...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2014. augusztus 10., vasárnap

Buddha

Még az előző suliban, ahová a kölkök jártak, minden évben szerveztek nyáron egy buddhista tábort - sok más mellett. Az ottani programban állandó elemként szerepelt egy közös mandala rajzolás/építés is.
Homokból.
Több napig építették, közösen.
Majd utolsó nap szépen lerombolták.

Amikor először olvastam egy kicsit értetlenkedtem, de aztán teljesen világossá vált számomra a dolog. Ha már buddhizmus...

Teljesen más, de nekem persze mégsem.

Mert mérjük, mentjük elemezzük lassan inden futásunkat. Ami 'jelentőseb(nek vélt)', azt valami szervezett formában tesszük, hogy nyoma legyen.
Nehogymá' hibába?!
Kiskör, nagy kör, Balboa, oboa, vér meg vércukor kör.
Ranglista, sorrend verseny. Érem kitűző, oklevél, kupa...

Minap a lányokkal beszélgetve előjött a 'szép, fehér királyfi szőke paripán' hasonlat. Arról próbáltam meggyőzni őket, hogy nem biztos, hogy kifizetődő várni ezt a manust. Azaz, hogy várni kell, csak nem biztos, hogy fehér lesz (ő, vagy a lova) és nem biztos, hogy egyáltalán lesz lova, meg koronája. Inkább próbáljanak nyitottak lenni a 'hétköznapi csodára'. Van az, csak észre kell venni, csak le kell hajolni érte.

Már unalomig sokszor leírtam, hogy nekem sokkal fontosabb a szürke hétköznapok csodája, mint az ünnepnapok nagy durrogtatásai.

Leírtam, de mégis rajta kapom magam, amikor nem e szerint cselekszem.

Pénteken futottam egy szokásos körömet. Beértem a paloznaki pincékhez. Egy mesés hely ez, gyönyörű kilátással. Mivel már érik az útszéli szilva a mezsgyéken, megálltam és párat megeszegettem. Közben kiláttam, ha már szép. Pár tíz másodperc múlva meg azon kaptam magam, hogy mehetnékem van.
Merezedzés!
Ha jól érzem magam, akkor már az nem is jó.
???
Teljesen abnormális.
Há' nem ez a hétköznapi csoda? Nem ezért kell lehajolni?
Leugrom futni, közben kilátok, eszem, ha kell megállok és beszélgetek.
Nem, mert akkor nem lesz elég ütős és izzadság szagú...

Hányszor hallottam másoktól, hogy vmi trauma, vagy épp kedvtelenség, motiválatlanság hatására felhagytak az Edzéssel és csak saját örömükre futkorásztak.
Ez azt jelenti, hogy normál esetben nem saját örömükre teszik?
Tejóég!
Akkorminek?
Medálért, sorrendért, helyezésért, plakettért...?

Ezeket csak azért írom, mert saját orrom akarom beleverni, saját piszkomba.
Mert mért tartok ott, hogy egyáltalán említésre méltó dolog az ha megállok szilvázni?!

Hogy jön ide a mandala?

Úgy, hogy azt is az együttlétért, az együttlét öröméért, az alkotás, az együtt alkotás pillanatnyi öröméért építik a gyerekek. És aztán nem marad nyoma, csak bennük az ott szerzett érzések lenyomata.

Nincs érem, sorrend, lista, oklevél,
csak az élmény.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése