...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. december 9., péntek

Kivárás

Igen, ahogy írtam ezelőtt.
Semmi virtus, semmi nagy kunszt, csak lapítás a decemberi, egyelőre száraz avarban.
Bár ez nem is igaz. Holnap lesz egy hete, hogy nagyon dolgoztam kint a kertben és épp azon morfondíroztam, hogy miképp is fogom magamnak megmagyarázni, hogy miért is nem megyek futni.
Aztán elkezdett cseperegni az eső.
A rég várt, egyre késő és nagyon hiányolt eső.
Szélcsend is volt, így a vastag avaron nagyon jól hallatszottak a cseppek.
Végre esőillat terjengett minden felé.
Rögtön eldobtam mindent és indultam átöltözni.
Fél óra múlva el is indultam a szántóföld széléről.

Úgy kb. a harmadik lépéstől szoktam érezni, hogy milyen is lesz az épp aktuális futás.
Most is így történt.
Rögtön tudtam, hogy kivételes alkalom lesz.
Amikor az ember a föld felett lebeg, szinte nem is lép és lélegzetvétel helyett csak a menetszél áramlik be enyhén nyitott szánkon. Amikor a futás olyan természetes, olyan könnyed és magától értetődő, amilyennek lennie kéne mindig.
Így suhantam.
A kerítéshez 12:30-12:50 körül szoktam(tunk) felérni, vagy ennél rosszabb idővel. Most lazán 11:40 volt. Már a bemelegítés is ennyivel jobb volt.
Innen végig felfelé, de olyan hab könnyen, hogy eszembe is jutott: ha a nagyoknak ilyen érzés futni, akkor nem is kunszt szép időket menni. Így én is tudnék... Nem fáj semmi, nem húzódik semmi, nincs gravitáció és az emelkedő is inkább lejtő...
Ilyen érzésekkel emelkedtem egyre feljebb.
Az eső egyre alább hagyott, majd elállt.
A fák egyre deresebbek, zúzmarásabbak lettek.
Kis idő múlva azt vettem észre, hogy fehér minden körülöttem. Igazi téli táj vett körül. Az utakat letört ágak borították, a vastag jégréteget nem bírták a fák. A földet is vastag zúzmara réteg fedte, mintha hótakaró borította volna az erdőt.
Írhatnám, hogy hétköznapi csoda, de nem teszem, mert szombat volt :))...
Az ilyen alkalmak egy részről nagyon kellenek, mert lelkileg is sokat adnak, mert erőt és hitet meríthetek belőlük. Más részről viszont lehangolnak, mert az ilyen élmények tükrében tűnnek igazán küzdelmesnek a szürke kis futkorászásaim.

De mivel bazi pozitív vagyok, így inkább erőt merítek belőlük.


Nehéz megállni, hogy ne toljam a képem bizonyos népszerű(nek tűnő) futásokra, de be kell, hogy lássam: nincs értelme. Vagy több lesz, vagy gyorsabb lesz, vagy lassabb lesz, vagy ezek szabad kombinációja. Nem, egyedül kell most még mocorogni.


Minden alkalommal meggyőzöm magam, arról, hogy épp miért NE vigyek fotógépet magammal, aztán Minden alkalommal megállapítom, hogy mindig vinnem kéne.
Holnap viszek.
És fotózok.
És berakok ide pár képet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése