...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. december 28., szerda

Salomon-ból Salomon-ba

A hó szép csendben elolvadt, így végre elérkezett az idő, hogy a tavasszal beszerzett Gore-Tex-es Salomon-omat elővegyem.

A régit sem kell nyugdíjazni szerencsére, elég jól bírta a gyűrődést.
Szegényke pont Olaszországban kezdte el pályafutását, követ, sziklát látott eleget.
Sarokragasztás és a kamásli tépőzára persze rajta, de egyébként nem mondhatnám, hogy a beletett 420 kili nagyon megviselte volna. Az újabb széria (Wings 2) kimondottan szimpatikusabb és tartósabb, mint az első generáció.
Az orr részén, a vászonon a legkisebb kopás sem látszik, pedig ez az elődjénél már ilyenkor sanszos volt...

A talpán is inkább csak akkor venni észre a használat nyomait, ha összevetjük egy szűz újjal.
A bütykök végei persze szépen lekerekedtek, de kb. ennyi.  Az új talp remélem majd még hatásosabb lesz a sárban és a hóban - ha lesz még (remélem lesz).
A csillapítása sem rogyott meg szemmel láthatóan, és érzésre sincs nagy különbség. Persze ez inkább hosszabb távon derülne ki.
Volt már Gore-Texe-es Wings-em és nagyon szerettem. Pont 800 kilit bírt, de akkor már atomjaira esett, még kerti munkára sem lehetett befogni... Persze nem a talpával, hanem a vászonnal volt a gond. Gyorsan megpattant pár szál a szövésben, majd lassan szétreped és keresztben szétszakadt a lábfejnél.
Azt sokat használtam hóban és latyakban, 2010-ben volt belőle elég...
Van aki nem nagyon hord membrános cipőt, de én télen nagyon szeretem, ha az első 2-3 órában még száraz a lábam. A legtöbb edzés meg még ebbe az időtartományba esik, így sok órát nem kell vizes zokniban eltölteni.

Most már csak futni kell...

2011. december 27., kedd

Végre igazi tél!

Karácsony környékén a városban szinte nem is látszottak a tél nyomai.
Bezzeg a környékünkön!
Igazi téli hangulatban telt a múlt hét!

Kicsit eszembe jutott a napfényes ősz, és talán az igazi napsütés is hiányzott, de a fehér erdő kárpótolt.


Egyébként ritka egy jó hét van mögöttem, szinte már félve írom le.

Hétfőn és kedden a fagyott erdei talajon még a HOKA-t nyüstöltem, de az első hó után már elraktam. Nem zavarom meg a téli álmát, síelni inkább majd léceken szeretnék...

Szerdától  még belebújtam a TDG-n beavatott Wings2-be, de csak azért, hogy a hóban jól kimossam és tisztán tehessem a dobozába. Ez meg is történt és ma a májusban vett Gore-Tex-es Wings2-met avattam be. Készítettem pár fotót is, hogy a 420 km-es és vadi új cipők közti különbséget dokumentáljam. Majd fel is teszem ide, érdekes.

De inkább most a téli erdőről.

Mifelénk ilyen:




Ráadásul tényleg nagyon élvezem!
A reggeli, éhgyomorra való futás rákényszerít a saját zsíron való mozgáshoz. Persze csak nyugis tempóban és alacsony frekivel, de ilyenkor épp ez a cél.
Végre már azon kell izmozni, hogy néha a túl alacsony pulzus miatt csipog a vekker.
A ilyenkor szokásos max. 150-el minden megy, nem kell erőlködni, hogy alatta maradjak.

Futás után pedig nyugis nyújtás a szokott helyemen...

Jujj de jó nekem!


NO, most nem kéne elrontani!

2011. december 25., vasárnap

Üzenet

Olyan nincs, hogy valami csak Úgy lenne. Ez tuti.
Fatalista vagyok, ezt többször is írtam.
Állandóan írom.

Néha azért elég nehéz dekódolni az üzenetet.
Széllel szemben nem megy ugye, tehát ha valamivel ellen nagyon direkt az ellenszél, azt inkább el/felhagyom.

Mostanában egy elég terjedelmes autós sztorin vagyunk túl. Vagy épp benne.

Indult azzal, hogy eladtam jó öreg Audimat pedig nem is akartam igazán, csak épp kicsúszott a számon az eladás szó és rögvest rácsapott egy ismerősünk.
Nem volt mit tenni, nem mondhattam, hogy mégsem. Kicsit húztam az időt, de október végén elbúcsúztam 20 éves járgányomtól.
Nekiláttam autót keresni, de nem volt hozzá túl sok kedvem. Egyrészt, mert nincs sok szerencsém a használt dolgokkal, másrészt meg épp egyenesbe jöttünk volna anyagilag, így nagyon nem akaródzott kiadni kis tartalékunk.
Nézelődtem, töprengtem...
Ezen nézegetés közben megtalált minket egy kis örökség...
Juhéjj, de jó hogy eladtam az autóm - gondoltam. Így kicsit talán könnyebb lesz a választás és régi roncsot sem kell venni.
Sikerült egy már-már valószínűtlennek tűnően jó vételt lebonyolítanunk.
Leutaztunk Debrecenbe, ahol hihetetlen európai kiszolgálás mellett egy sárga Suzukival lettünk gazdagabbak.
Én amúgy is kis autó párti vagyok, így nem volt nehéz megszeretni.

Közben a 'nagy' autónkat meghirdettem, mivel hatan nagyon nem férünk el egy Citroen Xsara Picassoban.
Nem volt rá nagy érdeklődés.
December elsején pont került az ügy végére, mivel párom az autóval egy szarvast vadászott le a szomszéd falu határában. Még nincs vége a történetnek, de valószínűleg totálkár és a biztosító sem fizet, majd a vadásztársaságot perelhetjük a pénzünkért. Viszont élve kiszálltak, ez sem elhanyagolható szempont...

Nekiálltam immáron családi autót nézegetni.
Brrr...
Végül találtam egy autót Nagykanizsán. Szinte már valószínűtlenül jó kondíciókkal. Mivel a tulaj nem ért rá, így bármennyire is szerettem volna lemenni hétköznap, csak vasárnapra tudtuk megszervezni a mustrát. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz ha közben elviszik előlem, de megnyugtatott, hogy nem sokan keresnek nagy autót, nem lesz gond. Persze péntek este hívott, hogy ott áll egy fazon, kezében a pénzzel. Most mi legyen? Mondtam neki, hogy én láttatlanban nem tudok ígérni semmit. Persze elvitték előlem.
Kicsit bánkódtam, de meggyőztem magam, hogy az az autó valamiért nem akarta, hogy elvigyük. Ne erőltessük ugye a dolgokat...


Közben találtam egy autót Franciaországban is, ami nagyon megfelelt volna nekünk. Nagy, szép, olcsó, jó. Ez kell nekünk! Nagybátyám elment megnézni, mivel csak a szomszéd faluba kellett átmennie. Sajnos előtte való nap elvitték kipróbálni és meghúzták az oldalát. Egyelőre tehát almás...

Maradunk akkor hatan a Suzukiban/val... Most ez van.

Utolsó tanítási nap még beugrottam a városba a gyerekek előadása után. Párom levitt a villamos végállomásához. Elbúcsúztunk egymástól, majd a villamos felé indulva egy tompa puffanást hallottam a hátam mögül.
Ohhh yeahhh!
Suzuki is OFF!
Kicsit leamortizálódott az eleje. Nem nagyon, de azért nem hibátlan a drágám...

Szóval valami autós sztori készül.
Vagy ezen keresztül valami teljesen más.
Pár év távlatából persze majd világos lesz minden.

Addigis marad az optimizmus, és a rejtvényfejtés...

2011. december 20., kedd

Sunyin

Nem történik semmi eget verő.
Nincs felhajtás és cécó, csak a napok jönnek egymást váltva.
Ahogy szokták.
Reggel felkel a nap, este lenyugszik, semmi extra.
Ráadásul későn kel és korán fekszik.

Papíron ilyenkor kellene motiváció hiánytól szenvedni.
Ilyenkor kellene otthon maradni, nemkimenni, nemfutni.

De nem, ez így túl kézen fekvő.

Nem mondom,hogy mindig fáklyás menet, mert nem az.

Ma is azon kaptam magam, hogy szinte számon kérőn önfaggatódzom.
Rám tényleg nem volt soha jellemző, hogy ennyire kitartó lettem volna. (Ez monnyuk genetikailag férfi dolog, de hagyjuk...) Akkor meg mi ez?

Aztán abban maradtam magammal, hogy most sem vagyok igazán kitartó, csak egyszerűen kíváncsi vagyok már a történet végére.
Olyan mintha olvasnék egy futós könyvet.
Mintha egy képzeletbeli figurával történnének a dolgok.

ÉÉÉNNN?
Futni?
EEEnnnyit?
(Jó, azért nem olyan sokat, de mégis...)
Ez velem nem történhet meg!
És mégis.

Franc tudja miért történik ez nap, mint nap, de ha tehetem ott vagyok.
Az erdőben.

Megélni azt, hogy ott vagyok.
Megélni a ködöt.
A havat és az esőt.
A hideget és a még hidegebbet.
A napot és a meleget.
Azt, hogy jó és azt, ha nem.
Azt, hogy egyedül vagyok és azt ,ha nem.
Azt, hogy kishitűségem ellenére megint kint vagyok.
Azt, hogy egy picit talán jobb lesz, mint amilyen tegnap volt.

Számtalanszor megélni azt, hogy mennyire gyenge vagyok és mennyire kilátástalan minden edzés és megélni azt, hogy néha jobban megy.
Megfutni azt, amit tegnap nem.
Kibírni azt, amit tegnap nem.
Belátni, azt, ha nem megy.
Fejet hajtani önmagam előtt.
Elfogadni azt, hogy sokszor nem a fej és nem az akarat diktál, hanem a testemnek is vannak korlátai.
Elfogadni saját korlátaimat.

Ezek történnek.
Közben szerencsés esetben fogynak a kilik és a szintek.

De mindig kell egy új epizód!

2011. december 14., szerda

No neeem...

Ma kaptam egy emilt, amiben tudatták velem, hogy közszemlére tették a pályázatokat.
Az adatimmal és a beadott anyagokkal együtt...
A megkérdezésem, beleegyezésem nélkül...

Nofene mifasz?!

Még jó hogy nem rakták ki a blog elérhetőségét...

Arra jó volt a dolog, hogy legalább megtudhattam, hogy egy csomó feltörekvő fiatal pályázott.
Ez igen!
Komolyan repes a szívem, jó látni, hogy van utánpótlás!
Rögtön vissza is léptem a pályázástól, a franc akarja rontani a fiatalság esélyeit.

Már tervpályázaton sem veszek rész jó ideje, mert tudom, hogy nem nekem való.
A francnak kell bepróbálkozni!
Tudom, hogy nem az én műfajom, oszt mégis...


De, hogy legyen kis futásszakmai dolog is.
Tegnap feje tetejére állt a nap, így megint az esti Garancs partjára kényszerültem. Nagyon jó idő volt, a hold annyira világított, hogy amikor lekapcsoltam a lámpám még árnyékom is volt. A murva fehér szalagja pedig szinte világított előttem. Jó kis körözés kerekedett, szint nuku persze, de kárpótolt a harapni való, friss levegő.

Ismét felvettem a HOKA-m, a Piros óta először.
Nagy csalódás volt, pattogtam benne, mint a nikkelbolha. Eccerűen elszoktam tőle.

Ha nincs igazi oka - kő, szikla - 
akkor inkább dobozban marad a HOKA!

Vagy valami ilyesmi...

2011. december 10., szombat

Pályázat

No, ilyet sem csináltam még...
Pályáztam.

Ide.

Megőrültem?
Lehet.

Azt be kell valljam, hogy ha nekem kellene választanom, akkor nem biztos, hogy egy kopaszodó, negyvenes, négy gyermekes muki jelentkezéséről álmodoznék, aki a 2011-es éve felét nyavalygással töltötte. (Monnyuk egy ilyen fazon megfontoltnak és akár hitelesnek is tűnhet.)
De nem nekem kell választanom ugye, nekem jelentkeznem kellett lehetett.
De miért is tettem?
Azért mert baromi jó kis filmeket tudnék csinálni az edzéseimről és lenne megyarázat arra, hogy miért filmezem magam.
Na jó, nem egészen.
Érdekelne, hogy milyen megtanulni normálisan futni, ráadásul úgy, hogy nem nekem kell beleölnöm hat számjegyű összeget a kísérletbe.
Azt ne várja senki tőlem, hogy egy márkára felesküdve, apostoli küldetéssel fogok agitálni bármi mellett is. A véleményemet, tapasztalataimat szívesen leírom, dokumentálom - a rosszakat is - de agitálásra képtelen vagyok.

Az élet bármilyen területén...

2011. december 9., péntek

Kivárás

Igen, ahogy írtam ezelőtt.
Semmi virtus, semmi nagy kunszt, csak lapítás a decemberi, egyelőre száraz avarban.
Bár ez nem is igaz. Holnap lesz egy hete, hogy nagyon dolgoztam kint a kertben és épp azon morfondíroztam, hogy miképp is fogom magamnak megmagyarázni, hogy miért is nem megyek futni.
Aztán elkezdett cseperegni az eső.
A rég várt, egyre késő és nagyon hiányolt eső.
Szélcsend is volt, így a vastag avaron nagyon jól hallatszottak a cseppek.
Végre esőillat terjengett minden felé.
Rögtön eldobtam mindent és indultam átöltözni.
Fél óra múlva el is indultam a szántóföld széléről.

Úgy kb. a harmadik lépéstől szoktam érezni, hogy milyen is lesz az épp aktuális futás.
Most is így történt.
Rögtön tudtam, hogy kivételes alkalom lesz.
Amikor az ember a föld felett lebeg, szinte nem is lép és lélegzetvétel helyett csak a menetszél áramlik be enyhén nyitott szánkon. Amikor a futás olyan természetes, olyan könnyed és magától értetődő, amilyennek lennie kéne mindig.
Így suhantam.
A kerítéshez 12:30-12:50 körül szoktam(tunk) felérni, vagy ennél rosszabb idővel. Most lazán 11:40 volt. Már a bemelegítés is ennyivel jobb volt.
Innen végig felfelé, de olyan hab könnyen, hogy eszembe is jutott: ha a nagyoknak ilyen érzés futni, akkor nem is kunszt szép időket menni. Így én is tudnék... Nem fáj semmi, nem húzódik semmi, nincs gravitáció és az emelkedő is inkább lejtő...
Ilyen érzésekkel emelkedtem egyre feljebb.
Az eső egyre alább hagyott, majd elállt.
A fák egyre deresebbek, zúzmarásabbak lettek.
Kis idő múlva azt vettem észre, hogy fehér minden körülöttem. Igazi téli táj vett körül. Az utakat letört ágak borították, a vastag jégréteget nem bírták a fák. A földet is vastag zúzmara réteg fedte, mintha hótakaró borította volna az erdőt.
Írhatnám, hogy hétköznapi csoda, de nem teszem, mert szombat volt :))...
Az ilyen alkalmak egy részről nagyon kellenek, mert lelkileg is sokat adnak, mert erőt és hitet meríthetek belőlük. Más részről viszont lehangolnak, mert az ilyen élmények tükrében tűnnek igazán küzdelmesnek a szürke kis futkorászásaim.

De mivel bazi pozitív vagyok, így inkább erőt merítek belőlük.


Nehéz megállni, hogy ne toljam a képem bizonyos népszerű(nek tűnő) futásokra, de be kell, hogy lássam: nincs értelme. Vagy több lesz, vagy gyorsabb lesz, vagy lassabb lesz, vagy ezek szabad kombinációja. Nem, egyedül kell most még mocorogni.


Minden alkalommal meggyőzöm magam, arról, hogy épp miért NE vigyek fotógépet magammal, aztán Minden alkalommal megállapítom, hogy mindig vinnem kéne.
Holnap viszek.
És fotózok.
És berakok ide pár képet.

2011. november 30., szerda

Rajt

Rajtol a jövő év.

Szépen, komótosan. Már ezt sem sietem el.
Már a tervezés is szabatos és megfontolt :))))...

A számomra nagyon jónak vélt 2010-es felkészülés anno január 1-én kezdődött. Több hetes betegség után, a nulláról indulva.
Most ezt kihagynám.
Ha eljutok januárig laza futkorászással, sok tornával, akkor még bármi lehet belőle - ezzel bátorítom magam.
Hétfő este terhestorna.
Aztán a többi nap is előveszem a labdát, a polifoamot, a diszkoszpárnát... Horror, de ez benne a szép. Önként a nyaktiló alá.
Valami elementáris erőt érzek. Annyira jó, hogy csinálhatom és annyira vágyom rá, hogy nem is tudom, hogy honnan jön.
Tegnap este is, kint a Garancson.
Köd, szél, hideg és sötét. És nagyon jó volt.
Ma, a reggeli tornám után kicsit zombifutás sikeredett, de nem baj, ilyenkor ez is belefér...

Ráadásul sikerült visszaszoknom rég elhagyott étkezési szokásaimhoz is. Ez is jobb közérzetet ad, ez is sikerélményt ad.
Régóta tudom, hogy ez a jó út, de a gyengébbik énem sokszor letérít...

Reggel csak folyadék.
Délelőtt is csak ivás.
Dél környékén esetleg gyümölcs.
Kora délután ebéd.
Kora este vacsora.

Kb. ennyi a recept. Monnyuk az sem mindegy mit eszem, de az már megy zsigerből, arra nem kell figyelni. A délelőtti nemevés viszont szociális okokból kicsit nehézkes, de nem megoldhatatlan.

Így visszaolvasva is olyan egyszerű, hogy kár nem betartani.

Azt viszont sokkal nehezebb, hogy ne szaladjak bele holmi csoportos futkorászásokba.
Pedig nem szabad.
Nagyon nem.

Saját kis köreimen, saját kis poroszkálás. Ez kell most, ez épít és ez visz előre. Bár nehéz elhinni és nehéz megállni , de az eddigi évek ezt mutatják. Ilyenkor nincs helye semmiféle virtusnak.
Nem mintha bármikor is lenne, de most nagyon nem.

Szóval, most kezdődik igazán az aprómunka ideje.
Az aprómunka.
Amit senki nem lát, amit senki nem érez.
Amit nem látnak meg a teljesítmény mögött, amit csak magunknak végzünk.
Ami nem látványos, ami néha kellemetlen, izzadás szagú és monoton.
De ez az alap.
Ez az, amire aztán építhetünk később, amit nem tudunk pótolni semmivel.
Nem kérdés, hogy alaposnak kell lennünk.

És elszántnak...

2011. november 20., vasárnap

Iszinik és HOKA

Olyan pozitív vagyok, hogy azt már nem is tudom leírni, ennek ellenére azért ma pihennem kellett.

A héten kaptam egy szép tapaszt a jobb térdemre, mert a Piros óta nem százas.
Nagyon sokat segített, szinte nem is mertem remélni, hogy egy ilyen kis öntapadós textildarab mire képes, pedig de.

Már rég elhatároztam, hogy ha nagyon nem tudok már máshol futni, akkor kimegyek a közelünkben lévő Garancsi-tóhoz. (Üvegtigris forgatási helyszíne, ezért nap közben sokszor nagy a tömeg. Nem futók...)
Ez azért jó mert:
- szinte sík
- murvás út vezet a tó körül, nincsenek kövek
- nincs avar
- 1 kör = 1 kili
- közel van
- bármikor leállhatok az autó mellett 500m-en belül
Kimentem hát a csodatapasszal némi átmozgatásra.
Péntek este, vaksötétben, ködben. Lámpa nélkül ugye, mert ennek van sportértéke... Hogy én mennyire fütyi vagyok! Így azért annyira nem tudtam vigyázni a lábamra és elég érdekes volt vakon, csak érzésre futni.
Ahhoz képest, hogy máshol pár méter után vissza kellett volna forduljak, itt azért hat kört szépen lekocogtam fél óra alatt.
A lábam egész biztató volt a HOKA is működött.

Ezen (is) felbátorodva szombaton Iszinik kiséretet vállaltam Dorog-Bp viszonylatban.
Kicsit leharcolt volt a társaság mire Dorogra ért, így nem volt nagy tempó.
Hát ez az!
Olyan nehéz volt lassan futni, hogy néhol majd belehaltam. Mire Kesztölc fölé értünk a sötétség is ránk szállt, így innen sötétben botorkáltunk.
Szó szerint.
Vastag avarszőnyegben, bokáig süppedtünk és közben rugdaltuk a köveket.
Horror volt.
Pilis-nyeregig rossz volt, onnan kicsit rosszabb.
A szerpentinen lefelé végig átkoztam magam.
Eljövök ide lábat kínozni, nem élvezem és tétje sincs. Bravó!
Lefelé a jobb bokám egész emberesen kifordítottam. Ordítottam is rendesen.
A Pilisszántói-nyeregben aztán a habzsi-dőzsi pont kicsit kárpótolt, de a Hosszú-hegy büntetett keményen. Nem volt ösvény, csak avar alatti ágak és kövek.
Már vártam a végét nagyon.
A tempó gyökkető volt, szinte egy helyben kellett toporogni. Meg is lett az eredménye.
A Kevélyről lefelé még a bal bokámat is kifordítottam, és a HOKA nyomott veszettül.
Innen már mindenem fájt.
Jó volt...

Szép ez a terepfutás. Főleg ilyenkor, késő ősszel. Éjjel.

Újabb fogadalmat tettem, miszerint:
Nem megyek olyan helyre ahol nem futhatok saját tempómba.
Ősszel, mély avarban NEM futok már sötétben!

A HOKA meg kicsi, nincs mit tenni. 471/3 az kicsi. Mindenki láthatja, kicsi.
Nem tudom úgy megkötni, hogy ne csússzon előre a lábam.
Lefelé nyomja az ujjaimat.
A csillapítása jó, az működik, de ez a térdfájás is kicsit gyanús.
Már az elején azt írtam, hogy félek, hogy az agyoncsillapítás miatt, majd kicsit feljebb fognak kijönni az esetleges panaszok. Lehet, hogy épp itt tartunk?
A két bokaficam bármiben bekövetkezett volna, azt nem írom a számlájára. A koordinálatlan mozgás viszont a lassú tempó és a térdfájás közös gyermeke.
Nagyon jó hogy könnyen tisztítható.
A sűrű szövésű anyag nem engedte át a port, a kamásli védte a belsejét és a felső részt, így ma reggel egy kefével szinte ujjá tudtam varázsolni.
Kicsit egyszerű, bárdolatlannak éreztem eleinte a felső rész kialakítását - mondhatnám, hogy nem nézet ki túl ergonómikusnak - de nem lehet rá panaszom, a lábfejemet jól fogja.
Egyedül a méretválasztással nem vagyok kibékülve.

Tehát fáj a térdem és mindkét bokám.
Nem volt egyszerű idáig eljutni, de azért sikerült.

Nincs baj!

Holnap torna és pozitív gondolatok!!!

2011. november 17., csütörtök

Csak pozitív

Ez a mai eset is...

Ülök a gép előtt és több napja tervezgetett tőzsdei tranzakcióm gyümölcsére várok.
Begyűjtve az infókat a nagy többség ellentétes irányú elmozdulást vár.
Nem hagyom magam, bízok magamban, igazam lesz.

Csak nem akarja az igazságot.
Nekem pedig el kell mennem itthonról.
Mi legyen?
Pár napja egy technikai malőr miatt nem engedik, hogy az ember profitvédő stopot használjon (ez egy automata amit  be lehet állítani egy általunk meghatározott szintre, így esetleges árfolyamesés esetén automatikusan eladja a részvényt).
Próba szerencse, hagyom aztán vagy bejön, vagy bukok rajta?
Nem.
Inkább kis hasznon.

Most hazaérkezve látom, hogy egy jó minőségű kamera ára szaladt el azon, hogy nem tudtam itthon kivárni a nap végét.
Ütöm a fejem a falba.
Drága délután volt...

DE egyszerűen nem hagyom,  hogy igazán bosszantson.
Az ember edz.
Fut sárban, latyakban, esőben, hidegben, majd mire megjön a tavasz, addigra lesérül.
Nem érdekel.
Mert én vagyok a nyertes, legfeljebb nem látszik.
Ez van.


A Piros óta kicsit fáj a jobb térdem. Néha jobban, néha kevésbé. Vigyázok rá, de azért futok majd minden nap.
Annyira élvezem, annyira jó és annyira felemelő, hogy olyan pozitív energiával tölt el, hogy  lepattan minden rossz.
Nem tudom honnan merítek, nem tudom mi lesz a vége, de nem várom, hogy elmúljék...
Egyszerűen így kellene élni mindig.

Kicsit tovaléptem az esedékes jövő évet illető nyűglődésen is.
Benevezek oda ahova szeretnék, nem tétovázom. Csinálni kell, aztán meglátjuk mi lesz. Attól, hogy tépelődöm, nem lesz jobb.

A november a Piros utáni lábadozás miatt nem lesz egy izmos hónap, de nincs leállás, önsajnálat. Legszívesebben felszántanám a hegyoldalt.
Reggelente kicsit nehezen indul be a gépezet a mínuszokban, de az első napsütötte emelkedő tetején már nagyon kerek a világ. Élvezem minden percét. De várom a havat, a sarat az igazi hideget is. Kell az újjászületés. A tél egy picit a vezeklésről és befelé fordulásról szól. Ilyenkor kell összegyűjteni azt a belső muníciót, amit aztán a tavaszi szezontól kezdődően kisugárzunk majd magunkból. Amiből lehet majd adni másoknak is.

Állok elébe.

Már érzem, hogy itt van a tél de várom a sűrűjét!

2012

Mire nekikezdenék esténként, már nincs energiám, így elmaradnak a posztok.

Ezt MOST beírom, hogy nehogy elmaradjon:

Megvan az első 2012-es nevezésem!

2011. november 9., szerda

A hóhért akasztják

Megvan az a csávó, aki a filmekben kissé viseletes ballonban, lötyögő nadrágban és szebb napokat látott cipőben tűnik fel néha?
Az az arc, akinek mindig van egy tuti tippje, aki mindig tudja a frankót és frenetikus(nak látszó) ötletei vannak?
Aki ennek ellenére csóró és nem képes élni a szellemi tőkéjével. A tipikus balek, vagy ahogy Olmo is megmondta, a looser...

Nos, ha megvan, akkor jó...

Felvételre jelentkezem.

De talán most mégis úgy néz ki, hogy belevágok.
A gyomrom is görcsbe rándul, ha rá gondolok, de próbálom úgy szervezni, hogy ne legyen könnyű a visszaút.

Úgy látszik, hogy a kisebb ötletek helyett egy olyanba csapok bele, ami az eddigi életemmel való szakítással jár. Hogy ez a szakítás teljes lesz és hirtelen, vagy lassú és részleges még nem tudom, csak azt, hogy lépnem kell.
Mint egy sávváltás az autóval...
Jó ez a hely, nem áll, de talán a másik sáv jobb lesz.
Aztán vagy jobb lesz, vagy leállunk és csak nézzük a tova haladókat

A mostani életem alapját még az egyetemi éveim alatt kezdtem összerakosgatni.
Majd' 20 éve...
Minden eddigi döntésemet az befolyásolta, hogy túl sok munka volt már benne, túl sok szenvedés és áldozat. Lehet, hogy nem volt a legjobb, de a saját kis tákolmányom volt.

Nos ennek talán vége.
Tabula rasa!

Lehet, hogy ez a blog is majd némi fordulatot fog venni.
Nem mintha marha sokat írtam volna mostanában futásról, de mégis.
De mégis.
Kevés marad, de a futás biztosan.
Új erdők, új mezők, új dombok és kaptatók...

Bővebbet idejében,
addig is,
fussunk neki!!!

2011. november 2., szerda

Tegyék meg tétjeiket!

A Piros után ma sikerült annyira talpra állni, hogy már futni is tudtam.
Nem mondom, hogy felszántottam az erdei avarszőnyeget, de azért kicsit több mint egy órányit mozogtam.

Valahogy évről évre azt érzem, hogy az idény ilyenkor kezdődik.
Mármint a jövő évi.

Ebben az időszakban szokott mindenki egy kicsit visszavenni az edzésekből, a lendületből, ilyenkor készülnek a nagy tervek és ilyenkor gyűjtünk annyi mentális muníciót, aminek segítségével aztán nekiugorhatunk az alapozásnak.

Én ezzel a vasárnap, hétfő, keddel lezártnak tekintem ezt a szakaszt...

A nyári edzőtábor óta egész rendszeres mozgás adatott meg. Ha nem is volt töretlen, de azért biztató volt az azóta eltelt időszak. Ebben talán csak az olaszországi út volt egy kis hullámvölgy, de ott meg olyan élményekkel lettem gazdagabb, ami bőven kárpótol mindenféle kihagyott edzést.

Kicsit gondolkodnom kell, hogy mit is írjak a mostani időszakról, de csak egyszerűen annyi van, hogy szeretek futni.
Nem zavar a hideg, a sötét, a szél, a meleg, a pára, az eső...
Nem hagyom, hogy bármi zavarjon.

Sok tervem van a 2012-es évre.
Ha sikerülne egy aszfaltos HOKA-t beújítani, akkor még  a flaszterra is kimerészkednék...

Az UTMB-re nevezni fogok, aztán majd a sorsra bízom, hogy eljutok-e a rajtvonalig. Nem esem kétségbe, ha nem sorsolnak ki, nem akarom minden áron, de azért nagyon vágyom rá.
Ecotrail
T100 
Lavaredo
Meg pár ilyen...
A november és december talán már mutatja majd az irányt, remélem nem visszafelé.

Az idei Spari óta viszont talán úgy érzem, hogy kinyílt az a bizonyos ajtó.
Vagy írjam azt, hogy a szellem kijött a palackból ;)...

2011. október 30., vasárnap

Vasárnap reggel

Ilyenkor, verseny után nem tudok sokat aludni.
Az óraátállítás miatt meg még egy órával kevesebbet is sikerült...

Teljes KO.

Tényleg csak egy CCC után érzem így magam.
A lépcsőn alig tudok lejönni...
Egy kicsit azért igazolva látom, hogy én inkább csak andalogni szoktam. Beszámolókból érzem, hogy egy jobb eredmény mögött mennyi szenvedés és akarás áll.
No, jelentem, megvolt a főpróba!

Ha visszagondolok, akkor csak arra emlékszem, hogy folyamatosan saját magamat erőszakolom meg. Menni, menni, futni, futni.
Pedig beállt, pedig fáj, pedig feszít, pedig nem jó, pedig szúr, pedig nyom...

Talán ezért is érzek nagy fáradtságot.

A célban kérdezték tőlem, hogy sajnálom-e a bent hagyott 11 percet?

Nem.
Mert érzem, hogy jobb vagyok, mint két éve.
Most nem tudtam ezt percekre, másodpercekre váltani, de majd eljön az ideje.
Viszont új mélységek és új dimenziók nyíltak saját magamban, ez sokkal fontosabb.
Ez sokkal nagyobb eredmény, mint 11, vagy akárhány perc.
Megint sokat tanultam, megint sokat tapasztaltam.
Beépítem, megemésztem.

Gyönyörű képeket őrzök magamban erről a versenyről.
Az erdő helyenként pazar volt. A fények, a színek, az illatok fantasztikusak voltak.
Jó ez a szakma :)!

Nem fogom elfelejteni Kékvirág arcát sem.
Ahogy ül a földön és tudja, hogy vége...
A tehetetlenség érzését.

Szóval nem lehet nem pozitívummal zárni egy ilyen önviadalt. Ha másért nem, a harcokért megéri.
Mostanában páran próbálták körbejárni a miért kérdését
Miért futunk, mit jelent számunkra ez a sport?
Én egy régebbi posztban már leírtam, azóta sem tudok jobbat magam számára kitalálni:

'Mert ebben a kibaszott életben végre van egy hely és van egy helyzet amibe nem ugat/nem ugathat más, ami független minden hétköznapi normától és elvárástól. Egy végtelenül tiszta helyzet. Olyan, amilyennek gyermekként képzeljük a jövendőt.
Van egy álmunk, célunk amiért dolgoztunk lehetőségeinkhez képest és most szeretnénk feltenni az 'i'-re a pontot. 

És CSAK rajtunk múlik. 
Hogy akarjuk.'

2011. október 29., szombat

Pirosnyolcvanöt

Megvolt.
Ma.

Nagyon vegyesek az érzelmeim. Talán azért is mert nem volt idő az élmények emésztéséhez.
Nem baj. Ez most ilyen lesz.
Melegében...

Elrajtoltunk.
Érzésre minden rendben volt, talán az zavart egy kicsit, hogy a vártnál melegebb reggelre ébredtünk és én ragaszkodtam az eredetileg eltervezett öltözethez. Vékony hosszú felső, mellény, térnadrág.
6-7 fokban.
Talán a mellény sok volt, de nem akartam levenni, mert kellettek a zsebek. A kézi kulacsba csak egy szezámki fér és azt kevésnek ítéltem.
Terv szerint 155 körül, max. 157-el mentem volna.
(Mostanság hiába vizezem a mellkasi jeladóm, amíg nem izzadok meg rendesen, addig nem mér jól. Ezért aztán nem is nagyon néztem rá a rajt után, mert tudtam, hogy teljesen irreális értékeket fog mutatni.).
Aztán a Kevélyekre menet alaposan megizzadtam, tehát a kontakt nem lehetett gond. Ennek ellenére 160 alatti érték nem akart bevillanni a kijelzőn.
Gyalogoltam 155-el!
Röhej, ezzel normál esetben simán megfutom...
Érzésre lassan mentem, nem is volt gond, ittam rendesen.
(A frissítésem főleg limonádéből, és fekete teából állt. Sózva. Ezekből különböző töménységben és összetételben küldtem előre a depókba.)

Nagy-Kevély (2009:0:58/2011:0:55)
( Az órát verseny közben nem nézegettem. Ezt meg tudtam állni. Ezekkel az időkkel csak most szembesültem. Meglepődve...)
Lefelé nagyon jó volt kicsit suhanni, de azért vigyáztam, hogy ne ragadjon el a hév. Néhol talán picit gyorsabb is voltam a kelleténél, de azért ésszel mentem. Csobánkáig meg is ittam az első adag limonádém, de szerencsére ott várt a következő adag.
Csikóváralján csak dugtam és pár aszalvány felmarkolása után indultam is tovább. Nem volt több 5 másodpercnél.
Egy alacsony emberke ment előttem, tisztára, mint Lúdtalp. De ugye az nem lehet, mert ő már messze jár ilyenkor. Szépen eszegettem és kocorásztam. Pulzus még 160 fölött ragadt, ez idegesített.
Meg nem mozdult lefelé.
Próbálgattam milyen a földet nézve, csak a faleveleket bámulva a körülöttem lévő természetre hallgatva menni.
Jó volt. Nagyon.
157-ig lement a freki, ennél lejjebb nem...
Az egyik kanyarban meglepődve konstatáltam, hogy bizony Lúdtalp van előttem. 'Az nem túl jó, elég elfutás gyanús a dolog!' - gondoltam magamban.
Sokszor belegyalogoltam a Tölgyikrekig tartó részbe, mert nem láttam értelmét a felesleges joggolásnak. Érdekes volt látni, hogy pillanatok alatt fel tudtam zárkózni rá, minden erőlködés nélkül. Már múltkoriban is írtam, hogy azt érzem, hogy gyorsabb lett az alapsebességem. Most is ezt láttam/éreztem.
Tölgyikrek (2009:2:05/2011:1:54)
Innen hármasban ereszkedtünk le egy sporival kiegészülve.
Nem esett jól.
Nem tudom miért, de nem volt jó ritmusa. Vagy lassabban, vagy gyorsabban mentem volna. Ennek ellenére velük tartottam. Ez hiba volt.
Sikárostól a sunyi emelkedőn megint bele-bele sétáltam, de a felzárkózással itt sem volt gond. Ezen a részen éreztem először, hogy ez talán kicsit erős tempó, de alapjába véve nem volt gondom. (Ez persze ellentmondás, de mégis így emlékszem vissza rá. Nem esett volna jól lassabban menni, csak az eszem mondta, hogy ez gyors. Vagy valami ilyesmi.) 
Igazán kíváncsi lettem, milyen az, amikor nagyfiúk futnak. Saját andalgásom helyett bevállaltam, hogy Lúdtalpat követem.
Beértünk pár futót, gyorsan el is maradtak, majd lefelé Dömös felé még párat. Itt volt egy horror lépésem, de terheltem rögtön és nem figyeltem rá. Lassan beértük Ákibácsit. 'No ezek most megnyomják.' - gondoltam. Néha tényleg ilyen érzésem volt, de inkább 10-20 m-t lemaradtam. Ezzel együtt gyorsabb volt a tempó, mint amit egyedül mentem volna, de nem vészes.

Dömös (2009:3:07/2011:2:49)
Itt nagyobb futót társaságot értünk be. Én gyorsan elkértem a előre küldött teámat, fogtam két szelet kenyeret, ittam egy pohár vizet és indultam is tovább, hogy menet közben eszegessek. Ahogy elindultam, az első harapásnál éreztem, hogy a csütörtök reggel beragasztott ideiglenes koronám elroppan. Nem volt kellemes... Ráadásul így nyomta a mellette lévő fogat is. Kicsit kétségbe estem, de nem láttam jobb gyógyírt, mint a továbbmenetelt.
Eszegettem, a többiek meg elfutottak mellettem.
Sebaj.
Evés után futás/gyaloglás kombó volt. Szépen közeledtek a többiek. Végre, lesz egy közös futásom kékvirággal - gondoltam - úgyis rég tervezzük már!
Nem, az égiek valamiért nem akarják ezt...
Csak azt láttam, hogy a földön fekszik és fájlalja a térdét. Megnéztem, és nem volt szép...
Fel kellett adnia.
Mondtam neki, hogy szívesen felkísérem Dobogókőre, de egy arra járó gyalogos készséggel vállalkozott a feladatra. Pár percet töltöttünk csak itt, de a többiek persze jól elhúztak. Nagyon kellemetlen volt újra megtalálni a ritmust, ez a közjáték teljesen megzavart. Ez gyengeségre vall, nem volt jó jel.
Innen óvatosan mentem, mert tudtam, hogy a fekete leves még hátra van. Jött is az emelkedő.
Nem ment jól a kapaszkodás, olyan izzadság szagúan küzdős volt...
Kocorászással aztán a Szakó-nyereg is meglett. Érdekes, hogy itt mindig nagyon lassúnak érzem magam...
Szakó-nyereg (2009:3:51/2011:3:33) 
Most látom, hogy 44 perc lett most is, pedig kis ápolás is volt benne és kimondottan csoffadtan éreztem magam.
Kis mászás után a futást kissé beállt combokkal kezdtem. Gondoltam, hogy a gyorsabb tempó miatt egyszer ezt fogom érezni, de nem gondoltam, hogy ennyire hamar.
Ez van. Én főztem, most egyem is meg!.
Akarni kell és én akartam.
Ment is.
Néha azért nagyon kellett akarni és a testem folyton bele akart volna sétálni, de nem engedtem Neki...

Dobogókő (2009:4:17/2011:3:58)
Itt nem lett meg idejében az előre küldött motyóm, így sima vízzel töltöttem meg a kulacsom. Épp egy limonádés adag jött volna és nagyon készültem a savanykás löttyre. Helyette a tiszta víz nem nagyon csúszott, nem beszélve, hogy energia sem volt benne sok...
Lefelé óvatosan mentem, de így is beértem a balesetnél elhúzott csoport egy részét. Ez nagyon meglepett. A meredek lefeléken aztán éreztem, hogy a HOKA-ban nagyon előre csúszik a lábam. Nem volt jó érzés, de a szorosabbra kötést sem szerettem volna, mert síkon és felfelé lazán kötve jobb.
Pilisszentkereszten már együtt futottunk. Nem esett jól az aszfalt, de jó volt, hogy diktálták a tempót. Felfelé én sétáltam ők elfutottak, de aztán a nyeregben lévő pontnál beértem őket. Én nem időztem, mert tudtam, hogy Fridman vár engem Pilisszántó szélén. El is húztam tőlük.
Lefelé nagyon vittek a lábaim, nem éreztem a fáradtságot, gyorsan ott voltam a kocsi mellett.
Kulacsot cseréltem, ettem, ittam, aztán léptem is tovább. Felfelé maradtam a gyaloglásnál, a hullámzó úton. A Csévi-nyereg felé párszor belesétáltam, a lábam nem volt acélos. Ezt nagyon rossz előjelnek vettem, hisz csak a táv feléhez közeledtem. Itt vígan kocogni kellett volna. Ennek ellenére Lúdtalpékat értem be a Csévi-nyeregnél. Akkor mégsem voltam olyan lassú?

Csévi-nyereg (2009:5:15/2011:4:50)
Innen igazán hazai pályán voltam. Előbb indultak a ponttól, 100-150 méter előnyük volt. Szépen tartottam velük a lépést. Jó tempót mentünk.
Piliscsaba felé a sunyi emelkedőkön aztán Lúdtalppal kettesben maradtunk, Ákibácsi lemaradt. Nyomnom kellett, de kellemesen, nem volt hörgés bár nem volt nagy élvezet. A Fehér-hegyre tudtam, hogy sétálni fogunk, így nyugodtam futottam a hegy lábáig. Az emelkedő nagyon nem ment. Nem tudtam mi a baj, csak azt éreztem, hogy gyenge vagyok. Fent Lúdtalp el is lépett, én aztán egyedül szép komótosan kocorásztam. A ponton aztán meglepődve láttam, hogy még ott van.

Kopár-csárda (2009:6:09/2011:5:42)
Egy kis kenyér evés - és újabb fogreccsenés után - együtt indultunk tovább. A Kakukk-hegyi emelkedő megint kibabrált velem, pedig igazán nem nagy...
Nagyon kellemetlen volt lefelé a szűk ösvényen hajolgatni, miközben az alacsony Lúdtalp suhant is tova. Az aszfalton még láttam magam előtt, de a Villa Negránál álló Fridihez már egyedül értem.
Nem voltam jól. A lábaimat egyre nehezebb volt futásra ösztökélni. Merevek voltam, én meg egyre fáradtabb.
Nesze neked nagyfiúkkal való futkorászás, megérdemled!!!!
A homokon többször belesétáltam. Amikor elkezdtem futni és a freki  140-145 fölé kívánt kúszni, a bal mellkasomban bazi szúrást kezdtem érezni. A fejem szédelgett, mintha becsíptem volna. Próbáltam rázogatni, a nyakamat tornáztatni, de nem lett jobb. Közbe masszíroztam a mellkasom is.
Elkezdtem sétálni.
Elmúlt, megint futottam, megint szúrt, megint kóválygott.
Ennek fele sem tréfa!
Nagyon nem voltam jól. Meg is ijedtem. Ha fáj a lábam , akkor legyintek egyet, de mi van, ha a bal oldalam szúrása a szívemből jön? (Ez persze lehetett egy fáradt, okokat kereső, vesztes futó önmentegetése is. Ezt sem zártam ki, de a berúgás érzés, azért durva volt Nem vagyok nagy fejfájós, de a héten kétszer is gyógyszert kellett bevegyek, mert majd széthasadt a kobakom. Ez így együtt nem volt biztató kép.)
Váltogattam a futást/gyaloglást, de nem változott semmi. Szarul voltam és fáradtnak éreztem magam. Alig tudtam bele-bele kocogni.
Bakker, érzésre eddig jól jöttem, most meg game over?!
Nagyon elkeseredtem. Az volt nagyon furcsa, hogy nem ér be senki. Mi az, mindenki dögrováson van?
Ettem, ittam, de nem javult.
Felfelé beért egy magánban kocogó futó és megkértem, hogy szóljon Nagykovácsiban Fridiéknek, hogy a terveinkkel ellentétben ne a falu szélén, hanem a ponton találkozzunk.
Feladom.
Te jó ég. Feladom.
Csak ez járt a fejemben.
Próbáltam bele-bele futni, de egyre jobban szúrt.
Felértem a Nagy-Szénásra. Maga a séta ment és talán az erőm is visszatért, úgy éreztem.

Nagy-Szénás (2009:7:17/2011:6:53) 
(Csak 3 perccel rosszabb ennek a szakasznak az ideje, mint 2009-ben, pedig akkor nagyon egyben voltam itt...)
Lefelé gyötrelem volt, állandóan meg kellett állnom, mert lejtmenetben, talán a rázkódás miatt sokkal jobban fájt a bal oldali mellkasom.
Nagyon elkenődtem.
Nagykovácsiban, az utcán Fridi adott egy tál barackbefőttet a kezembe, annak betermelése volt a feladatom a pontba érésig.
Meg is tettem.
Fura volt, hogy még eddig sem értek utol, nem értettem, bár azt tudom, hogy 'fizika monnyon le!'

Nagykovácsi (2009:7:36/2011:7:14)
Tanácstalan voltam.
Mit tegyek?
Innen gyalogoljak végig? Nem nagyon tetszett az ötlet...
Kértem kávét, vizet, sajtot, olajbogyót, kenyeret. Nem volt veszteni valóm...
10 perc után felálltam és nekiindultam. Gondoltam Feketefejig megnézem mi lesz?
Séta, futás, séta, futás...
Egyre hosszabb szakaszokon sikerült futni, bár nagyon fájt.
Julianna-majornál annyira, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim. A sírástól viszont nem kaptam levegőt, tehát gyorsan leállítottam magam...
Feketefej előtt várt a privát frissítés. Nagyon jó volt, hogy ott van Fridi és a fiam, sok erőt adtak. A javuló tendencia miatt persze nem volt kérdéses a folytatás.

Feketefej (2009:8:32/2011:8:19)
A kisebbik buckával nem is volt gond, de a Hárs-hegyi-körútra nehezen értem fel.
Ott is csak vonszoltam magam.
Nagyon erőltettem a futást.
Ment is.
János-hegyre felfelé a síkabb részeket ugyan futottam, de az emelkedők mászósak maradtak.

János-hegy (2011:9:11/2011:9:00)
Lefelé nagyon jó tempót tudtam menni.
Igazán ment.
Egy angol srác futott előttem.
Felfutottam rá, de a fájdalom miatt bele kellett sétáljak.
Újból utolértem, megint séta. Harmadszor ugyanez...
Egyszerűen nagyon fájt.
Makkos előtt az 'emelkedők' kicsináltak, de tempósan gyalogoltam őket.

Makkosmária (2009:9:37/2011:9:27)
Itt még külön kis szurkolótáborom is akadt, mert Fridiéken túl, Bodza lányom és barátnője is kijött az erdő szélére. Mindent kipakoltam a zsebeimből, leraktam a kézikulacsom és nekiindultam. Lefelé nyomtam ahogy tudtam, de felfelé csak a séta ment. Ha megszakadtam volna se ment volna a felfelé futás, viszont a tempós gyaloglással nem volt gond.
Lefelé aztán a szokásos gyötrelem. Amikor csippant a 10 óra, a motivációm is alább hagyott, inkább a túlélésre játszottam. Nagyon kellemetlen volt, hogy a lábam megint előre csúszott a cipőben és nyomta kegyetlenül.
Az aszfalt itt mindig megváltás, most is az volt.
A végjáték nem volt kellemes, de legalább szenvedtem...

Cél (2009:10:19/2011:10:11)

Tanulság és értékelés?!
A jelenlegi edzettségemhez képest elfutottam az elejét.
Nincs mit szépíteni.
Lehetne mentegetődzni, de nem érdemes, ez a szomorú valóság.

Nem lehet, hogy nyom nélkül maradjon majd fél évnyi edzéskiesés...

A célban azért megkérdeztem Lúdtalp dokit és Mg hiányt valószínűsített a fájdalom hátterében. Eddig ilyen egyszer volt, elég rég, de ezentúl nagyon figyelnem kell rá.

Bejött a tézis, miszerint ha már úgy érzi valaki, hogy vége, akkor adjon magának fél órát. Ha utána is úgy éli meg, hogy vége, akkor tényleg lehet, hogy be kell fejezni a játékot...

Más részről pedig javítottam, vagy mifasz! Nem sokat, de szegény ember abból főz, ami van...

Ennyire fájdalmas (szó szerint) futásom talán csak az első CCC-m volt. Nagyon megszenvedtem. Akaraterőből jelesre vizsgáztam magam előtt.
Csak akartam, akartam, akartam.

A végre rendbe jött lábkörmeimből egy biztos hullik és kettő sanszos...

2011. október 25., kedd

Katalizátor

A nagyon karcsú kaja posztról jut eszembe.

Egy sor olyan egészségi (no meg mentális) dolog van az életemben mostanság, amiket teljesen máshogy (vagy sehogy) látnék futás nélkül.

Mire is gondolok?

Pl. nagyon fontos tényező az emésztés.
Úgy általában is, de terhelés alatt/között/után meg különösen. Ha nem futnék, ha nem terhelném magam akár 100 kilivel, talán soha nem jönnék rá, hogy nem bírom normálisan feldolgozni, monnyuk a tejet, nem tesz jót a hús, mit művel az alkohol... De említhetnék mást is.

Ha nem futnék és nem jöttek volna idén egymás után a sérülések, a büdös életben nem mentem volna panasz nélkül fogorvoshoz és nem derült volna fény arra, hogy gáz van a fogaim, az állkapcsom környékén.
Ha nem figyelnék ennyire a mozgásomra, nem tennék ennyit a gerincem védelmében az biztos. Vagy ha tennék, ekkor már csak jóval később, mivel a bajokat csak jóval később érezném. Most az első rossz mozdulatra figyelek, az első kis jelre rögtön ellentámadásba lendülök.

Hallottam már rokonoktól az okos dumát, hogy 'Nézd meg XY-t. Egészségesen élt oszt meghalt 4X évesen...'
Ja, de lehet, hogy egészséges életmód híján már 3X évesen meghótt volna...

Edzések alatt rögtön érzem, ha valami nem megy flottul és keresem az okát. Ha nem is megszállottan, de azért próbálok magammal szemben 'látó' lenni. Sokszor másokon is észre veszem az égbe kiáltó jeleket és mindig megrémülök, hogy vajon én is ilyen vak lennék önmagammal szemben? Vajon más látja milyen egyértelmű hibákat vétek csak én nem?

A fatalizmusom is hasonlóképp működik. Ott is az a művészet, hogy a folyamatosan meglévő jeleket dekódolja az ember. Hihetetlen történetek zajlanak körülöttem, nyilvánvaló megoldásokkal, vagy legalábbis, nyilvánvalónak látszó kiutakkal. A legrémisztőbb viszont azt látni, ahogy az emberek nem látják ezeket a megoldásokat maguk körül.

Persze néha be kell látni, ha zsákutcába kerülünk.

Mint most mi is. Ez a ház eladás/felújítás vagy elköltözés/építés/felújítás és építkezés, vagy nagyon elköltözés problémaözön lassan felőrli az idegeinket. Segítségre szorulunk. Megakadt a kerék. Holnap megyünk dokobácsihoz, hogy javasoljon gyógymódot, mert lassan meg fogunk betegedni.

Tehát a futás katalizátor is.
Meg sok minden más is.
Meg sok minden más is katalizátor sok mindenki másnak.

Egyelőre viszont próbálgatom a 'mindenbencsakajótveszemészre' hozzáállást.
Futok és ha fáj itt, akkor koncentrálok arra, hogy viszont nem fáj ott. Ha szomjas vagyok, akkor felidézem, hogy viszont nem vagyok éhes... Egyelőre működik.
Mostanában arra is jut időm edzések közben, hogy olyanokra figyeljek, mint magas sarokemelés. Csoda!
Futkorászom a HOKA-ban és próbálok arra figyelni, hogy magasabbra emeljem a sarkam. Semmi több, csak egy kis odafigyelés. Nem kell erőltetve, csak úgy finoman.
És suhanok.
Beszarás!
Suhanok!

Néztem, hogy két éve miket írogattam P85 előtt.
Arra emlékeztem, hogy elég necces volt az indulás, de csak most láttam, hogy nagyon le voltam gatyásodva. A futás előtti héten alig tudtam edzeni, olyan fáradt voltam.
Húúú bakker, most meg élvezem minden percét!

Pedig jó volna az ilyenkor adekvát mentegetődzés, de sajnos nem megy. Az, hogy fáj a derekam néha, az nem újság, az, hogy bármikor jöhet egy rossz mozdulat, az meg jöhet bármikor. Szóval eccerűen nincs mi mögé bújni.
Futni kell!

2011. október 23., vasárnap

Kaja

Bár nincs még késő, azért már inkább aludni kéne...
Elkezdem, mert olyan régen szeretném már.
Elkezdeni.
Elkezdeni leírni.

Nincs hókuszpókusz.
Ez a legfontosabb.

Vagyis az a hókuszpókusz, hogy józan paraszti ésszel kell kövessük azt az utat, amin testünk úgy is végigvezet. Szépen megmutatja, hogy mit akar ő, csak éppen mi vagyunk általában annyira vakok, hogy nem akarjuk meghallani a szavát.

A mégfontosabb az az, hogy csak saját recept van. Annyira saját, mint mi magunk. Csak nagyon vázlatosan tudunk mások tanácsaival élni. NE is akarjunk másolni, mert nem lesz jó!

Én növényevő vagyok.
A családban nálunk a csajok, mind húsevők. Mi a fiammal meg nem. Nincs harag, mindenki tudja, hogy a kondér mely részéről abrakoljon.

Ez nem azt jelenti, hogy nem eszem húst. Ez csak azt jelenti, hogy pontosan tudom, hogy az ízlelőbimbóim által diktált húsevések után nem leszek jól. Nem tudok pihenni, rossz lesz az emésztésem... Ennyi. Tudom.
Ez nálam alap.
Meg az is alap, (tapasztalati tény) hogy nem a lovaskocsi után eresztem a versenyautót, mert így nem érvényesül a sebessége. Vagyis próbálom a jobban emészthető dolgokat a nap elejére tenni, a fajsúlyosabb elemeket, meg későbbre. Különben torlódás lép fel. Az meg gáz. Ha meg gáz...
Tehát a 'zabálás után egy jó kis gyümölcs' elég nagy fütyiség szerintem.

Nálam nagyon bejött az is, hogy mit mivel eszem.
Kipróbáltam, bejött, ha van rá lehetőség, ekkor betartom.
Ha nyáron egyedül vagyok, akkor rendszerint vas fegyelemmel követem is és nagyon jól is érzem magam tőle. Ilyenkor még a hús is jöhet rengeteg salátával. Úgy átfut rajtam, mintha ott sem lett volna... De monnyuk egy kis hús, krumplival, rizzsel, vagy effélékkel, az horror...

No tej.
A legnagyobb ellenségnek tartom. (Egy szintén rég tartogatott poszt, az élelmiszerekről szólna. Arról amit én annak nevezek. Ugyanis szerintem boltokban, általában nem sok emberi fogyasztásra alkalmas dolgot lehet kapni...)
Tejnek azt nevezem, ami kijön a tehénből. Igen, ott alul. Ami máshonnan jön ki, az nem tej, csak annak látszó vmi.
De meghalnék, ha innom kéne belőle.
A sajtokat szeretem, de nem használnak nekem, az tudom. Azért ennek tudatában módjával hódolok nekik.

Gabonák, kenyérfélék.
Péknél nem nagyon lehet ehetőt kapni. Monnyuk 99,5%-a szemét.
Ha saját, akkor is próbálom visszafogni magam, de nagyon nehéz, mert ez ugye langyos, ropogós, omlós, tömör és gabonából készül...
A tészták nagyon bejönnek, de ezt is itthon kéne gyártani, ahhoz hogy jó legyen...

Ha nagyon jó akarok magamhoz lenni, akkor rengeteg zöldséget eszem és rizst, puliszkát. Dögivel.
A héten próbálok rajta lenni az ügyön, hátha szárnyakat ad...

A 2010-es CCC előtt szárnyakat adott a jó étkezés a 2009-es előtt meg földhöz vágott a be nem tartott kajálás.
Magán a matérián túl az is nagyon fontos, hogy be tudjuk tartani azt, amit étkezéssel kapcsolatban (is) elterveztünk. Tavaly tényleg erőt adott, hogy nem zabáltam a sok finomságból verseny előtt, meg tudtam állni, meg tudtam magam állítani.
Ez is egy kis siker.
Már bevetés előtt!
Nagyon fontos, mert így jó kedvvel lépünk a rajtvonalhoz. EZT is megtettük a cél érdekében
Olvastam, hogy a birkózóknál, bunyósoknál, súlyemelőknél bevett verseny előtti fogyasztásoknak nagy mentális kihatásai vannak. Piszokul szenvednek. Volt olyan olimpikon, akit egész nap kísértek, hogy ne igyon és végül a WC tartályból próbálkozott, úgy szedték le a csőről... A sikeres fogyasztás viszont nagyon doppingolja őket, magával a ténnyel, hogy sikerült nekik végigszenvedni azt a pár napot.

Nem szabad elfelejteni azért, hogy az evés nem csak a tápanyagok bevitele, hanem fontos szociális tevékenység. Ez bizony néha sok mindent felül tud írni. Hogy mennyit és milyen szinten engedünk az elveinkből, az viszont csak rajtunk múlik.' Nincs időm', meg 'ezt-azt bekapok gyorsan' féle gyenge kifogásoktól viszket a hátam.
Akkor nem kell enni!
Gimnázium alatt én kedd estétől csütörtök reggeli nem ettem semmit. A szerdai böjti nap szent volt. Baromi jó volt. Talán innen ered, hogy imádom a csütörtöki napot, mert olyankor szellemileg mindig nagyon friss voltam.
A böjt csodaszer nekem, sajnos mostanában kicsit hanyagolom. Meg is látszik...

A másik csodaszer az alvás.
Megyek is.

2011. október 16., vasárnap

Elvonás

Ez a TDG nem csak kint volt hosszú, de itthon is az. Ha gép előtt ülök és nem dolgozom, akkor azzal foglalkozom. Eccerűen elvon innen.
Ez nem ér!

Pedig sok írhatnék van!

A HOKA annyira kezd beválni, hogy nagyon. Először arra gondoltam, hogy néha hordom majd aztán váltogatom a cipőimet kedvem szerint. Egyelőre azt kell mondjam, hogy nincs kedvem a váltogatáshoz. Saját kis körömön kettőből kétszer bírtam benne PB-t futni... És nem ing-gatya, csak szép kontrolláltan, komótosan, visszafogottan, öreg urasan...

Szóval suhanás van!!!

Annyi hónap óta, annyi keserv óta, suhanás van!

Egy kis gyomorfertőzés azért a héten még benézett, de csak pár napra tette tiszteletét, sok kárt nem tett (remélem)...

P85 lázban égek!
El sem hiszem, hogy a tavalyi listámból lesz végre EGY!!!!! olyan verseny, amire normális felkészültséggel el tudok menni?!
Eddig mindig nagy-nagy nyugalommal vágtam neki a Pirosnak. Az idény végén, mintegy levezetés gyanánt nagyon jó kis móka volt. Most meg azt veszem észre magamon, hogy készülök rá.
Csak nem?!
Megette a fene az egészet, ha én nagyon akarok valamit...

Monnyuk vicces lenne, ha a Mátrabérc trail és P85 eredményem nagyjából azonos lenne :))))...
9:11 azért talán túlzás, de szeretném, hogy 9-el kezdődjön ez az idő is...

Tehát még két hetem van, hogy valami nyavalyát begyűjtsek, vagy megemeljem magam, vagy mittudomén.
De nem fog letörni az sem.

Suhanás van, ez számít!

2011. szeptember 29., csütörtök

Downhill

Megvolt a HOKA első bevetése.

Ez egy igazi downhill cipő.
Felfelé sem rossz, de lefelé nagyon brutál. Észen kell lenni, mert az ember elengedi a lovakat és gyorsan szétcsaphatja a combjait.
Kis, órás körömön olyan PB-t mentem, hogy a fülem is kettéállt.
Szóval jó volt.
Van egy-két varrás belül, amikkel még barátkoznia kell a lábamnak, de nem reménytelen az eset.

Ennek ellenére azért biztos maradok a fapados cipőimnél is, mert kell, hogy az ember a 'földön járjon'...

Napi penzumként a TDG beszámolót írom és a hozzá kapcsolódó videókat szerkesztgetem. Fura átélni újra és újra ezt a 10 napot. Tudom, hogy olyan élmény, ami nem sokszor adatik meg az ember életében. Próbálom is minél jobban magamba égetni, minél nagyobb részét.

Holnap Spari. Huhhh...
Valahogy egyre közelebb kerül hozzám, már talán nem is érzem olyan mérhetetlenül elérhetetlennek.
No, semmi meggondolatlanság!

Csak egy kis apró repedés a terepfutás gránittömbjén:)))

2011. szeptember 28., szerda

Alkotmány

Húúúúúúúúúúúúúúúúúúú ezt már le akartam nagyon írni, ide, nagyon...

Az olaszországi út előtti délután volt még egy tervleadásom. Épp várakoztam az önkormányzati irodán, mikor is kezem be akad új Alkotmányunk.

Csilivili nemzeti színű szalag, keménykötés miazmás...


Beleolvasgattam és néhány okossággal lettem gazdagabb.
Pl. szégyen szemre most, 40 év után tudtam meg, hogy mit is jelöl a piros-fehér-zöld szín a nemzeti lobogón.
Mit is?
Piros - erő
Fehér - hit
Zöld - remény

Első olvasásra nem is tűnt rossznak...
Aztán kicsi elgondolkodtam és a következő napok jutottak eszembe. Tudom-e, tudnám-e ezt útravaló gyanánt magammal vinni?
Nem.
Egész pontosan nem elég ez.

Számomra aki hisz, az remél és aki remél, az többnyire hisz.
De ez nem is fontos.

Erős vagyok, és hiszem, remélem, hogy célt érek.
Elég ez?
Nem.

AKARAT! Ez kell. AKARNI KELL!

A sültgalamb nem fog a szánkba repülni hiába vagyunk erősek és hiába papi gúnyában esdeklünk.
Talpra Magyar!

Hajrá Spartathlonos magyar csapat!!!!!!

2011. szeptember 26., hétfő

Heti jeles

Azt kell mondjam, hogy régóta várt hetet hagytam magam mögött!

Nem, nem a fogászatot vártam ennyire :))...

A futást...
Az olaszországi szupport nagyon mennyei volt, de nem sok kocorászással telt. Így összejött 10 futásmentes nap. A héten volt időm, kedvem, energiám pótolni. Nagyon jó volt.
Mondjuk a 11 hónapja várt szeptember is teljes valójában beköszöntött, így nem lehet okom panaszra.

A számok is jókat mutatnak, szóval töretlen optimizmus hajt előre, hátha lesz még idén normálisan teljesített versenyem.
Most egyelőre a P85 néz ki ilyennek, de hosszú még az év.

Hogy mentális felkészülés is legyen, a hét végére ott a Spari!!!!

Közben minden nap foglalkozom egy kicsit a TDG beszámoló írásával is, de nem egyszerű filmet válogatni/vágni/feltölteni és írni egyszerre.
Nem is igazán tudom, hogy képzeltem ezt odakint? Biztos nem ennyire cizelláltan...



A mai fogászat egy kicsit azért megzakkantott, de remélem holnap tudok edzeni. Minden esetre papírforma szerint sokkal jobban kéne fájjon, meg kéne dagadjon, meg ilyenek.
De mégsem...

Azért legalább van látszatja az edzéseknek és erőnlétnek...

2011. szeptember 22., csütörtök

HOKA

És igen.
Én is...
Az első reakcióm az volt, hogy lehet, hogy jó, de ezt én nem veszem fel. Sárga, bilikék, fehér színek, holdkompos talp. Na neeeem, ezt azért mégsem...

Az olasz kaland előtt Futótársam vett magának egy rég áhított HOKA-t.
Feketét.

Felpróbáltam és bár nekem általában 1/2 számmal nagyobb kell a cipőkből mint neki, meglepődve tapasztaltam, hogy ebből az US 12,5-es is jó.
Ebben a színösszeállításban nem is volt elviselhetetlen. A fekete slankít, vagy mi...
A 155 EUR-os árat 139-re alkudtuk, de ez még a kedvezményes váltással is 37530 HUF. Ennyit én nem tudok/akarok adni egy cipőért.

Ennyiben is maradtunk.

Aztán hazaérkezésünkkor derült ki, hogy akarom, nem akarom, nekem lesz ilyen, mivelhogy kaptam egyet. 10 napos fizetett nyaralásért, élményfürdőért és pihenésért még jár ez is...
Azóta is nehezen békélek meg a gondolattal...

Ilyen:
Batár persze, ekkora méretben mi nem az...

Ami meglepő, hogy csak 394 g/db! Az újonnan befogott Wings 2-m 458 g/db!!!!
Ez ugye egyből 128g spórolás.
Azért ez bazisok.
Nem mintha számítana, de azért jó leírni :).

Volt olyan kellemetlen, nyirkos, vizes, köves szakasz, ahol én három, emberes zakóval jöttem le, futótársam meg meg sem csúszott. Ebben persze benne lehet, hogy én fickósabban mozogtam ő meg inkább csak tipegni bírt, de azért megemlítem, mint jelenséget. Remélem később majd beigazolódik a pozitív gyanú...

A talpa pedig nem egy hardcore mitázatú darab, mégis:

Csillapítása elég extrém, ezt talán kár is mondani, hisz a látvány magáért beszél:

Egyelőre nem vitt rá a lélek, hogy élesben is kipróbáljam, a lelkemnek még szoknia kell a látványt :).
Szobában kényelmes, szellős, pihe-puha.
A csillapítása végett a boka, térd védve van, számomra csak az a kérdés, hogy az alsóbb ízületekről levett terhelést, nem a csípő, medence, gerinc kapja-e meg?!

Ezek a túlcsillapított cipők kicsit olyanok, hogy a legbénábbak is tudnak benne futni, csak épp nem biztos, hogy jó ez nekik.
Mármint nekem.
Ha fáj megállok és pihenek.
Ha nem fáj, mert megvédi a cipő, akkor nem állok meg, s talán ez nem épp jó hosszú távon. Egy nagyobb ízület, többet bír, de attól még kopik...

Titkon talán azt remélem, hogy beválik, s ha igen, akkor az aszfaltos szenvedések is elmúlnak és nyílik egy kiskapu.
De mifelé is?

2011. szeptember 21., szerda

Éjjel

Éjjel két óra.

Az Aosta-völgy kis mellékágában vagyok, egy pirinyó falu szélén.

Futótársamért indulok, aki feltehetőleg elég rossz bőrben halad felém, nagyon várja segítségemet.

Hideg van.
Egész pontosan nincs is nagyon, csak én vagyok meglehetősen fáradt. Inkább aludnék, de most nem pihenni jöttem. Nekem dolgom van, nekem itt küldetésem van. Segítenem kell.

Felöltözöm és egy kis üveg vizet, videó kamerát veszek a kezembe. Sose lehet tudni, ugye. Ha jó kép nem is, de hangfelvétel még készülhet menet közben...

Elindulok.

Először a házak közötti aszfaltos utcán, majd kövezett kis utcácskákon haladok felfele. Néhol kifejezetten meredek.
Kis közökben, falusi csapásokon haladok. A versenyt jelző kis sárga zászlócskák irányítják utamat, bár visszafelé néha nem egyértelműek a jelek.

Az égbolt tiszta, a telihold magasan ragyog felettem. Éles árnyékom követ, nem vagyok egyedül. Lekapcsolom a fejlámpám mert annyira ridegnek és idegennek érzem a fényét.

Csend van.
Néma csend.

Vagyis dehogy, a csend csak bennem van, a szűk völgy mélyén bővizű patak folyik. Tompa morajlása mindenhova eljut. Hozzám is, de ennek ellenére teljes csendet érzékelek.

Egyedül vagyok, körülöttem egy lélek sem mozdul.
Vagyis dehogy. A házak mélyén emberek alszanak. Egy népes mezőnyű verseny útvonalán járok, bármikor találkozhatok valakivel. Ennek ellenére teljes a magányom.

A hold olyan erősen világít, hogy jól olvasható órámon a 2:15-ös időt.

Egyenletesen haladok.
Érzem, hogy ez az út már évszázadok óta járt, használt lehet. Éles kis kavicsokból, nagyobb görgeteg kövekből rakták ki, tán több száz éve.
Mellettem a mélyben a patak, a mederben autó nagyságú lekerekített kövek. Felduzzadt tavacskák, kis csobogók, vízesések. A holdfény a mogyoróbokrok között sejtelmesen világítja meg a látványt. Másik oldalamon alacsony, mohás kövekből rótt támfalacska. Mögötte hátsó kertek, gazdasági udvarok, vagy épp kaszálók, konyhakertek sora.

Miközben egyre feljebb haladok szinte átélem azt, ami ezen az úton valamikor is megtörténhetett.

Hógolyózó fiúkat látok, akik az iskola végeztével az úton hazafelé megállnak egy kis játékra. Itt mellettem vannak, áthaladok közöttük.

Öregember hajt egy szamarat. Rekkenő hőségben, nyár derekán. A szamár nehezen kapaszkodik a köves úton. Megállnak és egy koros fa árnyékában keresnek menedéket.


A patakban fiatalok ugrálnak. Önfeledten fürdőznek. Végre megérkezett a nyár és nincs más dolguk, minthogy élvezzék az életet.


Ősz van. Színes falevelek között halad nagypapa és unokája. Lassan mennek, néha egy-egy szót váltanak. A kisfiú inkább a patak felé menne, az öreg inkább leülne pihenni. Nem tehetik, vasárnapi ebédre tartanak, nem késhetnek.

Ilyenek jutnak eszembe és szinte magam előtt látom a kis történeteket. Annyira élő és annyira időtlen a környezet amiben haladok, hogy szinte bármikor lehetek.

A körülöttem lévő hegyek, a hatalmas, víz koptatta kövek, a patak, az ösvény, az épületek mind-mind időtlenségbe merevítenek.

Nem is kell lélegezzek, nem is kell gyalogoljak, mert annyira beszippant ez az időtlen érzés.

Így haladok futótársam felé.
Egy ház udvarán megyek épp át. Az asztal és székek között visz az út. Az asztalon még az ottfelejtett játékokat is látom, mintha az imént keltek volna fel a háziak. Gondosan letakart áfonyaültetvény, kis ciszternák sora.

Nem hiszem el.

Én.
Itt.
Egyedül.

2011. szeptember 4., vasárnap

Futás is van ám

nem csak szomorkodás!!!!

A héten olyan kedves invitálást kaptam pár Spartathlon-ra készülődő futótól, hogy félretéve aszfaltfóbiámat, péntek éjjeli Tata-Bp.edzésük, Tarjántól-Perbálig tartó szakaszára csatlakoztam hozzájuk.

Komolyan mondom, ha ez a Spari éjjeli dolog lenne, akkor még el is gondolkoznék rajta :)))...

Nagyon jó volt!

Az elején nagyon furcsa volt a visszafogott tempó, de egy fél óra alatt ráéreztem én is. Éjjel, csönd, tökéletes futóidő... Nagyon furcsa volt nem állandóan a lábam elé bámulni. Még nézelődni is lehetett volna, ha láttam volna valamit a körülöttünk lévő tájból...
Futottam már erre, csak épp ellenkező irányban. Tavaly kora tavasszal.

Nagyon féltem, hogy valami megint közbe jön, de nem. Csak másnap éreztem az achilleszem. Ropogott és kerregett megint, de most a bal lábam. Ott még nem volt ilyen...
A családi kirándulást így elég szelídre vettem és a ma reggelre tervezett börzsönyi szaladásból sem lett semmi. Remélem pár nap alatt helyre jön, mert az Alpokba nem szeretnék sérülten kimenni.

A kintiekhez összedobtam ezt, hogy legyen hova irkálnom majd kintről.
Az UTMB óta eltelt pár nap index fórumos megnyilvánulásai egyértelművé tették, hogy oda nem fogok feltenni semmit.
Ugyan akkor meg a többség megérdemelné, hogy kapjanak híreket.
De miért is?
Miért olyan evidencia, hogy nekem bárhol is be kellene számolnom, vagy bárkit is tudósítanom kéne?!
Bár tudom, hogy Fridit nagyon segítené az itthon maradottak szurkolása.
Szóval megint reménytelen a dolog...

Kis magyar...

1.

Semmi sem változott az elmúlt esztendőkben ezen a környéken. Semmi.
Tűz az augusztusi nap.
Rekkenő a hőség.
Az aszfalt út mentén hepehupás, murvás sáv. Néhol szemét és cigarettacsikkek hada.
Az út egyik oldalán építkezés, az ezzel járó kosszal és lehangoló lepukkantsággal.
A másik oldalon a kései nyár minden nyomát magán viselő, elhanyagolt kemping. Rozzant drótfonatos kerítése hiányos, néhol foltozott.
Az utca végén a Balaton kék csíkja tűnik fel.
A levegő poros, a ritkán elhaladó autók fojtogató szmogfelhőt hagynak maguk után.
Talán, mintha kabócák ciripelnének és egy rossz balkáni roncsfilm díszletei között érezné magát az ember.

De mégis.
Valami megváltozott.

Az út szélén egy erősen elhasznált műbőr szék álldogál.
Alatta egy felbontatlan üveg vörösbor.
A széktől nem messze egy borotválatlan, hiányos fogú és öltözetű ember topog. Kezében zsebszámológép.


Fotózni kellene.
Meg kellene örökíteni ezt a valószínűtlen pillanatot, hisz 2011-et írunk.
Az Európai Unió területén járunk.
Egy papíron civilizált országban.
A változás korát éljük.

Ennek a bizonyítéka a tábla is:


Fizető parkoló.

2.
Ma jöttünk haza Nagybörzsönyből.
Családi program volt.
Évek óta az óvodával megyünk közös 1-2 napos kirándulásra a környékre. Eddig Kemencén szálltunk, most az itteni Ifjúsági szállóra esett a választás.
Elég foglalt a hely, alig találni szabad helyet a naptárjukban.

Lehangoló.

Gyerekek számára használhatatlan, néhol veszélyes játékok.
Padokból kiálló szögek, földből kikandikáló vasdarabok.
Igénytelen, rosszul kivitelezett burkolatok, járdák, lépcsők.
Tákolt épületek, festéssel egyben tartott szobák.
A zuhanyrózsák 2,5m magasan, nehogy egy gyerek le tudjon tussolni alattuk.
A gyep helyén lévő kaszált gyomtársulásra pár autó hajthatott mikor még sár volt, így olyan buckás volt a terület, hogy semmilyen mozgásos játékra nem volt alkalmas.
A külső környezet poros és koszos.

Rémisztőleg ható környezet.
Ifjusági Tábor.
Bravó!
Neveljük az ifjúságot...

Nem lehet nem jobban csinálni...

3.
Nagybörzsönyben érdemes egy sétát tenni. Tettünk is.
Megtaláltuk ezt a kis lakot is.
Már régóta tervezem, hogy meglátogatom. Legutóbbi futásomkor majdnem be is csábultam.
Most családostul mentünk.
A bolt és a kávézó rendben is volt. A WC külön csillagos 5-öst érdemel! A régi, nyitott tűztérben helyezték el, nagyon szellemes kialakítással.
Csodás.
Ez is.
Lehet nézelődni és meg lehet nézni az 'üzemet' is.
Gondoltuk, hogy bekukkantunk oda is. Először az alkalmazottként dolgozó eladó mesélt, majd megjött az idő közben fel-fel tűnő gazda is.

Az első kérdésemre majdnem lehülyézett, aztán csak simán prosztó volt.

Olyan kontraszt volt az eredeti ötletű családi vállalkozás és az élőben megjelenő tulaj házaspár között, hogy majd seggre ültem. Kövér vadkan. Még röfögött is...

Ismételten arra az elhatározásra jutottam, hogy nincs olyan kétkezi tevékenység, amiből ne lehetne itthon megélni.
Olyan fokú a butaság, prosztóság ebben az országban, hogy minimális erőfeszítéssel is nagyságrendekkel lehet az átlag fölött teljesíteni.

Leköltözünk vidékre.
Nem 100, csak 20 féle lekvárt főzünk, 5 féle szörpöt gyártunk. Ha e mellett nem vagyunk ultrabunkók, akkor már olyan előnyünk van, hogy mienk a világ!

Elszomorító...

2011. augusztus 25., csütörtök

Lassan tényleg

eljöhetne az a szeptember.
Nagyon várom már, mert kibírhatatlan ez a rohadt kánikula.
Ma futottam 2ó-t és rendesen megdőltem. Egész nap nem tértem magamhoz. A rosszullét határán lavíroztam. Ennek nem igazán látom értelmét. Bár jó lenne gyűjteni a kiliket, de nem hiszem, hogy ilyen időben ennek túl sok sportértéke lenne.
Pláne mióta ebbe beleolvastam, megnyugodtam....

Kétszer is voltam mostanság a Börzsönyben némi szintet összeszedni. Egész jól sikerült. Főleg a múlt szombati mutatványom lepett meg.
'Ámátőr az erdőben' címmel kellett volna egy posztot megereszteni róla.
Előző nap masszőrnél voltam (1. hiba). Kis szervezési baki miatt csak 11:00-kor indultam neki a hegynek (2. hiba). Mivel csodazsákom épp kölcsönadtam, így egy nagyon rég nem hordott övtáskára esett a választásom (3. hiba). Tettem bele zselét is, új fajtát, bár mostanság nagyon nem élek ilyenekkel (4. hiba). Ujjatlan pólóba mentem (5. hiba) és abba a futógatyómba, amiből még nem vágtam ki a gyári alsógatyát (6. hiba).
Tehát felkészültem rendesen, ezt a vak is láthatja...
Az első métereken kiderült, hogy az övtáska baromira zavarni fog, kényelmetlen és dörzsöl is. Nem gond, hisz csak 4ó környékére gondoltam...
Nagybörzsönyből szépen felkocogtam a NHH-re (némi kurflival persze), majd le Királyházára. Ettem, ittam ahogy csak tudtam, de baromi volt a meleg. Lassan fogytak a készletek. A zselétől majdnem hánytam, így inkább hanyagoltam. Szezámki morzsákkal próbáltam haladni. A Knégyzeten visszafelé már nem voltam jól. Ráadásul veszettül kezdtem kidörzsölődni a hónom alatt és a lábam között is. A Z- -n felmentem a Csóvira, majd egyre rosszabb állapotban vonszoltam magam (természetesen kerülővel) a NHH felé.
Be kell valljam, hogy a végén a turistaház előtt már sétáltam is.
Egy ismerős elkapott némi eszmecserére. A th-ban kólát, vizet és sós kenyeret töltöttem magamba. Ez némiképp helyre hozott. Együtt indultunk lefelé, majd rövid közös kocorászás után egyedül indultam Nagybörzsöny felé.
Terpeszállásban futottam.
Szép volt, mit mondjak...

Nagyon szenvedős és nyögvenyelős lett. Az adatokat megnézve viszont egészen meghökkentem.
5:07 alatt 1800m szint és 42 kili, ez magamhoz képest baromi jó. Mi lett volna, ha megy?

Ennek ellenére elég hullámzó a kedvem saját futásaimat illetően.
Még mindig csak nehézkes, súlyos és izzadság szagú. Nem habkönnyű lebegés, amilyennek lennie kéne és amilyen szabaddá tesz és újra futásra sarkall...

Nagyon várom már azt a 10 napot, amit Olaszországban fogok hamarosan tölteni. Próbálom majd kiélvezni a környezetet, már ha nem fog végig esni...
Nem igazán lennék futóbarátom helyében, mert 330 kili azért nem nagyon dob most fel.
Nagyon a helyében lennék, mert neki mernék vágni és mernék nagyot álmodni.
Lehet ebből jól kijönni?
Lehet egy ilyenből rosszul kijönni?
Akár így, akár úgy, de baromi nagy élmény lesz. Mindkettőnknek.

Épp most zajlik az UTMB.
Kicsit csodálkoztam, hogy előzetesen mennyire hidegen tud hagyni. Aztán persze most nekem is olyan lámpalázam van, mintha én is ott toporognék a rajtvonal mögött.
Remélem a jövő év nem lesz ilyen gyatra és el tudok indulni valamelyik távon.
És persze, hogy milyen jó, hogy nem tudtam/akartam nevezni. Mi lett volna velem egy ilyen futóévet követően...

Szeretnék végre futni egy olyat, amikor nincs orkán erejű szél, 20 foknál hűvösebb van és csak kicsit esik az eső.
Telhetetlen vagyok?



Szörnyű csapongó, összefüggéstelen poszt...

2011. augusztus 13., szombat

SZEPTEMBER

Már majd egy hete megérkezett kedvenc hónapom!

Reggel friss, harmatos levegő, gyönyörű kék ég, sok szélcsend, meleg de nem tolakodó nap, délben meleg de egyébként kellemes futóidő. Ajándék, hogy már ilyenkor megjött.

Ráadásul igazán el sem kezdődött nyaralásom be is fejeződött, így itthon élvezhetem ezt a csodálatos időt!

Most is kint heverészem a tornácon, ölemben a laptop, nézem a zöld kertet, madarak csicseregnek, macskák kerülgetnek...
Reggel 8-ra értem haza. Addig voltam már a péknél, futottam 75 percet, zuhanyoztam...
Közös kávézás, kakaózás.
Most az aprónép egy kis házi tojásért szaladt, mert épp ahhoz szottyant kedvünk.

Szóval nagyon jó elmenni nyaralni, de azért én itthon is nagyon élvezem. Ráadásul néha lehet egy kicsit dolgozni is...

A héten már futottunk egy fingatósabb 2,5 ó-t (meg kevésbé fingatósat, meg bringáztam is). Elég nehéz elhinni, de sikerült a Nagy-Szénás oldalában teljesen új ösvényeket találni. Kicsit átrendeztük depókészleteinket is, így most már ezen a környéken simán elfutkorászhatok pár órát mindenféle cipekedés nélkül is.

Nagyon korszakos hír, hogy elkészült a P85 film több mint fele!!!! Megtaláltam a zenét, és lebutítva a több mint 1000 képet és rengeteg filmet, sikerült kisebb megalkuvásokkal vághatóvá varázsolnom a nyers-anyagot. Ezzel is haladok!

Szóval aprómunka...


Pont most olvastam egy igazán megszívlelendő hasonlatot.

A fáknak is vannak vastagabb és vékonyabb évgyűrűi. Bőségesebb és szűkösebb periódusuk. Sok-sok év távlatából ezekről már csak maguk a gyűrűk adnak híradást, a hozzájuk köthető esetleges negatív hatások rég elmúlnak már. De maga az évgyűrű megmarad és bármilyen is, erősíti a fát.

Minden lefutott kilométerem és minden megmászott méterem az enyém. Lehet, hogy nagy trúváj most nem kerekedik belőlük, de egyszer majd jól jönnek, ebben biztos leszek. Ha másért nem, hát ezért mert a megélésük is annyi élménnyel gazdagított, amit máshonnan nehezen tudtam volna összeszedni.

2011. augusztus 8., hétfő

Fog

Az idei évben többen és többször tanácsolták, hogy góckutatásra kéne mennem, mert az itt-ott búvópatakként felbukkanó sérüléseimnek tán vmi elhanyagolt gyulladás lehet az oka. Teljesen logikusan hangzik, ennek ellenére minden egyes gyógyulás csak elodázta, hogy belevágjak ebbe a dologba.

Számomra egyértelműnek tűnt, hogy a sort a fogászattal kell majd kezdeni. Éveken keresztül kínlódtam a fogaimmal, azok helyeivel... Aztán egy kisebb vagyon beépítése árán végül elmúltak a panaszok és én is inkább csak tologattam a fogorvosi vizitek időpontját.

Hosszú várakozás után végre augusztus elejére kaptam időpontot.

Elrebegtem kis mondókámat a tünetmentes protézisemről és a sportban szerzett sérülésekről. A doktornő jót nevetett és inkább hajlott korommal magyarázta a sérülések gyakoriságát. (Egyébként ő is sportol, versenyszerűen. Tudja mi a dörgés...)

Átnézte a fogaimat és dicsérte a kollegái munkáját, szinte alig hitte el, hogy milyen szépen dolgoztak már 10 éve is itthon.

Aztán az általam gyanúsnak vélt koronát azért megröntgenezte, biztos ami zicher... Dobott is egy hátast. Egy hármas korona gyökértömései gyakorlatilag hiányoznak. Olyan időzített bomba ketyeg évek óta a számban, ami bármikor robbanhat.

Nagyon megnyugodtam...

Szeptemberben el is kezdjük a rendrakást. 11-18-ig Olaszországban leszek, mert enyhén őrült futóbarátomat istápolom ezen a versenyen. Aztán 19-én becsüccsenek a fehér fotelba...

Ez pont jó, mert hosszú szünet után végre 24-én este szerettem volna odatenni magam a BÉF-en. Nem is lesz gond, mert addigra levésnek három koronát, kihúznak egy fogat. Ez jó, mert könnyebb leszek... A kérdésemre miszerint nem gond-e a verseny ilyen körülmények között, azt a választ kaptam, hogy nyugodtan menjek, mert a futástól gyorsabban gyógyul majd. Ha ő mondja, akkor biztos...

Ha nem a BÉF lesz az idei év kiugrása, akkor talán a Piros85...

Bár elég rosszul néz ki a naptárom, amibe október végéig csak kezelések vannak beírva...

2011. augusztus 4., csütörtök

Magas

hegyek között jártam.

Kb. ennyit írtam le pár nap alatt, meg, hogy ülepedőben.
Meg erre az erőtlen és életlen filmre tellett...


Kétszer futottam tök egyedül 3ó-t.

Az elsőnél elemi erővel fújt a szél a gerincen, a kiszemelt csúcs mellett meg elmentem, mert nem láttam a ködtől. Esett az eső. Térdig gázoltam a sárral kevert marhaszarban. A futás vége felé egyszerűen beleálltam egy patakba, levettem a cipőmet, zoknimat és lemosakodtam

Minden nagy ott. A szél, a köd, a hegyek, az eső. Az élmények is nagyok.

A második egyedül futásomkor kifejezetten viharos szél fújt. Kicsit tétováztam is, hogy mennyire közelítem a felelőtlenség határát. Aztán győzött a nem épp józan ész. Már késő délután indultam, így az idő is szorított. Néha esett, néha nem. Az első nagyobb lejtőn lefelé éreztem, hogy a körülmények és az idegen útvonal ellenére olyan anyaöle biztonságban érzem magam itt, a hegyekben, mint nagyon kevés helyen. Minden fa, virág, szikla, kiálló gyökérdarab ismerős. Mintha körülöttem minden csak azért lenne, hogy gyönyörködjem bennük, hogy élvezzem a látványukat, érezzem az illatukat. Ilyen környezetben az idő is máshogy telik. Elvesztettem a kijelölt utat, de egyáltalán nem riadtam meg, tudtam, hogy majd meglesz. És persze meglett. Közben az idő is barátságosabbá vált. Piszkosul jó volt. A hegynek nekiveselkedve olyan feltöltődöttnek, kipihentnek éreztem magam, mintha nem is negyedik napja futkorásznék, magamhoz képest egész sokat.

Szóval jó volt. Meg kell néha tapasztalni más dimenziókat, hogy legyen mihez mérni a sajátjainkat. Milyen is az erős szél, milyen igazán fázni, milyen igazán hegynek fel menni, milyen igazán egyedül, magunkra utalva úton lenni...

Ma futottunk a Pilis körül.
Piliscsévről indultunk.
A pincéktől.
Amikor visszaérkeztünk, épp elállt az eső. Enyhe idő volt. Friss, eső utáni, ázott erdei illat lengett. A szélcsendben csak egy-egy levélről leeső vízcsepp zaja hallatszott. Minden üde zöld volt körülöttünk, ágakon fűszálakon vízcseppek csillogtak.
Esteledett.
Olyan békés, meghitt volt az öreg pincesor, olyan örökkévalónak és mozdíthatatlannak tűnt, mintha mindig is itt lett volna. A Pilis tövében.
Egyszer el kell oda menni. Vinni egy pohár bort, kiülni és hallgatni a neszeket, meg a nagy semmit.
Erről beszélek.
Nem annyira lényeges, hogy ki és mit mond (pedig az).
A helyszín.
A keresetlenség a lényeg.
Egy sör, egy kis tűz, meg egy elégetett kolbász a kedvessel. Kis kavicsos part. Ha elfáradunk, akkor hálózsák és alvás. Ez fantasztikus!

2011. július 25., hétfő

Nekem 8

A gyászos emlékű Mátrabérc óta végre hétvégén megint szervezett keretek között futottam. Ráadásul futóverseny volt, nem is TT.

Mostanában a bringával kiegészített hetek egész szépen működnek. Sajnos a futó kilik így kevésbé gyorsan gyűlnek, de legalább megszakítás nélkül vagyok képes edzeni.
A héten laktát mérésen is voltam. Ez olyan komolyan hangzik, meg jó kimondani is. Még a zsemlét is máshogy adják a közértben, ha az ember fia laktát küszöböt méret... Szóval frenetikus edzettségemet, öregedő önmagammal kiegészítve elég tisztességes küszöbsüllyedés történt az elmúlt sok hónap alatt.

A múlt héten volt 3x7 perces 155-160-as feladat az egyik nap. Monnyuk meleg is volt, de majd megszültem, mert baromi nehezen értem el a célzónát. Régebben ez a tartomány simán ment a 160-165-ös régió volt talán ilyen munkás. Vagy még az sem...
A mérés eredményeképp ez most szépen 151-156-ra szelídült. No ez mindjárt más...
Azt vettem észre, hogy a régebben alig valamire elegendő 155 környékén, most ésszerű keretek közt minden megy. Megabrutál - amúgy sem futott emelkedők kivételével - minden kijön belőle.

Írás közben veszem észre, hogy milyen furcsa dolog újra futásról írni :)))...

Tehát nem kis becsvággyal gondoltam ki, hogy nekem 8 bucka kell! No, azért 4 is elég, így a 23-as távra gondoltam így első körben.
Az idő is kegyes volt hozzám, hisz lógott az eső lába és meleg is csak inkább sunyi módon próbálgatta aknamunkáját.
A rajt utáni első tizedmásodpercben kiderült, hogy a edzői utasítás első felére előírt 155-ös majd a későbbiekre megengedett 160 körüli freki tartománya kb. semmire nem lesz elegendő. Az elején még legalább 160 alatt tartott pulzus szép lassan araszolt a fellegekbe. Rögtön megmásztuk a Róka-hegyet, majd Pborosjenő felé vettük az irányt. Az ismeretlen létszámú élmezőny olyan gyorsan távolodott, hogy még kondenzcsík sem maradt utánuk. Én csak azt éreztem, hogy inkább párát, mint levegőt szívok be és sokkal jobban érezném magam, ha nem VO2 maxom, hanem a VH2O maxom lenne fergetegesen jó... Szörnyű, hogy mennyire nehezen melegszem be. De persze nem tanulok belőle és nem melegítek, soha egy-egy futás előtt. Így kénytelen vagyok olyanokkal futni, akik már az elején hajlamosak meghalni. Most is egy olyan kollega mellett voltam percekig, aki olyan zihálva szedte a levegőt, hogy azt hittem menten mentőt kell hívni hozzá. Aztán meg niná, hogy felveszem a tempójukat és nem akaródzik előzni. A francba, hogy mér' nem tudok még mindig a saját tempómba futni...
Az első frissítőpont után a Kevély-nyeregbe felfelé 5-6 fős bolyunknak bemutattam, hogy hal meg a magyar paraszt úgy, hogy közben eljátssza a kőkeménycsávó hegyimenőt. Monnyuk lemaradtak, az igaz. 170 feletti régió árán, khm, khm...
Lefelé komolyan sprinteltem. Nem érdekelt, hogy ez igencsak őrültség, mert majd a felfeléken visszaüt, de jó volt és kész. Nem emlékszem valaha produkáltam lejmenetben 165-ös frekit, de ez most sikerült. Nem volt egyszerű, de élvezetesen suhantak az ágak, levelek, kövek. Vártam, hogy mikor kezdi egy kiadósabb hasmars csavarni a bélrendszerem, de csak nem akart jönni...
Egyedül voltam végre és leérkeztem a Majdán-nyeregbe. Innen egy hurkot kellett tenni. A S- felfelé konstatáltam, hogy bár elég sokat megfordultam az Oszoly környékén, ezen a részen nem jártam. Ilyenkor komoly szégyenérzetem támad és ez futás közben sem marad el. Itt van egy köpésnyire és nem jártam még erre felé...
Itt feltűnt előttem egy neonzöld futógatyó. No, kezdődik a vadászat, gondoltam magamban. Ez a legszebb az egészben. Jó volt, mert nem engedtem magam nézelődni. A kanyarokban el-el tűnő gatyó után eredtem. Úttalan utakon, néhol bokatörő sitthalmokkal tarkított, benőtt susnyáson haladtunk. Egy frissítőpont is volt ezen a szakaszon. Egyébként nem vittem magammal semmit, mert ilyen sprint távot, akár egy levegővel is ugye... Szóval ittam vizet, oszt uzsgyi. Saras, cuppogó emelkedők jöttek. Ment. Azt kell mondjam, hogy ment. 165 fölé a freki. A neonzöld gatyó mellé egy ákombákomfutófölső is került. Emelkedőn befogtuk és el is léptünk. Lejtőn utolértem a neonzöld embert és gondoltam ,hogy a nyakán maradok, monnyuk úgy 10 cm-re a sarkától. Az olyan hálás. Próbált félreállni, de engem ilyen csellel nem lehet leakasztani. Menj csak előttem barátom és menj magadhoz mérten kicsit nagyobb tempót, az majd helyre tesz :)))... Visszaértünk a Majdán-nyereghez. Innen hullámzó, tócsákkal tűzdelt, hálásan oldalra dőlő ösvényen mentünk, immáron visszafelé. Bár lazának éreztem a dolgot, azért 165 alá nem igen értem le. A kisebb emelkedőkön pedig lihegtem a nyakába szegénynek, hagy tolja csak.
Újabb csekpont.
Itt pár szőlőcukrot is betoltam egy nagy adag vízzel, mert már nagyon vártam a kaszást. Lefelé egy köves bokatörő részen viszont úgy gondoltam, hogy mentális csapást mérek a neonzöld emberre és teljes gázon elsprinteltem lefelé. Reménykedtem, hogy lesz pár kanyar, ahol el lehet tűnni, vagy a tempót kicsit vissza venni, mert ha látótávolságon kívül kerülök, akkor nyert ügyem van. Persze, hogy szép egyenesek jöttek... Nemtom hányperecesekben, de nyomtam teljes erőből. Erre feltűnt egy másik spori. No, ez az én formám. Budakalász szélén már be is fogtam. És persze, hogy nem nyomtam neki tovább, hanem szokásomhoz híven felvettem a tempóját és még beszélgettünk is.
Komolytalan na!
Mire eszméltem, hogy mit is csinálok és magára hagytam, addigra az az erős gyanú fogalmazódott meg bennem, hogy a neonzöldember sem omlott össze teljesen. És nem, mert még süket fülekkel is hallottam, hogy liheg valaki a fülembe.
Bakker, de fütyi is vagyok!
(Mert ugye én sem versenyezni jöttem ide, csak leugrottam egyet kocogni. A rajtban mindenki ezt mondta, tehát én sem, én is. Nevetséges! Ja, és tegnap este megittam 16 üveg sört és nem aludtam és sérült vagyok és fáj a gyomrom és hónapok óta nem edzek...)
Szóval belelihegett.
Átlibbentünk az aszfalton és egy csúnyán emelkedő, frissen kaszált legelő tövében találtuk magunkat. Felfelé ismét sikerült a 170-es tartományt megkóstolni, de be kell valljam, hogy lelki és testi erőim fogyóban voltak. Kezdett a combom is beállni és ami a legrosszabb, nem igazén tudtam belőni, hogy mennyi is van még hátra. Beérkeztünk az aszfaltos utcákra. Ez nem tett jót. Ez az anyag erős gyomor összerándulást okoz és a negatív mentális hatása révén az indokoltnál is jobban lelassít.
Kicsit keresgélem a leginnovatívabb kifejezést, de a 'beszoptam' tűnik a leghelyénvalóbbnak.  Minden utcasarkon egyre távolabb került, aztán egy függőlegesnek tűnő meredekségű rész után már láttam, hogy ez nem az én napom.
Azért nem vesztettem el a lelki tartásom és nyomtam neki.

2:08:46-al csaptam a dugókás dobozba. 23 kili 800 szint. AVG: 164 ;)!

Az eddigi 12 összevont kili/ óra helyett 14,53 ökm/óra.
Megaszupefasza.

Ráadásul a célba érést követő egy percen belül helyére került a pulzusom és úgy éreztem, hogy teljesen kipihent és fitt vagyok. Szép nyugisan elmentem egy jót nyújtani, aztán zuhanyozni.

Baromi jó volt. Mintha egy méregtelenítő kúrát csináltam volna végig. Szinte elrepültem, annyira jóL éreztem magam.

Életemben először még érmet is kaptam, mert a vénfasznegyvenes kategóriában sikerült elsőnek beérni.
Ha már a futás nem megy, legalább az öregedés működik :))).

Ez mind szép és jó, csak az a kis bibi, hogy a jövő hétre Alpok béli futótáborba mennénk családostul. Ez nem is rossz dolog. Az annál inkább, hogy ma reggel már el is kezdett fájni az én drága jobbos achilleszem.

Konkrétan nagyon fáj.

Az nagy szerencse, hogy a héten bevettem az alkati szerem, így lehetetlen kimozdítani sztoikus nyugalmamból.

Röhögök rajta.

Megint spórolok egy csomó pénzt :))))...

2011. július 18., hétfő

Golyók

Diplomamunka gyanánt elméleti témát választottam.
Tudtam, hogy tervezni fogok később, így valami olyanra vágytam, ami kicsit más jellegű erőfeszítést kíván. (Meg ugye a nehezebb út...)

Térelméleti fejtegetés lett belőle. Emlékszem, napi egy oldal volt a penzum, a nyitott erkélyajtón át éjjel behallatszott a Sziget bulijainak a zaja.

Volt egy olyan fejezet, amiben szemléltetni próbáltam, hogy az ember a tér bizonyos 'viszonyaiban' hogy érzi magát, hogy reagál a környezetére.

Képzeljünk el egy golyót - vagy golyókat - és egy hullámos terepet. A golyók maguktól mindig a völgyekbe 'vágynak' ott érzik jól magukat, egyensúlyi helyzetüket ott találják meg. A csúcsokon instabil, labilis a helyzetük. A völgyekből csak erőfeszítéssel lehet őket a csúcsok felé tuszkolni és nagyságrenddel több erő kell a 'felmenethez', mint a 'lejtmenethez'. A völgy körülölel, befogad, védelmez, a csúcsok kitettek, ridegek, csak nagy erőfeszítéssel érhetők el és 'tarthatók meg'.

A völgyek alján a gravitáció keltette nyugalmi állapot uralkodik. Ha valami leesik, akkor az nyugalmi helyzetbe kerül, lejjebb már nem esik.

Ez így van velünk is.
Mi is lent vagyunk otthon, ez a 'normális', ez az alaphelyzet.
Persze kinek-kinek lakhelye szerint van a 'lent'. De abban megegyezünk, hogy bármennyire is minden ész érv és ösztönös érzés azt sugallja, hogy maradjunk veszteg a 'völgy alján', mind a csúcsokra vágyunk.
Van akit a felfelé vezető erőfeszítések fárasztanak ki, van akit már a kihívás elemészt, a csúcsra csak kevesek juthatnak fel.

Ezt tudjuk, de mégis újra és újra nekivágunk...

2011. július 10., vasárnap

Nem az ami

Semmi nem az, aminek elsőre látszik, vagy aminek az ember gondolja.

Ha a szlóránon kívül van bennem egyre jobban érő tapasztalás, akkor ez az. Forrófejű, hirtelen döntő és hirtelen reagáló emberke voltam én midig is, de egyre inkább próbálok tenni ez ellen. Arról viszont nem vagyok hajlandó lemondani, hogy dönteni KELL! Az előzményeken lehet finomítani egy kicsit...

Sorjában.

Rengeteg olyan szituációba kerülök - akár naponta többször is - ami első látásra kilátástalannak, reménytelennek tűnik. Aztán szánok egy kis időt az érésre és ezek a problémák, ha maguktól nem is oldódnak meg, de általában vesztenek az élükből. Vagy épp több információ kerül a birtokomba és máris sokat változik a leányzó fekvése.
Ehhez persze hozzá tartozik az is, hogy minden érdekeltet meg kell hallgatni az ügyben. Még az abszolút vesztésre állót is. No ezt régebben sokszor kihagytam a sorból. Főként a gyerekeknél kell nagyon észnél lenni, amikor fejhangon visítva közelítenek egy-egy csetepaté után. Ki kezdte? Aha... és a másik szerint? :)))...
De felnőtteknél sincs ez másképpen.
Ha betartom a sorrendet, akkor sok-sok bosszúságtól és felesleges, rossz döntéstől kímélem meg magam.

Egy rosszabb teljesítmény mögött is lehet annyiféle történet és élethelyzet, hogy az adott szituáció a pokolból akár az egekig emelkedhet. Ezt a szemléletmódot viszont nem csak másokkal, hanem saját magunkkal szemben is érdemes alkalmazni. A túlzott önkritika sem tesz túl jót. Nagyon helyén kell kezelni magunkat is.

Nem írom, de nyilvánvaló a futós áthallás...
Erősen közhely gyanús az egész, de ez is olyan dolog mint ez. Egyik volt osztálytársam is abból él, - nagyon jól - hogy bankok vezetőinek tart tréninget olyan dolgokról, amit azok tudnak ugyan, de soha nem mondtak ki, nem szedték össze és nem rendszerezték.

Nem szoktam visszaolvasni az irományaimat és az is lehet, hogy egyes dolgok többször is előkerülnek. Ez csak az mutatja, hogy vannak visszatérő, folyamatosan napirenden lévő problémáim, amiket a körülményekhez képest több-kevesebb sikerrel menedzselek...

Vissza a dönteni KELL-hez.

Az is a halálom, ha a folyamatos 'információgyűjtés' és 'forrókásakörülsétálás' ürügyén a maga a döntés késlekedik, vagy elmarad.
Erre mindig az a példa jut eszembe, amikor egyetemistaként az egyik tanszékvezető minket kért meg, hogy nagydoktorijának szerkesztésében működjünk közre. Az utolsó éjszaka a tanszéki gép memóriája megtelt. Floppy nem volt már amire menthettünk volna így maradt a törlés. Folyamatosan készültek a mentések, de mivel többen dolgoztunk a terveken, térképeken, így elég nehéz volt átlátni, hogy mi a legfrissebb verzió. Senki nem volt képes dönteni és megnyomni a delete gombot. Állt a munka. Odahívtam a tanszékvezetőt és némi konzultáció után sikeresen kitöröltem a legfrissebb verziót, hármunk utolsó pár órájának a gyümölcsét.
Egy nyikkanás nem volt, nemhogy szemrehányás.
Ő hazament zuhanyozni és átöltözni, mi pedig reggelre összepakoltuk az anyagot.
Másnap leadta, majd megvédte.
Nagyon hálás volt...

Szóval a felesleges pötsölés nagyon ki tud akasztani. Csinálni kell, haladni kell...
Nem rohanva, ész nélkül, de azért haladjanak a dolgok.

2011. július 3., vasárnap

Megvolt

Sok olyan dolgot hagy el az ember az élete során, amiből egyszerűen kiöregszik, ami lehámlik róla, mint fáról a kéreg.

Amikor még általános iskolába jártam - az átkosban - nagyon nagy szó volt 'nyugati' cuccokban járni. Nekem meg szinte nem is volt más ruhám, csak ilyen. Menő csákó voltam. Aztán ez idővel teljesen hidegen kezdett hagyni, annyira, hogy emlékszem, amikor Balaton parti szórakozóhelyre festékes mackóalsóba jártam. Ma is megvan ez a ruhadarab, nagyon szeretem. A ruházkodás mára olyan szinten hidegen hagy, hogy bármit képes vagyok felvenni, bármikor...

Volt időszak, amikor nagyon jól kerestem. Annyit, hogy több volt, mint amire szükségem/szükségünk volt. Megtörtént, hogy 1-2 hónapig nem is vettem fel a fizetésem, aztán meg 2-3 havit egyszerre. De túl nagy volt az ára és rájöttem, hogy nem igazán leszek ettől boldog. Mára csak a létfenntartás szintjéig éredekel, egyébként teljesen hidegen hagy.

Volt idő, amikor kis kerek képű, hosszú hajú kamaszként egész népszerű voltam a lányok körében. Monnyuk akkor sem igazán éltem a lehetőségekkel, de ugye 'Lehettem volna, ha akartam volna.'...

Utazni is imádtam. Pláne, amikor még meg is tehettem. Szinte érthetetlen volt, hogy valaki nem vágyik világot látni. Más országok, idegen emberek és kultúrák... Ma a legnagyobb ajándék, ha csendben merenghetek egy ismerős helyen. Csak semmi szokatlan és váratlan...

Versenyezni, versengeni és lehetőség szerint persze győzni. Mivel gyermek koromban mindig sportoltam valamit, így egyértelmű volt a harci helyzet.
Waldorfos bizonyítványként a gyerekek kapnak egy személyre szóló verset a tanítótól. Ez csak a sajátjuk, róluk és nekik szól. Sebi fiam is megkapta élete első bizonyítvány versét. Íme:

'Vágtat a paripa a lombok alatt
a többi csak nézi, hogy merre szalad.
Szikrát szórnak a fekete paták
szökken a paripa a gyökereken át.

Nem bírják, lemaradnak a társak,
fújtat a vadló, már nem vágtat.
Hol van a többi?
Jönnek-e, nézi.

Egy ez a ménes, most már érzi.'

Asszem no komment...

Annyira Sebi és annyira én.
Látom magam előtt fékezhetetlen kis búráját, amint akár önnön testi épségén át is célra tör. Minden verseny és mindenhol nyerni kell!
Ez persze állandó készenlét és állandó maxon való küzdés. Mindig. Mindenhol.
És persze sok siker és sok sikertelenség.
De ez is megvolt.
Mára annyira lényegtelen, hogy nem sok erőfeszítést ér meg.

Viszont az utolsó mondatban rejlik az igazi kincs: 'Egy ez a ménes, most már érzi.'