Szokásos nyár...

Igen. Igen, igen nehéz...

Egyedül lenni itthon, gyerekzsivaj, állandó motozás, esti mesélés nélkül...

Bizonyos értelemben nagyon jó ez a kis magány. Csak épp a munkáimmal nem haladok úgy, ahogy ekkor szeretném. Napi rutin, macskák, nyulak, kert, ház és háztartás. Sajnos nem jut idő többet dolgozni, pedig mindig megfogadom, hogy behozom a lemaradásaimat.

Reggel hiába kelek 5-kor, nem mondhatnám, hogy túl fickós lennék. Pedig jó lenne korán futni, mert aztán később a 3X fokban már nem az igazi.

A esti futások között tegnap mégis rávettem magam egy reggeli mocorgásra. Elfutottam a Nagy-Szénáshoz, hogy a piroson szívassam magam egy kis emelkedőre gyaloglással. Biztatóan alacsony pulzussal megy. Erre nagyon rá kell még feküdjek, mert a begyűjtött szintekkel is nagyon el vagyok maradva a tavalyihoz képest.

(A CCC-re 2009-ben  2649km-el és 84950m szinttel készültem, azóta viszont csak 1814km és 53955m szint jött össze. Ez 68% és 64%.. khm, khm... Jó, van még 1,5 hónap...)

Ez a meleg amúgy sem a barátom és minden egyes futás alkalmával érzem, hogy nem az igazi. Nem megy könnyen, szellősen, lazán. Mereven, döcögősen, akarósan. Csak pillanatokra jön vissza az az igazán szabad érzés, amiért az egészet érdemes csinálni. Ettől persze aztán nem jön meg a kedvem.

Most mi a fene legyen ennek a címe?

Utolsó alkalommal vmikor március végén voltam szervezett eseményen, úgy, hogy az asztal 'kapok' oldalán álltam. Kicsit már hiányzott is. Vajon miért?!

Mivel kicsit hézagosra sikerült a hetem, így vasárnapra kinéztem magamnak egy jó logisztikájú, közeli TT-t.

Jó alacsonyra (155-re) húztam a vekkert és 8:00 óra felé indultam neki. Már reggel dög meleg volt és ez csak fokozódott. Az erdőben elég ritkásan voltak a sporik így élvezhettem a csöndet és magányt.

A terepviszonyok, a hőmérséklet és a pulzuskontroll konstellációja miatt jelentős sétálós szakaszokat kellett beiktatnom, de nem bántam, jó volt ez így. Az útvonal egyes részein még életemben nem jártam, pedig végig a Pilisben haladtunk. Ez monnyuk nem nagy dicsőség :(((... Meg is fogadtam, hogy a rázósabb részekre még visszanézek, mert pl. a vaskapui emelkedőkben nagy perspektívát látok.

Teszteltem a kulacsöv - kézi kulacs kombóban rejlő lehetőségeket és az eredmény nagyon biztató volt. A kézi mindig kéznél volt, ha kifogyott, cseréltem a kulacsot. Forrásoknál, pontoknál gyorsan, egyszerűen tudtam pótolni a folyadékot, a kis zsebbe meg a gélek elfértek. Sót elfelejtettem vinni, de az egyik ponton volt kenyér is, só is, és paradicsom!!!! is.

Út közben találtam négy kismacskát. Pár naposak lehettek és kedves gazdájuk egy bekötött szájú zacsiban próbált megszabadulni tőlük. Kedves. Egy kis ösvény közepén volt a motyó és majdnem átléptem. Aztán észrevettem, hogy élnek azok a valamik és teljesen elszörnyedtem. Felvettem és a közeli faluban próbáltam béranyát felhajtani nekik. Nem sok sikerrel. Végül a vasárnapi misére bekukkantva az árnyas plébánia küszöbére tettem őket, hátha... Mire autóval visszafelé jövet benéztem, már nem voltak ott. ?!?!?!

Ahogy a célban hallottam, pár spori már látta őket előttem. Nem is értem. Ha látta őket hogy a büdös francba hagyhatta ott őket?  '...jajj de kedvesek, utyuliputyuli... no megyek mer' sietek...' - vagy mi?

Ez lelkileg megütött egy kissé. És ez után jött a java szint...

Szóval jó volt, szép volt, bár egy pontot sikerült kihagyni. Utólag visszaolvasva az itinert, akkor sem találtam volna meg a kérdéses ellenőrzőpontot, ha menet közben folyamatosan a betűket böngészem, tehát nem igazán tudtam felhúzni magam ezen. Monnyuk így egy kitűzővel kevesebb, de talán túlélem.

Egy kicsit még munkálkodni kéne ezen a 155-ös frekin, hogy egy kicsit több férjen bele, mert ez harmat gyenge CCC-re. Erre a hétre viszont elég harakiri edzésadag jön, tegnap meg is kóstoltam...

Meglátyuk mi lesz.

Nyomás

Eddig is éreztem, hogy nem megy nekem ez a Nyomás, de most bebizonyosodott.

Szerdán mentem egy kört, részben új utakon. Hosszú emelkedővel és bazi hosszú lejtővel. Óvatosan 150-es frekire vigyázva, gombászósan. 1:30 lett pontosan.

Ma megmutattam egy futótársamnak a kört. Pár résztáv is volt mára, így beletettünk 1-2 betétet, úgy öregesen, 155-160 között. A végére egy kis sprint is jutott max környékén, csak az íze kedvéért. Közben nem tétlenkedtünk, nyomtuk 150 alatt, de nem szundítva. 1:30 lett pontosan.

Há hé? Hogy is van ez?

Nem tudom, de ezek tények. Szóval megingathatatlan vagyok csoszogásomban. És nem érdekel senki, én csoszogok tovább...

(S)írás

Tervezem persze, hogy írok. Ha már van helye...
Aztán folyamatosan van más. Mire oda  jutok, hogy mostaztánmár, addigra inkább aludni térek.

Egyébként a szokásos nyári program: megyünk is nyaralni, meg nem is; dolgozom is, meg nem is; házfelújítok/karbantartok, meg nem is; együtt a család, meg nem is...

Közben azért futok.
Talán ez jelenti az egyetlen biztos pontot. Vannak egész jó napok. Múlt héten pl. futottam délben, dög melegben és jó volt, ment és élveztem. Én, aki irtózik a kánikulától... Vagy a mai nap. Este futottam, eddig fel nem derített ösvényeken, csodálatos helyeken a Budai-hg-ben. Jó volt, ment is, olyan volt mintha hasítottam volna, de aztán az adatok mást mutattak... Szóval élvezem a dolgot, de ez egyelőre mackósajtban a brummogás effektus.

Viszont jókat filozofálgatok erről a futósdiról és el is határozom, hogy leírom, de aztán persze nincs erőm hozzá. A minap lesi egyik emiljére írtam az alábbi választ. Ide kopizom, hogy meglegyen, mert ezen elég sokszor jár az agyam, szeretem a dolgok ilyetén megközelítését:

...Szóval nagy lépések ezek. Sztem túl nagyok.  (Mármint egy év futás után elindulni az Ultrabalatonon.) Kellenek a kihívások későbbre is, és ez nem egy sietős műfaj. Szó szerint és képletesen értve. A dolognak ezt a lényegét megélni a legnehezebb. Ahogy egy-egy versenyen belül sem futjuk el az elejét, úgy egy-egy évnek sem, egy-egy szezonnak sem, egy-egy 'futókarriernek sem', sőt talán az életnek sem túl jó 'elfutni az elejét'. Hm?

Azért nehéz betartani, mert az elején gyorsan a sor végére kerülsz. Ehhez pedig lelki erő kell. De egyszer csak tisztul a kép, és Te egyre feljebb kerülsz...

Szóval ilyen nagyonokosakról gondolkodom. Ez kell nekem, mert én mindent saját bejáratú ideológiai oldalról szeretek benyelni. Ez van.

Megint hétfő

Igen egy másik.

Igen, egy másik verseny kapcsán álltam az asztal belső felére. Bár jó volt és szélcsend is volt, és nem is esett, és megint kaptam egy faintos pólót, és végre a fiamat is el tudtam vinni, de most asszem elég volt egy időre ebből a műfajból.

Pedig egy nagyon jó kis terep verseny volt a budai hegyekben. Ráadásul a pálya egy részét én jelölhettem ki, így kedvenc, eldugott ösvényeimre csalogattam a mezőnyt. Nem volt nagy tülekedés, mivel 10 fő indult. Nem is csoda, hisz nagyon nem volt meghirdetve a derbi. No, majd jövőre...

Mostanában azért egyre reménykeltőbben alakulnak a dolgok futásügyileg. Nem szaggatom még az erdei ösvényeket, de 2-2,5 ó azért megy, akár intenzíven is. Szóval lehet ebből akár mi is, bár baromi kevés kili és szint van még a csülkeimben.

Amennyire plusz erőt adott télen, hogy a tavalyi időszakhoz képest mennyivel jobban állt a felkészülésem, most pont fordítva érzem.

Nem baj, majd ősszel, nagyon ott leszek a szeren... ...vagy télen... ...vagy tavasszal...

Ultrabalaton

Megint a mostanában szokásos partvonali szereplés...

Kicsit vegyes érzelmekkel. Egész pontosan nem is vegyesek, mert egyértelműen antipatikus, tőlem teljesen idegen és lehangoló volt az élmény.

Igazából aszfaltos versennyel még nem volt dolgom. Sem nézőként, sem szurkolóként, sem résztvevőként, vagy segítőként. Nem ismertem a hangulatát, a kisugárzását, az üzenetét.

Nem ragadott, magával, hogy finom legyek...

És itt nem a szervezésről, saját munkámról, vagy a versenyzőkről és erőfeszítésük értékeléséről beszélek! Amennyire nekem kitűnt hihetetlen munka állt a verseny mögött. Aki ezt kézben tartotta, az kb. olyan referencia a műfajban mint a Sziget Fesztivál szervezése a zenei fesztiválokéban. Erről, ezekről kár is írni...

Sok embert láttam elhaladni frissítőpontunk előtt a kint töltött 13 óra alatt. Voltak jobb és kevésbé jó bőrben lévők. Gyorsabbak és lassabbak. Egyéniek és csapatban versenyzők. De igazán átlényegült, koncentráló, jó kedvű arcot nagyon keveset láttam.

Már a futókörnyezet is meglehetősen taszító. Hiába a gyönyörű Balaton, ha folyamatos az autó- és vonatzaj. És nem csak zaj, hanem a nálunk ezzel járó feszültség és konfliktusok: ...mennyé má', ...mér' állsz bazzeg, húzóggyále... Nem vészesen, de azért csak-csak.
Néha részegek az éjszakában okos megjegyzésekkel, amire persze okosan nem figyelünk, de azért mégiscsak léteznek...
Frissítőasztalról lejmoló hozzátartozók és kísérők, akikről szintén nem veszünk tudomást...
... és egyáltalán, a tömeg. Egyszerűen sokan voltunk, sok volt a felhajtás...

Ezek persze abszolút az én tömegiszonyos, merengésre hajlamos, természetimádó torz szemüvegemen át érezhető momentumok.

Vagy pl. beérkezik Vozár Attila, akit dübörgő tuc-tuc zenét harsogó kísérőkocsi tol maga előtt. Üvöltik, hogy 'Bal lábán!'. Mi van, mi ez? Dugókázni kéne nem?! És üvölti vmi vadparaszt suttyó a kocsiból, hogy 'Bal lábán, bazzeg, mennyémán!' És akkor leesik az én plebsz agyamnak, hogy menjek, térdeljek le Vozár úr elé, aki kegyesen lassít és a bal cipőjére erősített dugókával pittyentsek egyet. Komolyan nem hiszem el! Most is hatása alatt vagyok ennek a fajta parasztságnak. A jóannyáért nem tudja a kezére tenni és bedugni oda, ahová mások is...?!

És nyomják veszettül. Sokan görcsölve, szitkozódva. Nem állnak le frissíteni, mert sietnek. Erre nincs idő/erő. Persze nyilván ilyen sűrű frissítési lehetőségnél mások a viszonyok, mint egy terep versenyen, ahol lehet, hogy csak 10-20 km-ként vannak pontok. Nincs idő a mosolyokra, a biztató szavakra, az egymással való szembeszédre, a sokat mondó pillantásokra. Itt futás van, idő van, verseny van... Pedig ez egy 212km-es verseny. Könyörgöm, tényleg az a 10 mp számít?! Igen, mert ez verseny. Versenyebb...

Persze lehet, hogy egyszerűen csak végletesen másképp élem át mint ahogy egy hosszabb terep versenyt?!

Ott van az UTMB/CCC. Ott is indul több ezer ember. Ott is hosszú az út, az is verseny, de mégis annyira más. Egy terepversenyen, az erdőben, vagy bárhol a természetben, lehetek egyedül. Lehetek intim kettesben a környezetemmel. Fákkal, bokrokkal, pacsirtákkal, vagy bármivel. Egy UB szerű verseny művi környezetében úgy érzem, hogy ez lehetetlen. És erre az alapvető különbségre a tömeg és az ezzel járó hisztéria rá is kontráz.

Szóval nem is ragozom, bár lenne még rengeteg sok kis momentum, amik tömegének teremtő ereje hozta bennem össze ez a negatív képet. Hagyjuk. Fátylat rá. Nem ragozom. Nem az én világom és el is kerülöm a jövőben, mert olyan negatív erővel bír, hogy félek, hogy elszívja a futáshoz kötődő pozitív energiáimat.

Felüdítő volt pár ismerős 'terepes' arcot látni. Szót váltani. Érdekes, ők nem siettek. Vagy mégis? Vagy máshogy siettek? Pedig volt olyan is közöttük aki 2., vagy 3. helyezett lett, mégis tudtunk pár szót váltani. Érdekes.

A teljesítés persze ember feletti, a szellemi küzdés csodálatra méltó és magasztos. Bármilyen is volt, bárhogy is éltem meg, ez előtt fejet kell hajtsak...

:))))

Nem részletezem, mert fáradt vagyok és dőlök az ágyba, DE!

Tegnap esőben, ma meg naplementében futottam két giccsesen szépet ÉS baromi jó érzéssel, jó erőben, reménykedve és reménykeltő módon. Szóval lehet, hogy tekervényes ez a rohadt alagút, de néha fény csillan a végén és hiszem, hogy a másik végén gyönyörű dolgok várnak még rám :)))))...

Túlnyár

Egy hete még bőven széldzsekiben kellett futni, a héten meg a gatya is lerohad az emberről.

Múlt hétvégén volt a nyár elejére kinézet első számú célversenyem a Mátra115. Még gondolatkísérletnek is túlzás lett volna bármelyik táv bepróbálása, így maradt a frissítés. A Hidegkúti th-ban voltunk a családdal, mint segítők.
Ismét tanulságos volt.
Vasárnap ugyan kocorásztam egy kicsit a tt útvonalán, de iszonyú fejfájással indultam neki. Aztán szép lassan megfeledkeztem a fájdalomról és a mérhetetlen sár és a varázslatos Mátra kötötte le a figyelmem. Kicsit hátborzongató volt, hogy olyan résztvevőkkel is találkoztam, akiket még éjfél előtt a ponton frissítettünk. Én azóta aludtam egy jót, ők meg nyomták. A fél éjjel is kevés volt nekik egy 35 km-es hurok megtételére... Ez sokat elárul a viszonyokról...

A héten már edzésterv szerint próbáltam menni, de nem tartott sokáig a jólét. Kedden még minden frankó volt. Szerdán aztán egy 1,5 órás kör felét már sétálnom kellett és a végén kis híján elájultam. Egész nap a hűvös irodámban ülök és utána délután kimegyek futni a hőségbe. Ez hiba volt. Nagy. Éppen le tudtam zuhanyozni és bevetettem magam az ágyba. Jól belázasodtam, a fejem meg szét akart robbanni. Csütörtökre valamelyest jobban lettem, de ma megint csak lézengtem, görcsölt a fejem és rázott a hideg. Furcsa is lett volna, ha egy hétig nem történik semmi. Megint olyan gyenge vagyok, hogy az ágyból is alig tudok kikelni. Az emeletre való feljutás minden erőmet kiveszi, pedig csak 3m szint...

Nem gondoltam volna, hogy ez a blog egy rokkant-blog lesz, de eléggé e felé haladok.

Ma délután mentek ki futóismerőseim az Ötscher Maratonra. Tavaly és tavaly előtt is voltam. Idén még a gondolata is kifáraszt.

Van a kertünkben egy mogyoróbokor. Jó 3m magas, szép egészséges, terebélyes szerzemény. Pár éve ültettük és mivel alig látszott ki a fűből egy két alkalommal bizony lekaszáltam. Egy ilyen szerencsétlen beavatkozás után 1db 15-20 cm-es ágacska maradt csak belőle. Szépen körbetisztogattam és azt mondtam neki, hogy 'Öreg, innen szép nyerni!'... hát igen...

Ősz

Ja, nem. Nyár.

Ja, de ősz...

Végül nem baj, szeretek esőben sárban futni. Komolyan.
Tegnap találomra indultunk a Nagy-Kevély környékére és nem esett. Hihetetlen. Ha szerveztem volna se sikerült volna így...
Határozottan élveztem, bár erőm semmi, de biztató volt, hogy egy-egy emelkedő után szinte másodpercek alatt helyreállt az üzemi rend és lefelé már szinte kipihenten mentem. Meghalás nem volt.

Ma egy kis útkarbantartást végeztem. Régen terveztem, hogy megyek egy kört metszőollóval, és most itt volt az ideje egy kis nyugis rendcsinálásnak. Szokásos körömön kellett rendet tenni, mert a nagy esők miatt a természet kezdte visszahódítani kis útjaimat. Nyugis kocorászás kerekedett belőle, az eső is rákezdett, nagyon hangulatos volt. Mindezt dél környékén, mikor a többség épp gályát vontat vhol. Egy szavam sem lehet, szerencsés vagyok, hogy én osztom be az időmet.

Ötödik napja futok és egyelőre semmi negatív jel. :))))))))))))))))!!!!!!!

Május

A nagyon gyatra áprilist szinte egyáltalán nem sikerült felülmúlni, így 112 km-el zártam a májust. Sérülés, titokzatos fáradtság... Heti 3-4, harmatgyenge, mégis megterhelőnek érzett mocorgás:

Nemjó.

Kedvem lenne futni, néha el is kapom a fonalat, de ez nagyon messze van attól amitől én nyugodt lennék és elégedett.

Új stratégiát kell kidolgozzak. A 'gyorsabban, gyorsabban' , 'többet, többet' neuronokat blokkolom, helyettük a 'de jó, futunk', 'de jó, nem fáj semmi' neuronokat kell nagyobb aktivitásra ösztökélnem. Újra és újra erőt kell venni magamon és a puszta mozgás örömét kell megízlelnem, mindenféle pulzusérték és teljesítménykényszer nélkül. Úgy látszik észhez térít a testem, hogy értékeljem ami adatik, becsüljem meg magam.

Jó, áll az alku. Csoszogjunk...