Egy hete

Még soha nem volt tán ennyire termékeny hetem. 

No nem futásban, ááááá, hogyisne... négy nap non-stop ágyfogság, félig kábultan töltött lázálom remek alakalom gondolataink kifésüléséhez. Már amennyire ez egy lázas agytól kitelik... bár az én normálisan is elég kusza képzelgéseim egy kis plusz hővel vegyítve elég letálisak tudnak lenni. Ezt első kézből tudom.

Rengeteget utaztam az agyamban, annyi poszt született, hogy egy évig is elélek vele. Mert ugye semmi nincs hiába, hát ez is tán csak az ilyetén munícióim feltöltésének időszaka volt.

Múlt szerdán asszem átfáztam és ezzel rá is.

Nem álltunk meg hosszú időre futás közben, de az a pár perc pont elég volt arra, hogy az átizzadt cumó rám hűljön és kellemetlen hideg érzéssel töltsön el. Elgémberedve aztán nehezebben is kaptam el a ritmust, ráadásul mire bemelegedtem, addigra eltévedtünk. Mivel eltévedtünk, nekem fogalmam sem volt, hogy merre járunk. Egy pár buckával arrébb gondoltam magunkat, így elég kedveszegetten vánszorogtam futótársam után. Mire kitisztult a kép addigra nagyon nem voltam jól. Aztán még volt egy nagyon laza és suhanós fél óra, meg egy gyötrelmes meredek havas/csúszós másik. Ez így sok volt.

Sokszor van, hogy csak néznek rám a körülöttem lévők, hogy hogy a fenében bírom ki nagykabátban a kemence mellett? Néha meg teljesen lengén, amikor mások megfagynak.

Ennek egyszerű a magyarázata. Úgy működöm mint egy elem. Ha a tartalékok fel vannak töltve, akkor lehet hidegebb, nincs gond, a belső feleslegből futja egy kis kiegészítésre. Mind pozitív, mind negatív irányban. Ha viszont lemerülőben az aksi, akkor már kis kilengés is vészes lehet. Most úgy látszik túlmentem a még preferálható mértéken. Szombatra teljes volt a KO. Vasárnapra már az ágyból sem tudtam kikecmeregni. Konstans 39 fokos láz, fejfájás. Sem aludni, sem olvasni, sem dolgozni, sem nyugodtan pihenni nem tudtam. Ez a leggyötrelmesebb az egészben. A láz nem zavar 40 fokig nem is szoktam vele foglalkozni, de most nem esett jól. (Mondjuk azt nem értem, hogy egyesek milyen megfontolásból csillapítják a lázat? Már hallottam pár egész érdekes indokot erre, de értelmeset még egyet sem.) Szóval elvoltam négy napig ebben a kómás állapotban. Közben meg félálomban remek ötleteim születtek a legkülönfélébb problémáim megoldására. Ebben az alig tudatos, fél lábbal még a tudattalan világban lévő átmeneti állapotban születnek egyébként a legtermékenyebb gondolataim munkával kapcsolatban is.

Még mielőtt belevetném magam itt a tálcán kínálkozó témák közötti csemegézésbe a múlt csütörtöki kis csoszogásomról kell írjak pár sort.

Nem tudom ki hogy van vele, de a legismertebb terepen is talál az ember egy-egy rejtett, addig fel nem fedezett ösvényt. Ezek felkutatása mindig izgalmas feladat. Komolyan. Minden ilyen alkalommal szinte az a kisfiús izgalom tölt el, mintha valami tényleg nagyon vadregényes, mások számára is ismeretlen, titokzatos, netán tilos dolgot művelne az ember.

Ez pedig iszonyúan jó dolog.

A XXI. században, a mi civilizált világunkban, aszfaltozott, közvilágított, körülkerített környezetünkből egy teljesen más miliőbe keveredhetünk. Ezeknek a bizonytalan és ha akarom, kicsit sejtelmes ösvényeknek a megfejtése nagyon érdekes játék. A fejemben persze ott a térkép, csak néhol cakkos a széle, néhol fehér foltok meredeznek benne, néhol csak össze kéne passzítani egyes részleteket. Néha rávetem magam egyes területeire, aztán otthagyom más erdőkért és ösvényekért, később meg visszatérek, hogy folytassam amibe belekezdtem.

Nem ragozom tovább. Elindultam a kéken a T100 útvonalával szemben és nem kerültem meg a Csaba-hegyet, hanem a lőtér mentén futottam Pszentiván felé. Nem is olyan kis ösvény ez, meg nem is oly járatlan, de erre még nem voltam. Finom ropogós hó fogadott, egy előttem járó dzsipp nyomaiban kocogtam. Egy idő után már nem a gerincre futó nyomot követtem, hanem arról letérve a hajdani lőtér, egykori kerítése mentén futottam. Valahogy ezeknek a területeknek van valami sajátos, számomra kissé nyugtalanító kisugárzása (és remélem, hogy a kisugárzás csak áttételesen értendő...). Valahogy mindig ott motoszkál bennem, hogy hátha őrzik, ha őrzik, akkor esetleg kutyával, ha kutyával, akkor gondolom nem egy pórázon tartottal... de egyáltalán, egy felhagyott katonai terület, az olyan... olyan, na...

A környezet persze csudás volt. Körben dombok, erdők, részben fenyvesek (dombok a golyóktól védték a környéket, a fenyők, meg a környéktől a katonákat). Az ösvény hosszú 200-300m-es egyenesekből és kis kanyarokból állt, végig a gyepes tér mentén vitt. Aztán szépen beleharapott az jobbról lefutó lejtőbe és érezni lehetett, ahogy fokozatosan záródik az erdő. A zajok is mások voltak. Egész pontosan eddig sem voltak zajok, de most még a semminél is csöndesebbé vált a vidék. Ismét egy hosszú, benőtt egyenesre találtam, jó messzire belátható volt az út. Mintha valami épület félét pillantottam volna meg. Szépen komótosan haladtam a puha friss hóban. Tökéletes szélcsend volt, a nap lassan lemenőben, de egy jó órányi tartalék világosság azért még akadt.

Ahogy egyre többet láttam az épület sziluettjéből, egyre jobban izgatott, hogy mi is lehet az? Végül egy kis, borostyánnal befutott raktárépületre akadtam, elég rozoga volt szegény. Innen először a szélesebbnek tűnő ösvényen folytattam utamat, de egy szigorúan védett területet jelző tábla inkább visszafordított és egy kevésbé észrevehető ösvényen fordultam, immár a Nagy-Szénások csoportja felé.

Télen, lomb nélkül, kevés hóval sokkal kivehetőbbek, még az alig járt ösvények is, mint bármely vegetációs időszakban.

Egy egyre szűkülő kis völgybe tévedtem. Keményen kezdett emelkedni én meg keményen toltam neki. Aztán fel kellett adjam, mert már majdnem négykézlábas lett a figura. Óvatosan másztam, mert baromi vastag, szinte friss, puha avar volt a hó alatt, az altalaj meg egyre kövesebb lett. Az ösvény mellett régi kerítés nyomait láttam egyébként más emberi jelenlétre utaló nyom nem volt. Egy zergecsapáson másztam ki a dombocska kopár csúcsára. Azt hittem jól belátok mindent de a köd miatt csak inkább sejtettem hogy merre lehetek. Innen aztán újra futva folytattam utamat. Pár percre Pcsabától, Pszentivántól, a 10-es főúttól olyan vadnak tűnő erdőben találtam magam, hogy szinte nem is hittem a szememnek. Egy ideig még haladtam, hátha elérek valami ismert helyet, de aztán a közelgő sötétség miatt inkább visszafordultam.(Kell hagyni későbbre is valamit...)

Visszanézve egy-egy ilyen 'futást', megdöbbentő, hogy milyen lassan szoktam megtenni a 'felderítő' utat. Később visszatérve aztán mindig 30%-al gyorsabban szoktam haladni ugyan azon az úton. Hiába, egy ismeretlen terep mindig annyi újdonságot tartogat, hogy szinte csak kéziféket behúzva tudok haladni. És nem is kell, hogy valami extra látványos útvonal legyen, csak pusztán a felfedezés öröme lassít ennyire.

Azért a végére még sikerült életem első necces kutyás találkáját is megejtenem. Már szinte majdnem az autónál voltam, amikor a dzsindzsából előkerült egy elég harcias eb. Eddig soha nem láttam errefelé kóbor ebeket, ahhoz azért sok a vadász a környéken, ez is lehet, hogy a közeli lovardából lógott meg. Minden esetre csak pár centi hiányzott... nem tudom, hogy mihez, de valamelyikünknek fájt volna...

És ennek már egy hete...