...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2013. július 31., szerda

Transzban a Havet-en...

Próbáltam sokszor arra a hűvös, téli napra koncentrálni, amikor elkövettem a nevezést. Sikerült, de nem sokat ért...

No, de ne szaladjunk előre.

Lehet, hogy ez már a korral jár, de képtelen vagyok egyben, szépen, cizelláltan visszaidézni a versenyt. Mi miután jön, mi a sorrend, melyik frissítő hol is volt?! Áhhh, nem megy...

Arra még biztosan emlékszem, hogy csütörtök éjjel utazunk és a GPS átvisz minket a fél világon. Már péntek lett, mire 1:15-re megérkezünk kis szállásunkra, ahol Luca vár ránk.

Aznap mozdulni sem volt kedvünk a 35 fok körüli langy melegben.
Bementünk a városba a nevezés végett, de a helyszínt csak annak köszönhetően találtuk meg, hogy valami hűvös helyet kerestünk a városban és a folyó felé vettük az irányt.

Nem vagyok a túlspirált dolgok híve, nem szeretem, sőt irritál a nyomulás, amikor a bazár viszi a prímet a futás helyett, de azért ezt az eseményt nagyképűen EB-nek vagy minek nevezték.
Ennyi volt az infó egy város széli sportlétesítmény kapuján:
Ja, meg volt két zászló is, azt épp akkor állították fel, amikor odaérkeztünk:
Kicsit meglepő volt. Már azt hittem elmarad a verseny a hőség miatt, vagy valami gikszer van, amiről megint nem értesültem.
De nem, ez csak az olasz lazaság.
Nem ellenőriztek, nem kértek személyit, nem nézték meg a vérnyomásom, vérképem, anyakönyvi kivonatom, adószámom, biztosításom...
Kaptunk egy rajtszámot, egy pólót, egy kajajegyet oszt csákány.
Bakker!
Nem elég ennyi? Komolyan?
Tehát beneveződtünk.
Rohantunk a kocsi felé, mert ott legalább a klíma elviselhetővé tette a hőséget.

Pihi, kaja, pihi, kaja...

23:00-kor indultak a buszok a célból (Valdagno) a rajtba (Piovene Rocchette).
A busz feltehetőleg egész nap kint állt a tűző napon, így 40 fok volt, viszont nem ment a klímája...
Kis késéssel és egy töketlen sofőrrel indultunk neki. Kiderült, hogy van ventilátora is a busznak. Hujjjé!

1:00-kor indultunk valami tér féléről.
27 fok (éjjel egykor!!!!!) és olyan 110% páratartalom.
Kettőt nem léptem és ömlött rólam a víz.

Szokásos.
Tömeg el, lassú kocogás, majd felfejlődnek a termoszosok.
Mindenki zihál, nyög, szuszog.
Egyesek hosszú, fekete gatyóban és hosszú, fekete felsőben.
Nembíromnéznisenem!

Középhegységi terep, akár a Mátrában, Bükkben, vagy Gerecsében is lehetnénk...

Innen aztán tényleg csak snittek maradtak.
Nagyon lassan ritkul a mezőny.
Olyan 2 óra múlva billen át a mérleg és innen előzgetni kezdek, de szinte így is alig haladva.
Sokszor beszorulunk, kisebb-nagyobb csapatok vonatoznak az erdőben. Mint a Pilis-szerpentin tisztára olyan a fíling. Egy-egy éles kanyarban a városka is megjelenik a lábaink alatt/mellett.
Iszom, iszom, iszom, eszem...
Körülöttem egyetlen frissítő embert sem látok...

Az első ponthoz 2:17-el érek és pisilek.
Sokat.
Nemhiszemel!
Már túl vagyunk több mint 1000m szinten épp ugrunk neki a következő 750-es csomagnak...
Nem sokra emlékszem innen.
Egyre gyakrabban tudok futni. A tömeg is oszladozik.

Valamikor hajnalban érünk a Kis-Dolomitok oldalába épített I. világháborús hadi úthoz.  A verseny nevét adó részhez.
Az innen való filmekből és fotókból azt hittem, hogy bőven futható, de nem igazán. Egyrészt meredek, másfelől meg vagy a lábam elé kell világítsak az alagutakban, hogy lássam az egyenetlen sziklafelszínt kockáztatva ezzel, hogy lefejelem a plafont, vagy felfelé nézek, de akkor nem látom hova lépek...
Marad a tempós gyaloglás, néha belekocogással.
Egy német lánnyal kerülgetjük egymást. Megdöbbentően izzad, csurom víz mindene, mintha fürdött volna.
Jé, mint én...
Filmezgetek kicsit és közelről őt is megörökítem, mert tanulságos a vízbenfutás ilyen dimenziója...
Én amúgy is izzadós vagyok, de ez a verseny mindent felülmúlt ebben a kategóriában.
Egy-egy hosszabb - akár pár száz méteres - alagútban komoly hideg van. Nagyon üdítő, de sajnos nem tart sokáig egy sem. Kanyargunk a hegy héjában, néha több kanyarral, kellemetlen mászásokkal tarkítva. Van aki már elhamarkodottan levette a fejlámpáját így pár emberen majdnem átesem a sötétben.
Aztán elkezd lejteni.

Az 52. algút után kiérünk egy menedékházhoz és innen már tényleg dózeren lejtünk tovább.
Jó végre rendesen futni.
Rendesen futni jó.
Valamikor ebben a tájban érkezhetünk a 30 km környékén lévő etetőponthoz. Előtte még filmeznek is.

Arra emlékszem, hogy itt a jól bevált kóla-parmezán kombót nyomom. Gondjaim nincsenek. Fáradt nem vagyok - mitől is lennék - enni eszem eleget és az ivással sincs gond.

Aztán innen megint üzemzavar, mert nem emlékszem semmire.
A pont után aztán bükkös, és  le-fel hullámzás. Végre tök egyedül, csak a német lány néha előttem, mögöttem. Lefele pörög, felfelé meg én lépek el.
Puha avarszőnyeg, aztán illatos mező vagy ilyesmik...

A harmadik buckára menet leveszem a lámpát és zabálok felfelé. Jön a 6 órás mumus. Lesz-e borulás? Nem, nincs, de tömni kell magam.

Egyre gázosabb a meleg és a napsütés.
10 óra felé jár, mi lesz itt később?!

No, ez a harmadik bucka igazán egyre nagyobb szívásba torkollik. Egyre kitettebb, egyre kövesebb, egyre morzsalékosabb és egyre jobban süti a nap. Ha ez önmagában nem lenne elég, akkor ráadásként a rövidebb táv mezőnye kezd beérni és bedarálni minket. Az elején még ritkásan, aztán egyre gyakrabban kell félreállni a gyorsabban haladók elől, az egyre inkább láthatatlan ösvényen. Mit ösvény. Egy meredek kőfolyás, ahol jó esetben van nyom. Ha azt épp más el nem foglalja... Fent már látszik, hogy hová kell felérni. Ugyan egyre fogyok, de azért folyamatosan haladok. Közben előveszem kis a kis szintmetszetem és látom - igen, LÁTOM! - hogy fent pont lesz.
Huhhh, ez nagyon jót fog tenni, a mentális erőm is visszatér. Zöld barátnémat szépen le is hagyom...

De a nyeregben nincs pont.
Ez nem lehet.
Megpusztulok. Én kólára számítottam minimum!
Egy enyhén felfelé hullámzó szintúthoz érünk, így némi értetlenség után rávaszem magam a tempós továbbhaladásra. Áháááá! Látom már! Egy újabb kis nyereg tűnik fel, ahol egy szikla tövében emberek csoportosulnak. Huhhh, az lesz a pont. Kis kocorászással és tempós haladással múlatom az időt. Enni nagyon nem tudok ebben a baromi melegben, de nem is forszírozom. Az energetikám rendesen mínuszos, de a kóla majd helyre teszi - gondolom. A csúcs sincs messze, hisz látom, hogy a nyeregből egy meredek oldalban mennek az emberek a full napon. Azt még majd kibekkelem, és onnan az árnyékos oldalon lefelé majd rendbe jön minden...

A kiszemelt sziklához érve látom, hogy nincs pont.
Semmi sincs ott.
Felnézek, és egy kb. 250m-es baromi meredek fal tornyosul előttem vánszorgó emberekkel.

No, akkor most KO.
Leülök a szikla árnyékában. Ez persze költői hasonlat, mert árnyék nincs... Próbálok mentálisan rákészülni arra, hogy felmásszak minden vércukor, meg ATP, meg kituggyami nélkül.
A szintábrámat megint megnézem, és nem értem miért nincs itt pont, hisz világosan látom, hogy a csúcs előtt kéne egynek lennie... 
6 perc telik el a szellemi táplálkozással és tépelődéssel.
Elindulok, de nem emlékszem semmire belőle.
Elég legyen annyi, hogy szar volt és baromi meleg...

Megint nyereg, és megint egy szintút, és megint egy távoli nyereg, és megint egy távoli pont képe.
Ez legalább valós és egyre közelebb is kerülök hozzá.

Ahogy odaérek már jönnek is elém. Kérdik, hogy minden rendben-e? Jól nézhetek ki...
Persze, minden fasza, csak kóla kéne!
Az nincs, de meleg ásványvíz van.
Asszem, ha szemmel ölni lehetne, akkor én már többszörös gyilkosként ülnék valami olasz börtönben...
Feljövök a fellegekbe full napon, felhozom az esőkabátot, a sípot, mentőfóliát, hosszú gatyót, a sapkát és erre  meleg ásványvizet adnak?
Basszameg én nem fürödni akarok, hanem cukrot a vérembe!!!
A srác nyugtat és mutatja, hogy itt egy nagyon kellemes 60 fokos letörésen lekocogok 4-5 kilit és akkor ott nekem nagyon jó lesz a ponton...
Nemhiszemel.
A hidrogénautó kutyfasza hozzám képest.
Vizet bontok és hegyi levegőből cukormolekulákat gyártok, de leérek.
Aki két lábon tud járni, az mind leelőz.
Hiába veszem sorra a nálam lévő kajákat, hiába próbálok enni nem megy. Az emésztéshez energia kéne ugye, de egy légyfingnyi sincs bennem.
Épp surranok a kellemes, aszfaltozott, árnyas, légkondicionált ösvényen a pont felé...
Visszanézve ide érkezem:
Lepakolok a sátornál és paradicsom, kóla, sajt, banán kúrára fogom magam.
Leheveredem a fűbe és várom, hogy elaludjak.
Kóválygás, pihenés, filmezgetés, evés...
15 perc után egy adag kóla-víz-citromlé eleggyel indulok neki a továbbiaknak. Tudom, hogy rendben lesz minden, csak idő kell hozzá, de addig is legalább a sétát erőltetem.
Kb. 20 perc baktatás után érzem, hogy hatott a szer és egy kis laza kocogással próbálkozom. Megy és egyre jobban. Innen egy nagyon jól futható hosszú szakasz következik. Szerencse, hogy rendbe jöttem, mert kár lenne ezt a részt nem futni. Alig lejt, jó út, széles és néha árnyék is van. Néha van egy-egy kisebb felszökés, kis bucka de csak nagyon finoman. Ez a rész megy és minden probléma nélkül haladok, úgy látszik lassan helyrerázódtak a cukormolekulák...
Elérem az utolsó pontot is.
A meleg kóla nagyon jó - ismét.
Innen várom, hogy elkezdődjön az 1300m-es zuhanás, de nem. Helyette egy kis hazai, mátrai fíling:
Kis-Koncsúr, Nagy-Koncsúr, Közép-Koncsúr... Vagy tíz egymás után, jellegét tekintve talán Ágasvár jut eszembe róluk. Haladni sem fel, sem lefele nem lehet. Valami döbbenetes lassú ez a rész, pedig erőm és kedvem is lenne hasítani lefelé.
Aztán végre már csak nagyon lejt, majd lehet futni is.
Megy.
Egy szavam sem lehet.
Aztán kezdenek feltünedezni a házak és lassan aszfaltra érünk.
No, ettől nagyon féltem.
Olyan 37-38 fok lehet...
Látom, hogy egy szégyenteljes 15 órán belüli idő sem jön össze. Ezzel gyakorlatilag az önszivatós haladás utolsó indoka is szertefoszlik.
Meredek, forró aszfalton, tűző napon rohanjak?
Nem, szépen kocogok. Végre találok kutakat is. Mindenhol fürdöm, iszom, hűtöm magam, mert robbanás közeli állapotú a búrám. Egy-egy kert végi, árnyas dűlőúton azért még megnyomom, hogy teszteljem magam, de érzem, hogy maradt még erőm. Ez jó, csak épp felforr az agyvizem...
A városban aztán már nem futok, mert tényleg félek, hogy elvágódom.
Kisvárosi fieszta hangulatban érek be.
Szépen célbagyaloglom magam.

Leroskadok és percekig nem tudom eldönteni, hogy elájuljak, vagy csak hányjak egyet.
Az ötödik pohár - végre hideg!!! - kóla után elmúlik ennek veszélye, most már csak a hányhatnék mard...
Előveszem az itinerem és így, nagyjából cukorral feltöltve már tisztán látom, hogy az általam korábban várt pontok nincsenek is rajta a papíron :)!
Egyszerűen olyan pontokat vártam, amik nem is léteztek.
Simán oda halucináltam a nem létező frissítőpontokat.
No, ilyen is van...

Szóval ez volt.

Így utólag azért nem marad persze rossz élmény, de furcsa, hogy ehhez a harmatgyenge időhöz milyen sokat kellett fussak. Ha megnézem a számokat, akkor nagyon nem tűnik ki, hogy ezért én milyen keményen megdolgoztam.
A kóválygással és feltámadással olyan 2 órát herdáltam el, de ezt leszámítva sem látszik a sok-sok futás. Ez nagyon csalóka és nem mondhatnám, hogy különösebben doppingolna...

A hely tényleg szép, sok középhegységi, számunkra ismerős részlettel. A hegyek persze nagyobban, de nem vészes azért.

A pályakijelölés tökéletes, én ilyennel még nem találkoztam. Minden eddigit ver. Agyonszalagozva és rengeteg terepen lévő segítővel fűszerezve.
A frissítés számomra a kóla-banán-parmezánon kívül ehetetlen és használhatatlan volt.
Nem tudom ki tud enni kekszet és szárazsüteményt ilyen körülmények között, de én nem. Csokik, gélek nekem nem játszanak. Meleg ásványvíz... A kenyér tényleg ennyire luxus? Pár versenyen van, az nekem nagyon bejön, pláne sózva.
No, de összességében azért korrekt volt.


Ha erre a versenyre gondolok, azért mindig az jut eszembe, hogy bár sokat tettem bele, nem sok látszatja lett.

2013. július 15., hétfő

Nyáron? Délben?


Hülyevagy?
Sohasenem!

Vmi 1,5 óra kéne.
A reggel már eltelt, a délelőtt is nagyjából.
Délben?

Áhhh, árnyas az a Király-völgy.

Beállok a Nosztori-pihenőhöz, itt szoktam letámasztani az autót. (Nem ennyire fagyos a kép...)
Most is.
Az elején egy kicsit kitett ugyan, de legalább baromi meleg van.
Bííírom!
Alacsonyan zakatol a szívgép, megy ez, csak erőltetni nem szabad.
Nem is.
Pár perc és elérem a fenyőerdő szélét jelző sorompót.
No nem valami sűrű, sötét 'kerekerdő' ez, de jobb mint a füves préri.
Lassan, minden lépését kiélvezve haladok.
Élvezem, pedig nem kéne ebben a melegben, de mégis.
Néha egész árnyasra vált.
Monnyuk mostanában sokat kivágtak itt is a fákból, de azért ne legyünk telhetetlenek! Nem egy Alpok, de közel van és a mienk! Enyimé!
Nem sokáig tart...
Elhagyom a piros elágazást, most nem megyek le a forráshoz, majd még egy pár kilis kurfli után jön csak ez a frissítőpont.
Megint nyílt részen haladok, távolban Felsőörs háztetői és egy-egy darabka Balaton a dombok felett.

Még jó, hogy a közelébe költöztünk.
Idén még nem fürödtem benne :)!!
Bocik legelnek a susnyásban, kolompolnak, mint nyugati testvéreik a nagy hegyek árnyékában. 
Kicsit lejt és én élvezem, hogy trélránigörnek érezhetem magam 275m erejéig.
Kiélvezem.
Meg az árnyas, pihe-puha, fenyőerdei talajt, merthogy a 'lejtő' vége ide ér.
Itt csak a reggel erre vonuló bocik taposóaknáira kell figyelni, meg arra, hogy minél kevesebb élőlényt tüdőzzek le. Részben sikerül. Köpdösök, meg krákogok, de megy ez...
Jön a környék legdurvább ereszkedése.
13m szint 345m-en. És köves...
Megcsinálom gond nélkül, így leérek a Király-kúti völgybe.
Csend, csak a patak csobogása, legalább 10 fokkal enyhébb levegő, optimális párásítás. Kell ennél több?
A patak az ösvény mellett, szintben lentebb és fentebb! visz.
Hosszú, sunyi emelkedő.
Szinte nem is lehet észrevenni a kis bestiát, de a végén a vekker mutatja a szintkülönbséget. Nomeg a patak is szembe folyik ugye...
Tizenix perc lassú élvezkedés felfele.
Kiérek a Király-kútnál lévő piknikhelyhez.
Itt mindig van valami új.
Tűzrakóhely.
Egy sima tűzrakóhely.
Kemencével, fedett beállókkal, nyírt fűvel, korrekt padokkal, asztalokkal, patyolat tisztán, szemét nélkül.
A tűzrakóból elviszik a hamut és tisztítják a tűzteret!
Fát készítenek oda, és nem csak néha, hanem mindig! Egész évben.
Most az újdonságot a kis fém bográcsállvány jelenti, ez eddig nem volt. Most már van az is.
Várom mikor lesz már hámozott zöldség, zsír és piros paprika is bekészítve, akkor jövök...
Felmegyek a forráshoz.
Rengetegszer jártam már itt.
Télen, nyáron, ősszel, esőben, hóban, fagyban...
Alig-alig találkozom itt valakivel.
Most egy család épít épp vízimalmot a patakmederben.
Nem zavarok fotózással, épp csak iszom és mosakszom a jéghideg, bő vizű forrásnál.
Irány vissza, a Balcsi felé.
Megint egy kis komisz ellenlanka. Erdő és fiatalos között. Most jó, de nagy sárban nemszeretem útszakasz.
Téli emlékek.
Szűz hóban toporgok és átkozom a két nyomvályút...
Havas eső és majd seggre esem mikor szemből jövök épp a Király-kút felé...
Rég volt.
Most meleg van, de nem vészes.
És megy. Bakker, ez most megy...
Lassan kiérek a széles dózerra. Egész közel kerülök a kiindulóponthoz, csak nem jobbra, hanem a hivatalos piroson balra veszem az irányt Palóznak felé.
200 m és a Tódi-rétnél vagyok.
Ez nem is rét.
Ez egy mocsaras terület egy jó magasra töltött úttal a közepén. Itt mindig sok a víz. Most is tócsák állnak mindkét oldalon. Békák kuruttyolnak. Este erre jönni horror, mert csak csukott szemmel és zárt szájjal lehet annyi a rovar.

Most csak rengeteg pillangó van. Ezernyi színben és formában. Ahogy elfutok köztük végigsimítanak.
Ajándék.
Mire fényképezném őket, már a java elszáll, de azért megérdemelnek egy képet.
Tovább a dózeren.
Néhol kicsit kövesebb, néhol klasszik dózer.
Kicsit bele-bele hullámzik.
Szeretem.
Télen sem saras, mindig hálás útvonal.
Lombos erdő, fenyő erdő, fiatalos...
Nemsoká' beérek a szőlőbe, bekacsint a Balaton látképe.
Innen lejt.
Egyre jobban.
Az aszfalt elkényeztet pár méternyire, de aztán balost vesz én meg egyenest a köves úton haladok tovább.
Lassan kanyarodom nyugat felé és ezzel feltárul a Tihanyi-félsziget képe is.
Az egyik legkedvesebb látképem. Mindig szép és mindig lenyűgöz. Itt öröm futni, kár, hogy nem tart kilométereken keresztül...
Egyre rendezettebb a kép ahogy ereszkedem a falu felé.
Milyen jó volt itt télen felfelé csattogni a latyakban!
Beérek a mélyúthoz, ez főleg hóban, meg esőben érdekes pálya.
Most csak szimplán árnyas és hűvös.
Nincs már messze a fordító és a kék kút.
Ilyenkor a Király-kúti forrással együtt életmentő igazodási pontok.
A kálvária tetejénél fordulok vissza a kék jelzést is érintve pár méter erejéig.
Az ivás után még az aszfalton visszarázkódom a hegymeneti tempóba, aztán pillanatok alatt megint a természet ölel körül.
Másnak itt az út vége, nekem meg innen kezdődik az igazi...
Szép lankásan, gyönyörűen futhatóan emelkedik ez a rész.
Innen a kilátóig 15 percnyi emelkedőt lehet abszolválni.
Olyan jól megy, hogy nagyon.
Árnyas a völgy, egyáltalán nem érzem a meleget és a pulzusom is tökéletesen a kívánt helyen...
Kicsit még meg is kell tolni, mert kezdek elkényelmesedni.
Magasabb régiókba érve ritkul az árnyék és megint más lesz a világ körülöttem.
Gyors jobbossal a Csákány-hegy felé fordulok megmenekülve a leégéstől.
Megint erdő egy darabig.
Kicsit elégedetlen vagyok, mert a környék szép útjait a tavaszi rendbe tétel óta szétjárkálták.
Nem vagyok szokva, no...!
Télen azért itt voltak érdekes jelenetek...
Balról bejön a kék, jobbról a kék hszög és máris a kilátó alatt állok.
Kicsit rozoga szegény - a környéken a leggázosabb állapotú - de azért ez is szívem csücske. Most nem kell féljek, hogy lelök az északi szél.
Körbe nézek, sorra veszem a 'csúcsokat' és kilátókat.
Merről jöttem, hová is megyek.
Gyors búcsú után robogok is lefelé.
Az imént már megkóstolt kék hszögön megyek visszafelé.
Brutál köves :))))...
... és lejt is. Jajjjj, hogy élem ezt túl?!
Olyan mókás a Dolomitok után, de azért itt is kitörhetem a bokám. Arra azért teljesen megfelel...
Kis hullámzás után susnyásba érek.
Ez jelzett rész, de azért én nem találnám meg elsőre a helyes utat.
Majd' egy év után már nem probléma.
Hazai pálya.


Ilyen mifelénk.
Nyáron.
Délben.

2013. július 10., szerda

Lavaredo UT

A fene tudja, talán a nyár teszi, de tavaly teljesen elmaradt a beszámoló és most is csak nehezen jön.
De jön.
Többször is neki kellett ülni...

Ott tartottam az utolsó posztok vmelyikében, hogy megvolt az első futás.
Szép.
Aztán hétfőn (24-én) még egy kis hókusz-pókusz a derekam körül, enyhe hörgés, majd kedden el.

Kint Olaszországban is borongós, esős idő fogadott minket és a folytatás sem látszott jobbnak. Szerda reggel bepróbálkoztam egy kisebb körrel.
Még a nap is kisütött!
Komoly!
A szállásunk körül pillanatok alatt összeszedtem 500m szintet. Ha akartam volna 1000 is összejön...
Igen, igen ott kicsit más lenne egy-egy edzés.
Csütörtökön hajnalban megint kerültem egyet. Napsütésben és 4-5 fokban. Brrrr.... kicsit hidegnek éreztem, pedig az is volt.
Pulzusom persze az egekben, a nyugalmi érték is 10-el magasabb volt, nemhogy futáskor...
Közben persze családi mászkálások is voltak.
Megállapítottam, hogy mozgásszervi gondjaim nincsenek, de a hörgőim még tele voltak trugyival és az orromat is fújkáltam rendesen. Egy kis jeges, szeles mellreszívástól azért tartottam.

Végül az utolsó utáni pillanatban dőlt el, hogy nem indulunk péntek éjjel.
Pedig már aludtam is délután, épp csak a kávémat nem ittam meg.
Még szerencse, így volt remény egy kis éjjeli alvásra is.

Ha nincsenek a szállásunkon más, futó magyarok is, akkor lazán odacsattogok 23:00-ra. Sms-t nem küldtek, internet hozzáférésünk nem volt, nevezéskor meg nem szóltak még, hogy gond lenne a pályával.

Szóval péntek este áttanulmányoztuk a részben új pályát:
A nehezebb részeket kivették, de azért maradt szívási lehetőség bőven. Az látszott, hogy sokkal futósabb lesz, ez részben a kevesebb szintnek is köszönhető.
Korábban épp azt ecsetelgettem a családnak, hogy milyen kár, hogy a verseny eleje sötétben halad, így egy csomó szép részt nem láthatok.
No, most látni fogom...
Megbeszéltük az új haditervet, de az éjszakai etap hiányából adódóan már nem volt olyan nagy jelentősége a korai találkának. Maradtunk egy várhatóan kora délutáni első privát frissítésben.

Az öltözékkel baromi bajban voltam.
Ennyit tán még soha nem hezitáltam ezen. Hosszú-rövid, egy, vagy két réteg, eső-, vagy szélkabát rövid, vagy 3/4-es gatyó...
Ez a félig még bennem lappangó takonykór óvatossá és kissé félőssé tett. Ráfázni - szó szerint, meg nem szó szerint - nem szerettem volna.
Végül vékony rövid felső + kicsit szél és esőálló hosszú.
Alul 3/4-es.

Reggel 7 kor az autóban ülve még az ülésfűtést is bekapcsoltam és nagyon jól esett... 4 fok volt, de tiszta, száraz idő.
Kabátban álltam a kordon mellett, majd 7:50 körül levettem a dzsekit és beálltam a tömegbe. Nem szándékoztam nagyon előre állni, de a hézagos kordont kihasználva egész elölről rajtoltam.

Pontosan 8:00-kor indultunk.
Persze mindenki mint a meszes...
Az egész magyar mezőny elment mellettem - már akit egyáltalán ismertem...
Amikor megjelentek mellettem az első termoszos sporik, akkor kb. tudtam, hogy nagyjából ez a vége. Innen már csak a záróbusz fog lassan letolni...

A tavalyról már ismerős lájtos szerpentinnel indítottunk. Néha belekocorásztam egy-egy sík szakaszba, de ebből nem volt sok. Tömött sorokban haladtunk, a nyugdíjas tempó adott volt. Úgy, mint a 150-es pulzus is, amit csak az idő közben mellém vetődő Jucussal történő beszélgetés hozott le 140 körülire.
Duma közben sasoltam, mert itt kell majd visszafelé is jönni - legalábbis ezt mondták. Próbáltam memorizálni a terepviszonyokat. Azt megállapítottam, hogy itt lehet majd futni rendesen, nem köves, nem gyökeres, nem lépcsős, hanem korrekt dózer a nagy része.
Az enyhén hullámzó dózeren megint próbáltam a futást, de az egekbe szállt a pulzusom. Beszarás laza terep, ideális viszonyok, de nem mertem futni. Idő közben rájöttem, hogy sok a hosszú felső rajtam, de azért az árnyékosabb részeken meg nagyon jól jött, hogy melegít egy kissé. Fene tudja, talán le kellett volna venni. Ha megy a futás, akkor nincs gond, de ez a szakszervezeti kirándulás intenzitás meg kívánta a melegebb cuccot.
Szóval kis futásimitáció, de ehhez majd 160-as pulzus.
Lefele libasorban haladtunk, olyan volt, mint a Gúm áruházban nejlonharisnya szállítmány érkezésekor.
És ez 140-es frekivel.
Lefele!
Végre kiértünk az enyhén emelkedő, patak menti dózerra, de itt is sokszor bele kellett gyalogolni, hogy ne durranjon szét a vekker. Bőven ment volna futva, szinte sík ez a rész, de nem mertem.
És izzadtam.
És azon gondolkodtam, hogy le vegyem, vagy ne vegyem? Mármint a felsőm.
Ha leveszem, akkor hova tegyem, mert a zsákba nem fér. Magamra kötni úúútálom.
Maradt.

1. ep. 18km/780m - leírni is szégyen: 2:22ó - nem tudom hányadik lehettem, de érzésre olyan 450-500...
Kulacstöltés, bogyóka bevétel, Smecta bekeverés és bevétel, banánozás...
5p.
Sok.

Innen nagyon jó állapotban és végre szellősebb mezőnyben indultam el.
Még szép, mitől is lettem volna fáradt...
Egyenletes mászás indult.
Egyenletesen magas pulzussal, amivel semmit nem tudtam kezdeni.
150 körül, de volt, hogy 160 is befigyelt.
Ettem, ittam és aztán az 1780m -es magasságtól a megjelenő hófoltokból szedett latyakkal hűtöttem magam.
Hosszú ujjúban...
Futásra ingerlő enyhe hullámokat hagytam parlagon, téptem alig létező hajam, de nem volt mit tenni, ez már csak egy ilyen nap...
Egy egész havas sípályán értük el a legmagasabb pontot, innen aztán több mint 700m ereszkedés kezdődött.
Szinte úgy éreztem, hogy izommunka nélkül, épphogy a talajt érintve haladok, de így sem sikerült 140 alá vinnem a frekit. Folyamatosan előztem mert ez a szekció azért nem csapatta annyira a lefeléket - sem.
Közben viszont eldöntöttem, hogy a következő csekkolásnál nekivetkőzöm, lesz ami lesz, nem érdekel. Emlékeztem is, hogy a pont egy völgyben lesz, onnan majd megint jócskán emelkedni kell. Közben a havas lejtőket fenyő-, majd lombos erdő váltotta fel. Egyre kisebb lett a nyom, és egyre sarasabb szakaszok következtek. Néha még itt is beszorultam pár spori közé.

2. ep 33km/1490m - 4:35ó - 350. hely  :)
A szertartás mint az első ponton, de itt le is vetkőztem. A derekamra tekertem a felsőt, fogtam egy banánt és elindultam mászni. Az eleje csak meredek volt, de aztán brutál sarak jöttek.
Az aszfaltra kiérve aztán néha belekocogtam, mert hiába emelkedő, hiába magas pulzus, eluntam már a folyamatos korzózást.
Itt értem be Börcsök Andrást.
Itt...
Tudtam, hogy ha elérjük a Misurina-tó előtti emelkedő tetejét, akkor baromi hosszan lehet majd futni lefelé. Így is lett.
Toltam magam előtt a népet és spricceltek szét rendesen.
Lihegtem, orrot fújtam, köpködtem, mindent csináltam, hogy zajt keltsek hátulról, észre vegyenek és félreálljanak.
Ment.
Nem egy nagy dicsőség ez, de élvezetes volt.
A tónál aztán Pali bácsit is beértem.
 Itt élveztem a futómozgást és éreztem, hogy haladok is. Az idő napsütéses, szélcsendes volt és az egy szál póló tökéletesen elégnek bizonyult. Időnként persze ráncigálni kellett a derekamra kötött felsőt, de egyébként nem zavart.

3. ep. 42km/2080m  6:14ó - 263. hely
Végre volt leves. Kenyeret mártogattam bele és próbáltam elszürcsölni, de baromi forró volt. Markoltam még a parmezánból, beraktam a zsákom zsebébe és egy kenyeret is depóztam magamra aztán nekiindultam.
Lejtett és egyre jobban.
Itt kezdtem érezni igazán a sok Balaton környéki lankán megtolt lejtők eredményét.
Ment, nem ütött és erőt is éreztem a combjaimban.
Megint kezdtem darálni az embereket.
Széles dózerről keskeny, majd egy nyomtávos, szűk és egyre sarasabb szakaszokra értem. Volt, hogy csak arra figyeltem, hogy bokánál mélyebbre ne süllyedjek. Nem pipiskedtem, csapattam a dágvány közepén, hátha minél több embert sikerül lefröcskölnöm...
Általában gyorsan félreugrott a nép. Aztán egyre szűkült az ösvény, egyre technikásabb, egyre vadabb lett. Ráadásul beértem egy csókát, aki nem akart elengedni. Sebaj, akkor relax...
Közben előttünk/alattunk feltűnt Kerekes Csabi  sziluettje is. Közeledtünk egy széles vízmosáshoz, ahol az ösvényünk is barátságosabbá vált. Elugrottam az emberem mellől, majd a vízmosásban Csabit is leelőztem. Nagyon koncentráltam a patakátkelésnél ezért épp csak intettem neki és tűztem is tovább. Tudtam, hogy ha leállok dumálni, akkor kiesem a ritmusból és akkor gyalogolni kezdek az tuti.
Felismertem a helyet, mert tavaly pont eddig kirándultunk a családdal, a nagy sziklákon még fotók is készültek. Innen visszakanyarodtunk az eredeti pályára, csak épp a Tre Cime-t hagytuk ki. Tudtam, hogy még egy darabon ütősen és kitetten lejt, aztán lélekölő dózeren kell majd futni.
Így is lett. Ráadásul a mellettünk lévő tavat az aszfaltos út felől kerültük.
Hosszan, több száz méteren át belátható, enyhén emelkedő murvás út.
Lélekölésből ötös...
Közben Boszi is feltűnt előttem.
Daráló üzemmódra váltottam, bár nagyon akaródzott volna egy kis séta. Főleg a lelkemnek. Lefutottam a tóhoz és bevizeztem a sapkám, ennyit engedtem magamnak.
Az út mentén várakozó mentősök bemondták, hogy még 4 kili a pont. Nem esett jól...
Becsülettel végigfutottam.
A pont előtt már láttam a kölköket, akik elém jöttek. Pár száz métert együtt futottunk.
Jó volt megérkezni.


4. ep. 57km/2350m 7:56ó - 202. hely
Végre letehettem a derekamra kötött és állandóan zavaró vastagabb felsőt. Helyette a zsákba raktam egy vékonyat. Ettem, ittam, feltöltöttem a bogyókás készleteimet meg a kulacsomat. Jó volt, hogy Emőék tudtak nekem levest csinálni, az nagyon jót tett. Érzésre nem tököltem, mégis elment 6p. Fogtam egy nagy hámozott banánt és nekiindultam. Tudtam, hogy egy rövid futható szakasz után egy 500-as emelkedő jön majd.
Itt még láttam Boszit és pár sporit, amint átjönnek közvetlenül utánam a műúton.
Emlékeztem, hogy tavaly itt már nagyon meleg volt és én kezdtem megadni magam. Most sem voltam fitt, de bőven maradt még kraft. Szépen le is szakítottam mindenkit és egész jó tempóban gyalogoltam ezt a szakaszt. Ahogy egyre feljebb értem úgy éreztem egyre hűvösebbnek az időt. Kicsit szemerkélt is és némi légmozgás is kerekedett. Fázás határán voltam. Lassan kisimult a terep. Ezt a részt már korábban is megcsodáltam. A Bükk-fennsík jutott eszembe, csak egy kicsit felnagyított arányokkal.
A kitett részről lekanyarodtunk és hatalmas vörösfenyők között ereszkedtünk immár. Itt is beértem pár futót, bár látszott, hogy nagyon igyekeznek...
Ezen a lefelén lehetett haladni, még pont ideális volt futásra, nem ütötte szét az ember lábát.

5. ep. kb70km/2855m 9:18ó
A számokból is látszik, hogy magamhoz képest egész jól sikeredett ez a szakasz. 13km/500m 1:21ó. Jó, nem mondom, hogy acélos, de nem rossz.
Itt is volt leves. Ettem kenyérrel, ittam rá egy kis kólát, vizet töltöttem, mosakodtam. Minden áron a sátor felé akartak terelni, ahol többen álldogáltak, fáztak és toporogtak. Nem engedtem magam, mert én nem piknikezni jöttem kérem, én innen még tolni szerettem volna.
És így is lett.
Az erdei, egy nyomsávos szakaszon aztán látszott, hogy a Cortinások hada is erre haladt. Nagyon fel volt túrva a pálya, a kövek, gyökerek sarasak voltak. Inkább a biztonságos leérésre szavaztam, bár sajnáltam az elszalasztott perceket.
Közeledett az újabb privát frissítőpont. Gondolkodtam, hogy mi lenne segítségemre, mire lenne szükségem, de nem igazán kívántam semmit. Végül a változatosság miatt egy kis levest erőltettem magamba.

Nekiindultam, reményeim szerint az utolsó komolyabb emelkedőnek.
Ez is ment. Nem szélsebesen, de jobban mint a körülöttem lévőknek. Gondoltam, hogy felmászunk a tavalyi meredély tetejéig és onnan nagyjából szintben elérjük a reggel elhagyott ösvényeket, amiken aztán lecsorgunk a célba.
Aha...
A meredek egyre meredekebb lett és nem akart véget érni. Már majdnem négykézlábasnak éreztem. Megint kanyar, megint meredek és csak fel-fel-fel...
Közben volt egy kis privát pont ahol megsem álltam, de ott azt kiabálták utánam, hogy még 10 kili.
Egyetlen spori ment el mellettem ezen a részen, a többiek mind lemaradtak, egyre halkuló botcsattogtatásaikat halottam, majd azt sem. Azt hittem megszülök mire felértem. Több mint 400m szint lett a kis felszökésből és nem sok kilin...
Végre felértem a szintútra, ahol mondták, hogy már csak 10 kili.
Mitmonnyak erre....?
Enyhén hullámzott a széles, néhol sziklában vájt út, de nekem már csak a lejtőkre volt energiám, azokra is egyre kevesebb. Észbe kaptam, hogy ezekből a levesekből nem fogom majd bírni a végét, így a ritkán bevetett szőlőcukros zacsimat kotortam elő és elkezdtem beosztani a benne lévő négy szemnyi életmentő tablettát. A citromos víz jól csúszott rá és mentálisan is nagyot ütött.
Annyira elterveztem felfelé menet, hogy itt majd mennyire fogok zúzni, hogy nem akartam magam előtt leégni. Fogcsikorgatva, de erőltettem a futást.
10 kili... ja... phö....
Próbáltam minden pozitív gondolatot előkotorni.
Az órámra nézve talán a 12ó-s teljesítést is elérhetőnek éreztem.
11:08-kor pillantottam meg Cortinát, de annyira messze lent, hogy kicsit átértékeltem az időtervemet.
Nem számít, csak gyorsan le!
Ahogy a szintút a szerpentinre váltott a szőlőcukor is leért és azén kedvem is megjött. Bőszen futottam lefelé. Tavaly lefelé már egy lépést nem futottam, most bőven volt erőm - hja, a táv és szint is kevesebb lett idén...
Egy kis tóhoz érkeztünk, ahol sztem teljesen feleslegesen még volt egy cél előtti frissítési lehetőség. Én meg sem álltam csak átrobogtam.
Aztán satut húztam, mert láttam, hogy bíz itt nem megyünk tovább le, hanem megint fel. No, ez nagyon nem esett jól. Már beleéltem magam a lefelé vágtába. Ráadásul saras, köves, gyökeres rész volt.
Nemszeretemrész.
Nem tartott sokáig, de azért elég időm volt, hogy a szervezők felmenőit emlegessem...
Aztán megint vissza a jó kis szerpentinre.
A köves, majd füves és a város határában az aszfaltos rész is ment.
Láttam, hogy a 12ó bőven meg lesz, így a városban már nem forszíroztam nagyon.

Megint befutó a kölkökkel, puszi, pacsi...
84km/3400m 11:52ó

Összességében.
Nagyon sajnálom az utolsó  4hét bénázását. Sokkal jobb lehetett volna.
Ezt sajnálom.
Ezen túl meg:
Nem fájt semmi, nem álltam fejre, nem hánytam/fostam/ájultam...
Tökéletes időjárási körülmények között szétnéztem a Dolomitokban.
Soha rosszabbat.

2013. július 5., péntek

Vi-dejó játék!

Tegnap este voltam játszani az erdőben.
Futás.
Kézben kis kulacs.
Játék:
A szavasbogarak rajokban támadnak azok elől kell elhajolni. Néha gyorsítani, vagy lassítani.
Más bogarak is vannak.
Azokat is meg kell próbálni kikerülni, de ha nem sikerül, akkor le is lehet nyelni őket. Erre kell a kulacs víz.
Ja, még kell hozzá egy feltűnően rikító póló is, de ez csak hármasnál nehezebb pályákra vonatkozik.
Egy életünk van.
Kiesni nem, de elesni lehet.

A tegnapi menetet nyertem.

A kettes pályán megettem két kis bogarat.
A hármason egy a szemembe ment.
Az ötösön két szarvasbogár megfogott, de lepöccintettem őket.

Nyári móka...