A fizika monnyon le!

Biztos sokan vagyunk ezzel úgy, hogy már általános iskolától kezdve elhittük fizikusaink, matematikusaink azon érveléseit, miszerint:

ha valaki A-ból elindul B-be 'x' sebességgel és megteszi azt 'y' idő alatt, akkor
ugyanezen A-ból B-be történő '2x' sebességgel történő elmozdulás '1/2 y' idő alatt történik meg.

Ez nem így van. Ez hazugság. Az alábbiakban ki is fejteném saját verziómat. Erre legjobb példának egy idei CCC-n való szereplés kínálozik.

Lássuk.

Előzmények ismertek, további ragozást és magyarázatot nem érdemelnek.

2010.08.25. Kora reggeli órák
Történetük hőse sikeres repülő utat követően autóbusszal utazik Argantiere-ben lévő szállására. Ügyel, hogy többi sorstársával minél kevesebbet érintkezzen ezért magával vitt könyvébe temetkezik ( H. G. Wells: Láthatatlan ember (sokatmondó cím...)). Visszahúzódásának oka az hogy, szeretné kipihenni az utolsó nap fáradalmait és szeretné lehetőleg a legtöbb időt szánni saját reakcióinak megfigyelésével. Vannak akik rákérdeznek ilyetén viselkedésére, de sikeresen veri vissza a gyenge ostromokat.
A szállásra megérkezvén rutinosan az emeletes ágy alsó helyét foglalja el, mivel tudja, hogy pár nap múlva már komoly értékkel fog bírni egy-egy földközeli szálláshely.

2010.08.25. Délután
A délután gyors kipakolással, ebédeléssel és némi átmozgatással telik. A közeli hegyoldalban történő kocorászás nem mondható kimerítőnek, de felhőtlen gyönyör sem kíséri. A társaktól elszakadva főszereplőnk mihamarabb visszatér a bázisra és kiadós zuhannyal próbálja önmagával feledtetni kínlódása perceit.
A Chamonix-ban lévő versenyközpont esti zárása előtt még a nevezést is megejti, de mivel szerda este a szálláson grillparti várja az ott lakókat (és más magyar versenyzőket, khm, khm...) nem is kérdéses, hogy a kis kontingens merre veszi az irányt. Hősünk sziklaszilárd jelleme nem inog meg a már több száz méterről látható és érezhető füstös illatoktól. Nem, nem ezért jött. Tudja jól, hogy verseny előtt ez nem tenne jót. Az irdatlan mennyiségű kolbász és brochette-en átverekedve magát a saláták világában kalandozik egy keveset, némi kenyér és francia sajt társaságában. Persze mértékkel.
A diadal teljes, hősünk első napi győzelme megszületett!

2010.08.25. Este
A korai elalvásnak nem kedvez a földszinten zajló koncert és a szobatársak folyamatos járkálása, szöszölése.

2010.08.26. Reggel
Rutinosan az elsők között kell érkezni a reggeli terülj, terülj asztalkámhoz. Ez sikerül is. Versenyzőnk a sajt, kolbász, felvágotthegyek között nem eltévedve a gyümölcs-zöldség vonalat erősíti. Ebédre is szinte aszkéta módjára csomagol magának.
A délelőtt Chamonix-ban telik, nagyrészt egyedül. A program láblógatás, nézelődés. A lényeg az egyedüllét, elvegyülés.
A láthatatlan ember...

2010.08.26. Kora délután
Zuhanyzás (miért ne), ágyba bújás (miért ne), szakirodalom (Láthatatlan ember) tanulmányozása. Alvás. Olvasás. Alvás. És persze a mellékhelyiség sűrű látogatása. Gyomorrontás? Mitől? Sok zöldség? Lehet. Milyen jó lenne estére egy kis rizs?!
Késő délután nyugodt összepakolás. Szöszölés.Szétpakolás, majd újra összepakolás. Az időjárás jelentés szerint lehet eső, lehet szél, de ezt melegben és napsütésben elég nehéz elhinni. Hősünk külön ruhakupacokat emel a másnap hajnali öltözködéshez és reménykedik a hűvösebb időben.

2010.08.26. Este
És lőn rizs.
Ez égi jel.
Korai fekvés és pihentető álom.

2010.08.27. Hajnal
Tervek szerint korai kelés és nyugtató zuhany (miért ne). Csillagos égbolt.

Szerintem ez az elbeszélő stílus baromi erőltetett és nehéz is vele bíbelődni. Nem is tudom ki találta ki? Viszont jó lenne már befejezni a beszámolót, így innen maradjunk egyes szám első személyben.

Zuhanyzás, és öltözködési bénázás után maradok a térdgatyó, vékony póló kombónál. A zsákba még beteszem a hosszú felsőt és a kötelező esőkabátot.
A többiekkel ellentétben szeretnék nagyon korán átmenni a rajtba, így kedves futóbarátom kíséretében kibattyogok a pályaudvarra. A kiszemelt vonat nem igazán akar jönni. Nem is értem, pedig ki van írva, hogy szeptember 1-től április 30-ig közlekedik...
Visszamegyünk a szállásra és megvárjuk míg a többiek megreggeliznek. Én már a peronon betermeltem egy tegnap este félretett baguette csücsköt. Ennyi elégnek ígérkezik.
Autós fuvarral érkezünk Chamonix-ba, ahol a buszjegyek csekkolását kikerülve állunk a sorba. Egy további jegyellenőrzést, szintén határozott rámenősséggel oldunk meg (jegyünk 6:15-ös buszra szólt, de kb. a 7:30-as buszra vártunk).
Nyugodalmas buszozás után érkezünk meg a starthelyre. Gyorsan leadom a csomagokat, majd a folyó ügyek elintézése után a többi magyar versenyzővel beállunk a tavaly óta megváltozott helyzetű rajtvonal közelébe. Nagyon jó! Elöl vagyunk és van még hely, van még idő. Nyugi. Ahogy jósoltam, lassan elered az eső. Eláll. Majd amikor már hering módjára állunk, újra elered.
Esőben rajtolunk.
Lassú kocogás, semmi extra. Én kérem fel vagyok mentve mindennemű verseny alól! Nekem papírom van arról, hogy ezt a versenyt élveznem kell! Rengetegen előznek, tülekednek. Egyre jobban esik. Néha meglátok egy-egy magyar futót, de leginkább nem foglalkozom senkivel. A frekit nem tudom 155-nél tartani, néha 160 fölé is megy, ráadásul néha hülyeségeket is mutat. Érzésre gyalogolok és kocorászom. A pálya kicsit eltér az eddigiektől. A kaptatóra érve elkezdem az első szeletemet majszolgatni. Nagyon nyugisan haladunk. Szinte nem is torpan meg a tömeg. Sokkal lassabbnak érzem a tempót a tavalyinál. Nem is baj. Viszont a combjaim megint nem túl jók. A homeosztázisom tökéletes, de nem vagyok kirobbanó formában, ezt érzem. Néhol kellemetlen a szél, de ennek ellenére nem veszem fel az esőkabátom.
Az első pontnál vizet töltök a kulacsomba, majd irány a hegy. Óvatos mászással haladok, többen elsietnek mellettem. Menjetek fiúk, kellenek a könnyű skalpok! - gondolom magamban. Kiérve a gerincre lassú kocogásra váltok. Az eső lassan eláll, de a szél még csípős. Az egyik magyar futóval kerülgetjük egymást (bár neveket nem igazán szeretnék írni ide, most kénytelen vagyok, mert így könnyebb lesz az azonosítás. Tehát ő Pepe, akivel sokáig kb. egy tempóban haladtunk). Pár méterrel halad előttem. Eseménytelenül érünk fel a verseny legmagasabb pontjára, ahonnan éles letörés következik. Kicsit félek, hogy bot nélkül miként abszolválom az ereszkedést, de nagyon jól megy. Hirtelen szétszakad a mezőny, 10-20m-es közökben haladunk. Saját tempót lehet menni. Csodálkozom, hogy alig mozogva is előzgetek. Kisüt a nap, kifejezetten meleg lesz. A pólóm megszárad. Látom, hogy Pepe félreáll, így szolidaritok vele, mert a rajt óta én is egy jó kis pisilésen gondolkodtam, csak nem volt meg a megfelelő helyszín. A nyílt mező közepén, hegyektől körülölelt katlanban viszont minden ideális. Pepe előbb végez és elhúz. Visszaállok és megyek. Egy helikopter közelít. Hú bakker, milyen jól nézhetek ki :)))? Gyönyörű csúcsok, mellettem patak, legelésző bocik nagy kolomppal, némi tehénszar. Gyönyörű, légies mozgás, magas szép szál legény egyedül a semmiben. Filmeznek. A helikopter lebeg előttem, majd egyre közelít, aztán szép lassan elhúz felettem kb. 20 m-el. A sapkám meg kell fogjam, mert a légörvény majd lerepíti. Aztán vissza a rögvalóhoz.
Nagyon lassúnak érzem magam. Enyhén hullámzó terepen haladunk. Előzök és előznek. Ha nagyon szigorúan veszem semmi bajom, ráadásul én túrázni jöttem ugye, nekem semmi közöm ezekhez az őrültekhez, akik itt futkorásznak körülöttem.
Brutál saras részek következnek. Egy laza mozdulatnál nagyot rúgok egy kőbe. Basszus. A csillagokat látom. Már épp rendbe jöttek a körmeim, a jobb lábamon lenőtt az össze lila köröm, de most asszem megint beszedek egyet. Remélem, hogy nem szakadt be, de inkább nem nézem meg. Nem érzek nedvességet, tehát nagyon nem vérezhet.
Az idő teljesen jó. Süt a nap, de nincs meleg, viszont a páratartalom magas.
Utolérem Pepét és kommentálom neki, hogy mi jön. A Bonatti ház jön. Felmegyünk. Az eltervezett koreográfia szerint a pont előtt kiöntöm a maradék vizet a kulacsból és már az üres lajbival érkezem, hogy rögtön tölthessek. Töltök, majd látom, hogy van leves, így iszom egy adagot.

Egy nagyon fontos dolgot elfelejtettem megemlíteni. Sikerült szezamkit szereznem a verseny előtt! Raktam a zsákomba és a későbbi depós csomagba is! Ugye nem kell mondjam, hogy ki jutott eszembe minden egyes alkalommal, amikor a kezembe vettem a kis csomagot?!

Pepe még a ponton szöszöl az ivótartályával én viszont az első szezamkit majszolva megyek tovább. Iszom rá, majd kocorászni kezdek. A hullámzó út karakterisztikájában inkább lassan emelkedik. Nincs bajom, mégis az agyamba fészkeli magát a gondolat, hogy feladom. Ilyet még nem igazán éltem meg. Arra gondolok, hogy leérek Arnuvába, eszem, iszom, leülök. Csendesen feladom. Eszegetek, beülök a meleg buszba, visszavisznek Chamonix-ba, meleg zuhany alá állok, alszom egy jót, majd elmegyek enni egy finomat. Meleg, puha, kényelmes gondolatok. Ha továbbmennék az nagyon gyötrelmes lenne. Itt van rögtön a Ferret-hágó. Brrrr... utána hosszú lejtmenet. Ezzel a felkészültséggel horror lesz. Utána a champex-i bucka, majd a három halom: Bovine, Catogne, Flegere. Puding vagyok én ezekhez...
Olyan mélyen szánt az agyamba ez az érzés, hogy megijedek tőle. Ez pont olyan, mint amikor ez ember majdnem elalszik a volánnál, de hirtelen felébred és az elalvás lehetőségétől megijedve hirtelen friss lesz és kipihent. Én is így érzem. Hirtelen visszazökkenek a valóságba, de azért a rossz énem még végzi az aknamunkát.
Arnuvához közel érve érzem, hogy jóval hátrébb lehetek mint tavaly. Egy éve itt egyedül futottam előttem, mögöttem nem volt senki, most pedig szép kis konvojban haladunk.


(Most írás közben visszanéztem: Arnuva 2009-ben 4:13 és 363. hely, 2010-ben 4:10 és 351. hely, fizika monnyon le!)

Kulacs ürít, be a sátorba. Nem a sátor bejáratánál van a víztöltő hely ahogy eddig, így beállok a narancsos tányérokhoz. Az első gerezd rágás nélkül, egy darabban megy le. Ez nem esik jól, remélem nem látom majd viszont. Berakok az arcomba még hármat, majd banánból két darabot. Találok kenyeret és sót. Jól megsózom az üres szeleteket és elindulok kifelé. Út közben kidobom az eddig elfogyasztott tápom papírjait majd meglátom, hogy dobozokban vannak energiaszeletek. Bespájzolok azokból is, jól teletömöm a tatyóm mellényzsebeit. (Ez a zsák egy csoda!!!!!!!!!!!!!!!!!!) Megtöltik a kulacsom, majd megyek is kifelé. Út közben majszolom a sós kenyereket. Lassan elkezdődik a kapaszkodás, de én csak eszem rendületlenül. A légzés így nehéz de inkább lassítok és eszem tovább. A kapott víz kicsit furcsa ízű, de azért leöblítem a sós kenyeret. Mivel komoly étkezés nincs édesség nélkül, szemrevételezem a zsákmányolt szeleteket. Egy gyümölcsöst aztán még letolok és iszom is rá bőséggel. Közben elég lassan haladok. Botom nincs, bár nem is igen tudom, hogy hiányzik-e egyáltalán? A frekit viszont nem engedem 155 fölé. Mondjuk ez jó ürügy, nagyon nem esne jól egy gyorsabb menet. Itt jön ki, hogy gyenge vagyok és itt érzem, hogy hiányoznak az idei szintek. Pepe szép lassan elhagy. Meg jó páran mások is. Nem nagy gond, nekem ez szép kirándulás, élveznem kell az időt és azt, hogy egyáltalán itt lehetek. Ezzel nyugtatom magam többször is.
Aztán fentről lassú ereszkedésbe kezdek. Ha belegondolok, hogy mennyi szint van lefelé, akkor kicsit összeszorul a szívem. Takarékosan haladok, hisz most kevés munícióval kell végig érjek. Csodálkozásomra az utat elterelték az eddigi évekhez képest. Gyönyörű, szűk, benőtt kis kuloárban haladunk lefelé 2-3m szélességű szerpentinen. Nagyon vigyáznom kell, mert vagy sár van, vagy sártól csúszós kövek. Ütős a lejtmenet. A távolban látom, hogy aszfaltra térünk majd. Egyelőre nemhogy elesés, de botlás, vagy megcsúszás nélkül haladok és csodálkozom a körülöttem egyre fogyatkozó sporik csetlés botlásán. Kiérünk az aszfaltra. Szinte pihentetően hat az enyhe lejtmenet, teljesen egyedül haladok. Nézelődöm és pihenek. Pihentetem a szemem, az agyam, a testem. Aztán ismét a hegy felé fordulunk és egy ismerős helyen csatlakozunk vissza az ösvényre. Megismerem a meredek gyökeres letörés alját, amit nagyon nem kívántam magamnak, de úgy látszik idén kimarad a repertoárból. Némi kanyargás után ismét aszfalt jön, de ez már a La Fouly előtt szokásos szakasz. Lejt. Páran sétálnak. Eszembe jut neves ultrafutónk mondása, miszerint ha valaki már lefelé is sétál, az gáz. Ez igaz. De én nem. Kényelmesen haladok el a sporik mellett.
A frissítőponton ismerősök várnak. Megtöltik a kulacsomat, addig felkapok pár kenyeret (sajnos innen kezdve már nincs baguette, csak valami szörnyű szeletelt vacak) és haladok is tovább. Meglepődve látom, hogy a ponton beérem Pepét. Pedig azt hittem, hogy ő már messze jár. Még szöszöl, de én továbblépek. 3 perc, ennyit volt ez a pont. Ez teljesen jó, ennél nem szabad többet frissítéssel tölteni. Megint eszegetek gyaloglás közben. Utolér Pepe és mondom neki, hogy ez a kedvenc szakaszom. Gyönyörű környezetben lassú ereszkedés, jól futható részek. Haladunk, de érzem, hogy egy nagyobb volumenű félreállásra lesz hamarosan szükségem. Mert ugye a szükségem... Én szokásomhoz híven vontatom magam egy csoporttal, pedig szívem szerint előznék, de az éles kövek közötti elfutásra nem vágyom. Pepe viszont tempót vált és leelőzi a menetet. Én még haladok velük egy darabig, majd félreeső hely után nézek. Én ugye kirándulni jöttem vagy mi, tehát a komfort lényeges! Nagy szikla, némi áfonya, páfrányok, felettem fenyők. Csodás hely. Van időm merengeni... az ösvényt én látom, de a futók egy éles kanyar miatt nem látnak engem. Csodálkozom, hogy ritkás a mezőny, alig haladnak el emberek. Nagyon nem érdekel, hogy mennyit töltök el, inkább komótosan megigazítom a cuccom és újult erővel haladok tovább. A svájci falvakon idén is öröm átkelni. Egy kicsit több is jut belőle mint tavaly, mert itt is más az útvonal. Megállok azon a helyen ahol 2009-ben már a gyomrom miatt leülni és enni, inni kényszerültem. Most megmosakszom, töltök a kulacsomba és konstatálom, hogy semmi bajom. Monnyuk nem is haladok, de ez van... Közeledek egy kis emelkedőhöz, látom, hogy a kamerás ember céloz. Folyamatosan vesz, sőt egész közel jön és az arcomtól 50 cm-re követ. Aztán lassan félreáll és filmezi ahogy lehagyom. Szép lassú tempójú futás jön. Amikor látótávolságba kerül a Champex felé vezető emelkedő betermelek a szezamkiból és iszom rá. Az emelkedő minden különösebb gond nélkül megy, sőt rövidnek tűnik. Egyre jobban kezd esni. Az út mentén az erdőben fafaragások vannak a derék magasságban kivágott fákon. Mint egy kiállítás. Szellemes. a Pilisben mennyi ideig maradna meg egy ilyen? Most már szakad. A pont nincs messze, így nem állok meg öltözködni. Nagyon jó állapotban érek Champex-ba. Itt már várnak az előre küldött motyók. Átveszek egy száraz felsőt és felveszem az esőkabátot. Hoznak nekem levest, kenyeret. Kényeztetnek. Nagyon jól esik. A leves is. A kulacsomba forró teát kérek és hat cukrot, biztos ami biztos. Van még egy kis paradicsom, abból is eszem. Kapok egy darab gyömbéres cukrot, mert érzem, hogy egy kicsit sokfélére sikeredett a kajálás. Húzok kifelé a sátorból ez az eltöltött 11 perc már súrolta a felső plafont. Iszonyatosan zuhog. A meleg leves dolgozik belülről és lassan majszolom a gyömbéres anyagot, kapaszkodom egy banánba is. A gyömbéres anyag csíp rendesen. Nem igazán tudom eldönteni, hogy látom-e még? Iszom rá, de a tea baromi forró. Jajj de jó ez a hőtartó kulacs... Pár lépés után hangosat káromkodok. Nem vettem fel az előre küldött lámpám és a kesztyűm. Visszafordulok, de pár lépés után mégis a folytatás mellett döntök. Majd Trientben pótlom a hiányosságokat.
Tavaly innen végig futottam a Bovine lábáig. Most nem. Az enyhe emelkedőt gyalogolom, lassan iszogatok és konstatálom, hogy a gyomrom teljesen rendben. A banánt is betolom, mert az erdőben nem dobhatom el a héját a zsákomba meg nem akarom betuszkolni. Végre találok egy kukát is út közben. Az aszfaltról letérve enyhe lejtő következik, de nem akaródzik futni. Pedig ideális terep. Nem, félek, hogy felfelé visszaköszön kamatostul. Gyenge fos vagyok na, ezt kár szépíteni. Egy francia srác próbál beszédbe elegyedni velem, de a futásra nem bír rávenni. Aztán mégis elkezdek kocogni. Zuhog. Elkezd emelkedni és tempós gyaloglásra váltok. Emlékszem, hogy tavaly félre kellett állnom a Bovine emelkedőjén, mert fájt a gyomrom és a lámpát is fel kellett vennem. Erre előveszem a szezámkit (új adagot vételeztem Champex-nél) és meleg teával leöblítve beküldöm. Közben azt nézem, hogy körülöttem senkin nincs fejlámpa. Jé, mindenki félreáll majd? Azon veszem észre magam, hogy pár fős csapatot vontatok felfelé. Egyre jobban emelkedik. A patakátkeléseken nem nagyon érdemes merengeni, mert zúgnak lefelé a patakok és az ösvényünk is egyre inkább patakra hasonlít. Néhol sípcsont középig ér a víz és hideg. Egyre jobban érzem magam. Egyre nagyobbakat lépek és egyre messzebbről hallom a lihegést. Nagyon kényelmesen megyek, teljes a komfort. Nem igazán értem, hogy hogy a fenébe nem kell még felkapcsolni a lámpákat. Alig haladok, de mégis előrébb vagyok mint tavaly? Ez lehetetlen. Itt valami összeesküvés van. Rég vágytam már rá, hogy világosban szétnézhessek a Bovine-ról és egyre érik ez is.Kiérünk a csúcsra. Innen ismerős szinte sík ösvény. Most tele sárral ezért mellette próbálok haladni. Páran tökölődnek. Egy ideig követem őket, de aztán a sáros vályúban leelőzöm őket és egyedül szedem a csülkeimet a frissítőpont felé. Teljesen jól vagyok, élvezem a futást, minden rendben és végre lenézhetek a Bovine-ról! (Fizika monnyon le!)

Csekkolás után kérek levest és teát. A teát a kulacsomba töltöm a levest kissé felvizezve szürcsölöm. Hatalmas széllökés érkezik, de szerencsére a sátor másik oldalát veszi célba. A frissítő személyzet behúzza a nyakát és megpróbálnak beterelni bennünket a zárt melegedő  részbe. Én gyorsan előkotrom a lámpám, felteszem és megyek is tovább. Nehogy má' egy szittya magyar csákó megijedjen egy kis víztől! Nem is tudom miért, de nem követ senki. Felkocogok a kis emelkedőn, majd az ismerős kis csapóajtón átjutva elkezdem az ereszkedést. Rögtön beérek pár szerencsétlenkedőt. Elmegyek mellettük és nagyon kellemes tempóban haladok lefelé. Azt veszem észre, hogy míg a beért sporik esnek-kelnek, csúszkálnak, elvesztik a botjukat, addig én bot nélkül a legkisebb megtorpanás, vagy megcsúszás nélkül haladok. Felkapcsolom a lámpám. Sajnos az eredetileg eltervezett két lámpa helyett egyelőre csak egy üzemel. Beérek két csókát és nem is hagyom le őket, mert lámpájuk fénye nagyon jól kiegészíti az enyémet. Trientig vontatnak nagyon kellemes tempóban. Ahogy ereszkedünk a szél is csendesedik, a sötét viszont egyre sűrűsödik.
Nagy-nagy biztatás és ováció közepette érünk a frissítőhöz. Ténleg elég őrültnek nézhetünk ki ilyen időben. Ja. Mert azok is vagyunk. Hogy irigyeltem a T100-as résztvevőket. Nesze, most megkaptam. Élvezem is :)))!
Rossz hír fogad, miszerint kesztyűm és lámpám csak a következő hegy után vehetem fel. Bakker!

7 perc alatt frissítek. Kenyér, leves, tea töltés, irány tovább. A sátorból kilépve némi hiányérzetem van. Persze, a kulacs. Irány vissza. Megmarkolom és elkocogok a következő hegy felé. Irgalmatlanul rákezd az eső. Lehet ezt még fokozni? Biztos... Várom a jobbos fellépőt, ahonnan az emelkedő kezdődik. Egy hármas csoportra tapadok. Kényelmes tempóban megyünk felfelé. Tavaly itt többször megálltunk, a gyomrom nagyon szarul volt. Most egyenlőre semmi, sőt egy újabb szezámki is belé kerül. Szinte pihenek felfelé. Egy csóka kilép, pihen. Hárman megyünk tovább. Második is kilép. Pár perc és egyedül megyek felfelé. Idő közben beérnek minket páran. Úgy érzem, hogy leér a szezámki, mert szinte kirobbanó erőt érzek. Na lássuk, hogy is van ez? Úgy érzem, hogy egy lépés alatt két lépés előnyt szerzek. Pár perc és teljesen egyedül vagyok. A legmumusabb emelkedőn szinte suhanok és nem érzek fáradtságot. Ahogy a fák ritkulnak úgy a szél ismét megerősödik. Szinte viharossá fokozódik. A csúcs közelében Pepét pillantom meg, épp az ösvény szélén vízteleníti a rendszert. Köszönök neki. Leelőzök egy embert, majd olyan széllökés ér, hogy majdnem orra esek. Jó, értem, ez felkérés táncra. Futásra váltok, de a hátszél miatt úgy érzem, hogy szinte nulla erőfeszítéssel haladok. Felfelé is! Sorra előzöm az embereket. Egyre jobban fázom is, ez azért hozzátartozik az igazsághoz. Csekkolás után keskeny, saras, kellemetlen szerpentin. Előzöm a sporikat, akik próbálnak tapadni, de ezt nem hagyhatom. Nehogymá' én világítsak nekik? Leszakadnak sorban. Kis szintút után jön a fekete leves. Meredek, gyökeres trutyi. Jobb a békesség, beállok két ember mögé. Itt inkább a biztonság a cél. Mindketten taknyolnak, dobálják a botjaikat. Én egyszer lépek csak mélyebb sárba, de meg sem csúszom. Ez nagyon teccik! A Vallorcine előtti libalegelőn hatalmas esés még előttem, de végre az aszfalt biztonságában lehagyhatom a csapatot. Mindent kiöntök a kulacsomból és irány a sátor. Tavaly itt 42 percnyi agónia volt a frissítés. Most nem fáj semmim és nagyon jól vagyok. Felveszem a második lámpát is a derekamra, berakom a kesztyűm és kiteszem!!!!!! a hosszú felsőt a zsákból, mert arra már nem lesz szükségem, ha eddig kibírtam, fog ez menni nélküle is... Idén sikerül 5 percbe sűríteni a frissítést, de nem is lehet sokat ácsorogni a vizes cuccokban. Irány az utolsó hegy.

A pont után egy enyhe, sunyi emelkedő jön, amit talán meg lehet futni, de én még nem próbáltam. Monnyuk Dawa Sherpát is láttam már itt gyalogolni... Én meg ugye kirándulni jöttem, tehát nem is kérdés a tempó. A frissítőpont előtt már éreztem, hogy a bal cipőmben apró kavicsok vannak, de a nagy sietségben elfelejtettem kiszórni őket. Egyre kényelmetlenebbül érzem a talpam, próbálom megfelelő helyre szuszakolni őket, hogy ne a talppárnám alá essek de nem tökéletes a siker. A jobb talpam sem százas, tízen órai vizes dunszt után, de ott max. valami giga vízhólyagot feltételezek, azzal meg nem is érdemes foglalkozni. Ezekkel a talpproblémákkal el is telik az út a nyeregig, ahonnan jön az utolsó esszenciális rész. A forgalmat leállítják, mire én átfutok az úton. Erre gigantikus tapsvihar és dudaszó. Mosolygok, bazi felemelő. Zuhogó eső, ez a csóka meg átslisszol az úton...

Az emelkedő aljában valami épület féle, aminek észreveszem a pincelejáróját. Hoppá! Szél és esővédett hely. Beállok és rendezem a bal láb problémáit. Az egyik saras, dagonyás részen a kamásli feltűrődőtt és úgy kerültek be a hívatlan vendégek. Megszabadulok tőlük, így sokkal komfortosabban indulok neki a hegynek. Teljesen egyedül, egy lélek sincs körülöttem. Az eső zuhog és a szél is erősödik. Ahogy felnézek, látom, hogy némi ködre is lehet majd számítani. Pompás. Elkezdem a szerpentint és eszembe jut, hogy egyezséget ajánlok a felsőbb hatalmaknak. Van az ismerősök közök egy mindenórás kismama, farfekvésű babával. Arra gondolok, hogy én most beleadom a közösbe az elkövetkezendő órák szenvedését, cserébe az a baba megfordul. Szerintem korrekt ajánlat, mert a viszonyok egyre dermesztőbbek.
Beérek egy sporit aki el akar engedni, de mivel a szelet is fogja kissé inkább megyek utána. Ahogy a gerinc közelébe érünk a szél süvítése és a patakok, mindenféle vízfolyások morajlása egyé válik. Üvölt a természet. Kezdek nagyon fázni. Nagy nehezen felveszem a vékony kesztyűmet, ami ugyan pillanatok alatt átázik, de legalább mégis egy réteg rajtam. És még nem vagyunk a tetején. Mi lehet fent?! Minden kanyarnál reménykedek, hogy a zaj amit hallok az nem a szél robaja, csak a víz zubog. Ugye ez nem a szél hangja?! - mantrázom magamban. Ahogy feljebb érünk az ösvény patakká változik, már csak köveken, sziklákon lépdelünk. Kiérünk a tetőre és majd eltaszít a szél. Annyira fázom mint még soha életemben. Úgy érzem, hogy jég esik, mert annyira keményen üti az arcom. A fejlámpához emelem a kezem és annak fényénél látom, hogy nem jég ez, csak nagy szemű esőcseppek, amiket a szél jégkristályok módjára vág az arcomhoz. Már hárman vagyunk, három felé világítunk, de mindenhol víz, a kövek alig látszanak ki, néha egy-egy ködfoszlány sűvít keresztül, ilyenkor alig látunk valamit. Nagyjából tudom, hogy merre járunk. Banyek, ez még nem a teteje, innen még van feljebb! Pipiskedni nincs értelme, az egyetlen lehetőség a kihűlés ellen, ha intenzíven mozgatom magam. Kikerülöm a sporikat és futásnak eredek. Árkon bokron keresztül, toronyiránt a következő jelzőkaróig. Pillanatok alatt eltűnnek mögöttem, teljesen egyedül vagyok a hegy tetején. Sehol a jelzés. Pár steinman útba igazít. Az arcom annyira fázik, hogy görcsbe rándul minden arcizmom. Néha meg kell fogjam a fejlámpámmal amúgy is lefogott sapkám, mert félek, hogy letépi a szél. Nem érdekel már, hogy patak, vagy tócsa, szikla, vagy sár, csak előre. Lassan feltűnik az időmérő sátor. Ki van világítva, sehol egy lélek. Ordítok, hogy 'Kontrol! Kontrol!' Körbejárom a sátrat és ordítok. Belül vannak azt érzékelem a mozgásból, de a szél és dübörgés mindent elnyom. Végre kinyitják a sátrat úgy 20 cm-re és kikiabál a csóka, hogy 'No kontrol!' aztán visszahúzza a zippzárt. Anyád!
Innen tavaly 40 perc volt az etetőpont. Túl sokat nem lehet ezen mit gondolkodni, irány előre. Mivel többször körbejártam a kerek sátrat teljesen elvesztettem az irányzékot, nem tudom, hogy merre van az előre. Tétován elindulok, aztán egy jelzés már útba igazít. Néha a pánik határán vagyok, hisz néhol 70-80 cm-t kellene lelépni, de annyira beállnak a combjaim a hidegtől, hogy alig tudom hajlítani őket. Csak nehogy valami történjen a lábaimmal, nehogy itt megsérüljek, mert percek alatt kihűlök. Két kis hídon kelek át, robog alattuk a patak. De honnan könyörgöm, hisz a gerincen vagyunk. Ha itt ilyenek a viszonyok, milyenek lehetnek lejjebb? Néhol elvesztem az ösvényt és csak megyek toronyiránt. Amint egy-egy újabb jelzőkarót megpillantok azért megnyugszom. Egy örökkévalóságnak tűnnek a percek. Arra gondolok, hogy remélem lefújják a versenyt, mert ebből tragédia lesz az biztos. Vagy le is fújták és azért nem volt csekpont? Lehet, hogy csak én szívok a hegyen?
Amint meglátok egy-egy lámpát megnyugszom. Hagyom le sporikat, mert nyomom neki ahogy csak lehet. Végre feltűnik az etetőpont lámpafüzére, de majdnem a fejem fölött, pedig ezt több száz méterről láttam már tavaly. Beesem a sátorba. Két embert épp mentőfóliába csavarnak, annyira remegnek, hogy rossz rájuk nézni. Én rögtön levest és teát kérek. A műanyag tányért alig tudom a számhoz emelni annyira remegnek a kezeim, de ez itt fel sem tűnik, mert mindenki így néz ki. 6-7 spori van még rajtam kívül itt. Nehezen letuszkolom a levest és a forró teával csurig töltött kulacsot a hónom alá kapom. Még tisztán az eszembe jut, hogy a belső maghőmérsékletet a hónaljak alatt és az ágyéknál lehet a leghatékonyabban emelni. Az utóbbi, a mozgás miatt kimarad, de a hónom aljába tett kulacs nagyon jó érzés. Tudom, hogy nem szabad itt maradni, mert segíteni nem igazán tudnak, viszont innen már csak egy rövid szakasz következik a sípályán, aztán még lefelé pár száz méter és utána erdő, ahol talán már nem dühöng annyira a természet. Kilépek a sátorból és mellbe vág a szél. Tisztára mint a delta nyitó képsorai, csak hó nélkül. Felfelé még jó, de lefelé már üt a lejtő, érzem a combjaimat. Most nem számít semmi. Hajtom a letérőig, de nagyon lassan akar jönni. Az elágazásnál oltári sár. Végre erdőben! Lassan csillapodik a szél ereje, de ehhez mérten nő a köd. Gyökér és kő mindenhol. Szerpentinezni kellene lefelé, de olyan nagy a köd, hogy totyognom, kell, hogy a kanyarokat el ne tévesszem, még csak az kéne, hogy itt továbbmenjek... A sípályán leelőzött két olasz beér de ők sem tudnak gyorsabban haladni. Aztán szépen tisztul a köd és a pálya is kisimul. Az órámra pillantva látom, hogy ez 18 órán belüli idő is lehet, de egyszerűen nem hiszem el. Biztos megállt valahol a vekker, vagy az idő ártott meg neki is. Egyszerűen lehetetlen, ennyi cammogás után. (Vagy: Fizika monnyon le!)

Chamonix előtt egy vendéglő teraszán kell átfutni, ezt a helyet már nagyon ismerem.Innen egyenletesen lejt és frankó murvás a terep. No had szóljon. Befogok még pár embert, majd egy zöld dzsekissel közösen érünk be a városba. A tiszteletünkre rázendít megint úgy igazából az eső. Gyönyörű végjáték. A patak zuhog lefelé, a lámpák sejtelmesen világítják meg a felszálló ködpárát és közben szakad az eső. Alkalmi futótársam kezd lemaradni, de visszafordulok és intek neki, hogy nehogy má' itt leszakadjon, jöjjön, jöjjön! Nagyot mosolyog és összekapja magát. Az utolsó pár száz métert is együtt tesszük meg és együtt esünk a célba.

Megvan, végre megvan!

A Felgere-en megígértem, hogy 1-2 évig nem megyek oda, ha egyszer lejövök.

Lejöttem.

A sportszerűség azt diktálja, hogy betartsam az ígéretem. Betartom. Pedig legszívesebben már holnap indulnék vissza...

Ja. És a Fizika monnyon le!