...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2014. december 30., kedd

Térdvége

Azért csak sikerült jól odavágnom a térdem a papodi futáskor.
Ma próbáltam egy kis havas örömködést, de leginkább csak bicegés ment.
Végre minden fehér, harapni lehet a friss levegőt...
Pihi.

Remélem nem lesz túl hosszú...

2014. december 28., vasárnap

Egy vad ász

Tegnap mentem egy kört a Papod felé.

Még augusztusban jöttem ide párszor egy kis emelkedő-lejtő tréningre. Jó hely, csak sokat vadásznak a környéken. Többek között ezért sem mozogtam errefelé ősszel.

Tegnap inkább csak bejgli lemozgós turisták voltak, Sasa, meg én... meg valahol a vadászok...

Eddig nem mentem végig a piros sávon Lepsényig Eplényig, mert valahogy csak napnyugta környékén jártam erre és nem akartam kockáztatni. Most sem volt jobb a helyzet, de azért még belefértem a világos időszakba.
Az etapok:
1. Autótól a Papod csúcsáig - 2,92km
Szinte végig emelkedő, csak pár kis hullám van benne és a vége épp határon van a futhatóság terén.
2. Papod - nyereg - 1,94km
Nem is nyereg, csak egy éles balos visszafordító, eddig lejt, talán kicsit jobban is annál mint amit én jól ki tudok használni.
3. Nyereg - gázló - 1,90km
Lejt és a terepviszonyoktól függően tolható.
4. Gázló - vége - 3,20km
Hullámos és van benne egy jó adag sima dózer is, de a vége sétálós kis fel.
5, 6, 7, 8 uez. csak visszafelé...

A 4. részt most jártam be először. Találkoztam favágókkal is. Annyira figyeltem a domboldalból őket, hogy baromi nagyot pereceltem. A fagyott, mély, keréknyomos, rögös úton... Nem is tudom mikor zakóztam ekkorát. Ráadásul a fagyos földön jól oda is vertem magam. Baromira fájt, főleg a térdem. Persze nem ott, ahol normális esetben leveri az ember, hanem valami valószínűtlen helyen sikerült lezúznom magam. Sebaj, mentünk tovább. Rátértünk a dózerra, itt legalább nem kellett a lábam elé figyelnem. Éreztem, hogy már nem lehetünk messze a 82-es főúttól. Kis, genya emelkedő, ösvényre tértünk, ami egy nyiladékba vezetett. Jellemző a hallásomra, hogy az általam felvert avar zaja és némi szél elég volt hozzá, hogy egy terepjáró kb. 10m-nyire meg tudjon közelíteni hátulról úgy, hogy ne halljam meg a hangját...
Lelassított mellettünk a Vergás gép és egy tök normális vadász szólt ki, hogy ne engedjem Sasát elbóklászni. Mondtam, hogy OK. (Nem is szokott 10-15m-nél jobban elhagyni.) Intett és lassan tovább hajtott. Kb. 20m után megállt, kipattant és az addig ölében lévő távcsövessel az erősen lejtő nyiladékba célzott előre.
A nyiladékba, ami jelzett turistaút, aljában a 82-es főúttal!
Anyám mi ez, futóvadlövés?!
Mikor olyan 10m-re voltam tőle azért hanyagul visszaszólt:
Szerencse, hogy nem lőttem meg!
Kit? - kérdeztem. Vagy  egy vadra, vagy esetleg Sasára gondoltam.
Magát. - válaszolta kicsit izgatottan, mint aki épp hálát ad a sorsnak, hogy nem szedett le egy futót a susnyában.
Ezek után nyomtam egy részidőt és gyorsan megfordultam...
És ez nem is rabsic volt, csak az erdész, aki kijött szombat délután egy kicsit böfizni az erdőbe...

Visszafelé egész jó részidőket jöttem a fájós lábam és a feltúrt és megfagyott terep ellenére...

2014. december 15., hétfő

Bozsok 2x

Végre ki tudtam használni az alkalmat és egy kétnapos szombathelyi úszóverseny ürügyén meglátogattam a Kőszegi-hegységet.
Eddig sajnos kimaradt, talán a távolsága okán?!

Még otthon gyorsan kanyarintottam két kört az órámra, biztos ami biztos...
Teljesen ismeretlen volt a terep és papír térképem sincs a környékről, így tényleg az órámra voltam utalva.

Végül nem vesztem el, tehát a próba sikerült.

Ez lett a kör, amit ráadásul kétszer is megtettem, mert a szombat délutáni bejárás után még vasárnap reggel is lefutottam, hogy rögződjön egy életre :)!

Kis lapos bemelegítő után egy épp futható, nem saras szép hupli következik. Utána egy gyors aszfalt, ami szépen elkezd emelkedni. Átvált dózerra, majd a határon egy sziklás gyönyörű széles ösvényre. Így érhető el az Írott-kő csúcsa. Innen kicsit vadregényes lett, mert a múlt heti jégkár maradványai beborították az erdő alját. Kis ugri bugri után aztán puha erdei talajon lehet ereszkedni. A végén még van egy bucka ami egyre meredekebbé és kellemetlenebbé válik, aztán csak lobogás.

Jó kör.

A felmenetben érintett, nyírfással szegélyezett ösvényt egész jól kitakarították, de így is látszik, hogy rendesen aratott a jég. Lefelé jövet még voltak tisztításra váró szakaszok, de alapjába véve nem volt gond.
Egy helyen bizonytalanodtam el, mert nehéz volt összehozni az óra iránymutatását a lehetséges ösvénykínálattal, de aztán jól választottam.

Szépen látszott, hogy a jég az egy korú, elegyetlen erdőrészeken okozott nagy károkat. Nem is értem mit siránkoznak az erdészek? A nagy szél-, vihar- és jégkárok mind mind a helytelen erdőhasználat következményei.
Nem értem, hogy mit nem értenek?
Vagyis értem, hogy látványosan értetlenkednek és megjátsszák az ártatlan, természeti katasztrófákkal sújtott mártírt. Szép szerep. De egyszerűbb lenne normális erdőgazdálkodást folytatni...

Megint rá kellett ébrednem, hogy már soha nem leszek egy gyors lábú gazella. Még egy ideális, lejtős aszfalton sem megy kényelmesen 4:20-nál gyorsabban. Lehet, hogy erőlködve menne, de annak meg értelme nincs. Így meg csak álom marad egy ilyen körön a 6 perces átlag.

No, azért asszem túlélem...

2014. december 11., csütörtök

Megérte rápihenni,

hisz már többet mozogtam kint, mint egész novemberben.
Egy kis hó kellene még, meg egy kis fagy és kénytelen lennék csak futkorászni egész nap :)!

Mivel egyre többet megyek Sasával, a német vizslánkkal, így már nem csak az én edzhetnékem, de az ő átmozgatása is motiváló erőként hat. Az elején még nem értette, hogy mire is megy ki a játék, de mostanra már nagyon várja a közös futásokat.
Keveset mozgó ismerőseimnek szoktam mondani, hogy ha más nem, akkor a kutyasétáltatás legalább rávehetné őket egy kis mozgásra. Ha van kutya azért kell menni, ha nincs, akkor meg úgy kell tenni, mintha lenne...
De nekünk van!

Hét végén a menetrend szerinti Bakonyi Mikulást látogattuk meg Fridivel.
Végre kamatoztattam a lengyel tapasztalatokat. Bár sár volt, de EZ, ilyen távon nagyon nevetségesnek tűnt. Azért abszolváltam egy nagy és egy még nagyobb borulást, de végül egyben maradtam.
Nem mondhatnám, hogy nagyon siettünk, de azért a végére a Zörög-hegyről lefelé, a kopott talpú Hokámmal szépeket piruetteztem. Csak a túlélés volt a cél...
Egyébként összesen itt, a zörög-hegyi csúcs közelében volt némi jégkár, de ez gyakorlatilag említésre sem méltó a pilisi, budai, börzsönyi horrorhoz képest.

A jövő évet illetően is lekezdtem mozgolódni.
A család gyakorlatilag testületileg kérte, hogy mennyünk a Dolomitokba, így nem volt mit tenni, beneveztem a Lavaredo-ra :)!
Az UTMB-sek mostanában küldözgetnek leveleket, de ez a felemelt nevdíj, meg a körítő fesztivál egyre ellenszenvesebbé teszi ezt, az amúgy nagyon szép versenyt. Megfogadtam, hogy most még teszek egy próbát, aztán ha nem sorsolnak ki, akkor egy jó időre el is felejtem ezt a derbit. A sors majd eldönti, hogy mi legyen...

A szokásos téli kevés kilis hónapokat azért megpróbálom feljebb tornázni, de ez persze függ az időjárástól is.
Az már most jól látható, hogy egy csomó esti, fejlámpás futást meg tudok ejteni. Ezeket sem Nemesvámoson, sem Tinnyén nem tudtam volna megcsinálni, így ezek nagy ajándékok ezekben a rövid nappalos időszakokban.

Lassan szépen ki is alakulnak a köreim, csak épp egy nagyobb egybe szint hiányzik. A Csatár-hegy 8 perces emelkedője a legnagyobb, ez azért nem sok, de monnyuk egy holland terephez képest meg kánaán, szóval ez is csak nézőpont kérdése.

2014. december 1., hétfő

Rápihenés

Monnyuk legyen az a magyarázat, hogy rápihentem 2015-re.
Jó, legyen ez.
Novemberben sikerült majdnem 76 kilit összehoznom, de aztán mégsem...

Kardomba nem dőlök, de azért tényleg jól esett volna egy kicsit több futás.

Ezen szörnyű tétlenség ellenére baromira el vagyok maradva a munkáimmal és az itthoni dolgok is eléggé felemás állapotban leledzenek.

Kicsit talán összejött minden.
Van ilyen.

A pozitív a dologban az - mert ugye mindig ezt kell nézni - hogy nem betegedtem meg és teljesen kordában tartottam a derekam, gerincem, csípőm nyavalyáit.

A Mouvescount-on elkezdtem vezetni a tornázós, jógázos akcióimat is, hogy legalább lássam mikor mit nem csinálok meg...
Mer' igen!
Végre a sok felszedett torna- és lazító gyakorlatot immáron egy kis jógával is kiegészítettem. Pontosabban rájöttem, hogy ez egy sor lebutított jóga ászana, amiből kivették a hadrvert. No, most én szépen visszatettem, mert így lett igazán értelmük.
Szeretem is őket és tényleg használnak.

Aztán lassan, végre elromlik annyira az idő, hogy tényleg lesz időm futni.

2014. november 20., csütörtök

Embertelen november

Vagy inkább futástalan.
Hallatlan.

Alig tudok kimozdulni az udvarból.
A közelítő tél és a befejezetlen ház szorításában egyszerűen képtelen vagyok kimozdulni.
Meg erőm sincs hozzá.
Kis torna meg jóga, ennél többre most nem futja.

Szerencsére pár nap múlva talán tényleg jön vmi télféle és akkor, ha akarom sem tudom tovább húzni ezt a felújítás ügyet.

Addig is egy kis film az október végi, lengyel dágványról.
0:53-nál az éj sötétjében villan meg felejthetetlen bokám, majd 2:23-tól kocorászom két kísérővel.

Ennyi.

2014. október 28., kedd

Mud Ultra Trail

Ahhoz képest, hogy előre látó módon nem megyek a kora tavaszi, sárdagasztós, csúszkálós versenyek közelébe ez most elég nagy maflás lett.

A verseny közben és persze azóta is elmerengek ezen a terepfutás nevezetű dolgon.
Már hogy mit is jelent ez számomra.
Persze mindenki azt ért rajta, amit akar és ez így szép. Ami neki tetszik és amiben örömét leli, amit szeret.

Nos, én ebben nem leltem örömömet és nem szerettem.

Nekem a terepfutás azért, vmi futás szerű mozgásforma. Jó, hogy nem vagyok egy kengyelfutó, de azért mégis. Alapvetőleg ilyen formán edzek, alapvetőleg erre készülök és ezt várom el magamtól. Nem okoz lelki traumát egy kis belegyaloglás, hegyre caplatás, vagy lefelé tipegés.

Sok-sok poszt maradt el mostanában, de azért bennem folyamatosan íródott, az utóbbi időben egyre gyakrabban flow-ban megélt futásaim krónikája. Most hétvégén meg állandóan azon kaptam magam, hogy próbálok valami szépet felfedezni abban amit művelek, de nem ment.
Miért?

Ha egy kicsit összeszedem a gondolataimat és tapasztalataimat erről a hétvégéről, akkor egy beszámolónak nem nevezhető benyomáshalmaz lesz belőle.

Íme.

Az egész versenyt két részre bontanám.

Az első fele tartott 80 kiliig, a rövidebb táv rajtjáig. Ide mi is küldhettünk egy kisebb csomagot a célból.

A második fele, meg innen tartott volna a célig.

Mivel éjfélkor volt a rajt, az első feléből nem sokat láttam.
Amit éreztem:
Küzdés, küzdés, küzdés.
Az elején volt egy kis futás, az ment és nagyon kellemes tempóban haladtam. Éreztem, hogy a mezőny első részében lehetek, mert elég szellősen voltunk. Gyorsan kialakult egy kisebb boly, amivel aztán sokat vonatoztunk, kisebb-nagyobb megszakítással. Először csak kisebb sarak szakaszok jöttek, majd bedurvult és folyamatosan überelte saját magát. Amikor az elképzelhetetlen kategóriánál voltunk, akkor az még mindig csak a kezdet volt - csak akkor még nem tudtam... Az első egy-két patakátkelés még tetszett is, mert lemosta a csatakot rólam, de amikor öt-hat lépés széles, sípcsont középig érő átkelés jött egymás után több, akkor az már fájt.
10 és 20 kili közt gyakorlatilag egy patakban futottunk. Ha szélesedett a völgy, akkor sárban, ha szűkült, akkor vízben. A sár minden fajtáját megismerhettem. A legmélyebb részen térdig, mondom TÉRDIG! ért.
Híg, folyós, kemény, csúszós, esetleg marhaszarral kevert, vagy sima agyagos változat. Bármi ami koszos és futhatatlan. Az egyetlen célom a talpon maradás volt. Futásról szó sem lehetett.
Eddig úgy tudtam, hogy a meredek részek nem sarasak, mert lefolyik róluk a víz. Lehet, hogy nálunk igen, de a Lengyeleknél nem.
Egyébként még a felfelék voltak a jobbak.
A lefeléből is volt persze aranyos. Monnyuk a Somborkor lefelé, kétszeres hosszban, saras altalaj, vastag, fagyott levélszőnyeggel fedve. Komolyan lassabb voltam lefelé, mint fel. Nemhogy hoztam, de még rontottam is az átlagomon. Nem élveztem és csak túlélni akartam. Ráadásul valami hascsikarás féle tekergett bennem, de nem mertem félre állni, mert egyáltalán nem láttam követhetőnek a jelzéseket. Elképzelni nem tudtam, hogy a többiek honnan tudják, hogy mikor merre kell menni?
Aztán pont 20 kilinél nem bírtam tovább és egy gyors sodrós balost vettem.
Innen egy egész futható szakasz jött az első frissítő és ellenőrző pontig.
Sajnos kóla nem volt, így egy tea legyűrése után tovább is mentem.
Itt egy öregebb csókával vonaglottam 35-ig, de akkor már valami nagyon nyomta a jobb lábujjaimat. Leültem egy rönkre és a cipőlevétel után konstatáltam, hogy egy sár hurka van az ujjaim alatt, ami a zokniba van épülve, tehát nem tudom kiszedni.
Visszanéztem, itt 27 perces kiliket tudtam menni, pedig nem voltam fáradt...

Innen többnyire egyedüli darálás volt csak, egész a 48 km-nél lévő 2. ellenőrző pontig.
6:30 alatt...

A szussznásnyi időt brutálisan megtorolta a következő, lápon át vezetett szakasz.
Itt út sem volt, csak a rekettyésre felkötött szalagok. Szerencse, hogy itt már lámpa nélkül tudtam menni.
Részletesen nem írom a továbbiakat, mert nincs mit.
Asszem összesen háromszor taknyoltam el, különböző módokon és különböző okok miatt. Reggel még volt pár 1-2 kilis szakasz, amit tudtam futni, de inkább csak harcoltam.

Ennyi volt az első fele.
82km/11:42ó

A szakaszzáró egy frankó pont volt, meleg kajával és átöltözési lehetőséggel.

Ettem, ittam, zoknit, pólót cseréltem és bizakodva indultam neki a második résznek.
Az volt a stratégiám, hogy 102-ig biztos elmegyek. Onnan már nincs messze a 119-es pont, ha meg már csak egy emelkedőt megmászom, az a 133-as, cél előtti pihihely, onnan meg már be lehet gurulni.

82-102-ig két bucka volt.
Egy nagy és egy kicsit nagyobb. (Ezt az ottani viszonyok szerint kell érteni, vagyis az első 200, a második 350m-t jelentett. Bakfitty!)
Az első felfelé ment, bár baromi meleg lett.
Lefelé sztem hosszabb volt, mint fel...
A második már felfelé sem volt egyszerű, de lefelé teljesen kész lettem.
Előttem húztak le több rönknyi fát a híg, sárban. Gyönyörűen előkészített bobos nyomvályú lett az eredmény, csak jég helyett vizes agyaggal bélelve...
Aztán egy aszfaltos részre értem ki, ami a térkép szerint a frissítőig vezetett. A bal térdem és a jobb bokám annyira fájt, hogy a lazán lejtő aszfaltot sem tudtam már megfutni. A nap is egyre laposabban sütött és az árnyékban bazira fáztam.
Mivel az előző pontnál a zsákomba raktam az órámat tölteni, szépen előbányásztam. Persze megnyomódott a 'pause', így nem volt pontos adatom a menetidőmről.
Kicsit elszámoltam sajnos az órákat, mert azt kalkuláltam, hogy az utolsó 20kilit 6 óra alatt tettem meg. (Ezzel szemben 'csak' 4:20 kellett hozzá.)

A leltár így nézett ki.

Az állapotom miatt futni nem tudok.
Az utolsó 20-ast 6ó alatt tettem meg.
Van még 44 kili. Az 12ó, ha nincs valami extrém rendezői szívatás.
Mivel nem tudok futni, így hőt sem termelek. A szép tiszta ég miatt biztos fagypont alatt lesz a hőmérséklet. Már most fázom, mi lesz még 12 órán át?!
Nekem ez nem kell.

Szépen beültem a pont mögötti étterembe és kortyolgattam egy kis forró teát.


Nem bántam meg.
Még most sem.

Kicsit sajnálom, hogy végre egész elfogadható állapotban álltam rajzhoz és mégsem tudtam ezt eredményre váltani, de sajnos most sportágat tévesztettem.

Majd egyszer futva is megpróbálnám...

2014. szeptember 22., hétfő

Főpróba jeles

Megvolt ez a dupla beöntés, vagy mi.

Gyakorlatilag osztálykirándulós tempóban, remekül tesztelve a lengyel versenyen majd követendőket.

Az elején baromira beragadtunk egy gombászós sorba, ami arra volt jó, hogy nem tudtuk elfutni az elejét. Mondtam is Pepének, hogy ez a szakasz lesz a mi bankbetétünk, amit majd a második körben szépen kamatostul visszaveszünk.
Annyiban azért tanulságos volt ez az etap, hogy van azért az a lassú tempó, ami már fáraszt...
Néha tettem tétova próbálkozásokat egy-egy előzés erejéig, de semmi értelme nem volt, mert teljesen mindegy hogy egy hosszú sor végén, vagy közepén sétálgat az ember.
Nem ismertem ezt a részt (sem) és meglepett, hogy nagyobb kaptató nélkül is fel lehet érni a Kékesre. Ez egy nagyon jól futható útvonal.
Nagyonsokadiknak érkeztünk a pontra. ahol nem igazán időztünk.
A kéken lefelé aztán szinte sprintben futottak el mellettünk olyanok, akik a végén majd' egy órát kaptak tőlünk...
Nagyon jól kijött, hogy milyen béna vagyok a köves lefeléken. Pepe sem nyomta, de épp csak tudtam tartani vele a lépést. Pisztrángos-tó után viszont a Bakonyhoz hasonló terepviszonyok között nagyon otthonosan mozogtam. Néha bele-bele feledkeztem a kocogásba, de ilyenkor Pepére kellett várjak, aki mostanában nem tud annyit edzeni, mint amennyit szeretne. Próbáltam mögé beállva haladni, de nekem annyira más volt a ritmusom, hogy inkább a 'saját laza tempó - sétálós bevárás' taktika mellett döntöttem.
A fordító után persze sorra fogtuk be a párosokat. Ez a szakasz is nagyon tetszett, innen legalább már ismertem egyes részeket. A Sombokortól kicsit tartottam, de szerencsére rövid, ebből monnyuk egy 2-3-szor hosszabb már emberes lenne. Kékesig megint jól futható és jó, hogy nem egyből jön a lejtő, így van benne egy kis átmozgatós rész.
Frissítés után majdnem rossz felé mentünk, pedig Pepe nem először jár erre... Jelzés nem volt, de a helyismeret aztán megmentett minket. A kék hszögnek csak a legelejével találkoztam eddig, még a Téli Mátrákon. No, itt megint Pepe ment elől és hálát adtam az égnek, hogy nem siet!
Gyakorlatilag a Kékes-Pisztrángos-tó, majd kékhszög ezen első szakasza volt az a két rész amin konkrétan éreztem, hogy nagyon béna vagyok. 5:00-4:30 körüli tempóval jöttünk, de egyedül biztos nem tennék ilyet. Remélem a Beszkidekben nem sok hasonló rész vár majd rám.
A közös szakaszon még épp összetalálkoztunk a későbbi győztes párossal.
Az első kört 4:19-el zártuk és éreztem, hogy legalább még egy ilyet biztos tudunk.
Egy kis leves kenyérrel nagyon jót tett, bár az addigi frissítésemre nem lehet panaszom.
Egy marék datolya, egy szezamki, egy banán, és egy zacsi gumicukor ment le, ami habzsidőzsi! Ittam mint a kefekötő, a legurított kb. 1,5 l kifejezetten sok, annak tükrében, hogy nem is volt vészesen meleg.
Nagyon jó állapotban indultunk neki a második körnek. Próbáltam páromat kocorászásra ösztökélni, de végül egy minimálnak vélt tempóban egyedül haladtam. Időnként belesétáltam, hogy ne legyen túl nagy köztünk a távolság, de nem volt komfortos az átizzadt felsőben lazázni. Szegény Pepe nagyon küzdött. Minden elismerésem ez övé.
Mire felértem az aszfaltra jó kis köd ereszkedett le a hegyre. Leültem egy lépcsőre és a kamáslim ellenére a cipőmbe kerülő apró kavicsokkal bíbelődtem.
A sétálgatások és bevárások ellenére is gyorsabb volt ez a felfelénk mint az első, ráadásul már csak egy felfele és két ereszkedés várt csak ránk, így bizakodó voltam. Ilyen lazán is befogtunk egy párost, szépen jöttünk egyre feljebb.
A csúcsPont után most egyedül ereszkedtünk.
A szokásos koreográfia szerint Pisztrángos-tóig Pepe diktálta az iramot, majd én próbáltam húzni őt. Ez annyira sikerült, hogy kicsit túlhúzta és a tározónál egy kis magányos félrevonulás mellett döntött. Itt be is ért minket a felfelé leelőzött Ultra Manók páros, de nem maradtunk le, Parádsasváron már együtt frissítettünk.
Pepe egész nagy lendületet vett és nekifeküdtünk a piros sávnak.
Egész furcsa, hogy ha előttem ment, akkor fárasztó volt követni, ha pedig elé kerültem, akkor 1-2 perc alatt annyira lemaradt, hogy nem is láttam.

Az egész verseny legnagyobb tanulsága talán ez volt.
Eddig azt hittem, hogy csak a magunkhoz mért gyorsabb tempó tud halálos lenni, de most világosan kiderült, hogy a lassabb is gyilkos. Tehát azt a taktikámat, miszerint valaki mögé beállva szépen vontatom magam, teljesen felül kell írjam.
Észrevétlenül leszívja az erőmet.
A legjobb bizonyíték erre a mellkasi jeladóm volt.
Ha lefelé menet Pepe mögött haladtam, akkor a visszafogott tempó miatt csak le-föl ugráltam, mintha joggoltam volna. Ettől az idétlen mozgástól meg a pólóm annyira feltöltődött elektrosztatikusan, hogy rögtön 180-as pulzust mért a vekker és csipogott. Folyton fel kellett emelnem a pólóm, hogy ne nyekeregjen. Amikor felhúztam, abbahagyta, amikor normál tempóban mentem, akkor sem volt vele gond.

Szóval megint egyedül haladtam. Az aszfaltra kiérve meg is pillantottam a már régóta üldözött lengyel párost, akik nem örültek nekem :)!
Nem voltak túl jól, csak próbálták imitálni a futást. Sombokor aljára már Pepe is lehagyta őket. Kékesre érve már le is maradtak jócskán, viszont Ultra Manóék akkor mentek csekkolni, amikor mi eljöttünk. Ez Pepét is tempóra sarkalta így lefelé megint nem volt gond.
A négy technikásabb lefeléből ez volt, amit a legjobban élvezetem. Igazi levezetés lett. Az aszfalton aztán szerencsére Pepe hátra nézett és még volt időnk egy kis tempóváltásra. Így nem fogtak be minket.

Összességében bazi elégedett vagyok.
Gyakorlatilag végig bőven komfort zónában, tökéletes frissítéssel tudtam haladni.
Nem mondom, még két kör azért több lett volna mint elég, de októberben azért arányaiban kevesebb szint lesz. Az éjjeli kezdés talán az elfutástól is megvéd majd...

Ha az is jól sikerül, akkor az már tényleg dupla élmény lesz.

2014. szeptember 10., szerda

Próbajáték

Én vagyok az örökoptimistaponthu.

Annak ellenére, hogy az idei versenyeim eddigi listája így néz ki:
T100 - feladtam
M115 - el sem jutottam a rajtig
Bakonyi Nemszázas - helyette az ágyban fetrengtem
Budapest Terep Kupa - épp nem tudtam futni

... tehát ennek ellenére még most őszre beneveztem a

Dupla Élményre
és a
Lemkowyna Ultra Trailre

Az előbbire hirtelen felindulásból, a múlt heti RUNtotta béli szeánszon kapott intuíció miatt.
Pepével leszünk párban, akivel 2010 óta együtt ünnepeljük második szülinapunkat. Ekkor éltük át azt a kedves kis vihart a Flegere-en...

Az utóbbira meg azért, mert idén egy árva UTMB pontom sincs és 4pontot itt lehetett a legolcsóbban kihozni. Fuvarom van, aránylag közel van és középhegységi a környezet, ami azért október végén nem hátrány.

De, hogy mi lesz ebből?!?

2014. szeptember 4., csütörtök

Azóta is csoda

Nem győzöm kihasználni.

Hétvégén elmentem egy bakonyi ötvenesre, ha már közelben volt.
Remélem jövőre az UTMB miatt nem fogok tudni elmenni rá...

Ráadásul az ötvenes távon elsőnek beérkező egy két főre szóló ebéd/vacsora meghívást nyert.
No, az eredmény szerint,
ha más futó nem indul, akkor képes vagyok elsőnek beérni!
Fasza.
Ráadásul voltak benne ismeretlen részek is, és mégis!

Számomra mostanában gyorsan csökkennek a fehér foltok a Bakonyban.
Az eleje ennek a TT-nek ismerős volt.
A K+ és főleg a P- Kőris-hegyig teljesen hazai pálya.
A piros folytatását már futottam ősszel de most helyenként annyira elmosta az eső, hogy alig ismertem rá. Folyton vissza kellett fognom magam, mert nagyon vitt a lábam, de féltem, hogy elfutom az elejét és a későbbi melegtől is tartottam.
A Vinye felé tartó aszfaltot eddig csak autóból ismertem, és meg kell mondjam, hogy úgy jobban tetszett...
A Zörög-tetőre a Z- már megvolt, de ellenkező irányból. Sokkal nagyobb emelkedőre számítottam. Egyébként brutálul jelzett pálya volt.
Szalag, tábla, jelzés dögivel.
Ebből a szempontból teljesen futóbarát TT.
A navigációt nem is néztem, mert ismertem a terepet. Egy kajálós, kapaszkodós rész után mégis valami miatt a vekkerre néztem és dermedten láttam, hogy a kis nyíl nincs az úton!
Bakker ezmi?!
Nagy szerencsém volt, mert csak 50 m-t tévesztettem.
Persze a kereszteződésben két szalag és egy A4-es tábla is volt. Ennyit az evésről és vekkernézésről... Futni kéne tán...
Megint egy pisor pont a vekkernek!
A Zörög-hegyen épp felért a pontőr, csak pecsét és gurultam is lefelé. Cseszneken volt egy kis oda-vissza szakasz. Itt megnyugodtam, hogy nincs a nyakamban senki.
Egyébként ez az elsőség még így egy noném tt-n is megviselt. Egyszerűen frusztrált. Komolyan jobban örültem volna ha már végre valaki leelőz, francnak van kedve elsőnek lenni!
Aztán következett a S- felfelé. Nulla út, bazi susnya és kb 20-30 cm széles, a szederből kivágott kis ösvény, ami kavarog le-föl, jobbra-balra. Szegény gps majd megkergült. Meg én is.
Aztán a Bakonyi Mikiről szemből többször bejárt, ismerős rész és végre a Cuha-völgy!
Mivel már fogytán volt a vizem, örültem a vasútállomáson lévő pontnak,
egész addig amíg ki nem derült, hogy csak bubis vizük van.
Eztsohasenemfogommegérteni.hu
Bubisvíz az erdő közepén, akkor, amikor sima vizet az épületből is kihozhatnának...
Spongyátrá!
Innen a Z- megint ismeretlen rész volt.
Gyönyörű patakmeder kicsit teknikás betétekkel. Egy csámpázós felfelén meg azt vettem észre, hogy vhogy kikapcsoltam az órám. A susnyaharcban egy rönk átkelésen biztos megnyomtam vhogy. Így csak egy szép piros vonal maradt ezen az útszakaszon.
Aztán a nagy élvezkedést egy kiadós szántóföld szélén futás koronázta. Persze tűző napon...
Porváról meg zsombékos fűfutás volt a menü, szintén szántóföldek között. Itt bizony már tolnom kellett a gumicukrot az arcomba rendesen...
Az aszfalton végre elértem az ismerős K- jelzést. Innen Szépalma nincs messze, viszont genya emelkedő hátráltatott. Pecsét után kis lejtőzés után elég lélekromboló aszfaltozás jött amiről még film is készült.
Mégpedig azért, mert ezen a futáson avattam fel a gyártó Makai Bettivel közösen összehozott futóalsómat. Ez hátul tele van zsebbel, ebbe fér el egy csomó cucc. Ráadásul vmi egész elképesztő anyagból van. Olyan vékony, hogy nagyon.
Szóval termékmenedzselt futó lettem, vag ymi?!

Ma meg Pénzesgyőrben volt dolgom, így ott futottam egy karikát.
Az indító P+ nincs is igazából, így csak az órámmal tudtam abszolválni.
A lehető legszebb, legvarázslatosabb részeken megy. Nemhiába nincs jel:)!
A Kerteskői-szurdok meg tele van vízzel, így olyan mint a Szlovák-paradicsom. Monnyuk utána a csalános már igazi hungaricum.
Az teljességgel lehetetlen, hogy nekem valaha is reumám legyen! Mostanában annyiszor szívok a szedres-csalános részeken, hogy az nem igaz.

Lehet, hogy a Bakonyt nem egy csapadékos nyár utáni, kora őszi, full kontaktos időszakban kéne felfedeznem?

2014. augusztus 23., szombat

Bakonyi betyárság

Egy csoda ez az óra!
A héten próbálgattam végre a navigációs lehetőségeit - ha már ezért vettem igazán...

Csütörtökön egy Bakonybéli körömet módosítgattam és egészítettem ki:
Eddig a Z+ valahogy kimaradt pedig elég szintesnek ígérkezik a térkép alapján.
Most beleszerkesztettem ebbe a kis körbe. Az odvaskői mászás nem maradhatott ki és a Bakonybéli-Szarvad-árok tetején is találtam még egy kis szintet, de jelzetlen ösvényen. No, ennek navigálását az órára bíztam.
Össze is jött ez a 20-as karika.
Bazi jól navigált!
Direkt próbáltam eltévedni is, de nem engedett :) !
A jelzetlen vége persze már nincs is, csak susnya, így az aszfaltig tartó szakaszon már teljesen rá hagyatkoztam. Nem bántam meg.
Lefelé meg olyan flow volt, hogy nemhiszemel...
Monnyuk bazi ideális idő volt.
Eső után, szélcsendes, kicsit saras, oldalról jövő, erős surló fényekkel...

Ezen nekibuzdulva ma főpróbát tartottam navigálásból.
Teljesen ismeretlen terepen, csak az órában bízva (jó, vittem a kezemben térképet is - kellett...)
Nyugati-Bakony, Farkasgyepű kiindulással.
Megint egy 20-as.
Borzalmas volt.
Az elején még szépen haladtam.
Csurgó-kútnál egy bő vizű forrás van, ami 3-4 m-es szikláról csobog le mohás kövekre. Pazar látvány. Padok, asztalok, esőbeálló.
Innen már kicsit necces volt a Köves-patak menti haladás, de azért ilyennel már találkoztam... Az óra baromi jól irányított az el-el tűnő ösvényen. A vadászház után aztán a Z- -on próbáltam haladni, mert én kérem a jelzést követem!
Ez egy 4-5 éves tarvágás.
No comment.
Amikor olyan két méter magas lett a szeder, akkor próbáltam még kerülni, de aztán feladtam éa visszafordultam. Olyan 6,6km-nél látszik is...
Visszamentem a dózerra és kikerültem a förtelmes részt.
Ha már Margit.
Lábat förtelenítettem...
Nincsvége...!
Kicsit jellegtelen, inkább vértesi, mint bakonyi tájon haladtam.
Sár volt, de nem vészes.
Könnyen megtaláltam a S- -ot is, helyenként még haladni is lehetett.
Aztán az óra iránymutatásaival ellentétben egy balost vett a jelzés. Kicsit követtem, de aztán visszafordultam, mert kíváncsi voltam, hogy mi van ott, ahova az óra vinne.
Nos, ott a régi jelzéseket meg is találtam, de bazi bozótharcot folytattam értük.
A biztos pontot jelentő dózerra kiérve megtaláltam az Ödön-kútat, ami bőven folydogált így legalább szomjas nem maradtam.
Itt még lerövidíthettem volna a kört, de én fasza gyerek vagyok vagy mi.
Kicsit féltem a sárga végétől, mert arra azt írták, hogy 'nehezen járható'. Az eddigiekre ez nem volt ráírva, tehát éltem a gyanúval, hogy ott vmi nagy disznóság lehet.
A dózeren nem is kellett sokáig kocorásszak, hogy egy jobbos után egy teljesen érintetlen 2-2,5m magas csalánosban találtam magam.
Leírhatatlan volt.
Átkeltem a patakon, majd a túloldalt csalán+szeder+fiatal gyertyános+közte patak 1000 ágon.
Ide már az ellenségem se hoznám el.
Csak hülye jön ide nyár végén!
A Z+-en végre visszafordultam.
No, ez gyönyörű rész. Mesekönyvbe illő, kaszált rét. Hihetetlen szép.
Egész addig, amíg megint nem kellett átkelnem a patakon.
Itt olyan magas volt a csalán és a dzsindzsa, hogy nem látszott a jelzés. Ha volt egyáltalán.
Kis visszafordulás után egy jókora husánggal vertem magam előtt az utat. Hatalmas pókhálókba 'szaladtam' bele pofával, de már meg sem éreztem. Az átkelés után meg olyan dózer, mintha mi sem történt volna.
No, innen szóra sem érdemes.

Itt-ott láttam, hogy szerveznek olyan futásokat, ahol épített akadályok vannak.
Nekem ez olyan szánalmas, de van piaca.
Itt vannak a természetben az akadályok, nem kell építeni, nem kell felesleges energiákat bele feccölni, csak ki kell menni és meg kell csinálni.

Ja, a végén nincs érem és oklevél.
Akkor nemislyó...

2014. augusztus 10., vasárnap

Buddha

Még az előző suliban, ahová a kölkök jártak, minden évben szerveztek nyáron egy buddhista tábort - sok más mellett. Az ottani programban állandó elemként szerepelt egy közös mandala rajzolás/építés is.
Homokból.
Több napig építették, közösen.
Majd utolsó nap szépen lerombolták.

Amikor először olvastam egy kicsit értetlenkedtem, de aztán teljesen világossá vált számomra a dolog. Ha már buddhizmus...

Teljesen más, de nekem persze mégsem.

Mert mérjük, mentjük elemezzük lassan inden futásunkat. Ami 'jelentőseb(nek vélt)', azt valami szervezett formában tesszük, hogy nyoma legyen.
Nehogymá' hibába?!
Kiskör, nagy kör, Balboa, oboa, vér meg vércukor kör.
Ranglista, sorrend verseny. Érem kitűző, oklevél, kupa...

Minap a lányokkal beszélgetve előjött a 'szép, fehér királyfi szőke paripán' hasonlat. Arról próbáltam meggyőzni őket, hogy nem biztos, hogy kifizetődő várni ezt a manust. Azaz, hogy várni kell, csak nem biztos, hogy fehér lesz (ő, vagy a lova) és nem biztos, hogy egyáltalán lesz lova, meg koronája. Inkább próbáljanak nyitottak lenni a 'hétköznapi csodára'. Van az, csak észre kell venni, csak le kell hajolni érte.

Már unalomig sokszor leírtam, hogy nekem sokkal fontosabb a szürke hétköznapok csodája, mint az ünnepnapok nagy durrogtatásai.

Leírtam, de mégis rajta kapom magam, amikor nem e szerint cselekszem.

Pénteken futottam egy szokásos körömet. Beértem a paloznaki pincékhez. Egy mesés hely ez, gyönyörű kilátással. Mivel már érik az útszéli szilva a mezsgyéken, megálltam és párat megeszegettem. Közben kiláttam, ha már szép. Pár tíz másodperc múlva meg azon kaptam magam, hogy mehetnékem van.
Merezedzés!
Ha jól érzem magam, akkor már az nem is jó.
???
Teljesen abnormális.
Há' nem ez a hétköznapi csoda? Nem ezért kell lehajolni?
Leugrom futni, közben kilátok, eszem, ha kell megállok és beszélgetek.
Nem, mert akkor nem lesz elég ütős és izzadság szagú...

Hányszor hallottam másoktól, hogy vmi trauma, vagy épp kedvtelenség, motiválatlanság hatására felhagytak az Edzéssel és csak saját örömükre futkorásztak.
Ez azt jelenti, hogy normál esetben nem saját örömükre teszik?
Tejóég!
Akkorminek?
Medálért, sorrendért, helyezésért, plakettért...?

Ezeket csak azért írom, mert saját orrom akarom beleverni, saját piszkomba.
Mert mért tartok ott, hogy egyáltalán említésre méltó dolog az ha megállok szilvázni?!

Hogy jön ide a mandala?

Úgy, hogy azt is az együttlétért, az együttlét öröméért, az alkotás, az együtt alkotás pillanatnyi öröméért építik a gyerekek. És aztán nem marad nyoma, csak bennük az ott szerzett érzések lenyomata.

Nincs érem, sorrend, lista, oklevél,
csak az élmény.

2014. augusztus 5., kedd

Döcögés

Ahogy a blog írás fonalára sem tudok igazán rátalálni, úgy a futás sem megy valami fényesen.
A múlt hét főként bringáról szólt, ami nem volt baj, mert párszor összekötöttem a munkába járással, vagy egyéb elfoglaltságaimmal. Ha épp Musival, vagy Sebivel mentem azt is nagyon élveztem Nem volt nagy edzés, de a társaság kárpótolt.

Valahogy kusza lett a nyár ezen része és ez a bizonytalanság és folyamatosan változó programok és elfoglaltságok szabta idő'rend' nem kedvez nekem. Szeretem, ha van vmi rendszer a napok menetében.

Reggel magamhoz képest későn kelek, fáradtan, nehezen tudom összekapni magam. Nehezen indul a nap, ami általában elég hektikus beosztású. Estére már elég fáradt vagyok.

Ma is elmentem, hogy végre futok egyet, de 10p után beláttam, hogy ha nem akarom, hogy mentőcsapat hozzon ki az erdőből, akkor jobb ha visszafordulok.

Mert legalább lenne mit kipihennem...

2014. július 28., hétfő

Margit

hova méész?

Mostantól végre szemmel tudom tartani ezt a Margitot!

Ezzel pedig jól el is árultam, hogy korszakos változást állt be szisztem fronton.

Hirtelen felindulásból léptem és a sors a kezemre játszott egy épp eladó, teljesen új Suunto Ambit2-t.

Ráadásul a mai nappal újra futóképessé nyilvánítottam magam!
Nem terveztem, hogy több mint két hétre kivonom magam a forgalomból, de sajnos most ez így sikerült.
Így persze megint elbuktam egy nevezést (Budapest Terep Kupa), de már furcsa is lett volna, hogy el tudok menni egy olyan versenyre, amit előre beterveztem.
Hogy áldom az eszem, hogy idén semmilyen külföldi kiruccanással nem számoltam. Tiszta kidobott pénz!

2014. július 19., szombat

Stációk

Már nem kelek fel éjjel minden egyes mozdulatra.
Már meg tudok fordulni az ágyban.
Már egyedül tudok felkelni.
Már tudok hason aludni.
Már egyedül be tudok állni a kádba.
Már meg tudom törölni a lábam.
Már tudok ülni hosszabban az asztalnál.
Már fel tudom húzni a zoknim.
Már előre tudok hajolni, hogy megmossam az arcom.
Már tudok vezetni.
Már be tudom kötni a cipőm.
Már előre tudok hajolni.
Már tudok tornázni.

Nyári játék.
Csak, hogy legyen távlat, amiből a futást szemlélhetem.

2014. július 13., vasárnap

Derekasan

No, közeledik megint egy verseny, így ideje volt megint elszarnom a derekam.
Tegnap délután óta megint csak elméleti edzések mennek.
Fekve.
Ha majd lemegy a BTK, akkor majd megint jól meggyógyulok.

Pedig a múlt hét is parádés volt és ez a hét sem ígérkezett rossznak, ráadásul az idő is pazar.
Nagy kincs nyár közepén a kora őszi időjárás.
Meg kell(ene) becsülni.

Így jártam...

2014. július 8., kedd

Futólag

Vasárnap épp ereszkedtem az autóm felé a Kőris-hegyről, amikor egy vadul telefonálgató túrázóba?, futóba?, Lubicsszilvibe botlottam a kéken...

Ereszkedtünk tovább, immáron ketten.

Még hogy nincs futóélet a Bakonyban...

2014. július 5., szombat

A sűrűje

Szinte minden nap írok.
Néha napjában többször is.
Csak az a baj, hogy fejben és mire géphez ülnék, már túlírtam magam.
Fel kell venni a fonalat.
Ebben is.
És ugye nem kell sokat, csak mindig...

Május végi, június eleji derék fájásból szépen kimásztam.
Ez úgy egyszerűnek tűnik elsőre, de a baromi sok meló mellett nem kis bravúr.

Ha épp egyben leszek, akkor elmegyek a Terep Kupára, egy kis nosztalgia nem árt.

A héten megejtettem egy kis bejárást is.
Volt egy kis dolgom Bp. környékén.
Más talán ismerősöket látogatna, én meg inkább a régi ösvényeket róttam.
Szép kis karika lett belőle a Nagy-Szénás, Mária-völgy, Anna-vadászlak, Tarnai-pihenő, Nagykovácsi útvonalon.
Igazi örömfutás volt, nulla fáradtsággal, 0,5 l limonádéval és vállalható idővel.

Nap közben, vagy este nincs gond a futással, de reggel nem tudok lelket verni magamba. Pedig régebben épp ezt szerettem. Most is felkelek, akár korán is, de futni nincs erőm. Nem tudom az okát, csak kicsit zavar, mert ebben a kánikulában egy hajnali futás azért kevésbé macerás.

No, újraindulásnak ennyi.

2014. június 17., kedd

Nem lopok

poszt címet, de ide beírom, mert mióta olvastam ezt mantrázom.

'Nem kell sokat dolgozni, csak mindig.'

Ennél nem tudnám jobban összefoglalni azt amiről próbálok itt vakirnyálni évek óta.
Egyáltalán.
Van értelme többet írni?!


Persze, cifrázom még :)...

Nem lesz Nemszázas.
MIért?
Mert terveztem hogy lesz.
Ez ilyen eccerű.

A hétvégére megint szerveztünk egy családi bringatúrával egybekötött bakonyi futást.

Mivel megkaptam a rendezőktől a Bakonyi Nemszázas trekjét, gondoltam, hogy egy 40 kilis, részben ismeretlen szakaszokkal tarkított kört bejárok belőle. Hátha elmegyek és hátha segítségemre lesz.

Farkasgyepű határából indultunk. A lányok bringával vágtak neki ez erdészeti aszfaltnak én meg kis lábacskáimon az erdei ösvénynek.

Persze már Németbányán térképezni kellett és elég nehéz volt követni a jelzetlen ösvényeket. Kis keresgéléssel azért sikerült.
Szerencsére pár ismerős igazodási pontom volt, de aki ezek nélkül vág neki, annak reszeltek. Még egy rekultivált bánya szélére is elvetődtem.
Rekultivált bánya és retusált felhők.

Egy darabon én is rátértem az aszfaltra, hogy tudjunk találkozni a bringásokkal, de aztán mégsem sikerült összeakadni.
Bakonyi, erdészeti aszfalt,

a bicajosok mekkája lehetne, ha jönnének...

Az aszfalt azért nem tartott örökké, bár gyorsan visszasírtam.A kis kanyar a Gyilkos-tó felé teljesen rendben volt.
Gyilkos-tó. Olyan mit az igazi, csak kicsiben.

Utána a kék kereszten aztán csak pár részen volt magasabb nálam a csalán, inkább csak hónaljig, vagy derékig ért. Magasba emeltem a kezem, hogy a felkarom legalább ne bizseregjen, ha már terepfutni megyek...

Az igazi unikum az Bakonybél után indult. Egy szép, hosszú és fokozatosan emelkedő kaptató. Az eleje dózer,
Dózeren ki Bakonybélből, háttérben a cél: a Hajag.

aztán füves, kertekalja hangulatú utacska
Puha utacska
 friss jelzésekkel,
Ez errefelé korrekt jelzésnek számít.
sőt, a semmiben még tábla is akadt!!!!
Persze utólag rekonstruálva az eseményeket, vhol errefelé vitt vakvágányra a csodajelzés... Innen patakmeder, vadcsapás és a végén olyan csalános szedres, hogy az utolsó 10m pont 15percig tartott.

Viszont felértem a Hajagra!
Innen haza pálya, ismerős ösvények.
Lefotóztam a Barkaszt is.
Ez amolyan bakonyi bennfentes igazodási pont.
'Tudod, jössz le a piroson és a Barkasznál balra.'
Ezt errefelé mindenki tudja.
Ezer éve ott áll.

A balos után aztán az egyik legkedvesebb panorámám. Nekem EZ A Bakony:

Hullámzó Bakony.
Kicsit ereszkedtem, majd halkan lépegettem, hogy a ravaszdit nehogy megzavarjam vadászat közben. No, hol a róka?
Szemközti, jobb oldali tisztásra tartok.
Visszanézve meg ilyen:
Hajag tömbje, én a szemközti tisztásról jövök.
Innen aztán szépen beállt a bal forgóm , mint a T100-on. Egyre szarabb lett és én egyre nyűgösebb. Ráadásul poros, kitett részre értem, sohanemlesszvége fílingem volt.
Annyira tele volt a Hokám, hogy ilyenre is volt időm, csak futni ne kelljen...
Innen kanyargós, dózer. Több mint két kili, árnyék nélkül, innivaló nélkül, türelem és működőképes derék nélkül...
Nemakaromdózer. Pedig szép.
Itt már néha majdnem összecsuklott alattam a lában néha annyira fájt. Egy megváltás volt végre a Pisztrángos-tóhoz visszaérni.
Itt újra örültünk egymásnak, majd szépen felslattyogtunk az autóhoz.

Egy későbbiekben is vállalható kör lett belőle, bár a csalán miatt inkább téli, tavaszi időben ajánlható, meg persze ha vendég jön :)...


Most pont 5ó lett, de 4:00-4:30 alatt simán abszolválható.

2014. május 29., csütörtök

MVM

Ez kérem a Május Végi Mumus.

Két éve már megmutatta magát.
Akkor épp a Maxi-Race-re készültem, most meg épp a M115 lenne küszöbön.

Kezdenek összecsapni a hullámok a fejem felett.
Már-már röhejes, hogy tegnap, amikor konstatáltam, hogy elcsesztem a derekam, rögtön négy új SOS munkára kaptam felkérést.
Hetekig langyosvíz, nyugalom.
Érzem, hogy szorul a hurok és ahogy beadom a kulcsot, már szakad is a gát.

Itt ülök mozdulatlanságra ítélve és most kéne a legerősebbnek lennem.

Az az igazság, hogy én már hivatalból nem adom fel.

A T100 óta rendszeres torna, SMR henger, népi gyógyászat, népi erősítés, nemzeti öntudat, mindentbevetek... nem elég...

Valami óriásplakáton láttam egy bazi nagy szlogent, ami nekem az abszolút igazságot rejti:

'Nem a célba érés a kihívás, hanem eljutni a rajtig.'
(Vagy vmi ilyesmi.)

Égés

Komoly égés ez magam előtt is.
Ennyire töketlenül nem írni és húznihalasztani.
Ez gáz.

Annyira próbáltam megmagyarázni magamnak a talán megmagyarázhatatlan T100 betlit, hogy naponta új megoldásokat véltem felfedezni, aztán rögvest ejteni.

Nem kirobbanó formában, kicsit talán fáradtan indultam neki. A dekoncentráltságot talán az is mutatta, hogy már a Remete-szurdok tetejénél estem egy hatalmasat, pofával előre...

Annyiban volt más az idei menet a tavalyihoz képest, hogy sokkal szellősebb volt a mezőny, már a Nagy-Szénástól. Ezt betudtam annak, hogy sokkal hátrébb éreztem magam a mezőnyben. Ez az apró momentum aztán később részben végzetes is lett...

Piliscsaba határától a későbbi női győztessel kerülgettük egymást.

Úgy éreztem, hogy nagyon takarékosan és okosan, visszafogottan megyek. Ez viszont azt is jelentette, hogy érzésre egy lassított film közepében éreztem magam. Nulla haladás, szinte kirándulós hangulat, termoszparty...

Dobogókőre gond nélkül érkeztem.

Lefelé vitt a lendület, és valami furcsa érzés megint behúzott a tavaly már bejáratott guggolós helyemre. Nem kellett volna igazán, de nem lehetett kihagyni egy rózsabokorba ülés élményét...

Innen aztán tényleg nagyon laza libegés volt lefelé.

A bal forgóm kicsit éreztem, de a lájtos lejtmenet nem ütötte meg nagyon. Ez persze plusz adalék volt a 'lassú vagyok, csak tötyörészek, ménemfutok' fílinghez.

Dömösön meleg volt és jókat fürödtem. A Prédi nem volt vészes, de mire felértem azt éreztem, hogy vagy százan vannak előttem és én nem haladok és nincs ennek a tötyögésnek értelme. (Ez a hátulérzem magam onnan eredt, hogy még a rajt után, az utcákon haladva valami embertelen tömeget láttam magam előtt. A Remete-szurdoktól meg azt éreztem, hogy szinte nem előzök meg senkit, tehát az a sok ember mind előttem van...)

Lefelé a Kisrigó felé teljesen beállt a bal forgóm. Többször meg kellett álljak masszírozni. Tökéletesen futható részek maradtak ki, alig haladtam.
Szörnyű volt, hogy senki nem előzött meg.
Annyira a mezőny végén éreztem magam, hogy már csak a záróbuszt vártam magam mögött.
Tényleg hihetetlen most ezt leírni, de szörnyű volt, hogy előzőleg jó formában lévőnek éreztem magam, ott, akkor meg sokkolt, hogy mennyire nudli vagyok.

Lefelé menetben folyamatosan hullámzott a 'feladjam-ne adjam' játék. Ha sikerült pár tíz métert futnom, akkor minden klappolt, ha fájt, húzott és masszírgáltam magam félreállva, akkor meg minden fekete volt.

Találkoztam Pész Attilával és próbáltam belőle kicsikarni egy állapotomról szóló szakvéleményt, de persze nem tudott sok okossággal szolgálni. Én meg továbbálltam a kételyeimmel.

És fájt és nem ment.

Mint utólag visszanéztem a Kisrigóba percre pontosan a tavalyi időmmel érkeztem. Testileg teljesen jó állapotban, nulla fáradtsággal, energetikailag jól, csak épp az a plusz hiányzott, ami egy ilyen versenyhez még kell.

Feladtam, de most sem gondolom, hogy másként csinálnám.
Fájt és tényleg rossz volt a bal forgóm. Tavaly csak húszon kilit kellett vele megtegyek, most a fele még hátravolt. Ehhez társult az a tehetetlen, töketlen, lúzer érzési is...

Az már más kérdés, hogy miért fájt!

Ami akkor, ott egyértelmű fájdalom volt, az bőven lehet(ett) egy mentális blokk. Valahol testet kellett öltsön és volt neki helye.

Abszolút gyengeségre vall, hogy engedtem magam azzal foglalkozni, hogy mennyire nem megy. Belülről 'tűnhet úgy'.
És?
Azt bizony tudni kell, hogy belülről sok minden tűnhet másként.
Érdektelen.
Futni kell és élvezni a természetet.

Ezt nem tudtam?
Égés.

2014. május 9., péntek

Nem szőrözök

Vagyis de.

Tegnap ültem a kádban és borotváltam a térdem.
Asszem ennél nincs lejjebb...

Két hete volt egy próba jobbos térdtépelésem és akkor nagyon bejött.
Azt beszéltük Zsuzsával, a masszőrrel, hogy esetleg T100-ra beragasztja mindkettőt.
Vívódtam rajta, hogy kell-e...

Az első ragasztáskor elővett egy bazi nyírógépet és körbenyírta - jó rátartással :) - a térdkalácsom környékét. Mer ugye szőrre nem tapad a tép.
Lehet, hogy jó masszőr, de pocsék borbély, így a ragasztás nem tartott sokáig.
Megfogadtam, hogy ha arra kerül a sor, akkor kézbe veszem a dolgot.

No, így kerültem a kád szélére.
Rendesen össze is kaszaboltam magam, legalábbis mintha pengéken térdepeltem volna egy ideig.

Viszont frankón nézek ki.
Szőrös láb, két csupasz folttal a térdeim körül.
Amíg rajta van a ragacs, addig hagyján...

Tegnap beragasztotta mindkettőt, szép kékkel, mert az megy a nadrágomhoz.
Á nem, ez vicc.
De tényleg kék.


Ettől olyanjóleszek.

Mindegy is mi lesz, az biztos, hogy erre fogom.

2014. május 5., hétfő

Kezdődik

Ja, kezdődik az ilyenkor szokásos mantragyár...

Ez az igazi harc.
Maga a verseny smafu.
Lejátszott meccs, utózönge, afterparti...

Van a teljesen logikus, kőkemény érvekkel operáló, precíz és kíméletlen ÉN. Megingathatatlan, hisz tényekkel operál. A tények meg olyan makacs dolgok tudnak lenni...

Aztán persze a másik ÉN az emóciók, belső hangok, érzések alapján próbál vagy épp elbizonytalanítani, vagy épp megerősíteni.

És az egészben pont ez a szép. Pont az, hogy egy-egy verseny nem 5, 10, 20 órán át tart. Már előtte elkezdődik és még tart utána jó pár napig, sőt, akár hetekig, hónapokig.

Leírni persze épp csak az aktuálist állást tudom, de ez nem sokat számít mert az eredmény percről percre változik. Itt kérem minden játszik. Időjárás, felkelés, lefekvés, lélegzés, evés, ivás, emésztés, gondolatok, hangulatok. Azért szép a dolog, mert ez a móka teljes embert kíván, itt minden és mindenki játszik.

Mer, most mi van pölö.

Racionálisan értékelve a helyzetet azt kell mondjam, hogy baromi bizakodó és nyugodt lehetek. Habár a tél nem volt frenetikus, de azért sem betegség, sem komolyabb sérülés nem hátráltatott. A március csúcsszuper volt, az április sem volt rossz bár baromi rendszertelen és hektikus lett. Egy kis jobb térdfájás próbálta cincálni az idegrendszerem, de egyelőre úgy látszik, hogy nyerésre állok. Volt már idén egy terepmaratonom, két ötvenesem és egy Mátrabérc telesítésem jóérzésű PB-vel. Harmincasok is akadnak, félmarcsikból meg néha hetente több is összejött.

Irracionálisan nézve viszont szinte ólomsúlyként teper le egy százas gondolata. Jó-jó egy ötvenes, de még egy kör belőle... Ráadásul milyen idő lesz abból?!
Idő?
Időjárás.
Ahogy most kinéz, sajnos meleg lesz. Baromi meleg. A közelmúlt esői és a hirtelen beköszöntő meleg elég fincsi kis egyveleget fognak alkotni. No, ez pont a gyengém.
Tudok majd enni? Inni? Megemésztem?
Elfogyok... már a gondolattól is.
Mi lesz a térdemmel?  Futottam pár napot leragasztott jobb térddel. Jobb volt. Elvileg csütörtökön megyek is, hogy mindkettőt összetákoljuk a versenyre, de kell ez? Jó ez? Van értelme?

Aztán a másik percben mindez gyerekjátéknak tűnik. A nagy feladat az, hogy a kérdéses időben pont a pozitív gondolatokat erősítsük a negatívok terhére.
Ez is egy játék.
Ez is egy feladat.
Mit sem ér a sok edzés ilyen muníció nélkül...

Külön sakkozás, hogy mit vigyek. Legszívesebben a kötelezőkön kívül nem sokat cipelnék. Ha minden jól megy, akkor a saját tervezésű batyum is összeáll addigra, de nem lesz időm, hogy kipróbáljam. Vigyem? Rögtön élesben?

A kajakérdés külön fejezet.
Még mindig...
Az ötveneseken a kóla-datolya duó jól működött, de mi lesz ötvenen túl?
Tényleg.

Mi lesz ötvenen túl?

2014. május 2., péntek

Lehet, hogy mégsem erősít...?

Zavar a zűrben!

A hétfői körözés után ugyan meg nem fáztam, de valami egész furcsán elromlott bennem.
Totális kedvtelenség, fáradtság, nulla motiváció.
Szerdán még ugyan rávettem magam az átöltözésre, de végül kis téblábolás után mégsem mentem el futni. Ilyen sem volt még soha.
Annyira nem volt kedvem, hogy szinte megijedtem már magamtól.
A négynapnyi hosszított hétvége minden perce be van osztva, ez sem teccik annyira, de ennyi rokon és gyerek mellett ez vhol természetes is. Csak most pont nem a pihenésről és töltődésről bír szólni ez a pár nap.
A mai reggelt is még úgy terveztem tegnap, hogy reggel megpróbálok elmenni legalább egy rövid körre. Ehhez képest úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Az ágyból alig bírtam kikászálódni, nemhogy futni...
Holnaphoz egy hétre T100.
Tegnap kicsit fociztunk az uszis srácokkal.
Nyomtam 5*15m-t.
Elég volt.
Bőven...

2014. április 29., kedd

Ami nem öl meg...

az remélem, hogy tényleg erősít.

Baromi gyenge múlt hét után tegnap arra gondoltam, hogy revansot kéne venni.
Mert mi is történt?

Nem emlékszem, hogy mikor futottam edzésképp egy óránál kevesebbet, de vasárnap 28 perc után bedobtam a törülközőt.  Kimentem a Tekeres-völgybe és mentem egy teljes kört.
Azazaé nemolyansok?!?!!!
Általában otthonról szoktam indulni, teszek egy karikát, majd szépen hazanyargalok. Ez A Tekeres-völgy kör. 80-90p.
Szombaton még a Csatár-hegyre is felkocogtam, az íze kedvéért, de vasárnap csak körözni kellett volna. Mivel amúgy is arra jártam autóval és a 77-esről könnyen megközelíthető a pálya, gondoltam, hogy 3-4 karika majd jól fog esni. E helyett egy csúfos 28p-es vonaglás lett belőle és gyorsan haza is mentem.

Így jött el a hétfő.
Arra gondoltam, hogy a kijutást kerékpárral oldom meg, letámasztom a bicajt, aztán körözök, majd lazán hazagurulok.
A kitekeréssel nem volt gond, bár ráhangolódásként toltam neki.
Bemelegedtem.
Szépen letámasztottam a gépet, majd körözni kezdtem.
Az első kör volt az antré: 25p. Persze rögtön el is áztam az elején. Csak akkor esett, amikor épp nem az erdőben haladtam. Sebaj, majd megszárad az futás közben...
A megszáradós etapok: 23:42, 23:39, majd egy kicsit megnyomott 23:11 lettek.
Itt kicsit vacilláltam, hogy kell-e a félmarcsi, vagyis az ötödik is, de kellet nekem, mert én megérdemlem.
Az ötödik kör vége előtt valamivel aztán baromira rákezdett az eső. Futás közben nem zavart a dolog, de átázott pólóban annyira nem volt kedvem hazatekerni. Sebaj, megvárom, ha már ilyen szép esőbeállót épített nekem ide a VERGA.
Nem akart múlni az égi áldás, viszont erősödött a dolog.
Én meg fáztam az átizzadt cuccban.
Elkezdtem guggolásokat csinálni. 100-at.
Aztán fekvőtámaszokat, meg tricepsz gyakorlatokat.
Más izmom nincs, így aztán már jól elfáradtam, de megint kezdtem fázni. Az volt a baj, hogy a zuhogó eső mellett fél nyolc felé már sötétedni is kezdett. Lámpám nuku.
Eső ide, vagy oda, nem volt mit tenni, nekiindultam. A futós 1,5 kilit gyorsan letudtam a bringáig. Az egyetlen emelkedőn e közben már ömlött le a sár, ez Boondi-ban mulatságos volt felfelé...
Elindultam hazafelé a kerékpárral, de egyre többet villámlott, nekem meg egy nagy sík platón kellett volna áttekernem. Nem volt annyira kedvem ehhez a mutatványhoz. Inkább tettem egy kunkort, ami ugyan hosszabb volt, de egy völgyben vezetett, amiben kellemesen hömpölygött a híg sár.
Eddig nem tudtam mire kell a kerékpáron az első kerékre a sárhányó.
Tegnap megtudtam.
Próbáltam nyomni neki, hogy ezért ne nagyon fázzak. Ez azt eredményezte, hogy a sár a szememben és számban kötött ki. Mindenem tele volt a híg anyaggal. A füves szakaszok egész kellemesek voltak, ezeken, csak a vizet kaptam a pofámba...
A Séd völgyében mély sár volt, a pocsolyák színültig. Közben meg azért tekertem, mert majd ráfagytam a gépre.
A 8-ason átkelve aztán már gyerekjáték volt. Az egyetlen komolyabb emelkedőn monnyuk azt hittem kigyullad a combom, de végül hazaértem.
Forró zuhany.
Viszkis, forró tea.
Vörösbor.
Tyúkhúsleves forrón.
Minden ami meleg és folyik...

Márakutyabajom.

A combom meg rendesen egyben van...

2014. április 26., szombat

Gastro

Megérkezett az új 'családtag'.
Elég türelmesek voltunk, közel fél évet vártunk rá.
1964-69 között gyártották, tehát kicsit idősebb nálunk, de tökéletes állapotban van.
Remélem ezt majd én is elmondhatom magamról 50 körül.
Ő az:
 És a névjegye:

Általában a falra tudok mászni az 'igazi' dolgoktól.

Az 'igazi' kávé, az 'igazi' lecsó, az 'igazi' kolbász, az 'igazi' pálinka...

Mintha ezekből valahol és valamikor létezett volna egy etalon és az arról vett mértékkel kéne mérni a mait.
Abszolút nem érdekel, hogy épp mennyire török szentséget a sznobok oltárán. Ha úgy adódik és azt kívánom, akkor bizony vizezem a bort. (Mér' ne lehetne nekem épp akkor a római, agy görög borivási szokás az 'igazi'...)

Szóval engem nem érdekel az 'igazi' kávé - sem.

Engem az érdekel, hogy kedvemet leljem benne és élvezzem az ízét, a zamatát. Meg az egész kávékészítési szertartást.
Nekem ez 50%-ban magáról az eseményről szól és az együttlétről. (Ritkán iszom egyedül.)

Ezzel a géppel tényleg szertartássá vált a feketézés.

És ami fontos!
Mindig más!

Meg nem tudom érteni, hogy egy élelmiszertől mért várjuk azt, hogy sztenderd legyen? Ha pl. a boroknál elfogadjuk, sőt hangsúlyozzuk az évjáratokat, akkor egy répasaláta, egy vekni kenyér, vagy egy kávé miért ne lehetne napról napra a rá jellemző módon kicsit más?!
Ha valaki állandóságra vágyik az igyon patronos kávét, egyen a mekiben hamburgert. Én elfogadom, hogy valakinek ez fontos - sokaknak az - de ezek a sokak ne akarjanak olyan dolgokat sztenderdizálni, amit normálisan nem lehet.
Vagyis lehet.
Ki kell menni a piacra és meg kell nézni az egyöntetűen szép, egyforma, piros paradicsomokat...

Olvasom, hogy sok vendéglő nem tud magyar alapanyagot beszerezni, mert nincs állandó minőség. Persze hogy nincs, mert még általában földben nő a zöldség, a nap süti a leveleit...
És nem bír sztenderd lenni az a szemét saláta, hogyazannyátneki...

Venni kell Hollandiából, vagy Spanyolországból, onnan majd kapnak állandó minőséget.
Állandó minőségű alapanyagból meg tudnak folyamatosan kiegyensúlyozott - értsd. sztenderd - kínálatot biztosítani.
Csak nem nekem.

Tegnap lementünk a Malomkertbe egy kis hidratálásra.
A világos valami pazar volt.
A búza nem jött be, de a végén a meggyest majdnem megkönnyeztem...

Hazafelé kis kunkorral sétáltunk.
Szinte hihetetlen csend volt miközben szinte a belvárosban jártunk. Felettünk az egész kivilágított várhegy. Csak a tücskök zenéltek és pár késői madár csiripelt. Mellettünk a Séd csordogált és finom erdei levegőt hozott a szél.

Szeretünkittlakni...

2014. április 20., vasárnap

Sonka. Futás.

Sonkafuttatás.

Még a 2011-es disznóvágásból van egy kb. 25kg-os hátsó sonkánk.
Kétszer költözött. Kétszer már leszakadt a kampóról, meghempergett a murvában, meg ejtettem már fűbe is. Szóval van története...
Nehezen szántam rá magam, hogy megszegjem. Nem egyszerű feladat. Sem a darabolás, sem a szeletelés. Főleg az!
Fél éves érlelés után betapasztottam rizslisztes, sós, borsos, darált hájjal, így nem száradt ki és a penész sem tudott kárt tenni benne.
Első ránézésre persze nem az a kifejezett szépség, azt elismerem.
No, az a kés nem a darabolás, hanem a kaparászás miatt van mellette :)...
Majd egy órányi tisztogatás és az első vágás után, már egész biztató lett a kép.
Az íze.
Fenomenális. Omlós, puha és olyan illata van, hogy valami elképesztő.

Ezt viszont ma le kellett mozogni!
Tegnap még reggel kerültem az eső előtt egy köves, cipőtesztelő 2ó-s kört, majd mára egy bakonyi TT lett a menü.
A család a kisebbiken került, én a nagyobb körön fogyasztottam magam.

Az erdő full medvehagyma virágzásban!
Valami számomra ismeretlen lila virág is épp toppon volt, így néha olyan illatorgia volt, hogy az leírhatatlan. A tegnapi eső szépen lemostt, portalanított mindent. Buja zöld, az egész erdő, az aljnövényzet épp a fák lombfakadása előtti igazi pompájában virít.
Egy csoda volt. A fenyves részeken puha talaj, friss zöld moha és halvány zöld fűszőnyeg...

Mivel én előbb fejeztem be a köröm, így a rajt/cél helyszínnek helyet adó kocsmában félmeztelen napozással és frissen csapra vert, hideg, barna Staroprámen iszogatással töltöttem az időmet.

Nem is írok többet, mert ezt már nem tudom fokozni :)!

2014. április 17., csütörtök

Papa monta

'Papa monta, hogy ha új házba költözünk, lesz kutyánk.'
Ez díszelgett évekig a hűtőn.
Új ház lett, és kutya is.

ÉsmegintegyHOKA is.

Egy Rapa Nui.
A gyenge cipőellátás miatt nem az igény szabja meg mikor és mit veszek, hanem amikor van, és azt ami van.
Mint a Gum áruházban...
Lett volna még egy Bondi is, de féltem, hogy ha esetleg vmi csoda folytán esne az eső, tengersár lesz, és akkor miben futok.
Nos, ebben.
Nem csak engem fogott meg elsőre.
Vékony, erőszakos, 'kemény', gyors.
Sajnos ez nem én vagyok, hanem a cipő ilyen.

Egyelőre csak tegnap futottam benne egy bemutatkozó 1ó-s kört, de vmi fenomenális. Mintha megtanultam volna gyorsan futni, pedig az ellen én be vagyok oltva, tehát az nem lehet. De mégis, az érzet pazar.
Ha esetleg sárral találkoznék asszem nem ijednék meg, bár már az aszfaltos Bondiban is egész jól viselem azt a pár foltot amit ez erdőben fel lehet lelni. Azért ennek a talpa igencsak durva képet mutat.
Amit viszont furcsának találtam, az az, hogy a vékonysága ellenére nehezebb mint a nagy mamusz Bondi.
Az én szerény UK12-es mértemben ez 355g-ot nyom. Gondolom az orrában az acélbetét lehet a bűnös...

Egyelőre még nem esett át az általam szükségesnek ítélt ragasztás-vágás-fűzőcsere procedúrán, de hamarosan sort kerítek rá.
Azt mondják a hozzáértők, hogy hosszúra nem jó. Kinek mi a hosszú ugye?!

A felsőrész anyaga elsőre kicsit keménynek tűnt, de az első használat során ebből semmit nem éreztem.

Ez a fekete-szürke-sárga pont jó összeállítás.
Teccik.
És nem csak nekem!

2014. április 15., kedd

A hegyen túl

A francba az ilyen futással!

Az ember, ha jól elcseszi, akkor lehet hosszasan varnyogni, meg ecsetelni a fájdalmakat, világmegváltani, sírvavigadni, vagy sírvameghalni. Összegezni a butaságokat, tanulságot levonni, fogadkozni...

Próbálom visszaidézni ezt a szombat délelőttöt, de semmi olyan nem történt, ami olyan igazán érdekes lett volna. Nem is érdekes, ez nem jó szó, mert érdekes történt, csak különleges nem. Hacsak az nem különleges, hogy nem akartam elájulni, meghalni, hányni, fosni - na jó, azt egy kicsit - feladni, leülni...

Annyira vagyok képes, hogy rögzítem ennek a majd' hét órás kirakósjátéknak a fejemben szétszóródott puzzle darabjait:

Nem hiszem el. Ez itt már a Kékes, és én pont 2:30-al csekkolok. Jé, kedves ismerős! Épp tegnap beszéltem vele telefonon, most meg itt szurkol. Azt mondja, hogy ez 6:30-on belüli részidő. Az nem lehet, az biztosan nem lehet...

Pont jól öltöztem fel. Kékes után talán kicsit sok a vékony, hosszú felső, de azért az árnyékos oldalakon néha megcsap a hideg szellő, tehát mégis inkább jó.

Folyamatosan a jobb térdem állapotát csekkolom.
Fáj? Nyom? Nem lesz baj? Nem csavarodik? Milyen az ösvény? Lefele óvatosan. Csak tipegve. Jajj ne legyen baj! Sombokor, Ágasvár, rövid, nem ér meg pár percnyi veszteséget. Öregurasan, szinte csak épp lemozogva.

Nagyon jó döntés volt a TT elején indulni.
A harcosok már elindultak, a gyalogosok meg már az elején lemaradnak, szinte légüres térben haladok. Nincs előzgetés, nincs aki rossz tempót diktáljon.

Vöröskőnél kicsit azért kizökkent egy idősebb futó.
Baszki, betolakszik a sor elejére. Mutatom neki, hogy hol a sor vége. Ha siet, legközelebb a trélen induljon! Ez TT, itt a pecsétért sorba kell állni!
Az ezt követő 20 perc az, amit nagyon elcseszek.
Előttem megy ez a tolaktréler. Kicsit lassan, de tudom, hogy ha megelőzöm, akkor majd megmutatja, hogy ő megmutatja. Eddig is vagy háromszor megelőztem, de egy-egy gyalogos kerülésnél, vagy tökömtudjahogy elém került megint. Meg a pontnál persze, ahol már jóval előtte voltam, csakhogy én beálltam a sorba... Épp kicsit lassabb. Lefele és síkon szinte csak ringatózom utána. Hülyevagyok.

Ahogy az ember kezd felnőni a feladathoz, úgy lankásodik az addig szilaj terep. Most épp azt érzem, hogy az elején baromi sok a futható rész. Ezek eddig is itt voltak? Szinte tized százalékra érzem az ismerős emelkedőszögeket. Simán mennek. És ami megy, az tényleg jól és kevés erőfeszítéssel. Mire kezdem beérni a trél mezőny végét már érzékelem a sebességkülönbséget is. Ez megnyugtató kontroll.

A legnehezebb az egészben, hogy el kell hinni.
El kell hinni hogy így is meglesz. El kell hinni, hogy megy ez futva is, el kell hinni, hogy tudok eleget enni, hogy tudok eleget inni. Hogy nem kapok napszúrást és kibírom a cél budijáig. Jó, ezt mondjuk a Nyikom-nyeregtől azért nehéz volt kibírni, de azért sikerült...

Szinte valószínűtlen, hogy nincs holtpontom. Nincs energetikai hullámvölgy. A kulacsomban víz a zsákomban 1l vizezett, citromos kóla. Egy nagy marék datolya és majdnem egy egész csomag Sponser gumicukor bőven elégnek bizonyul.
Kékesen és Galyán megiszom a ZRobi és Olipapa által beadott plusz 0,5l kólámat, de így feleslegesen cipelem végig az egyik zsákban lévő flakont.
A vizem centire kitart. Még Ágasvárom gondolkodom egy utántöltésen, de pont nincs szükség rá Keresztesig.

Párszor előjön vmi görcskezdemény a vádlimban. Nem nagyon szoktam én ilyet érezni, de most egész határozottan körvonalazódik. Ágasvár előtt a bekészített Ca-Mg-K C vitamin kombó, majd a Múzslára felfelé menet két sótabletta a gyógymód. Kicsit elhúzódó terápia, de hat. Vagy csak mentálisan?

Sok az ismerős, de én képtelen vagyok kommunikálni. Van, hogy már nyitom a számat, de aztán győz az egyedüllét igénye.

Ágasvár után sorra veszem az eddigi szenvedéseim helyszíneit. Itt ültem le, itt szédültem meg, itt nem bírtam futni, itt voltam teljesen kész, itt feküdtem le, itt ugrottam balra a rekettyésbe. Huhhh, de jó hogy eljöttem most és átléphetek ezeken az emlékeken.

Valószínűtlen, de megy a futás a Múzslán. És nem csak síkon. Tényleg el-kell-hinni.

Képtelen vagyok előre számolgatni. Nem tudom a részidőket, meg, hogy mikor hol kéne lennem, milyen idővel kellene továbbindulnom és megérkeznem. Csak a Múzslán látom, hogy ez hatossal kezdődik, de nem érzem, hogy mennyire. A lefele is megy, de nagyon féltem a térdem.

A célig minden patront ellövök. Le kell feküdjek egy kicsit. A maradék kólámat iszogatom.

Ennél már voltam szarabbul itt, de gyorsabb még sohasenem!

2014. április 11., péntek

Film

Nem tudom, hogy mennyi ideig él még a link, de én biztos, ami biztos letöltöttem:
In the High Country

2014. április 10., csütörtök

Áprilisi forma

Visszaolvasgattam a korábbi évek áprilisi posztjait, mert nekem folyamatosan az az érzésem, hogy ez a hónap nem szokott sikerülni.
És igazam van.
Megintigazamvan...

Leköltözésünkkor egy sor futó(s) ismerős fogadkozott, hogy jön, szaladunk együtt, aranyélet, örökifjúság. Aztán persze senki sem jött, mert 100 kili az 100 kili.
Az sok.
Most vasárnap aztán megvolt ez első ilyen hazai pálya bemutatós körözés. Persze kilátás az nuku volt, meg az idő sem volt százas, de azért megjárta.
Én is.
Mármint én is éreztem, hogy nem vagyok százas és meg is jártam. Jót futottunk, de valami nem klappolt igazán.
Aztán hétfőn egy kicsit tempósabb kört mentem.
Volna.
Érzésre és pulzusra tempósabb is volt, csak épp a sebességem nem volt az.
Közben a derekam is vacakolt, pedig már régóta békén hagy és nem él vissza az erőfölényével.

Kedden elmentem a guruhoz, aki aszonta, hogy megint eldeformálódtam.
Visszadeformált, de azért elég szarul vagyok. Olyan kisnyugdíjas érzés. Lehajolni nehézkes, a csirkefarhát is nehezen csúszik, szóval szar, na.

Tegnap le voltam tiltva a futásról, ma meg még nem volt időm rá, de lassan nekiveselkedem.

Ez a Mátrabérc egy mumus. Tényleg nem emlékszem, hogy valaha is egyben álltam volna a rajthoz. Azon morfondíroztam, hogy amikor nem lesz nyavalyám, akkor hirtelen megcsinálom magánban, akkor nem lesz időm kidőlni előtte. Pecsapom magam és futok egy jót.

Mindegy, ez ilyen, kár ezen agyalni, ha bírok lépni, megyek.

2014. április 6., vasárnap

Március

Érdekes, hogy évek óta ez a hónap szokott a legjobban sikerülni, csak aztán nincs folytatása...

Idén az utóbbi három hétvégére beiktatott TT-k is igen jótékony hatásúaknak bizonyultak. Végre sikerült 4-5 órákat mozogni.
A most megtett 346 kilinél csak egyszer, 2010-ben futottam többet, akkor is augusztusban, amikor a 100-as CCC is növelte a távot.
Ha még hozzáveszem, hogy ehhez 8500m szint is tartozik, akkor vidám is lehetek.
Összességében ez 33:42 óra, amiben  5-6 órányi bringa is beleértendő.
Viszont a 16 futóalkalom is mutatja, hogy bőven van még tartalék, egy kicsit jobb szervezőnek kell majd lennem a jövőben.

Monnyuk lehet, hogy nemtudományosfantasztikus, és edzésszakmailag kifogásolható elemek vannak benne, DE élveztem és végre megint nem érzem a tavasz közeledtével már párszor megélt - és itt is többször elregélt - teljes K.O.-t.

Áprilisra nem voltak nagy terveim, mert általában az igazi tavasz beköszöntével nagyon zsúfolt hónapom szokott ez lenni. Jobb nem turbózni ezt még fölöslegesen.

Bár nem volt terveben, de egy visszautasíthatatlan ajánlat miatt úgy néz ki, hogy elmegyek a Mátrabércre. A teljes logisztikai kiszolgálást egyszerűen botorság lenne visszautasítani. Ha addig nem jön közbe semmi, akkor megyek.
Megyek, de miben megyek?
Igen, 250 kili után azt kell mondjam, hogy eddig teljesen alaptalanok voltak a félelmeim az új Bondi-val kapcsolatban. Egyelőre én, vagyis a lábam áll nyerésre.
Könnyű, szellős, puha, szép... kell ennél több? Remélem a tartóssága sem lesz rosszabb, mint az elődjéé - 2212km-nél tart...

Blog.
Kicsit azért zavar, hogy egyre rendszertelenebbül ülök a gép elé, de ez azért van, mert úgy általában kevesebbet töltök a billentyűk közelében. EZ is célunk volt a költözéssel és úgy látszik, hogy működik.

Szóval a virágos és habosbabos március után igazán kíváncsian várom az áprilist!

2014. március 31., hétfő

Szépítés

Pedig nem szépíteném.
Végre sikerült háromból egy TT-t abszolválni. Annyira azért nem nagy dicsőség...

Tavalyhoz képest azért nagy volt a különbség.
Péntek este még a Herendi elágazáshoz és Németbánya szélére depóztam egy-egy fél literes vizet, mert út közben nem volt sok frissítési lehetőség. Leraktam a célban az autót és szépen visszavonatoztam. Így kicsit nyugisabb reggelem volt.
Szombat reggel +10 fokot mértem, nem pedig -6-ot, mint egy éve...
Ennek persze az is lett a következménye, hogy izzadtam, mint a ló. A frissítésem centire kihasználtam, a depóim pont jó helyen és időben értek. Csak datolyát és a magammal vitt citromos, hígított kólát 'ettem'. Perfekt lett.
A pulzusom ugyan kicsit magasabb volt, mint ahogy szerettem volna, de végig kitartott. Az egy éve mért 148AVG most 154 lett!
A terep tökéletes volt, sarat szinte nem is láttam. Volt viszont fakitermelés. Jól futható, enyhén lejtő részek mentek veszendőbe farönkön ugrálásokkal. A végén a kék sávról le is kellett jönni, mert rádöntötték a fél erdőt a völgy mélyében kanyargó, keskeny ösvényre. Még szerencse, hogy felette a domboldalban egy széles dózer kanyarog. Kicsit ugyan hosszabb, de legalább járható...
Az erdő viszont frenetikus volt.
Épp nyiladozó, rügypattanó pillanatok vannak most. Az aljnövényzet tobzódik, a medvehagymások pompáznak. Nagyon tuti időpontra került most ez a futás.

Összességében az előnyöket és minimális hátrányokat is figyelembe véve az idei, számszakilag jobb idő, nekem a tavalyival egyenértékű.


Bakony50 50km/950m - 4:41:35

2014. március 24., hétfő

0:2

Tegnap sikerült futni egy jót, csak épp a hivatalos teljesítésem maradt el.
Megint.
Nemmegyez.

Vasárnap volt a Papod50 nevezetű TT.
Közelben, részben ismerős, de részben hiánypótló újútmegeismerős helyeken.
Kelleznekem pont hu.

Az időjárásguruk előrejelzésétől eltérően baromi jó időben indultam neki. Esőkabát azért volt nálam, de csak amolyan wodoo bábunak hajtogatva
Az indulási időszak legvégén startoltam, mert tartottam attól, hogy nem lesz esetleg nyitva 1-2 pont. Mer én nagyongyorsvagyok. Vagy mi.
Az útvonal elejére rögtön kíváncsi voltam, mert Zirc-Nagyesztergár-Olaszfalu-Eplény viszonylatában nincs hivatalos turistaút. Most már nagyjából értem is hogy miért. Mert nincs is ott semmi különös. Jó, ez nem teljesen igaz, de Zirc és Olaszfalu között tényleg csak a szántóföldek közötti murváson, kövesen haladtunk. Olaszfalu-Eplény között tökönbabonát, de itt legalább szép helyeken.
A tájékozódást korrekt szalagozás segítette, az eltévedés lehetősége nagyjából fel sem merült. Vmi ilyesmi lehetett az első etap.
(A szombati bicajozást azért igencsak éreztem még a combjaimban. Olyan szélben abszolváltam a Veszprém-Hidegkút-Veszprém menetet, hogy lefelé is komolyan tolni kellett, mert különben visszafújt a szembeszellő...)
Azért, hogy rögtön ellentmondásba keveredjek magammal, persze az első ellenőrző pont előtt kicsit túlfutottam egy jobbos letérőn és kis tökölés és túratárs GPS-nézegetéssel egybekötött útkereséssel töltögettem, egyébként baromi drága időmet. A sportpályánál aztán visszafutva észrevettem a már egyszer megelőzött kutyás csapatot, tehát nem vesztettem sok időt/távot/szintet.
A csekpontnak kinevezett vendéglátóipari egységben pecsét-tea-rétes édes hármasa várt. Volna. Ha nem egy lassított felvétel kellős közepén találtam volna magam. A pontra úgy tízen érkeztünk, de a csapos csiga lassúsággal, és kettesével szedegette elő a bögréket. Kettő elő, kettő tölt, kettő elő, kettő tölt... A rétes meg szép volt, de nekemerrenincsidőm...
Egy rossz szavam nem volt, hisz TT vagy mi. Aki siet, az siessen.
Vizet sem vételezve tovább is indultam.
Itt hátba csapott egy futótárs, aki a rövidebb távon indult. Innen aztán jó darabon együtt haladtunk.
Előzetesen abban reménykedtem, hogy az Eplény-Hárskút szakaszon végre megismerem majd a Psáv elég hektikusan jelzett szakaszát de tévedtem. Mivel a szervezők tájfutók, ezért itt is bevetettek apait-anyait. Szalagozás mentén futottunk át mindenen ami anyaföld és biotóp.
Nem volt egy különösebben attraktív rész így kora tavaszi szürkeségében, de legalább csak a folyamatos emelkedő leküzdésével terheltem magam.
Vmi harci kétéltű nyomaiban mentünk toronyiránt a csúcsra, néhol egész komoly lejtőszögben, ráadásul az általa letaposott szúrós aljnövényzet épp rajtunk akart bosszút állni elnyomatása miatt. A 60 foknál enyhébb részeken próbáltam volna belekocogni, de reménytelen volt az ellenséges vegetáció folyamatos akadályozása miatt.
A futótárs jóvoltából azért egy szösszenettel saját tempó felett mentem, de tényleg csak egy hajszálnyival.
Közben éreztem, hogy a gondos előrelátással összerakott frissítést is el kellene kezdenem fogyasztani, mert lassan két órája startoltam. Még nem volt gondom, de féltem, hogy ha lesz, az nagy lesz...
A víz-datolya kombó jól csúszott és még levegőhöz is jutottam közben.
A futótárs standard 50-100 m-el előttem haladt.
A csúcstól már ismerős rész végre kicsit nyugtatta az idegeimet és normális, járható ösvényeken vezetett.
Nagyontudományosan Ca/K/só háztartásomat is rendeztem, mert tudtam, hogy most egy jó adag futható rész következik. És lőn.
A 24km-nél lévő hárskúti pontra 2:16-al érkeztem - még hivatalos pontnyitás előtt. Kis szöszölés mellett azért kaptam pecsétet és egy saját gyártású sós kenyérszelettel is gazdagabb lettem. Nomeg a vízkészleteimet is fullra töltöttem.
Innen darálás volt, enyhe le és enyhe fel jellegű terepen.
A Hajagot kellett betámadni eddig ismeretlen keleti lankái felől. A januári karikámnál épp az ellenkező oldalát vizitáltam. Felhagyott majorok, hajdan volt, mára benőtt legelők és sunyi emelkedők...
A Rák-tanya már újra ismerősként köszöntött rám 29 kilinél.
Az eddig kb. 10km/h tempóra nyitást hirtelen visszavették a szervezők, így több mint fél órával előbb érkeztem. Nem volt probléma, a pontérintést igazoló szignóhoz való toll felkutatásáig ettem egy kis medvehagymás pogácsát, majd tovább is libbentem. Az itiner szerint a hiányosan jelzett Ssávot kellet követni. Ez nem okozott gondot, hisz januárban eléggé beleástam magam ennek a résznek a felderítésébe. Idegeneknek erősen korhatárosan ajánlott, hardcore részek vannak benne...
Töredelmesen be kell valljam, hogy a Szent-kút felé menet már baromi melegem volt, nagyon sütött a nap és én is kezdtem nagyon szomjas lenni. Kicsit untam...
Itt újabb időeltolódás miatt már több mint egy órával voltam a pontnyitás előtt.
Persze no point...
Kicsit tébláboltam, majd nekiveselkedtem a P+ kaptatójának. Egy félreolvasás miatt abban a hiszemben mentem, hogy 42,1 kilinél tartok 3:23-as menetidővel.
A magyar kiliandzsornet.
Nagyon büszkevagyok ám énrám.
Bakker, de erős vagyok.
Ilyeneken gondolkodtam, ami kicsit feldobott, mert amúgy ezen a szakaszok megint csak fejvesztés terhe mellett lehet futni a kiálló kis ágdarabkák miatt.
Aztán mire elkezdett lejteni a Zsáv, addigra én is lekászálódtam a rögvalóba, így rájöttem, hogy a 3:23 igaz ugyan, de csak 36 kili tartozik hozzá...
Próbáltam egy kicsit tolni neki, mert tudtam, hogy egy Pénzesgyőr-Bakonybél túrán vesz részt a legkisebbik lányom és reménykedtem, hátha szembetalálkozunk. Aztán a Kertes-kői-szurdokhoz érve messziről még láttam egy csoport végét, amelyik a jelzésről letérve kiegyenesíti az utat és éreztem, hogy lekéstem a találkozót.
A kövek között valami zergeprodukciót próbálgattam, de aztán rájöttem, hogy öreg vagyok én már ehhez... Sikerült száraz lábbal átvergődnöm a túlpartra és a hullámzó terepen a sok kidőlt fát kerülgetve próbáltam magam a tízes átlag bűvöletébe tartani.
Ez gyönyörű rész volt egyébként.
Dús aljnövényzet, keltikék, kankalinok, gyöngyikék minden felé. A kövek és fák mohásak, tisztára hobbitország.
Pénzesgyőr határához közeledve aztán jött egy olyan rét amilyennel még nem találkoztam.
Egy dagonyás, vizes rétre kiterelhettek egy szürke marha csordát ami elhagyta a tetthelyet, és a tavaszi szárazság kőbe dermesztette a zsombékokat.
Imádtam!
Pénzesgyőrben ismét pont várt és mivel a vizem teljesen elfogyott, nagyon reméltem, hogy nyitva lesz a Büfé jellegűnek nevezett műintézmény.
Előtte még volt egy aszfaltos kereszteződés. Eddig vagy szalag, vagy jelzés, vagy a terepismeret kisegített, de itt persze egyik sem. A fáradtságból is adódó anyázások közepette levettem a zsákom és előkutattam a vész esetére magammal hozott térképet.
Jobbos.
Visszapakol, visszavesz, elindul.
Nagy szerencsémre épp a kocsmát nyitó nénivel egy időben érkeztem, így megmenekültem a szomjhaláltól. Pecsét, víz és uzsgyí.
A falu határában szerencsére kikötött fenevadak fogadtak - hírhedt ez a rész az ebekről - de a látvány nem volt megnyugtató...
Innen hullámzó felfelé, ami nehezemre esett. Jó, hogy jó vagyok, de nem ennyire :)...
Már nagyon nincs messze, már nagyon közel van, no még egy bucka, megint egy kis hullám, stb, stb...
És akkor elkezdett esni. Először kicsit. De csak kicsit esett kicsit. Inkább már eléggé, majd egyreinkább és végül nagyon.
Ez így eléggé tavaszi lett.
Szeretem az esőt, nem volt gond, csak a táv nem fogyott valahogy.
Becsatlakoztam a Bakonyi Barangolásról már ismert részre és örültem, hogy most nem fogok elkavarni úgy mint ősszel.
Apró örömök...
Itt már valami 4:5x-et mutatott az órám és elkenődtem, mert megint valami mászás jött és én egyre távolodtam a kis tízes átlagomtól.
Mire visszaértem a Bagolyvárhoz épp túlfutottam az 5 órán.
Ráadásul a rendezők sem voltak már/még ott, pedig kellett volna nekik.

Szépen megmosakodtam, átöltöztem és különösen nem izgattam magam.
A felszolgálók mondták, hogy mivel még sok a vendég, a célba érkezőknek járó levest esetleg a teraszon tudnák nekem felszolgálni.
Azt hittem vicc.
Kint zuhogott.
Ki kellett volna ülnöm az esőbe és tényleg kérni kellett volna, hogy hozzák ki...

2600 HUF-ért ettem egy szelet kenyeret, ittam 1,5 dl teát és kaptam egy A4-es itinert. Volt szalagozás és ehettem volna egy levest az esőben.

Várom, hogy mikor hív fel a szervező, hogy bocsánatot kérjem amiért nem volt senki a célban a megadott időben.

Lehet, hogy naiv vagyok?

Papod50 - 50km/1085m - 5:01:31

2014. március 18., kedd

A tegnap képei

Találtam képeket a tegnapi menetről.

Ha nagyon akarom, akkor látszik, ahogy épp suhanok le a kálváriáról.

2014. március 17., hétfő

Sárkány-völgy

A harmatos téli(nek mondott) hónapok után azért reménykedem, hogy a március már jobban sikerül.
A célul kitűzött 9-10 órás heti edzésmennyiség az elmúlt két héten könnyedén meglett. Remélem a folytatással sem lesz gond.

Vasárnap elmentem a kiszemelt TT-re.
Nagyon élveztem, hogy bármennyire is bejártam ezt a környéket, pár új csapást azért tartogatott számomra.
Elég ramaty időben indultam, de okosan nem öltöztem túl, így az egyre javuló körülmények ellenére épp nem kellett nekivetkőzzek.
Persze a túlzott helyismeret a végén betett a teljesítésnek, mert beletettem egy 1,5 kilis, 150m-es hurkot, amivel kimaradt egy betli pont. Rájöttem, de nem volt kedvem visszafordulni. Épp Palóznakról kellett a piroson felkapaszkodni a szőlőhegyre és azt hittem, hogy ez majd mennyire megzakkant, de nem. Majdnem végig kifutottam ezt is, és a darálós, nemszeretem utolsó 10-esre is maradt lelki és testi erőm.
Jó volt, szép volt, de valahogy ez a 10-es átlag nem akar nekem sikerülni.
Alattomos, meredek felfelék és hajolgatós köves lefelék mellett nem vagyok képes hozni ezt az átlagot. Monnyuk nem kéne panaszkodni, mert tényleg csak kora tavasz van, csak egy kicsit elkeserít, hogy mennyire öreguras poroszkálás amit művelek.
Összességében jó volt. A frissítést nagyon eltaláltam, rengeteget ittam, főleg a második felében, amikor baromira elkezdett melegedni az idő.
 A múlt heti 3 órás bakonyi kör után teljesen testhezálló volt ez a 4,5 óra.

Amikor ott szüttyögök 4 óra környékén, akkor olyan távolinak tűnik egy T100.
Belegondolok, hogy még a Kisrigónál sem járok és már mennyire egy kripli állapotban vagyok. Fényévnyi távolságban van ilyenkor egy 100-as. Aztán persze nyugtatgatom magam, hogy majd eljön annak is az ideje, meg hogy mindig épp az a nehéz ami előtt állunk. Ha ötven, akkor ötven, ha száz, akkor száz. Kár ezen merengeni, de azért merengek rajta, persze...

Meg az is eszembe jutott futás közben, hogy milyen is volt az első két Mátrabércem.
Sima TT.
Fapados, tülekedős.
Lementem előző este Szurdokpüspökibe, átvonatoztam. A Sólyom-kútnál aludtam az esőbeállóban. Hajnalban keltem, összeszedtem a cókmókomat, neveztem, átfutottam, hazavezettem és boldog voltam.
Most meg sokaknak buszos szállítgatás, felfestett, lezárt, felsepert pálya kell, mert különben nem lehetnek kőkemények.
Babámfasza...
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bezzeg a szép időkben, mert nem bezzeg. Csak épp a lényegre nem figyelünk, a körítésre koncentrálunk a legfontosabb helyett.
Nekem a természetben való bóklászás öröme mellett nagyon hiányzik, hogy néha a sok ismerős között is mozogjak. Nem kell full kontakt, nem kell trécsparti, befutócsomag, szpíker, csak, hogy vhol együtt fussunk.
Csordaszellem vagy mi.
De ez egyre inkább csak vmi teljesíthetetlen kívánalom marad.
Áhhh, mindegy, majd máskor...

Ha minden klappol, akkor vasárnap Papod50.