...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. január 26., szerda

Gerecse

Lehet, hogy öreg vagyok már és azért élem meg szarul, ha egy futás nem olyan lesz, mint amilyennek várom. No nem azt várom, hogy csak ismert terepen, ismert körülmények között fussak, de nagyobb vonalakban azért szeretem tudni mi vár rám.
Kb. milyen hosszú lesz? Kell-e frissítőről gondoskodni? Lesz-e út közben forrás? Lesz-e benne sok aszfalt? meg ilyenek.

Ma voltunk a Gerecsében. Laza két órás körre mentünk. Kicsit több lett mint három...
Nekem két-két és fél óra után már jól tud esni egy kis inni- (talán enni-) való. Most nem esett, mert nem volt. Egész pontosan inni tudtunk, mert egy futótársunkhoz betértünk út közben.

Szóval nyűgös tudok lenni.
Ráadásul eltévedtünk, futótársam bizonytalankodott az útvonalat illetően. Amikor benyögte, hogy egy kicsit több lesz, mint három (az a kettő), akkor nem gondoltam rá jó szívvel.
Az erőmet is máshogy osztottam volna be, a lelkemet is máshogy készítem fel...

Ilyenkor aztán gyorsan előjönnek mindenféle alattomos csípő-, derék-, láb problémák.

A hab az volt a torta tetején, hogy több helyen nem is lehetett futni a fakitermelés miatt összetúrt és megfagyott utakon.
Ennek ellenére a táv nagyobb része nagyon jól ment, magamhoz mérten alacsony pulzussal, ráadásul a tegnapi terhestorna után egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak.

Egy kicsit visszakanyarodva a kezdeti gondolathoz.

Amikor az ember alkot valamit, az általában (jó esetben :)  ) a tervezéssel kezdődik. Ilyenkor fogalmazódnak meg az ideák. Kicsit talán a földtől is elrugaszkodhatunk. Aztán ahogy egyre konkrétabb formát ölt a dolog, úgy kezd minket lehúzni a drága anyaföld gravitációja. Mihelyst a részleteken is morfondírozni kezdünk, úgy alakul a projekt, és sok esetben bizony veszít a kezdeti idea misztikus mivoltából. A kivitelezéskor aztán sok-sok csorbát szenved a dolog, s ki-ki ügyességén múlik, hogy végeredményben hová is jut el.

Munkám során ezt élem meg nap mint nap. Farigcsálom az ideáimat, majd amikor nagy nehezen összerakom a kész pakkot, akkor jön egy idegen (többnyire a megrendelő/beruházó) és szisztematikusan kezdi szétbarmolni a munkám (amihez ő nem ért persze, de meg van győződve ennek ellenkezőjéről...). Ezzel persze magának tesz rosszat, de ezt nem igazán látja be...

Annak a képessége, hogy a kezdeti ideáinkat milyen mértékig tudjuk valóra váltani, hogy milyen ügyesen tudjuk azokat megvalósítani, nagyon nagy ajándék a sorstól. Ezen képességünk meglétéről csak mi magunk szerzünk tapasztalatokat, hisz az ideák is bennünk születnek.

Ezt én napokig is írhatnám, akkor sem tudnám olyan szemléletesen megeleveníteni, mint kedvencem, Woody Allen:

'Mit gondol, melyik a filmkészítés legkielégítőbb része?
Kigondolni egy filmet.Ahogy halad előre a folyamat, és csináljuk, a szereplőválogatástól a forgatáson át a vágásig, számomra egyre rosszabb, mert egyre távolabb kerülök az alapötlet idealizált tökéletességétől. Amikor kész a film, megnézem, és csalódott vagyok, nem nagyon tetszik, és azt gondolom, hogy egy évvel azelőtt ültem a hálószobámban és volt egy annyira szép filmötletem, és minden egyszerűen nagyszerű volt. És aztán, apránként egyre több sebet ejtettem rajta, az íráskor, a szereplőválogatásnál, a forgatáskor, a vágásnál, a hangkeverésnél - meg akarok szabadulni tőle. Nem akarom újra látni. A szép az ötlet megszületése. Amikor az ember hozzákezd a filmhez, annyira grandiózus tervei vannak, olyan nagyszabású céljai, törekvései. És a vágás idején már csak azt reméled, hogy össze tudod valahogy rakni. Hogy nézhető legyen. A filmkészítés nagy küzdelem. De maga a küzdelem ténye segít. Inkább küszködöm filmekkel, mint mással.'

1 megjegyzés:

  1. Két órás futásra én már viszem az övtáskában a tartalék zselét arra az esetre ha zselé lennék...-)

    VálaszTörlés