...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2010. február 22., hétfő

Egy erős hét.

A múlt hétvégi börzsönyi kiruccanás után elég zord heti edzésadag várt rám...

Kedden még nagy kedvvel és energiával álltam neki a feladatoknak, szinte nem is éreztem fáradtságot. Meg is lepődtem. Aztán szerdán már magamhoz mérten nagyon alacsony pulzussal futottam. No, ez a fáradtság jele - gondoltam. A tervbe vett 3x7 perc emelkedő futáshoz magasabb pulzuszóna is társult volna, de elérhetetlennek tűntek az amúgy nevetséges értékek. Azt hittem megszülök...

Először csak arra gondoltam, hogy a 3x7 percből csinálok egyszer négyet. Aztán ha már négyet, akkor miért ne legyen hét. Persze kb. öt percnél elfogyott a taposott gyom és nem csak önmagam ösztökélésére, hanem a 30 cm-es hóban a nyomtörésre is kellett figyeljek. Mire vége lett az első emelkedőnek azt hittem ott maradok és le sem jövök többet. Aztán szépen lassan visszaereszkedtem. Olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha. Nekiveselkedtem a másodiknak, de a hét inkább tíz percnek tűnt. Ilyenkor persze nem akarnak telni a percek... Megcsináltam. Ha már meglett kettő, legyen meg a harmadik is. Még visszagondolni is fárasztó, de meglett. A lejtő aljától még 20 perc az autó és már csak egy kis dombocskán kellett áthágni, a többi enyhe lejtő.

Mire az autóhoz érkeztem, már beülni is nehezemre esett. Nem igazán tudtam örülni a sikeres edzésnek, inkább csak a túlélésnek. Nem szoktam én 2ó19p alatt 20 kilit és 500m szintet nyomni. Pláne nem ilyen alacsony pulzussal.

De így visszatekintve azért is volt fontos az az edzésnap, mert egy olyan vonalat léptem át, amit előtte még sosem. Ennyire még soha nem hajtottam ki magam, talán versenyen sem. Mintha saját magam árnyékát léptem volna túl.
(Ez arra emlékeztet, mint mikor az első Alpok béli futás után a saját kis 'hegyeimre' tértem vissza. Olyan szelíd kis lankákká szelídültek a máskor morcos emelkedők.)
Ennek a napnak a tükrében a pénteki két órás futás már tényleg gyerekjáték volt, annak ellenére, hogy az olvadás miatt a mély latyakban szinte egyetlen értékelhető futólépésem is alig volt. Csúszkáltam, kepesztettem mindenfelé, kapálóztam kezemmel, lábammal, hogy el ne essek. Azért egyszer sikerült. Nem is tudom, tán ez az olvadó latyak rosszabb, mint ami eddig volt.

Nem megmondtam, hogy mindig az rossz, ami van?!

Hétvégére voltak még vérmes terveim, de persze a családi pofavizitek elvitték az időmet. No, mindegy inkább most legyenek meg ezek a kötelező körök, mint mondjuk egy szép május hétvégén... de azért bosszantott...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése