Golyók

Diplomamunka gyanánt elméleti témát választottam.
Tudtam, hogy tervezni fogok később, így valami olyanra vágytam, ami kicsit más jellegű erőfeszítést kíván. (Meg ugye a nehezebb út...)

Térelméleti fejtegetés lett belőle. Emlékszem, napi egy oldal volt a penzum, a nyitott erkélyajtón át éjjel behallatszott a Sziget bulijainak a zaja.

Volt egy olyan fejezet, amiben szemléltetni próbáltam, hogy az ember a tér bizonyos 'viszonyaiban' hogy érzi magát, hogy reagál a környezetére.

Képzeljünk el egy golyót - vagy golyókat - és egy hullámos terepet. A golyók maguktól mindig a völgyekbe 'vágynak' ott érzik jól magukat, egyensúlyi helyzetüket ott találják meg. A csúcsokon instabil, labilis a helyzetük. A völgyekből csak erőfeszítéssel lehet őket a csúcsok felé tuszkolni és nagyságrenddel több erő kell a 'felmenethez', mint a 'lejtmenethez'. A völgy körülölel, befogad, védelmez, a csúcsok kitettek, ridegek, csak nagy erőfeszítéssel érhetők el és 'tarthatók meg'.

A völgyek alján a gravitáció keltette nyugalmi állapot uralkodik. Ha valami leesik, akkor az nyugalmi helyzetbe kerül, lejjebb már nem esik.

Ez így van velünk is.
Mi is lent vagyunk otthon, ez a 'normális', ez az alaphelyzet.
Persze kinek-kinek lakhelye szerint van a 'lent'. De abban megegyezünk, hogy bármennyire is minden ész érv és ösztönös érzés azt sugallja, hogy maradjunk veszteg a 'völgy alján', mind a csúcsokra vágyunk.
Van akit a felfelé vezető erőfeszítések fárasztanak ki, van akit már a kihívás elemészt, a csúcsra csak kevesek juthatnak fel.

Ezt tudjuk, de mégis újra és újra nekivágunk...