammogjunk. Az aszfaltot gyorsan magunk mögött hagytuk. Az erdőben ideális talajviszonyok fogadtak. Hihetetlenül fújtató sporttársak húztak el, csak néztem, hogy mi lesz ebből?! Az első emelkedőn még 165-ig tolhattam, ki is használtam, ezzel a plusz tartománnyal szépen fel is értem. Az első pont után szinte teljesen sík szakasz következett, tolni kellett volna, hogy ne essen a pulzusom. Nem esett, ez jól. Én egy sebességgel szeretek/tudok futni.
ON. OFF.
Ennyi megy.
De itt valami TURBO-ON feliratú kapcsolót kellett volna megtalálni és az általában nagyon nem ízlik. Mindegy, a mai napra ez a leosztás ezt esszük... Tavalyi pontőrködésem helyét elhagyva egy sporit igazítottam útba, majd ismét, majd ismét. Aztán valahogy furcsán eltűntek a jelek (a 'jelek' UV narancssárga pöttyök voltak a turistajelzés kiegészítésekép). Aztán mégis találtam egy pöttyöt. Megint semmi. Aztán megint egy kisebb. De gyanússá vált az irány. Visszafordultam és szentségeltem, hogy már megint sikerült eltévedni, ez az én formám. Jó kis lejtőn rohantam, immáron felfelé. Furcsa, hogy az egyik 'pöttyös' fán visszafelé irányból is találtam pöttyöt. Talán erdészeti jel lenne?! Szemből futók tűntek fel, vagy 10-en. Jó az irány? - kérdezem. Nem volt megnyugtató a válasz így visszafelé futottam még. Megint jöttek szembe, az egyik embernél GPS. Szerinte jó az irány. Megfordultam, de nem tudtam igazán haladni, mert körúti forgalom volt az ösvényen. Egyértelműen rossznak éreztem az irányt, de mindegy, valami csak lesz - gondoltam. Egy nagyobb kereszteződéshez érkeztünk és nem találtunk jeleket. Ha az útvonalon lennénk ilyen helyen biztosan lenne pötty. No mindegy, így oldalról érkeztünk a pontra egy kis kerülővel. Összességében 10 percem ment el ezzel a kis kerülővel és rengeteg ember előzött meg, ráadásul nem a géppuskalábúak közül, így féltem, hogy a felfelé vezető meredek, szűk ösvényen libasorban fogunk felfelé cammogni. Egy kis plusz 165-ös részt beiktatva sikerül mindenkit magam mögött tudni. Huhhhh, ez meredek volt, (és tényleg). Többször bele kellett sétálni, mert elszállt volna a freki. Közben nyomtam az új tápot, nagyon finom volt, remélem be fog válni. Innen megint ismerős szakaszra értünk. Ezek után egy látásból ismerős futóval kerülgettük egymást, szinte a célig. Néha elmentem, aztán síkon beért, majd megelőzött, hegymenetben én értem utól, aztán kezdtük elölről. 
Egészen a fél távnál lévő Várgesztesi pontig nem is történt semmi érdemleges. Aztán lassan kis alattomos vádligörcs kezdte pedzegetni az idegeimet. Ez számomra vmi új érzés, hisz ilyennel még nem igazán találkoztam, legalábbis futás közben még nem. Próbáltam figyelni a lépéseimre és amennyire lehet az aszfalt helyett a padkán futni, de ennél többet nem tudtam tenni. A pontra érve egy kis sópótlással próbálkoztam, és nem időztem, rögtön mentem is tovább. Nem esett jól a mozgás. A sima haladáshoz is tolni kellett, pedig még csak emelkedő sem volt. A faluból kiérve az egyre meredekebbé váló buckán persze pulzustartás miatt megint bele kellett sétálni, de nagyon örültem, hogy nem kell jobban nyomni, nem ment volna. Lefelé a szűk Bodzás-völgyben beszorultam egy spori mögé és nem is tudtam, csak az aszfaltra kiérve megelőzni. Tudtam, hogy megint hosszú sík rész jön. Csendesen szenvedtem. A belesétálást, vagyis annak gondolatát mindig toltam, toltam egyre távolabbra, aztán már mégsem tettem meg a pont előtt. Ráadásul megint lihegtek a fülemben és ez a felvezető pozíció sem volt kedvemre való. A ponton megint só+víz kombót szürcsöltem, mert bevált, a vádlim, ha nem is lett tünetmentes, de tűrhetővé vált. Egy gélt vettem  a kezembe és irány a zöld sáv sunyi emelkedője. Ismerős futótársam állt előre én meg utána. Minden lépés küzdelem volt, nagyon nem ment. Le nem szakadtam, de nem élveztem. Egy hete a bejáráson itt lazán szökdécseltem és álmomban nem gondoltam, hogy én valaha szenvedni fogok majd ezen a szakaszon. Pedig de. Ettem, ittam hátha segít. Áhhh, semmi... Aztán végre megint pontot értünk és az itinerből tudtam, hogy innen már nincs számottevő emelkedő. Darálni kezdtem és rövid idő alatt egyedül maradtam, leakadtak rólam az eddigi futótársak. Kezdtem egy kis erőt érezni magamban, a kisebb buckák megfutása is szinte erőt adott.  A lejtők viszont már ütöttek és nem estek jól. Fogalmam sem volt az időmről, ez nem is volt fontos, viszont a pulzusom miatt sokszor a vekkerre pillantottam. Mintha a célzóna tetejére ragasztották volna. Frankó, még van szufla - gondoltam. Az utolsó ellenőrző pont után megint aszfalt következett. Minden lelki erőmet össze kellett szedjem, hogy ne sétáljak bele. Aztán balos a rekettyésbe, kis bucka, kis lejtő és faluszél...
Nem messze magam előtt egy alig futó alakot pillantottam meg. Gondoltam, hogy pikk-pakk befogom az emberem. De nem. Néztem a lépteimet és nem értettem, hogy nem közeledik az előttem szinte vánszorgó alak. Próbáltam nyomni egy kicsit jobban, a távolság fogyott ugyan, de érthetetlen maradt, hogy miért nem hagyom már le? Örökkévalóságnak tűnt az a pár száz méter. Közben engem is lahajráztak, de én is beértem az emberem. 1:1. Vége.

48 kili/1150m, 4:35. Hát nagy büszkeséggel nem tölt el, de ez van.