"...soha nem érdemes holnapig várni, mert a bal- meg jobbsorsunk a saját kezünkben van. Senki nem állít fel a díványról és senki sem álmodik helyettünk. Álmok nélkül pedig csak droidok vagyunk." (K.B.)

2013. szeptember 24., kedd

Jobboka

A jobbik, most nem jobbik.
Rosszabik.
Rosszabbika...

Egy elég szellős, de kilikben gazdag múlt hét után hétfőre egy laza, fényképezgetős, Tihanyi-félsziget nézegetős futást terveztem.
Kb ez lett volna az útvonal.

Már épp beleéltem magam a látványba, amikor az aszfaltra kiértem.
Az aszfaltra! - mondom.
Mer azugyesík!
Kisfszomat.

A második lépés után egy kis kavicson úgy kinyekkentettem a jobb bokám, hogy reccsent és éreztem, amint a szalagatomok rétestészta szerűen a végtelenbe nyúlnak.
Viszont fújt a szél és épp 5 kilire voltam az autótól, és kezdtem fázni a könnyeimen túl, tehát nem maradt más mint a kocogás...

Annyi az öröm az ürömben, hogy így is 5:40-es lett az edzésátlag :))...

Szóval mára buci lett a bokám és az egész jobb lábam lufi.

Nemhiszemel...

Pedig ezeket terveztem a közeljövőben és nagyon nem szeretnék lemondani róluk:
Felsőörs50
BB70


2013. szeptember 11., szerda

Útkeresés

No, megint waldorfos szülői est...

A 7. osztály mindig egy nehéz osztály.
Ebben az életkorban kezdenek kamaszodni a kölkök általában. Minden viszonylagos és megkérdőjelezhető lesz. Mindent gyanakvással és erős kritikával méregetnek. A hatalmi szónak már nincs foganatja, inkább az érvek hatnak.

Év elején az első epocha történelem és azon belül is a felfedezések korával foglalkozik.

Hisz ez a kor pont az a kor amiben most ők is élnek.
Indulás a nagy ismeretlenebe, indulás a NAGYvilágba. Nagy várakozással, elvárással, reményekkel. Tele izgalommal, de ugyan akkor az esetleges kudarc árnyékával. Nagyon izgalmas kor-életkor.

Amikor ezeket a tanítói párhuzamokat hallgatom megnyugszom, hogy jó helyen vannak a gyerkőcök. Tudják, ismerik, értik őket, életkoruknak megfelelő módon kezelik és irányítják őket.

De visszatérve ehhez az izgalmas kor-életkor játékhoz, párhuzamhoz.

Nem ilyen egy hosszú verseny is? (Tudom, persze, beteg vagyok, mert mindenről ez jut eszembe!)

Vágyaink, reményeink, elvárásaink hajtanak egy olyan alig ismert útra, mely telis-tele van izgalmakkal, váratlan eseményekkel, történésekkel. Ezeket meg kell oldani, a fájdalmakon felül kell kerekedni, küzdeni kell, kicsit szenvedni és ha minden jól megy a végén a királyfi elnyeri méltó jutalmát...
Mindannyian hajtjuk a nagy ismeretlen, keressük a bölcsek kövét, jó esetben legyőzzük a sárkányokat is. Persze néha kicsit bele is halunk, de szerencsére ebben a mesében több életünk is van.

Sajnálom akik nem szállnak be a játékba. Azokat, akik esetleg egy virtuális játékot bámulnak, vagy épp a játszadozókat szemlélik egy varázsdobozon keresztül.
Sokat vesztenek.
Talán mindent.
Ez persze legyen az ő gondjuk.

De addig is nekünk, játékos kedvűeknek nincs veszteni valónk igazán.
Játékra fel!

2013. szeptember 9., hétfő

0:1

Jó volt.
Komolyan.

Baromi jó helyről indultam neki.
A célvonaltól kb. 5m választott el - meg egy világ.

Már az eleje szellős volt, azt hittem itt passzírozás lesz, meg könyöklés, meg tolongás. De nem. Szépen kocogtunk ki Samonyból.
Aszfalton.
Meleg volt, mert 16:30-kor, nyár végén, ilyenkor, erre felé még az van.
A pulzusomat nem néztem, de mint utólag kiderült magas volt, pedig nagyon kellemesen, nézelődve kocorásztunk kifelé.
Aztán beértünk egy inkább kicsit hullámos, árnyas, hűs ösvényre. Itt Kerekes Csabival beszélgettünk. Úgy, mintha mi mindig is együtt futkorásznánk péntek délutánonként a Mont-Blanc lábánál és mindig beszélgetnénk is e közben. Valószínűtlenül nyugalmas és kellemes rész volt. Meglepett, hogy előttünk és utánunk is 2-3-4m szabad tér volt, tehát nem az a sarokra lépős tömeg fíling.
Az első ponthoz közelítve mondtam Csabinak, hogy ne a bal oldalon felállított ponthoz, hanem a vele szemben, a nézelődő tömeg mögötti kis kúthoz menjünk frissíteni. Még a családi kiránduláskor figyeltem fel erre a vízvételi helyre és ebben a sűrű mezőnyben jól jött ez a privát csap.
Szóval saját helyünkön mosakodtunk, ittunk és töltöttünk a jéghideg vízből.
Aztán tovább.
Valahol itt kapcsolódott be Szasza is a menetbe.
No, innen aztán tényleg heherészős élményfutás volt. Az épp elől futót froclizta a két hátsó. Kicsit már gyalogolgattunk, meg kocogtunk, meg joggoltunk, meg a szép fenekeket is megnéztük asszem, de közben ment a duma. Kezet ráztam az út mentén szurkoló Kiliannal, pacsiztunk sok gyerekkel, és nézelődtünk.
Kicsit rossz érzésem is volt, hogy ennyire buli hangulatban megyünk. Nem tiszteletlenség ez? Bakker ez valami nagy verseny vagy mi, itt nem szenvedni meg erőlködni szoktak? Nem vagyok én tiszteletlen ezzel a távval?
Persze elhessegettem ezeket a gondolatokat, de azért kicsit ott motoszkáltak bennem.
Az első buckáról óvatosan jöttünk le. Fel voltam rá készülve, meg arra is, hogy majd jól elhúznak mellettem ezren. De nem is. Páran igen, de nem tömegével. Nem volt túl jó a meredekség meg a hosszúság ezen kombinációja, de azért ki lehetett bírni.
És máris a második ponton találtuk magunkat.
Csabi és Pali bá a lejtőn elléptek, mert mi Szaszával tekknikkai szünetet tartottunk.
Aztán ponton Szaszát is szem elől tévesztettem.
Ittam kólát, ettem narancsot és vettem két nagy kocka sajtot, meg kenyeret. A kulacsot csurig töltöttem vízzel és már mentem is kifelé. Eszegetés közben haladtam. Mire az utolsó sajthoz értem épp beértem a püspök kenyérrel küzdő Szaszát is.
Együtt mocorogtunk Les Contamines felé.
Többen mondták, hogy ez egy jól futható szakasz, szinte sík.
Kisfaszom.
Hullámzik rendesen és kisebb felszökések, bőven sétálós szakaszok is vannak benne. Az öreg rókák szerint itt új volt a vonalvezetés.
Ennek ellenére kellemesen haladtunk.
Szasza előttem. 5-10-50m-re. Aztán beértem, majd én kerültem elé. Lassan, de biztosan nyúltak az árnyékok és szépen ránksötétedett. Az egyre csökkenő hőmérsékletben egyre jobban esett a futás. Annyira jó volt, hogy nagyon.
Beértem a pontra - itt Szaszáról már nem tudtam semmit - de nem időztem, mert a verseny előtti nap egy kis saját depót rejtettem el a hivatalos etetőpont utáni susnyásban. Emőék nem tudtak feljönni ide elém mert lemaradtunk a buszjegyigénylésről, így az ezen a ponton amúgy legális supportot így oldottam meg. Mosakodás és evés után tök sötétben, de még lámpa nélkül mentem a motyómig. Megtaláltam, kibontottam és végre a kólámhoz jutottam, meg némi kajához. Abban a hitben voltam, hogy közben a többiek már rég elém kerültek, de ez nem igazán izgatott.
Az órámat egyébként úgy állítottam be, hogy csak a pulzusomat és az aktuális tengerszint feletti magasságot láttam, mást nem. Az időt nem akartam nézni, mert nem láttam értelmét. Úgy mentem, ahogy tényleg a legjobbnak láttam.
Egy darabig még síkon mentünk, majd a videókról már jól ismert fáklyákkal megvilágított sziklás részen kezdtünk el kapaszkodni.
Innen sokat gyalogoltam, csak néha kocogtam bele. Folyamatosan ittam és minden lehetséges helyen újratöltöttem a kulacsomat.
Erről a részről sincsen semmi rossz élményem. Szépen haladtam, de nem megszakadósan.
Érzésre gyorsan La Balme-nál találtam magam és csodálkoztam, hogy milyen jó kis frissítőpontot találtam a semmi közepén. Az egyik segítő - látva a rajtszámomat - unicummal is megkínált?!!!? Nemhiszemel!
A vaksötét Alpok béli éjszakában egy üveg unicum!!!
'Engem hívnak Leo. Köszönömszeépen!' - ez volt a körítés...
Leótól kértem egy kávét, de előtte betoltam egy levest is.
Ez a kombó aztán még jobb kedvre derített.
Nagyon jó erőben és bizakodóan rugaszkodtam neki a Bonhomme hágónak.
Mellettem mindenki már minimum hosszú felsőben, de volt aki hosszú gatyát és vízhatlan! alsót is húzott!
Rajtam egy 3/4-es gatyó és egy T100 Finisheres póló volt, de pont komfortosnak éreztem. Többször is rákérdéztem magamnál, hogy magamnál vagyok-e így, 2000m fölött, ebben a szerelésben, de mindig megnyugtató volt a válasz.
No majd fent megfagysz haver a tótzihher!
De nem.
Sőt, lefelé még izzadtam is, pedig egyáltalán nem verettem, csak szépen csordogáltam.
Les Chapieux-nél a pontra érkezéskor ellenőrizték a telefonom, kabátom, pótlámpám és izofóliám. Aztán megint levest ettem egy kis kenyérrel, kis kólát ittam és robogtam is tovább.
A pont után megálltam pisilni. No, ez tényleg meglepő, mert én ilyet nem szoktam, de most már vagy harmadszorra tettem. Szóval tényleg ittam mint a gödény...
Innen egy kellemetlen aszfalt jött, amit épp nem tudtam futni. Aztán mégis egy kicsit, aztán megint nem, aztán megint... Szóval olyan senem gyaloglós, senem sétálós. Tudtam, hogy magasra kell menni, de ennek ellenére még lejtett is. Ez az a szakasz, ahol ha nem vigyáz az ember, akkor be lehet aludni, de én egész jól átvészeltem. Örültem amikor végre rendesen nekikezdett az emelkedő.
Egész jó kis csapat állt össze. Én közvetlenül az első srác mögött haladtam, de utánam még vagy 6-7 ember vontatta magát ezzel a szerelvénnyel egyre feljebb. Többször bevillantak az itt készült, varázslatos éjszakai felvételek, de ha hátra pillantottam, akkor rögtön élőben is láthattam magam mögött a végtelenbe nyúló fényfüzért.
Még mindig nem akaródzott felöltözni jobban. Az órámon követtem az egyenletes emelkedést és vártam, hogy mikor hűl le igazán a levegő és mikor kezd egy kis szellő lengedezni.
2200m
2300m
2400m
Semmi...
Aztán egyszer csak vége szakadt a hegymenetnek.
Nekiindultam és teljesen egyedül találtam magam. Az emberek nem tudom hová tűntek mellőlem, de teljesen egyedül voltam a fekete éjszakában. Kényelmesen kocogtam lefelé és nagyon élveztem a kis ösvények közötti ugrálgatást. Egyre lejjebb ereszkedtem és kezdtem érezni, hogy itt bizony hűl a levegő. Talán a tavak miatt? - gondoltam és igazam lehetett, mert ahogy síkra váltott a terep egyre több vízfelületet kellett kerülgetni.
Itt kezdtem érezni, hogy ugyan jó lenne a következő emelkedő előtt enni valamit, de nem igazán kívántam semmit. Semmi baj, majd a ponton talán a leves helyre rak.
De nem.
Azt sem kívántam és egyáltalán semmit.
Gondoltam, hogy egy kicsit pihenni, üldögélni kellene, hogy a rendszer magára találjon, de pont ezen a részen volt a leghidegebb. Magamra vettem a hosszú, vékony felsőmet, de éreztem, hogy hosszasan nem időzhetek, mert teljesen átfázom és elgémberednek a tagjaim.
Kilibbentem a vaksötétbe és erőltettem, a futást, hogy egy kicsit átmelegedjek. Lassan azért újra működésbe lendültem, viszont kezdtem érezni az üzemanyag hiányát.
Aztán a sík útról jött a jobbos letérés, mely 500m-nyi kedves emelkedőt rejtegetett. (0:50-2:10-ig.)
Nem ment úgy mint eddig.
Próbáltam vizet, kólát inni, szeletet enni, gumicukrot majszolni, de nem igazán csúszott egyik sem. Nem volt rossz a gyomrom, nem volt hányingerem, nem görcsölt, nem nyomott, csak épp nem kívánt tovább dolgozni.
Az erőm meg ugye nem lett több...
A csúcs utáni lefelé sem tetszett igazán. Hullámzott és nem akart fogyni a szint. Persze ha nincs rend belül, akkor aztán minden külső körülmény egyre nyavalyásabbá válik és ez így is volt. Ez tudtam és érzetem. Tisztában voltam vele, hogy mitől érzek úgy ahogy, de nem volt ellenszerem a belső béke helyreállításához.
A checrouit-i pont nem akart közeledni és a futás erőltetése is annyi energiámba került, hogy inkább csak sétáltam.
Lefelé!
Persze aztán ilyenkor olyan béna lesz az ember, hogy az hihetetlen. Rugdaltam a köveket, csetlettem, botlottam, kóvályogtam, mint egy holdkóros. Gyökkettővel...
Végre felfogtam az előttem halványan feltárulkozó fényeket és beazonosítottam a közelgő frissítőpont helyét is. Nem voltam messze, de nem is haladtam.
Itt ment el mellettem Kerekes Csabi is. Olyan lazán és olyan sebességkülönbséggel, hogy rossz volt nézni is.
A pontra inkább csak beestem.
És nem tudtam magamba gyömöszölni semmit sem!
Semmit.
Ültem egy kicsit és nekiduráltam magam, hogy leereszkedjek Courmayeur-ba a jó meleg pontra, a friss cuccaimhoz, a meleg kajákhoz és önkényeztetés felé. Elindultam, de pár száz méter után inkább visszafordultam.
Mivel korábban több helyről is azt az infót kaptam, hogy az elkövetkezendő lejtmenet elég gáz, így két ponton is módosítottam az ereszkedés taktikáján.
Először is egy pofás, és tiszta mellékhelységben hagytam némi felesleges plusz súlyt.
Másodszor pedig, a kézikulacsomat felszereltem a hátizsákomra és az addig nem használt botokat is elővettem és használatba állítottam őket.
Mindkét módosítás brilliáns ötletnek bizonyult.
A lefelé menetet csak válogatottan ocsmány jelzőkkel lehetne leírni. Az eddigi nedves, kissé saras terepet itt, a száraz, olasz oldalon finom, szinte púder szerű por váltotta fel. Ezzel volt felszórva az 700m-nyi ereszkedés, amit kevesebb mint 4 kilin kellett abszolválni. Ráadásul még sötétben, a fejlámpa fényénél láttam is, hogy mit vagyok kénytelen belélegezni. Brrrrrr....
Ha valaki elment mellettem próbáltam minél tovább nem lélegezni, mert olyan szmogfelhőt kaptam, hogy egy kisebb katasztrófafilm is kijött volna belőle...
Szenvedtem, asszem ez a legszemléletesebb kifejezés.
Leérve már a macskakő sem tudott annyira meghatni, hogy fussak rajta.
Mindegy, csak be a pontra!

A motyóm gyorsan a kezembe került és mentem is vele fel, a csarnokba, hogy kicsit rendbe szedjem magam.
Kerestem egy szabad helyet, majd a kajakínálat feltérképezése után egy adag paradicsomos tésztát öleltem magamhoz. Gyorsan bele is ettem, de egyszerűen nem volt nyálam amivel lenyelhettem volna. Két darab pennét sikerült letuszkolnom. Próbáltam egy kis tonikkal öblíteni a dolgot, de nehezen ment.
Semmi gond, időm mint a tenger! - gondoltam.
Szépen kibontottam a zsákom és egy lábmosós, újrakrémezős átöltözést mutattam be. A mosakodástól és a tiszta göncöktől egész felfrissültem. Visszatértem a tányéromhoz, de megint csak két darab pennéig jutottam. Elmentem levesért is hátha azzal jobb lesz, de 1-2 kanálnál nem ment le több.
Akkor pihi.
Kerestem egy félreeső helyet és a masszőrök és orvosi ágyak környékén egy nagy matracon hanyatt dőltem. Nem tudom mennyit szuszogtam, de mire felkeltem egy kicsit jobban érzetem magam. (Gondolom felszívódott a 4db penne, az 1dl tonik és a 0,5dl leves...) (Most visszanéztem az adatokat az órámról. Ekkor 3-3,5 órája nem ettem már semmit és inni is alig valamit.)
Egy kicsit összekaptam magam és nem akartam sokat tökölni sem, majd csak lesz valahogy menet közben is...
Összepakoltam és nekiindultam Courmayeur-nek.
Egész jó tempóban és ütemesen haladtam. Botokkal mentem, mert tudtam, hogy a Bertone házig lesz azért még egy kis szint, futni meg nem nagyon fogok.
Az erőm egész a falu széli aszfaltig tartott. Ahogy a burkolatnak, úgy nekem is végem lett. Komolyan, mint akiből kivették az elemet. Egyre lassabban és szenvedősebben haladtam. Szinte tök egyedül voltam, errefelé teljesen szétszakadt már a mezőny. Zigor jött velem szemben, aki már feladta a küzdelmet, ment lefelé Courmayeur-be. Pár szót váltottunk sztán tovább erőltettem a hegymenetet. Nem álltam meg, de lassan haladtam felfelé. Megváltás volt a pontra beérkezni. 1,5 óra volt 5 kili és 800m szint. Nem túl acélos.
Felfelé menet azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha fenn egy öt michelin csillagos étterem fogadna és azt mondanák, hogy azt eszem amit csak akarok. Rá kellett döbbenjek, hogy nem tudnék mit mondani - talán szóhoz sem jutnék :).
Nem volt olyan, amit be tudtam volna rakni az arcomba.
Az egyik ház mögül guberáltam pár kartonpapírt, azokat letettem a földre (évek+rutin). Felvettem a fekete, vízhatlan dzsekimet és kifeküdtem, hogy a lassan felkelő nap sugarai átmelegítsenek. Hátha egy kis melegség és pihenés segít. Néha felkeltem, tébláboltam a frissítőasztalok körül, majd visszafeküdtem. Előszedtem a kajáimat, de csak egy fél müzliszeletet tudtam elnyammogni egy kis tonik kísértében.
Azon morfondíroztam, hogy talán eljutok vhogy a Bonatti házig. Aztán Arnuváig. Megyek, aztán a pontokon pihenek.
De mi lesz utána? A Ferreten nem lehet átgurulni. Ennyi energiával nem jutok át. Néztem az órám és arra jutottam, hogy a 11:00 órás pontzárást még elcsípem Courmayeur-ban.
Tisztán és egyértelműen jött a gondolat: visszamegyek.
Nem láttam a továbbiaknak értelmét.
Lassan 10:00 óra lett, itt is eltöltöttem agonizálással 1,5 órát, a következő pontokon már időm sem lenne pihengetni.
Szépen összecsomagoltam és elindultam visszafelé.
Persze a legnagyobb tömegben.
Elképesztő mennyiségű ember jött szembe.
Lerúgtam a lábkörmeimet és baromira szenvedtem.
Igazi végjátéka volt ez az idei betlinek.

És nem.
Nem bántam meg a feladást.
Akkor sem éreztem a legkisebb elkeseredést és azóta sem őrzök magamban semmilyen rossz, vagy negatív élményt az egész csonka UTMB-vel kapcsolatban.
Nagyon közel került hozzám az egész verseny.
Tulajdonképpen ismerem már az egész pályát.
Voltam ott nagy hőségben és eszelős viharban is.
Nem érzem elérhetetlennek.

Most nem jött össze, de ma sem csinálnám másképp.

Még visszamegyek, az biztos.