...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. január 24., hétfő

Lazulás

De nem úgy ám!

Á, egyáltalán nem. A szombati disznóvágós nap kivételével mentem futni. Amire rájöttem, AZ a lazulás!

A sziklamászó tanfolyam elején sokszor, aztán később egyre ritkábban esett meg velem, hogy a falon kapaszkodva remegett kezem-lábam.
Az ember áll egy 2-3 cm-es sziklabütykön egy ideje és kellően be van már szarva a folytatást illetően, akkor bizony elkezdenek remegni az izmai. Ez testi és mentális elfáradás eredménye. Elég kellemetlen, mert  egyre kevesebb erőt tudunk kifejteni, egyre bizonytalanabbak leszünk, így egyre kilátástalanabb a helyzet és a remegés ettől még fokozódik.
No, ilyenkor pont nem azt kell tenni, amit az ösztönünk diktál. Vagyis nem görcsösen kapaszkodni és akarni! Ilyenkor kicsit hátrébb kell lépnünk (csak mentálisan, mert különben reszeltek!), kicsit kívülről kell szemlélni a dolgot.
A mély lélegzet vétel segít. Pár. Kettő, három. Aztán meg kell magyarázni magunknak, hogy nem olyan kilátástalan a helyzet. Nyugi. Hideg fej. Meg bírod csinálni és menni fog.

És általában megy is. A lélegzetvételekkel egy időben meg tudom szüntetni a remegést...

Ez így leírva baromi egyszerű, de monnyuk 100m mélységgel a seggünk alatt egy kicsit összetettebb...

Szóval tudtam, hogy ez megy nekem.

Nem azt csinálni amit az ész diktál.

Ha a futásban elérek egy bizonyos pontot, fáradtság, vagy nagyonakarás, vagy mittudomén mi miatt, kissé görcsös leszek. Nagyon AKAROK futni. Azt már megfigyeltem, hogy ilyenkor baromira felhúzom a kezem.
Mint ahogy itt is nagyon jól látszik. Mást eddig nem igazán figyeltem meg ezzel kapcsolatban.

A jobb combhajlítóm problémáját viszont egyértelműen a csípőm jobb oldalának és a derekamnak a görcsös kötöttsége okozza.
Arra gondoltam, hogy a nyújtáson túl némi mentális segítséget próbálok bevetni.
Pénteken és vasárnap is kicsit hosszabbat futottam a megszokottnál.
Amikor a szokásos 'adagomat' túlléptem próbáltam nagyon ügyelni a lépéseimre. Ráadásul kettesben futottunk, ami mindig magában rejti egy kicsit a tempó gyorsulását is.
Szóval, amint éreztem azt a pontot, amikor nagyon akarnék futni, amikor kezdenék erőlködőssé válni, amikor kezdeném felhúzni a kezeimet, akkor teljesen lehetetlen módon próbáltam egyre lazábbá, egyre lassabbá, egyre nyugodtabbá szuggerálni magam. A lélegzetvételre is odafigyelve, a medencém gyógytornászomtól tanult helyes szögben tartására figyelve eszetlenül azt csinálni,amit normálisan nem tesz az ember.
Persze működött.
Egyre nagyobbakat tudtam lépni, egyre lazábban és mivel nem fájt a combom egyre kevésbé kellett akarni a futást.
Ezt egyébként nyújtáskor már korábban is bevetettem.
Egy sima törzsdöntésnél is ki lehet próbálni. Előrehajolok. Próbálom nyomni. Már szinte fáj. Már fáj. Persze mert feszül minden. Aztán megpróbálom ellazítani magam, mély lélegzetet veszek és sokkal előrébb tudok hajolni. Sokkal.

Sztem a jóga is valami hasonlót tud, csak sokkal specifikusabban és persze profibban.

Ez a fenti viszont teljesen saját tapasztaláson nyugvó, saját recept. Kár, hogy eddig nem jutott eszembe, mert jól működik.

Szóval most már futás közben sokkal jobb, csak ülni ne kellene annyit...

Jajjjjjj! Majd elfelejtettem, hogy ma  1 éve született az első poszt!

1 megjegyzés: