...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. július 18., hétfő

Golyók

Diplomamunka gyanánt elméleti témát választottam.
Tudtam, hogy tervezni fogok később, így valami olyanra vágytam, ami kicsit más jellegű erőfeszítést kíván. (Meg ugye a nehezebb út...)

Térelméleti fejtegetés lett belőle. Emlékszem, napi egy oldal volt a penzum, a nyitott erkélyajtón át éjjel behallatszott a Sziget bulijainak a zaja.

Volt egy olyan fejezet, amiben szemléltetni próbáltam, hogy az ember a tér bizonyos 'viszonyaiban' hogy érzi magát, hogy reagál a környezetére.

Képzeljünk el egy golyót - vagy golyókat - és egy hullámos terepet. A golyók maguktól mindig a völgyekbe 'vágynak' ott érzik jól magukat, egyensúlyi helyzetüket ott találják meg. A csúcsokon instabil, labilis a helyzetük. A völgyekből csak erőfeszítéssel lehet őket a csúcsok felé tuszkolni és nagyságrenddel több erő kell a 'felmenethez', mint a 'lejtmenethez'. A völgy körülölel, befogad, védelmez, a csúcsok kitettek, ridegek, csak nagy erőfeszítéssel érhetők el és 'tarthatók meg'.

A völgyek alján a gravitáció keltette nyugalmi állapot uralkodik. Ha valami leesik, akkor az nyugalmi helyzetbe kerül, lejjebb már nem esik.

Ez így van velünk is.
Mi is lent vagyunk otthon, ez a 'normális', ez az alaphelyzet.
Persze kinek-kinek lakhelye szerint van a 'lent'. De abban megegyezünk, hogy bármennyire is minden ész érv és ösztönös érzés azt sugallja, hogy maradjunk veszteg a 'völgy alján', mind a csúcsokra vágyunk.
Van akit a felfelé vezető erőfeszítések fárasztanak ki, van akit már a kihívás elemészt, a csúcsra csak kevesek juthatnak fel.

Ezt tudjuk, de mégis újra és újra nekivágunk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése