...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2011. július 3., vasárnap

Megvolt

Sok olyan dolgot hagy el az ember az élete során, amiből egyszerűen kiöregszik, ami lehámlik róla, mint fáról a kéreg.

Amikor még általános iskolába jártam - az átkosban - nagyon nagy szó volt 'nyugati' cuccokban járni. Nekem meg szinte nem is volt más ruhám, csak ilyen. Menő csákó voltam. Aztán ez idővel teljesen hidegen kezdett hagyni, annyira, hogy emlékszem, amikor Balaton parti szórakozóhelyre festékes mackóalsóba jártam. Ma is megvan ez a ruhadarab, nagyon szeretem. A ruházkodás mára olyan szinten hidegen hagy, hogy bármit képes vagyok felvenni, bármikor...

Volt időszak, amikor nagyon jól kerestem. Annyit, hogy több volt, mint amire szükségem/szükségünk volt. Megtörtént, hogy 1-2 hónapig nem is vettem fel a fizetésem, aztán meg 2-3 havit egyszerre. De túl nagy volt az ára és rájöttem, hogy nem igazán leszek ettől boldog. Mára csak a létfenntartás szintjéig éredekel, egyébként teljesen hidegen hagy.

Volt idő, amikor kis kerek képű, hosszú hajú kamaszként egész népszerű voltam a lányok körében. Monnyuk akkor sem igazán éltem a lehetőségekkel, de ugye 'Lehettem volna, ha akartam volna.'...

Utazni is imádtam. Pláne, amikor még meg is tehettem. Szinte érthetetlen volt, hogy valaki nem vágyik világot látni. Más országok, idegen emberek és kultúrák... Ma a legnagyobb ajándék, ha csendben merenghetek egy ismerős helyen. Csak semmi szokatlan és váratlan...

Versenyezni, versengeni és lehetőség szerint persze győzni. Mivel gyermek koromban mindig sportoltam valamit, így egyértelmű volt a harci helyzet.
Waldorfos bizonyítványként a gyerekek kapnak egy személyre szóló verset a tanítótól. Ez csak a sajátjuk, róluk és nekik szól. Sebi fiam is megkapta élete első bizonyítvány versét. Íme:

'Vágtat a paripa a lombok alatt
a többi csak nézi, hogy merre szalad.
Szikrát szórnak a fekete paták
szökken a paripa a gyökereken át.

Nem bírják, lemaradnak a társak,
fújtat a vadló, már nem vágtat.
Hol van a többi?
Jönnek-e, nézi.

Egy ez a ménes, most már érzi.'

Asszem no komment...

Annyira Sebi és annyira én.
Látom magam előtt fékezhetetlen kis búráját, amint akár önnön testi épségén át is célra tör. Minden verseny és mindenhol nyerni kell!
Ez persze állandó készenlét és állandó maxon való küzdés. Mindig. Mindenhol.
És persze sok siker és sok sikertelenség.
De ez is megvolt.
Mára annyira lényegtelen, hogy nem sok erőfeszítést ér meg.

Viszont az utolsó mondatban rejlik az igazi kincs: 'Egy ez a ménes, most már érzi.'

1 megjegyzés: