Érzékek

A minap az oviban a tízenként alapérzékről, meg egy csomó ezekhez fűzhető élményről beszélgettünk.
Egy sor gondolatot ébresztett bennem, csak éppen sajgó kezem akadályozott meg grafomán jellegű megnyilvánulásban. (Monnyuk most is nehezen pötyögök, de már nagyon nem tudok mit kezdeni magammal...)
Rendszer és összefüggés nélkül néhány - amire még emlékszem.

A mai gyerekeket nagyon óvjuk mindentől. Kicsit tán 'túlféltjük' őket. Ez által nem tapasztalnak annyit meg a határaikból, mint amennyire szükségük lenne.
Ha fáznak, gyorsan felöltöztetjük őket, ha éhesek, rögtön enni kapnak, ha szomjasak, itatjuk őket...
Pedig az éhség, szomjúság, fázás, fáradtság, stb, mind, mind megannyi saját határainkat érzékeltető jel. A tapintás is pl. azért nagyon fontos, mert a külvilág érzékelésén túl kijelöli testünk határait is. Bizony néha kell, hogy szúrjon, csípjen, süssön...
Sokszor hallottam már ezt a 'határfeszegetős' dumát.
És tényleg.
Nagyon jó olyan helyzetbe hozni magam, hogy ezeket a határaimat megéljem, akár kicsit toljak is rajtuk, ugyan akkor a veszélyes zónákból egyedül jöhessek vissza.
Eléhezni és megjárni a poklot, majd újra talpra állni. Majd megfagyni a Flegere tetején, de úrrá lenni a pánikon és megúszni a dolgot. Elszomjazni, majd erőre kapni, hőguta után felállni, vagy végletekig elcsigázottnak lenni, még egy lépést megtenni, még egy sorozatot lefutni...
Határok, melyeket meg kell tapasztalni.
Élmények, melyeket csak magunknak köszönhetünk.
Tapasztalatok, melyekkel gazdagabbak leszünk.


Vannak olyan 'munkák' az oviban, amik végzése az iskolába menő 'nagyok' kiváltsága - pl.: körmönfánás, körmöcskézés, szövés...
A kisebbek sóvárogva nézik a nagyobbakat, de kivárják sorukat és 1-2 év múlva, felnőve a feladathoz, immáron ők kerülhetnek sorra. Ezáltal egyrészt megnő ezen szertartások presztízse és az éppen soron lévő korosztály ezáltal igazán nagynak érezheti magát.

Világ életemben kirázott a hideg a 'nekem jár' jellegű szókapcsolatokkal kezdődő indokok hallatán. Senkinek, semmi nem JÁR. Meg kell szolgálni, ki kell érdemelni, de nem JÁR. Brrrr...

Ha ezen a szemüvegen át nézem monnyuk a közelgő Mátrabércet, akkor már egyáltalán nem annyira egyértelmű, hogy el kellene oda mennem.
Mit nekem te zordon Mátrabércnek
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja. (elnézést!)
Mert ugye nehogy má' várjak egy évet és majd jövőre, vagy mittomén mikor rendesen megcsináljam. Á, nem, nekem most kell, mert én olyan ügyes gyerek vagyok, hogy edzés nélkül is odamegyekéslefutoméskész.
Ez egyszerűen tiszteletlenségnek érzem.
Ugyan úgy, mint ahogy tiszteletlenségnek éreztem eddig elmenni pl. az UTMB-re. Vagyis nem éreztem annak, csak valamiért nem mentem, de most már látom, hogy ezért nem.
Máig van pár olyan ember, akit tegezhetnék, de nem teszem, mert annyira tisztelem őket, hogy egyszerűen nem esik jól ez a verbális viszony.
Ha teljesítmény túraként lenne meghirdetve az UTMB, akkor nem is lenne gond, de ha már futóverseny, akkor én szeretném annak szellemében teljesíteni. Ha Mátrabérc-Trail-re neveztem, akkor meg fussak, szintidő ide, vagy oda...
Persze nem kell ezt dramatizálni és elmehetek megfingatni magamat bárhová és bármikor, de azért jó, ha ezt tisztázom magamban.


Idén 3, azaz három hónap alatt sikerült pontosan 400 km-t összehozni. Ez légyfing. És úgy is érzem magam...
Nem gond ez, van ilyen is, bár nem momdom, hogy könnyű megbékélni önmagammal. Ez is valahol a határok tapasztalása. Nem olyan látványos és nem kap érte vastapsot az ember (miért, másért kap?!), de nem hiábavaló.
Az éhség tükrében is más az étel, a víz is máshogy esik szomjasan...

Kinézni az ablakon és látni az egyre zöldellő növényeket... egész más érzés lesz ennyi szívás után újra szelni a habokat.
Csak kezdődne már!