...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. április 25., hétfő

Zh helyett

Volt egy építész barátnőm, aki azt mondotta egykoron, hogy egy-egy jó baráti beszélgetés sokkal fontosabb, mint egy Zh-ra készülés. Simán beáldozta az előbbit az utóbbiért.
Kicsit az én kocka alakú, nagy méretű fejemnek ez nehezen volt emészthető, de azért az évek előre haladtával szépen felzárkóztam.
Simán képes vagyok a legnagyobb dolog időben is elidőzni egy-egy régi élménybeszámoló, vagy versenyt követő kommenttenger előtt.

Ez talán egy kicsit olyan önigazolás is.
Bizonyság, hogy nem csak én vagyok őrült és tényleg illatosak a virágok, tényleg szép az erdő, tényleg érték az a fajta erőfeszítés, ami nekifeszít egy-egy megmérettetésnek.

Sokszor, nagyon sokszor elmondjuk és megéljük, a természeti környezet szépségét, de néhányszor azt érzem, hogy ezt csak megszokásból tesszük és nem éljük át elemi erővel azt a csodát, amit monnyuk a mostani tavaszi ébredés ránk szabadít.

A gyerekeknek olvasott Bálint Ágnes mesék tudnak olyan zsigeri örömöt ébreszteni bennem olykor mint pl. tegnap a Vízverés-nyerge virágzó vadkörte fái. Ők azok.
Ez az a fajta érzés, amit nem lehet magyarázni, nem lehet leírni, hanem meg kell élni!

Ehhez nekem sokszor még azok a képzetek is társulnak, hogy pl. ki mit érzett itt és itt tavaly a T100-on?. Vajon itt futott XY, vagy gyalogolt? Fáradt volt? Esett, vagy fújt? Milyen itt télen? Milyenek itt az éjjelek? Járnak itt vadak? Milyen illatok lehetnek itt ősszel?
Térben egyek vagyunk, és tanúink az itt lévő fák. Ők minden titkok tudói, ők minden öröm és szenvedés őrzői. Csak az a fránya idő választ el bennünket. Ha lenne egy fotómasinám és állnék egy helyben, akkor egymásra fotózhatnám több év történéseit.
A fejemben benépesítem az elhagyatott ösvényeket. A nekem kedves emberek mocorognak minden felé. Nem tudok egyedül lenni, lehetetlen egyedül lenni ilyen helyeken.

Talán kicsit megártott a tavaszi erdő?
Lehet.
Soha rosszabb részegséget...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése