...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2010. július 7., szerda

(S)írás

Tervezem persze, hogy írok. Ha már van helye...
Aztán folyamatosan van más. Mire oda  jutok, hogy mostaztánmár, addigra inkább aludni térek.

Egyébként a szokásos nyári program: megyünk is nyaralni, meg nem is; dolgozom is, meg nem is; házfelújítok/karbantartok, meg nem is; együtt a család, meg nem is...

Közben azért futok.
Talán ez jelenti az egyetlen biztos pontot. Vannak egész jó napok. Múlt héten pl. futottam délben, dög melegben és jó volt, ment és élveztem. Én, aki irtózik a kánikulától... Vagy a mai nap. Este futottam, eddig fel nem derített ösvényeken, csodálatos helyeken a Budai-hg-ben. Jó volt, ment is, olyan volt mintha hasítottam volna, de aztán az adatok mást mutattak... Szóval élvezem a dolgot, de ez egyelőre mackósajtban a brummogás effektus.

Viszont jókat filozofálgatok erről a futósdiról és el is határozom, hogy leírom, de aztán persze nincs erőm hozzá. A minap lesi egyik emiljére írtam az alábbi választ. Ide kopizom, hogy meglegyen, mert ezen elég sokszor jár az agyam, szeretem a dolgok ilyetén megközelítését:

...Szóval nagy lépések ezek. Sztem túl nagyok.  (Mármint egy év futás után elindulni az Ultrabalatonon.) Kellenek a kihívások későbbre is, és ez nem egy sietős műfaj. Szó szerint és képletesen értve. A dolognak ezt a lényegét megélni a legnehezebb. Ahogy egy-egy versenyen belül sem futjuk el az elejét, úgy egy-egy évnek sem, egy-egy szezonnak sem, egy-egy 'futókarriernek sem', sőt talán az életnek sem túl jó 'elfutni az elejét'. Hm?
Azért nehéz betartani, mert az elején gyorsan a sor végére kerülsz. Ehhez pedig lelki erő kell. De egyszer csak tisztul a kép, és Te egyre feljebb kerülsz...

Szóval ilyen nagyonokosakról gondolkodom. Ez kell nekem, mert én mindent saját bejáratú ideológiai oldalról szeretek benyelni. Ez van.

2 megjegyzés:

  1. Ez jó. Ugy gondolom kicsit én is igy állok a futáshoz. Azért kell egy kis pontosítás, az első marathonom volt egy éve. Körülbelül másfél éve futok napi rendszerességgel sokat. És három éve még nem futottam. Persze még igy sem sok.
    Lehet hogy 'elfutom az elejét'. Én igy, ilyen gyorsan csöppentem ebbe a világba. Hirtelen. Ezeknek a versenyeknek a hatására. Úgy érzem hogyha meg bírom csinálni, mennem kell. Lehet hogy én igy (is) szeretném kitolni a határaimat. Ez nem az én döntésem, erre vezet az utam. Nekem ez az egész futás, belülről jött, lelki okok miatt.
    Persze most nem azt magyarázom hogy én csinálom jol. Valószínű nem, legalábbis a viszonylag sok sérülés ezt látszik igazolni. De nem tudom máshogy. És azért sikerült a Balaton. Fontos volt.

    VálaszTörlés
  2. Az 'eleje' és az 'elsietés' nagyon relatív dolgok. Mindenkinek magához kell mérnie ezeket, mint ahogy a futópályánk, vagy életünk hossza is igen változó...
    Persze recept nincs, nem is szeretnék - még magam előtt sem - tetszelegni, hogy mégis megtaláltam volna. Eccereűn csak gondolatok és hasonlatok ezek, amik közelebb visznek - talán - cselekedeteink megértéséhez.

    Nekem fontos, hogy mint az életben, a futásban is 'elvarrjam a szálakat'. Harmadszor megyek CCC-re. Miért? Mert szeretném egyszer úgy teljesíteni, hogy elégedett legyek a végén. És ez egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti, hogy jobb időeredményre vágyom (persze nem lenne rossz). Ha verseny végén érzem, hogy nem hagytam benne épp akkor semmit, akkor elégedett leszek.

    Ha benne hagynám a jó teljesítés érzését és továbblépnék monnyuk az UTMB-re, akkor már nehezen akaródzna újra 'csak' babatávon indulni.

    Mint pl. a P85. Mindhárom teljesítésem végén azt éreztem, hogy ez volt a max. Elégedett voltam. Ennél többet nem is várhatok.

    VálaszTörlés