Nem kéne elolvasni

Nem, tényleg.

...ráadásul nem ebbe a blogba való de mivel ez az én szemétdombom és nem nyitnék másikat és tudom hogy nagy lelki megkönnyebbülés ha kiírhatom ezért mégis megteszem...

Egyre jobban süllyedek el abba a dágványba, amit már azt hittem, hogy évekkel ezelőtt magam mögött hagytam, akkor, amikor a kivitelezést befejeztem és bezárkóztam otthoni irodámba. Gyártom azokat a személyes játszmákat, amikből csak rosszul tudok kijönni, ráadásul pénzt sem kapok értük, ráadásul azt hiszik, hogy sok pénzt kapok értük és a végén minden fél engem utál. Próbálom analizálni ezeket a helyzeteket, de egyszerűen nem tudom semmi okosat kitalálni.
Ennek okán aztán persze, hogy kurvára kerülöm az embereket. Ha lehetne, egy lakatlan szigeten élnék, és csak egy-egy kedvemre való futóverseny miatt jönnék elő. Pontosabban szeretem én a tömeget, ha abban névtelenül, ismeretlenül el lehet vegyülni. Ha senki nem vesz észre, ha senki nem szólít meg, ha hagynak békében. Majd lefilmezem őket és csinálok filmet belőlük, csak engem hagyjanak ki. Ne ismerjenek meg és föl, én ott sem vagyok.

Futás közben is csak a rajtszámom fut én nem is látszom.

Tényleg, erről jut eszembe, hogy olvastam egy futóról, aki több versenyét is időn túl fejezte be. Persze díjazást, vállveregetést miegymást nem kapott, de befejezte. Ő tudta. Megharcolta a saját igazát, a többiek meg nyalhatnak. Asszem a Spartathlont is lefutotta, bár szintidőn túl ért be. Ez milyen már?!

Ennek kapcsán gondoltam, hogy megcsinálnék pár versenyt saját zsírból. Persze eddig csak a szöveg ment, de azért is van ez a blog, hogy leírjam ezeket, aztán jól számon kérhessem magamon. Mondjuk kezdésnek valami egyszerűbbre gondoltam, mondjuk P85, T100 vagy ilyesmi. Mert ha megcsinálnám, akkor talán tényleg jogosan érezném, hogy a futásért, a saját örömömért, a saját magam előtti megmérettetésért tettem. (Ez a BÉF-en való hátrafordulgatás komolyan megijesztett.) Rövidebb nem érdekes, mert azért egy saját Mátrabérc inkább edzésértékű. Egy P85, vagy T100 olyan amire azért készül az ember, ami után pihen az ember. Tehát van áldozat, nem lehet csípőből, következmények nélkül meglépni. Egyedül megyek, nincs szupport meg extra szisztem, csak az út meg én...


Ma végre kimentem futni. Kimentem futni a Piros egy szakaszára, meg egy kicsit mellé. A Kopár-csárda mögötti fenyves csodákat rejt. Kis, szűk ösvényeket, ritkán látható sziklaalakzatokat, csodálatos cserszömörcéseket. Mesebeli táj, ami ráadásul ilyenkor ősszel a legszebb. Kimegyek talán holnap géppel is mert annyira szép, hogy lehetetlen nem megörökíteni. (Tegnap a konferencián volt tombola és volt videjókamera is, de persze nem húzták ki a nevem.) Mostanában valami furcsa időjárási anomália miatt a nap is kisüt. Nem is értem mi ez?!
Szóval 50-60 cm széles ösvények, egészen kis kanyarok, olyanok mint liliputban. Néha meg kell hajolni mert beérnek a feketefenyők ágai. Puha fenyőtűszőnyeg a pálya. Az egyik dombocskáról átlátni a másikra, egyik futóösvényről a másikra. Nem is értem miért nem járok többször ide. No, majd ezután!

Nem igazán tudom megmagyarázni, de tényleg fontosnak érzem, hogy itt legyen pár gondolat Merényi Dániel egyik blogjáról:

...Majd nem sokkal később megtalálom EZT. (katt rá!!!)
Aki nem értené a videó, vagy a honlap szövegeit, akkor az a lényeg, hogy a kedves, halk szavú bácsi Marco Olmo, egy szegény családból származó fickó, aki a mai napig szegény, de nem különösebben érdekli. Nincs edzője, nincs dietetikusa, mindent maga "csinál". Nem tudom, feltűnt-e a videón, de az UTMB-t egy Invicta iskolatáskával a hátán nyerte meg. Végül is, elfér benne a motyó, csak a "system" kevesebb. Az UTMB, egyébként a Mont Blanc Ultramaraton. 166 kilométer, 9000 méter szint. A fickó, 59 évesen megnyerte. Aztán 60 évesen is. Meg más ilyen brutál futóversenyeket is megnyert. A videón érdemes a szemét nézni. Ahogy elmondja a teljesen egyszerű mondatait. Azt mondja, minden győzelme egy kicsit "keserű", mert talán nem lesz több. Marco Ultramaraton világbajnok. Szerintem ő az igazi sportember. Ezen a pár perces videón azt látom, amit érzek az erdőben, futás közben. Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömből építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne...