A hét

nagyon jól sikerült. Futottam esőben, szélben, napon és árnyékban, többet és kevesebbet. A mai Piliscsabai Negyvenesek L távja aztán feltette a koronát erre a hétre. Ugyan esőben indultam, de hamar elállt és a felétől már a nap is kisütött.
Próbáltam tesztelni a jövő heti BÉF-en követendő taktikát. Ez a 40-50 körüli sprint táv nem igazán fekszik nekem, de azért nem adom fel.
Mára 160 körüli frekit terveztem és a 157-es átlag azt mutatja, hogy tudtam is tartani, sőt a felétől szinte végig picit felette voltam, sőt a végén még emelni tudtam. De ez nagyon nyomós ügy...

Ahogy jobban ülepszenek a CCC- s dolgok két nagyon fontos konklúzió kristályosodik ki:.

1. Nagyon elégedett vagyok, tényleg nem lehet panaszom, mert a kivitt 'anyagból' a legtöbbet hoztam ki. Ezt érzem is, hisz nagy kedvvel és nagy lendülettel futkorászom mostanában, tavaly a padlóról kapartam magam össze. Akkor egy sikeres felkészülés után mentem saját érzésre nagyon gyengét és ez elkeserített. A sok munkának ennyi a hozadéka? Egye meg a fene. Most meg azt érzem, hogy ha kicsit jobban és folyamatosabban tudnék készülni, akkor még akármi is lehetne.

És itt jön be a 2. pont.

Mivel egyik közeli futótársam 14:30 körüli időt ért el teljesen máshogy látom a versenyt. Ő ugyanis az élbollyal ellentétben számomra 'hús-vér ember'.
Hogy is értem ezt. 
Nem igazán érint meg, ha vki húszon évesen, csak a sportnak élve, mindent segge alá tolva fantasztikus időket megy. Az nekem UFO kategória. Szép-szép, de nekem nem igazán fel/befogható dolog, kár is izmozni ilyenre. Ha valaki viszont szintúgy családos, dolgozó ember, aki ténleg kevés szabadidejében futkorászik, csak a saját elhatározása hajtja, de mellette fut-lohol-kopácsol-gyereket nevel-füvet nyír stb. úgy már teljesen testközelbe kerül. Ezáltal az eredménye is.

1-2 pontok szintézise:
Eddig úgy éreztem, hogy teljesen átlagos felkészüléssel, nem izmozva, nagy bakikat nem elkövetve 18-19 órát lehet menni. Most úgy érzem, hogy 16 körül minden további nélkül meg lehet csinálni. Ha valami élethalál, nagyon bejön, minden klappol, akkor 15 óra közelében. És innen nincs messze a 12 óra körüli nyertes idő. Nem azt akarom mondani, hogy valaha is meg tudnám csinálni, de nem elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Ezáltal hús-vérré váltak a nyertesek is. És ez nagyon felvillanyoz.

Tudom, hogy nekem nincs olyan előéletem amire alapozva nagy durranásokat, vagy hirtelen teljesítmény növekedést várhatnék, így marad a lassú, szívós, kacskaringós út.
Pont az az út, amit eddig is megszoktam.
Én soha semmilyen sportban nem voltam igazán tehetséges, csak szívós. Általános iskolába a kis külvárosi focicsapatból kerültem a serdülő NB I-be. Mazsola voltam, reggelire megettek, kiröhögtek. Fél év alatt biztos kezdő voltam. Akkor már nem röhögtek. A legfontosabb hátvéd pozícióban játszottam, válogatottakat fogtam. Aztán választanom kellett a heti öt edzés plusz hétvégi meccs és a tanulás között és én inkább tanultam...
Kosárlabdában szintén. Kis előjáték után egy évvel az NBII-ben találtam magam és persze semmit nem tudtam, majd szépen araszoltam előre. Amikor már ment, akkor innen is leléceltem és egyetem mellett már csak az addigi 'sportmúltam'-ból éltem. Már amennyire.
Innen aztán snitt.
Jó sokáig.
Egészen egy intenzív osztályon töltött pár napig. Ott ráér az ember gondolkodni, hogy hogy is a hogyis...

Persze jól elkanyarodtam onnan, hogy nagy kedvem van futni és igazán látok magam előtt utat és nagyon remélem, hogy hosszú ez az út és akarok majd haladni rajta. Jó sokáig...