Magas

hegyek között jártam.

Kb. ennyit írtam le pár nap alatt, meg, hogy ülepedőben.
Meg erre az erőtlen és életlen filmre tellett...


Kétszer futottam tök egyedül 3ó-t.

Az elsőnél elemi erővel fújt a szél a gerincen, a kiszemelt csúcs mellett meg elmentem, mert nem láttam a ködtől. Esett az eső. Térdig gázoltam a sárral kevert marhaszarban. A futás vége felé egyszerűen beleálltam egy patakba, levettem a cipőmet, zoknimat és lemosakodtam

Minden nagy ott. A szél, a köd, a hegyek, az eső. Az élmények is nagyok.

A második egyedül futásomkor kifejezetten viharos szél fújt. Kicsit tétováztam is, hogy mennyire közelítem a felelőtlenség határát. Aztán győzött a nem épp józan ész. Már késő délután indultam, így az idő is szorított. Néha esett, néha nem. Az első nagyobb lejtőn lefelé éreztem, hogy a körülmények és az idegen útvonal ellenére olyan anyaöle biztonságban érzem magam itt, a hegyekben, mint nagyon kevés helyen. Minden fa, virág, szikla, kiálló gyökérdarab ismerős. Mintha körülöttem minden csak azért lenne, hogy gyönyörködjem bennük, hogy élvezzem a látványukat, érezzem az illatukat. Ilyen környezetben az idő is máshogy telik. Elvesztettem a kijelölt utat, de egyáltalán nem riadtam meg, tudtam, hogy majd meglesz. És persze meglett. Közben az idő is barátságosabbá vált. Piszkosul jó volt. A hegynek nekiveselkedve olyan feltöltődöttnek, kipihentnek éreztem magam, mintha nem is negyedik napja futkorásznék, magamhoz képest egész sokat.

Szóval jó volt. Meg kell néha tapasztalni más dimenziókat, hogy legyen mihez mérni a sajátjainkat. Milyen is az erős szél, milyen igazán fázni, milyen igazán hegynek fel menni, milyen igazán egyedül, magunkra utalva úton lenni...

Ma futottunk a Pilis körül.
Piliscsévről indultunk.
A pincéktől.
Amikor visszaérkeztünk, épp elállt az eső. Enyhe idő volt. Friss, eső utáni, ázott erdei illat lengett. A szélcsendben csak egy-egy levélről leeső vízcsepp zaja hallatszott. Minden üde zöld volt körülöttünk, ágakon fűszálakon vízcseppek csillogtak.
Esteledett.
Olyan békés, meghitt volt az öreg pincesor, olyan örökkévalónak és mozdíthatatlannak tűnt, mintha mindig is itt lett volna. A Pilis tövében.
Egyszer el kell oda menni. Vinni egy pohár bort, kiülni és hallgatni a neszeket, meg a nagy semmit.
Erről beszélek.
Nem annyira lényeges, hogy ki és mit mond (pedig az).
A helyszín.
A keresetlenség a lényeg.
Egy sör, egy kis tűz, meg egy elégetett kolbász a kedvessel. Kis kavicsos part. Ha elfáradunk, akkor hálózsák és alvás. Ez fantasztikus!