...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. november 20., vasárnap

Iszinik és HOKA

Olyan pozitív vagyok, hogy azt már nem is tudom leírni, ennek ellenére azért ma pihennem kellett.

A héten kaptam egy szép tapaszt a jobb térdemre, mert a Piros óta nem százas.
Nagyon sokat segített, szinte nem is mertem remélni, hogy egy ilyen kis öntapadós textildarab mire képes, pedig de.

Már rég elhatároztam, hogy ha nagyon nem tudok már máshol futni, akkor kimegyek a közelünkben lévő Garancsi-tóhoz. (Üvegtigris forgatási helyszíne, ezért nap közben sokszor nagy a tömeg. Nem futók...)
Ez azért jó mert:
- szinte sík
- murvás út vezet a tó körül, nincsenek kövek
- nincs avar
- 1 kör = 1 kili
- közel van
- bármikor leállhatok az autó mellett 500m-en belül
Kimentem hát a csodatapasszal némi átmozgatásra.
Péntek este, vaksötétben, ködben. Lámpa nélkül ugye, mert ennek van sportértéke... Hogy én mennyire fütyi vagyok! Így azért annyira nem tudtam vigyázni a lábamra és elég érdekes volt vakon, csak érzésre futni.
Ahhoz képest, hogy máshol pár méter után vissza kellett volna forduljak, itt azért hat kört szépen lekocogtam fél óra alatt.
A lábam egész biztató volt a HOKA is működött.

Ezen (is) felbátorodva szombaton Iszinik kiséretet vállaltam Dorog-Bp viszonylatban.
Kicsit leharcolt volt a társaság mire Dorogra ért, így nem volt nagy tempó.
Hát ez az!
Olyan nehéz volt lassan futni, hogy néhol majd belehaltam. Mire Kesztölc fölé értünk a sötétség is ránk szállt, így innen sötétben botorkáltunk.
Szó szerint.
Vastag avarszőnyegben, bokáig süppedtünk és közben rugdaltuk a köveket.
Horror volt.
Pilis-nyeregig rossz volt, onnan kicsit rosszabb.
A szerpentinen lefelé végig átkoztam magam.
Eljövök ide lábat kínozni, nem élvezem és tétje sincs. Bravó!
Lefelé a jobb bokám egész emberesen kifordítottam. Ordítottam is rendesen.
A Pilisszántói-nyeregben aztán a habzsi-dőzsi pont kicsit kárpótolt, de a Hosszú-hegy büntetett keményen. Nem volt ösvény, csak avar alatti ágak és kövek.
Már vártam a végét nagyon.
A tempó gyökkető volt, szinte egy helyben kellett toporogni. Meg is lett az eredménye.
A Kevélyről lefelé még a bal bokámat is kifordítottam, és a HOKA nyomott veszettül.
Innen már mindenem fájt.
Jó volt...

Szép ez a terepfutás. Főleg ilyenkor, késő ősszel. Éjjel.

Újabb fogadalmat tettem, miszerint:
Nem megyek olyan helyre ahol nem futhatok saját tempómba.
Ősszel, mély avarban NEM futok már sötétben!

A HOKA meg kicsi, nincs mit tenni. 471/3 az kicsi. Mindenki láthatja, kicsi.
Nem tudom úgy megkötni, hogy ne csússzon előre a lábam.
Lefelé nyomja az ujjaimat.
A csillapítása jó, az működik, de ez a térdfájás is kicsit gyanús.
Már az elején azt írtam, hogy félek, hogy az agyoncsillapítás miatt, majd kicsit feljebb fognak kijönni az esetleges panaszok. Lehet, hogy épp itt tartunk?
A két bokaficam bármiben bekövetkezett volna, azt nem írom a számlájára. A koordinálatlan mozgás viszont a lassú tempó és a térdfájás közös gyermeke.
Nagyon jó hogy könnyen tisztítható.
A sűrű szövésű anyag nem engedte át a port, a kamásli védte a belsejét és a felső részt, így ma reggel egy kefével szinte ujjá tudtam varázsolni.
Kicsit egyszerű, bárdolatlannak éreztem eleinte a felső rész kialakítását - mondhatnám, hogy nem nézet ki túl ergonómikusnak - de nem lehet rá panaszom, a lábfejemet jól fogja.
Egyedül a méretválasztással nem vagyok kibékülve.

Tehát fáj a térdem és mindkét bokám.
Nem volt egyszerű idáig eljutni, de azért sikerült.

Nincs baj!

Holnap torna és pozitív gondolatok!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése