Valami talán elkezdődött...
Már a második hete egész normális edzéseket produkálok.
Az achilles-es nyűgjeimnek remélem búcsút inthetek. Ennek ellenére a kerékpározással nem állok le, mert nagyon jó pihenteti az ízületeimet, a combjaimat viszont dolgoztatja rendesen.
Szaladgálások között újra asztal mellé álltam. A tavaly nem túl megkapó UB-on voltam segítő.
Idén, talán mert már nem volt teljesen ismeretlen a közeg, sokkal kevésbé volt rémisztő. Dörgicsén nem volt időm szemlélődni, Bvilágoson meg a négy fős frissítő csapatunk és a széthúzódó mezőny tette sokkal elviselhetőbbé a feelinget. Kevésbé éreztem rohanósnak és darálósnak az egészet.
Dörgicsén a két 'hullám' között volt egy kis időm, így elmentem felderíteni a környező turistautakat. Hihetetlenül rosszak voltak a jelzések. Ennek ellenére kanyarintottam egy 2ó-s kört.
Arra jutottam futás közben, hogy a legfelemelőbb érzés az, hogy bárhová is vetődöm, nem jelent gondot lefutni 2-3 órát. Gondolok egyet és körbenézek. Ennek a lehetősége olyan ajándék, ami felér bármilyen verseny helyezéssel. Ez az igazi nyereség.
Megteszem, megtehetem, mert meg akarom tenni.
Az emberiség nagyon kis részének adatik ez meg - persze önhibájából...
Az, hogy egyre többet és egyre összeszedettebben tudok edzeni azt is eredményezi, hogy minden kezd a helyére kerülni bennem. Kezdenek az alkatrészek normálisan, üzemszerűen működni. Olyan bonyolult gép ez, hogy tél óta, amikor az első kavicsokat kapta, csak mostanra kezdi kiheverni az egymásból adódó hibákat. Fáj a gerincem, ennek okán a derekam, ami miatt máshogy lépek, ez nem tetszik a combomnak, a térdemnek, a bokámnak...
Más még az izomtónus is, más az alvás és ébredés, az emésztés, a légzés...
Most már csak az önmegtartóztatásra kell figyelnem és minden rendben lesz.
A család leköltözött a Balatonra, így némileg szabadabban alakítom a napjaimat, bár a munkák ennek azért rendesen keresztbe tesznek...
A BudapestTerepKupával is egyre többet kell foglalkozzak, mert nem igazán mennek ott a dolgok. Vagyis mennek, de elég lassan. Most derült ki, hogy minden potenciális pontőr épp akkor nyaral... Frankó. Van még két hét addig, ez nem túl sok...
Idő közben a Mátra115 filmmel is elkészültem. Sok ellopott félórában készülgetett. Persze soha sincs kész, de végül mégis összejött. Ha elmegyek nyaralni, akkor megpróbálom a régi elmaradt filmeket is összekalapálni. Bár nem igazán tudom ki kíváncsi ilyenkor egy novemberi versenyre...
Lassan talán vége a mélypontnak.
Mint a tőzsdén.
Bele vegyek? Megy még lejjebb, vagy innen csak felfelé vezet az út?
Vannak esetek amikor elég biztosan bejön az emelkedés.
Talán ez az eset is olyan.
Az, hogy ez egy korrekció, vagy tényleg itt a bikapiac, azt majd fél év múlva megtudjuk. Hisz annyiszor írtam már, hogy innen már csak felfelé...
2011. június 29., szerda
2011. június 16., csütörtök
Nagyítás
Egy külföldön is jó nevű építésszel dolgozom elég sokat. Az ő, sokszor példának felhozott hasonlata a nagyítás. Épületeink, tereink, környezetünk sok-sok momentuma, megoldása nagyításokból áll. Egy csigaház, egy mákgubó, egy leveses kanál, vagy cipőfűző. Elég tágak a határok... És tényleg. A kicsiből hogy lesz nagy és az óriásból pirinyó.
Egyszer már én is próbálkoztam valami hasonlóval. A futást az élettel összehasonlítani. 100 km vs. 100 év. Vagy 1 futóév vs.1 futókarrier...
A mai futáson pedig megéltem szépet és csúnyát egyaránt. Mintha hónapokig futottam volna.
A gyomorrontásból még nem kászálódtam ki teljesen, de gondoltam, hogy némi méregtelenítésnek megteszi egy Nagy-Szénás kör. Megtette.
Lassan kezdtem, viszont bizonytalanul. Olyan valószínűtlenül lassan haladtam, hogy majdnem belesétáltam. Aztán végre beértem az erdő borította völgybe.'Most nagyon jó lesz. Itt mindig jó. Olyan könnyen szokott menni. Enyhe emelkedő, ez menni fog, mint mindig. De nem. Fáradt vagyok már, pedig csak 10 perce futok. Levegőt sem tudok venni, mert csak vizet lélegzem, akkora a pára. Ez így elég szar.' 140-es pulzusnál már majdnem belehaltam a rohanásba. Az első kaptatónál belesétáltam. Elkeseredtem, hisz itt 4 hete vígan nyargalásztam felfelé. Egyre mélyebbre süllyedtem a pesszimista gondolatokba. Aztán persze kocorásztam felfelé. Folyton csak fel. A 30 perces csippantás még a K+ elágazása előtt meglett. 'Pfujjj... Ezért töröm magam, ezért? Vannak akik edzenek és jobbak lesznek. Én próbálok edzeni, de egyre szarabb vagyok. Egyre nehezebb jó kedvvel kimenni, viszont egyre rosszabb kedvvel megyek haza. Fasza.' Már nem volt sok hátra a lejtmenetig. Lefelé 6 percesekkel szaggattam. Szinte sírhatnékom volt, de nem ment jobban és így is fárasztó volt. 'Most már nem állok meg bazmeg, mert kurva sok idő lesz innen legyalogolni. A hülye fejemet, azt, amikor ezt a faszságot kitaláltam magamnak. Te baromállat.' Sokszor az órámra néztem, mert nem akartam elhinni, hogy lehet ennyire nehézkesen, ennyire lassan futni lefelé. Biztos valami idővákuum, vagy mi. de lehet, hogy a japán atom. Egyszerűen ilyen nincs. Próbálkoztam azért valami pozitív motívummal is. 'Bakker, nyavalygok itt, pedig legalább futok. Nem acélosan, de futok. Nagy Sándor ilyenkor már mélyen aludt, Sámsonról nem is beszélve... vagy említhetném Churchill-t, aki biztos nem tudott volna ilyen acélos lenni 40 évesen. Végül is a vakok és bénák között még az első tízbe is beférnék.' De azért ez nem volt olyan őszinte... Van a vége felé egy kis emelkedő. Na az végre nagyon jól ment. Magamhoz mérten. Úgy éreztem, mint akit a pokolból húztak volna vissza. 'Beteg vagyok. Mi a fenét akarok én? Mit nyomulok? Kijöttem egy kicsit friss levegőt szívni, nem is sétáltam sokat és mingyá megvan a kör. Majd 10 kili, kicsit több mint 200 szint és alig lesz több mint egy óra. Múltkor jobb volt. Na és? Úgy kell felfogni, mint a bagósok koporsószögét. Nekik azt mondják, hogy minden egyes szál egy szög a koporsójukba. Én meg azt mondom, hogy minden egyes kili egy lépés egy majdani cél felé. Lehet, hogy az a cél 5 év múlva és 8000 km múlva lesz, lehet, hogy 10 év és 30000 km múlva, de el kell odáig jutni és egyetlen szívdobbanásnyi futóidő nem vész el. Minden lépésre szükség lesz, mert különben hiányozna a leltárból. Szóval nem hagyom magam. És nem a bénák között kell királykodni, hanem példát kell venni azokról, akik tényleg a padlóról állnak fel. Kicsit fáj itt-ott, kicsit fáradt vagyok néha, kicsit el vagyok kenődve néha. Nem számít. Ez is olyan mint egy hosszú futás. Vannak holtpontok, de fel kell tudni állni. Szóval csak előre!' Innen még volt egy utolsó kili. Persze lassan. Fáradtan, de hősiesen. Becsippant a 60. perc is. Nem baj, múltkor az egész 56 volt, most kicsit több lesz. 62 lett. Na és? Zöld a fű, süt a nap, élek. nemkelltöbb...
Egyszer már én is próbálkoztam valami hasonlóval. A futást az élettel összehasonlítani. 100 km vs. 100 év. Vagy 1 futóév vs.1 futókarrier...
A mai futáson pedig megéltem szépet és csúnyát egyaránt. Mintha hónapokig futottam volna.
A gyomorrontásból még nem kászálódtam ki teljesen, de gondoltam, hogy némi méregtelenítésnek megteszi egy Nagy-Szénás kör. Megtette.
Lassan kezdtem, viszont bizonytalanul. Olyan valószínűtlenül lassan haladtam, hogy majdnem belesétáltam. Aztán végre beértem az erdő borította völgybe.'Most nagyon jó lesz. Itt mindig jó. Olyan könnyen szokott menni. Enyhe emelkedő, ez menni fog, mint mindig. De nem. Fáradt vagyok már, pedig csak 10 perce futok. Levegőt sem tudok venni, mert csak vizet lélegzem, akkora a pára. Ez így elég szar.' 140-es pulzusnál már majdnem belehaltam a rohanásba. Az első kaptatónál belesétáltam. Elkeseredtem, hisz itt 4 hete vígan nyargalásztam felfelé. Egyre mélyebbre süllyedtem a pesszimista gondolatokba. Aztán persze kocorásztam felfelé. Folyton csak fel. A 30 perces csippantás még a K+ elágazása előtt meglett. 'Pfujjj... Ezért töröm magam, ezért? Vannak akik edzenek és jobbak lesznek. Én próbálok edzeni, de egyre szarabb vagyok. Egyre nehezebb jó kedvvel kimenni, viszont egyre rosszabb kedvvel megyek haza. Fasza.' Már nem volt sok hátra a lejtmenetig. Lefelé 6 percesekkel szaggattam. Szinte sírhatnékom volt, de nem ment jobban és így is fárasztó volt. 'Most már nem állok meg bazmeg, mert kurva sok idő lesz innen legyalogolni. A hülye fejemet, azt, amikor ezt a faszságot kitaláltam magamnak. Te baromállat.' Sokszor az órámra néztem, mert nem akartam elhinni, hogy lehet ennyire nehézkesen, ennyire lassan futni lefelé. Biztos valami idővákuum, vagy mi. de lehet, hogy a japán atom. Egyszerűen ilyen nincs. Próbálkoztam azért valami pozitív motívummal is. 'Bakker, nyavalygok itt, pedig legalább futok. Nem acélosan, de futok. Nagy Sándor ilyenkor már mélyen aludt, Sámsonról nem is beszélve... vagy említhetném Churchill-t, aki biztos nem tudott volna ilyen acélos lenni 40 évesen. Végül is a vakok és bénák között még az első tízbe is beférnék.' De azért ez nem volt olyan őszinte... Van a vége felé egy kis emelkedő. Na az végre nagyon jól ment. Magamhoz mérten. Úgy éreztem, mint akit a pokolból húztak volna vissza. 'Beteg vagyok. Mi a fenét akarok én? Mit nyomulok? Kijöttem egy kicsit friss levegőt szívni, nem is sétáltam sokat és mingyá megvan a kör. Majd 10 kili, kicsit több mint 200 szint és alig lesz több mint egy óra. Múltkor jobb volt. Na és? Úgy kell felfogni, mint a bagósok koporsószögét. Nekik azt mondják, hogy minden egyes szál egy szög a koporsójukba. Én meg azt mondom, hogy minden egyes kili egy lépés egy majdani cél felé. Lehet, hogy az a cél 5 év múlva és 8000 km múlva lesz, lehet, hogy 10 év és 30000 km múlva, de el kell odáig jutni és egyetlen szívdobbanásnyi futóidő nem vész el. Minden lépésre szükség lesz, mert különben hiányozna a leltárból. Szóval nem hagyom magam. És nem a bénák között kell királykodni, hanem példát kell venni azokról, akik tényleg a padlóról állnak fel. Kicsit fáj itt-ott, kicsit fáradt vagyok néha, kicsit el vagyok kenődve néha. Nem számít. Ez is olyan mint egy hosszú futás. Vannak holtpontok, de fel kell tudni állni. Szóval csak előre!' Innen még volt egy utolsó kili. Persze lassan. Fáradtan, de hősiesen. Becsippant a 60. perc is. Nem baj, múltkor az egész 56 volt, most kicsit több lesz. 62 lett. Na és? Zöld a fű, süt a nap, élek. nemkelltöbb...
2011. június 15., szerda
Napos hétköznapok
Mégsem írhatom, hogy szürke hétköznapok.
Ilyenkor, nyár elején, verőfényben, jégesőben...
Nehéz felvenni a fonalat.
Főleg írás vonatkozásában.
Annyira sűrűvé váltak a napok, hogy a kis gondolkodásra alkalmas perceket estére képtelen vagyok egybe gyűjteni. Nem mintha magvas mondandóim volnának, csak úgy.
Ez a rohanás egyrészt jó, mert azt jelenti, hogy van munkám, más részről, meg azt is, hogy túl sok. Egyensúlyi állapot nincs. Egy-egy hullámhegyet alig szakít meg fél napnyi lélegzetvétel.
Achilles dolgában azért még nem vagyok 100-as. Elmúlik, futogatok, érzem, bicajozom, nem érzem, futok, érzem, bicajozom...
Azért próbálok rendszeresen mozogni. Van, hogy egész szép hét kerekedik, de van hogy nagyon gyatra. Ha egy normálisabb alvás után lódulok a hegynek, akkor még talán azt is mondhatnám, hogy érzek némi fejlődést. Derék és ebből adódó combhajlító gondjaim talán múlóban vannak. Ez persze a rendszeres tornának köszönhető. A változatosság kedvéért, most az achilleszemre kell figyeljek.
Az iskolai év zárultával a napirendem is változik. Szinte folyamatosan. Mehetek korán reggel, de lehet, hogy csak este, vagy délben...
Ahogy természetünkből adódóan van kedvenc évszakunk, úgy ezzel rokoníthatóan kedven napszakunk is van.
Én a kora őszt szeretem és ezzel párban a kora estét. Amikor a munka már befejezve, lassan minden elcsendesedik, a hőség enyhül és a többség nyugodni készül, akkor nekiindulni. Az este még odébb, de már közeleg. Egy kiadós délutáni zuhé után, a lemenő nap utolsó sugarainál futni a tiszta levegőjű erdőben, amikor már a vadak is mozgolódnak. Huhhh... az nagyon jó!
A minap ültem egy padon az erdő szélén és pont ebben napszakban megcsapott a fák közül kiáramló hűvös levegő. Pont az a 22-25 C fokos, kissé párás, de finom illatú levegő, ami olyan érzést kelt, mintha még az anyaméhben lebegnénk.
A legtöbbször ezt a Magas-Tátrában éreztem.
'Ülünk a Téry-ház előtt a nagy legyalult sziklákon. Az egész napi mászás után fáradtan, de büszkén heverészünk, kezünkben egy korsó sörrel. A nap süt, de nem melegít annyira, hogy kellemetlen legyen. Csend van, szélcsend. Semmi nincs, csak a lét gyönyöre.'
Szóval annyira hatalmába kerített ez az érzés, hogy azt hittem menten megőrülök, ha nem juthatok a hegyekbe. És persze nem.
Helyette viszont összeszedtem valami bacit és jól elrontottam a gyomrom. Eléggé halálomon voltam és ez lehúzott a rögvalóhoz. Annyi előnye talán volt a dolognak, hogy az achilleszem pihentettem...
Most viszont eléggé úgy néz ki, hogy normális mederbe kezd visszatérni az élet körülöttem, így ha nagyobb baj nem kerekedik, akkor végre normálisan tudok kocorászni.
Tavaly leírtam az idei évben tervezett bővített futás kívánságlistámat.
Június végéig 13 verseny szerepelt rajta. Ebből eddig egyet gyalogoltam végig. Khmm....
Az asztal másik oldalán viszont egyre nagyobb tapasztalatot gyűjtök. (Már meg is kaptam a magamét, hogy nehogy ott ragadjak...)
A M115 megint csak megerősítette bennem a szlórán létjogosultságát. Idén aktívabban részt vettünk családilag és ez így nagy élmény volt. Legközelebb az UB frissítőcsapatát próbálom erősíteni, de utána már nagyonagyonagyon oda teszem magam a másik oldalra is.
Ilyenkor, nyár elején, verőfényben, jégesőben...
Nehéz felvenni a fonalat.
Főleg írás vonatkozásában.
Annyira sűrűvé váltak a napok, hogy a kis gondolkodásra alkalmas perceket estére képtelen vagyok egybe gyűjteni. Nem mintha magvas mondandóim volnának, csak úgy.
Ez a rohanás egyrészt jó, mert azt jelenti, hogy van munkám, más részről, meg azt is, hogy túl sok. Egyensúlyi állapot nincs. Egy-egy hullámhegyet alig szakít meg fél napnyi lélegzetvétel.
Achilles dolgában azért még nem vagyok 100-as. Elmúlik, futogatok, érzem, bicajozom, nem érzem, futok, érzem, bicajozom...
Azért próbálok rendszeresen mozogni. Van, hogy egész szép hét kerekedik, de van hogy nagyon gyatra. Ha egy normálisabb alvás után lódulok a hegynek, akkor még talán azt is mondhatnám, hogy érzek némi fejlődést. Derék és ebből adódó combhajlító gondjaim talán múlóban vannak. Ez persze a rendszeres tornának köszönhető. A változatosság kedvéért, most az achilleszemre kell figyeljek.
Az iskolai év zárultával a napirendem is változik. Szinte folyamatosan. Mehetek korán reggel, de lehet, hogy csak este, vagy délben...
Ahogy természetünkből adódóan van kedvenc évszakunk, úgy ezzel rokoníthatóan kedven napszakunk is van.
Én a kora őszt szeretem és ezzel párban a kora estét. Amikor a munka már befejezve, lassan minden elcsendesedik, a hőség enyhül és a többség nyugodni készül, akkor nekiindulni. Az este még odébb, de már közeleg. Egy kiadós délutáni zuhé után, a lemenő nap utolsó sugarainál futni a tiszta levegőjű erdőben, amikor már a vadak is mozgolódnak. Huhhh... az nagyon jó!
A minap ültem egy padon az erdő szélén és pont ebben napszakban megcsapott a fák közül kiáramló hűvös levegő. Pont az a 22-25 C fokos, kissé párás, de finom illatú levegő, ami olyan érzést kelt, mintha még az anyaméhben lebegnénk.
A legtöbbször ezt a Magas-Tátrában éreztem.
'Ülünk a Téry-ház előtt a nagy legyalult sziklákon. Az egész napi mászás után fáradtan, de büszkén heverészünk, kezünkben egy korsó sörrel. A nap süt, de nem melegít annyira, hogy kellemetlen legyen. Csend van, szélcsend. Semmi nincs, csak a lét gyönyöre.'
Szóval annyira hatalmába kerített ez az érzés, hogy azt hittem menten megőrülök, ha nem juthatok a hegyekbe. És persze nem.
Helyette viszont összeszedtem valami bacit és jól elrontottam a gyomrom. Eléggé halálomon voltam és ez lehúzott a rögvalóhoz. Annyi előnye talán volt a dolognak, hogy az achilleszem pihentettem...
Most viszont eléggé úgy néz ki, hogy normális mederbe kezd visszatérni az élet körülöttem, így ha nagyobb baj nem kerekedik, akkor végre normálisan tudok kocorászni.
Tavaly leírtam az idei évben tervezett bővített futás kívánságlistámat.
Június végéig 13 verseny szerepelt rajta. Ebből eddig egyet gyalogoltam végig. Khmm....
Az asztal másik oldalán viszont egyre nagyobb tapasztalatot gyűjtök. (Már meg is kaptam a magamét, hogy nehogy ott ragadjak...)
A M115 megint csak megerősítette bennem a szlórán létjogosultságát. Idén aktívabban részt vettünk családilag és ez így nagy élmény volt. Legközelebb az UB frissítőcsapatát próbálom erősíteni, de utána már nagyonagyonagyon oda teszem magam a másik oldalra is.
2011. május 30., hétfő
Nyár
Nálam elkezdődött...
Ez azzal is jár, hogy a tavaszi hajtás az egész családot az összeomlás szélére sodorta. Mivel szombatra amúgy is Alsóörsre voltunk hivatalosak, hirtelen felindulásból csütörtökön lementünk Balatonra. Amúgy nem vagyok egy lelkes Balatonlátogató, de azt nagyon bírom, ha nincs túl nagy tömeg.
Monnyuk ez még elmegy:
Részemről egy kis csobbanás pont elég, de a gyerkőcöket ki sem lehetett rángatni a vízből.
Nekem a balaton-nyár topmenetrend úgy néz ki, hogy:
5 fele kelés
futás
zuhany
közért
kv
pihi
Normálisan a büdös életben nem veszek napilapot és ilyenkor is inkább a suhogása, a szaga a lényeg, de az nagyon.
7-8 felé már úgy tudok kiülni a gyöpre, hogy futottam. Nyugodtam lapozgatok és képes vagyok úgy olvasni, hogy abszolút nem jut el az agyamig az infó. Szürcsölöm a kávét és várom, hogy lassan ébredezzen a család. No, ez a legjobb az egészben.
Most ez volt.
Más koszfok ugye.
Levittem magammal a szép kék Salomonom, hogy itt úgyis aszfalt van zömében, legalább letesztelem. Első nap jó kis vízhólyagot csinált a talpamra, mert a betéten van egy kis, szinte észrevehetetlen, gyári gyűrődés. Na, ez pont elég is volt...
Maga a sík aszfalt viszont nagyon ízlett, a hét elején még rakoncátlankodó derekam is teljesen jól működött.
Szombaton elmentünk Bodza lányomat megnézni Alsóörsre.
Az ötödikes Waldorfos osztályoknak olimpiát szerveznek minden évben. Ilyenkor az összes ilyen suliból összejönnek a kölkök és 12 városállamba tömörülve 'versenyeznek', úgy, hogy nincs is verseny, csak a részvétel, az együttlét a fontos. Mindenki fut, birkózik, diszkoszt vet, gerelyt hajít, távol ugrik, magas ugrik. Már pár nappal előtte közösen edzenek és szombati napon van AZ olimpia. Felvonulás, olimpiai láng és mindenféle körítés. Ilyenkor ötödikben tanulnak a Görögökről, olvassák a görög drámákat, szóval képben vannak.
Nagyon tanulságos és felemelő volt látni a kölköket. Fantasztikus élmény lehet nekik befutni a tapsoló tömegben, vagy birkózni nagy biztatások közepette. Volt kb 350 versenyző, meg kb. 2000 testvér és szülő, szóval a hangulat nem volt rossz. Csak az idő. Áztunk, fáztunk, de azért mindenki helytállt derekasan.
Vmi filmet is összeütök, mert megérdemlik...
Ezen felbuzdulva vasárnap reggelre egy kicsit hosszabb futást terveztem.
Megint Balatonvilágos felé vettem az irányt az UB útvonalán. A talpbetétet kicseréltem a Wingsével, mert uolyan mindkettő.
3/4 óra múlva az achilleszem kezdtem érezni, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, mert nekem soha nem volt bajom ezzel.
Aztán egyre jobban.
Aztán visszafordultam.
Aztán már nagyon.
Aztán délutánra már nagyon fájt.
Mára bedagadt. Ilyen:
Most erre mit monnyak?
Nem azért mert a hétvégén Mátra115 helyett Mátra55-re akartam menni, de nagyon kivan az, amimnek ki kell lennie...
Harmadik egymást követő évben nem megyek Mátra115-re.
Az jó, hogy sors, meg fatalizmus, de ez most nagyon nem megy.
Viszont ma mentem bicajozni, mert dafke nem hagyom magam. Annyira nem hagyom, hogy nagyon!
Hétvégén volt az Annecime.
A két résztvevő volt nálam a hét elején és próbáltam nekik elmesélni, hogy milyen is lesz. Kicsit megint röstelkednem kellett két évvel ezelőtti eredményemért.
Aztán tényleg olyan lett a verseny, mint amilyen volt.
Egy kicsit azt érzem, hogy mondok dolgokat, írok dolgokat. A magyar nyelvet használom és próbálom komolyan használni a jelzőket.
Ezen sokan mosolyognak.
Aztán később nem mosolyognak...
Ha azt mondom fáj, akkor az komolyan fáj.
Ha azt mondom hideg, akkor az ténleg hideg.
Ha azt mondom baromi köves, akkor az az.
Ha azt mondom, hogy meredek, akkor az tényleg olyan.
Próbálok nem részt venni a 'húdehúdehúdehúde nagyonnagyon nehéz volt, de én azért féllábal is' versenyben, de sajnos nehéz elhitetni az emberekkel, hogy van aki próbálja nem agyon tupírkodni a dolgokat.
Szóval ennek jegyében mondom, írom, hogy baromira fáj az achilleszem. És ennek jegyében mondom, hogy nem hagyom magam, és fogok én még hosszt futni.
Csak győzzem kivárni...
Ez azzal is jár, hogy a tavaszi hajtás az egész családot az összeomlás szélére sodorta. Mivel szombatra amúgy is Alsóörsre voltunk hivatalosak, hirtelen felindulásból csütörtökön lementünk Balatonra. Amúgy nem vagyok egy lelkes Balatonlátogató, de azt nagyon bírom, ha nincs túl nagy tömeg.
Monnyuk ez még elmegy:
Nekem a balaton-nyár topmenetrend úgy néz ki, hogy:
5 fele kelés
futás
zuhany
közért
kv
pihi
Normálisan a büdös életben nem veszek napilapot és ilyenkor is inkább a suhogása, a szaga a lényeg, de az nagyon.
7-8 felé már úgy tudok kiülni a gyöpre, hogy futottam. Nyugodtam lapozgatok és képes vagyok úgy olvasni, hogy abszolút nem jut el az agyamig az infó. Szürcsölöm a kávét és várom, hogy lassan ébredezzen a család. No, ez a legjobb az egészben.
Most ez volt.
Más koszfok ugye.
Levittem magammal a szép kék Salomonom, hogy itt úgyis aszfalt van zömében, legalább letesztelem. Első nap jó kis vízhólyagot csinált a talpamra, mert a betéten van egy kis, szinte észrevehetetlen, gyári gyűrődés. Na, ez pont elég is volt...
Maga a sík aszfalt viszont nagyon ízlett, a hét elején még rakoncátlankodó derekam is teljesen jól működött.
Szombaton elmentünk Bodza lányomat megnézni Alsóörsre.
Az ötödikes Waldorfos osztályoknak olimpiát szerveznek minden évben. Ilyenkor az összes ilyen suliból összejönnek a kölkök és 12 városállamba tömörülve 'versenyeznek', úgy, hogy nincs is verseny, csak a részvétel, az együttlét a fontos. Mindenki fut, birkózik, diszkoszt vet, gerelyt hajít, távol ugrik, magas ugrik. Már pár nappal előtte közösen edzenek és szombati napon van AZ olimpia. Felvonulás, olimpiai láng és mindenféle körítés. Ilyenkor ötödikben tanulnak a Görögökről, olvassák a görög drámákat, szóval képben vannak.
Nagyon tanulságos és felemelő volt látni a kölköket. Fantasztikus élmény lehet nekik befutni a tapsoló tömegben, vagy birkózni nagy biztatások közepette. Volt kb 350 versenyző, meg kb. 2000 testvér és szülő, szóval a hangulat nem volt rossz. Csak az idő. Áztunk, fáztunk, de azért mindenki helytállt derekasan.
Vmi filmet is összeütök, mert megérdemlik...
Ezen felbuzdulva vasárnap reggelre egy kicsit hosszabb futást terveztem.
Megint Balatonvilágos felé vettem az irányt az UB útvonalán. A talpbetétet kicseréltem a Wingsével, mert uolyan mindkettő.
3/4 óra múlva az achilleszem kezdtem érezni, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, mert nekem soha nem volt bajom ezzel.
Aztán egyre jobban.
Aztán visszafordultam.
Aztán már nagyon.
Aztán délutánra már nagyon fájt.
Mára bedagadt. Ilyen:
Nem azért mert a hétvégén Mátra115 helyett Mátra55-re akartam menni, de nagyon kivan az, amimnek ki kell lennie...
Harmadik egymást követő évben nem megyek Mátra115-re.
Az jó, hogy sors, meg fatalizmus, de ez most nagyon nem megy.
Viszont ma mentem bicajozni, mert dafke nem hagyom magam. Annyira nem hagyom, hogy nagyon!
Hétvégén volt az Annecime.
A két résztvevő volt nálam a hét elején és próbáltam nekik elmesélni, hogy milyen is lesz. Kicsit megint röstelkednem kellett két évvel ezelőtti eredményemért.
Aztán tényleg olyan lett a verseny, mint amilyen volt.
Egy kicsit azt érzem, hogy mondok dolgokat, írok dolgokat. A magyar nyelvet használom és próbálom komolyan használni a jelzőket.
Ezen sokan mosolyognak.
Aztán később nem mosolyognak...
Ha azt mondom fáj, akkor az komolyan fáj.
Ha azt mondom hideg, akkor az ténleg hideg.
Ha azt mondom baromi köves, akkor az az.
Ha azt mondom, hogy meredek, akkor az tényleg olyan.
Próbálok nem részt venni a 'húdehúdehúdehúde nagyonnagyon nehéz volt, de én azért féllábal is' versenyben, de sajnos nehéz elhitetni az emberekkel, hogy van aki próbálja nem agyon tupírkodni a dolgokat.
Szóval ennek jegyében mondom, írom, hogy baromira fáj az achilleszem. És ennek jegyében mondom, hogy nem hagyom magam, és fogok én még hosszt futni.
Csak győzzem kivárni...
2011. május 23., hétfő
Sokat ír, keveset fut,
sokat fut, keveset ír...
Monnyuk nem ilyen egyszerű a dolog, de van benne valami.
Ha épp akad egy kis szusszanásnyi időm, akkor futok, de a billentyűkre már nincs energiám. Pedig lenne mit ide karcolni...
Volt közben egy T100, hogy mást nem mondjak. Persze túloldalról.
Ha gyorsan fel kellene idézni pár dolgot, akkor a találkozások és a visegrádi pontunkon elcsigázott embereket ugranának be.
Nagy tanulság, hogy nem feltétlen a legkönnyebbnek tűnő etap a legkönnyebb. Most ez nagyon bejött.
Futásilag meg szép lassan haladok. 1,5-2 órák is mennek, ha nem is teljesen fájdalmak nélkül. A teljesen vállalhatatlan M115 helyett talán az 55-ös távot megpróbálom, de csak akkor, ha úgy látom, hogy nem ad akkora pofont, amitől megint kivonom magam a forgalomból.
Nem vagyok én hűtlen, inkább csak fáradt és leterhelt.
Most is késő van, aludni kéne inkább...
Megyek...
Monnyuk nem ilyen egyszerű a dolog, de van benne valami.
Ha épp akad egy kis szusszanásnyi időm, akkor futok, de a billentyűkre már nincs energiám. Pedig lenne mit ide karcolni...
Volt közben egy T100, hogy mást nem mondjak. Persze túloldalról.
Ha gyorsan fel kellene idézni pár dolgot, akkor a találkozások és a visegrádi pontunkon elcsigázott embereket ugranának be.
Nagy tanulság, hogy nem feltétlen a legkönnyebbnek tűnő etap a legkönnyebb. Most ez nagyon bejött.
Futásilag meg szép lassan haladok. 1,5-2 órák is mennek, ha nem is teljesen fájdalmak nélkül. A teljesen vállalhatatlan M115 helyett talán az 55-ös távot megpróbálom, de csak akkor, ha úgy látom, hogy nem ad akkora pofont, amitől megint kivonom magam a forgalomból.
Nem vagyok én hűtlen, inkább csak fáradt és leterhelt.
Most is késő van, aludni kéne inkább...
Megyek...
2011. május 8., vasárnap
Koszfok
Húúúúú, ez nagyon fontos!
Ez teljesen saját kidolgozású dolog, csiszolgatom 40 éve.
A lényege az, hogy mindennek, mindenkinek van egy koszfoka. Azért koszfok, mert a kosz-takarítás példáján lehet bemutatni a legjobban ezt az elméletet.
Szóval.
Az egyik véglet azt mondja, hogy neki a takarítás nem lényeges. Inkább él koszban, de nem pazarol időt, energiát ennek eltüntetésére.
A másik véglet állandóan takarít (vagy takaríttat), hatalmas energiát fektet a takarításba és a kosztalanításba. Mivel szinte higiénikus környezetben szeret élni ezért rengeteg energiáját és pénzét felemészti ennek elérése.
A többség a kettő közt él. Berendezkedik egyfajta számára arányos középútra. Egy olyan szintre, melynek fenntartására marad energiája, de az ezzel járó 'koszt' még tolerálni tudja. (Mi a gyerekek előtt jóval kisebb koszt toleráltunk, ma jóval többet. Ennek ellenére nem tudunk/akarunk állandóan takarítani/takaríttatni, mert nem éri meg a befektetett energiát. Kialakult egy új egyensúlyi állapot. megszoktuk. Nem biztos, hogy szeretjük, de e lehetőségeinkhez képest tartunk egy számunkra elfogadható szintet.)
Nos, a példában említett 'kosz-takarítás' helyébe gyakorlatilag az élet összes tevékenysége és társas viszonya behelyettesíthető.
Pl. Ki mennyi időt/energiát szán a barátaira/kedvesére/gyerekére... és mit vár viszont és mit kap viszont. Mennyit szánunk magunkra? Mennyit szánunk monnyuk a futásra, hogy ne kanyarodjak messze?
Ezt a koszelméletet már rég le kellett volna írjam, mert ez számomra nagyon fontos alaptézis.
Ma, kora reggel lógott az eső lába.
Felhős volt az és nagy a pára.
Szélcsend.
Kissé hűvös.
Kimentem a tegnapi sütés helyszínére, mert még az eső előtt szerettem volna alágyújtani a tárcsának, hogy el tudjam mosogatni.
Gyorsan elkezdett ropogni a tűz.
Csend volt, csak a száraz fa pattogott.
Teljesen tábori hangulat uralkodott el rajtam.
Otthon, a kertben, 20 m-re a háztól olyan volt, mintha vhol az erdőben lettem volna és egy táborozás után keltem volna ki a hálózsákomból.
Ha az ember kimegy táborozni, akkor egy más koszfok dimenzióba lép. Egy olyanba, amit nem feltétlen tolerálna otthon a négy fal között. Más így főzni, más így enni, leülni, aludni, mozogni...
Mire visszaértem a házba meg is fogalmazódott bennem, hogy a felújítandó pince fölé felhúzok egy kis nyári szállást, ahova majd ki tudunk költözni amikor akarunk. Egy, két, vagy több éjszakára. Vagy hetekre akár. Nem kell nagy etvasz, csak valami zug, ahol nem esik az eső, nem jönnek a szúnyogok. A kölkök imádni fogják az biztos.
Kinti zuhany, kinti konyha, tábortűz...
Ha meg egyedül leszek itthon nyáron, akkor ki is költözöm.
Egyik nagy kedvenc filmem a Minden reggel. Ott is egy ilyen helyen gyakorol Marais.
Semmi sallang, semmi művi dolog, csak egy lekerített kertdarab, ahol kint is vagyok, bent is vagyok.
Ez teljesen saját kidolgozású dolog, csiszolgatom 40 éve.
A lényege az, hogy mindennek, mindenkinek van egy koszfoka. Azért koszfok, mert a kosz-takarítás példáján lehet bemutatni a legjobban ezt az elméletet.
Szóval.
Az egyik véglet azt mondja, hogy neki a takarítás nem lényeges. Inkább él koszban, de nem pazarol időt, energiát ennek eltüntetésére.
A másik véglet állandóan takarít (vagy takaríttat), hatalmas energiát fektet a takarításba és a kosztalanításba. Mivel szinte higiénikus környezetben szeret élni ezért rengeteg energiáját és pénzét felemészti ennek elérése.
A többség a kettő közt él. Berendezkedik egyfajta számára arányos középútra. Egy olyan szintre, melynek fenntartására marad energiája, de az ezzel járó 'koszt' még tolerálni tudja. (Mi a gyerekek előtt jóval kisebb koszt toleráltunk, ma jóval többet. Ennek ellenére nem tudunk/akarunk állandóan takarítani/takaríttatni, mert nem éri meg a befektetett energiát. Kialakult egy új egyensúlyi állapot. megszoktuk. Nem biztos, hogy szeretjük, de e lehetőségeinkhez képest tartunk egy számunkra elfogadható szintet.)
Nos, a példában említett 'kosz-takarítás' helyébe gyakorlatilag az élet összes tevékenysége és társas viszonya behelyettesíthető.
Pl. Ki mennyi időt/energiát szán a barátaira/kedvesére/gyerekére... és mit vár viszont és mit kap viszont. Mennyit szánunk magunkra? Mennyit szánunk monnyuk a futásra, hogy ne kanyarodjak messze?
Ezt a koszelméletet már rég le kellett volna írjam, mert ez számomra nagyon fontos alaptézis.
Ma, kora reggel lógott az eső lába.
Felhős volt az és nagy a pára.
Szélcsend.
Kissé hűvös.
Kimentem a tegnapi sütés helyszínére, mert még az eső előtt szerettem volna alágyújtani a tárcsának, hogy el tudjam mosogatni.
Gyorsan elkezdett ropogni a tűz.
Csend volt, csak a száraz fa pattogott.
Teljesen tábori hangulat uralkodott el rajtam.
Otthon, a kertben, 20 m-re a háztól olyan volt, mintha vhol az erdőben lettem volna és egy táborozás után keltem volna ki a hálózsákomból.
Ha az ember kimegy táborozni, akkor egy más koszfok dimenzióba lép. Egy olyanba, amit nem feltétlen tolerálna otthon a négy fal között. Más így főzni, más így enni, leülni, aludni, mozogni...
Mire visszaértem a házba meg is fogalmazódott bennem, hogy a felújítandó pince fölé felhúzok egy kis nyári szállást, ahova majd ki tudunk költözni amikor akarunk. Egy, két, vagy több éjszakára. Vagy hetekre akár. Nem kell nagy etvasz, csak valami zug, ahol nem esik az eső, nem jönnek a szúnyogok. A kölkök imádni fogják az biztos.
Kinti zuhany, kinti konyha, tábortűz...
Ha meg egyedül leszek itthon nyáron, akkor ki is költözöm.
Egyik nagy kedvenc filmem a Minden reggel. Ott is egy ilyen helyen gyakorol Marais.
Semmi sallang, semmi művi dolog, csak egy lekerített kertdarab, ahol kint is vagyok, bent is vagyok.
2011. május 6., péntek
Salomon, muszaka, Zazzi
Hogy kerülnek az asztalra?
Hja kérem, szülinap...
A márciusra várt cipők pont szülinapra érkeztek meg, így a Salomon jóvoltából igazán el lettem kényeztetve. Két Wings (normál és Gore) mellé rendeltem egy Crossmax Guidance-t is.
Nem bíztam a véletlenre, rögtön 48-ast.
Persze.
Ha már nem fogok futni, legalább lesz hely a muskátliknak...
Így néz ki csilivilin:
Súlya 421 g a Wings 458 g-jával szemben. Az én szintemen szerintem nagyon számít ez a 37 g. Úgy érzem ez egy M115-ön akár 2-3 percet is hozhat. Nem mindegy!
Az Asics-re mondják, hogy nehéz, pedig az csak 1!!! g-al nehezebb a Wingsnél...
Ezen borzasztó számok ellenére baromi könnyűnek érzem. Ami furcsa, hogy a sarkam és a lábam oldalát nagyon passzentosan fogja. Mintha egy habszivacs merevítőben lenne a patám. A lábfejemnek pedig egész széles, nagy tere van.
A fűzés a szokásos Salomonos gyorsfűző. Ami viszont nem tetszik, hogy a nyelven lévő zseb elég kicsi, így a csatot elég szöszölős visszaidomítani a helyére. Hiába a gyors fűzés, ha az elrejtéssel izmozni kell.
A talpa is elég agresszívnak néz ki... reménykedem...
Ezt a cipőt elvileg olyan futásokhoz fejlesztették ahol több aszfaltos betét is van az egyes terepes szakaszok között. Hmmmm, kíváncsi vagyok, hogy mit tud, de annyira szép, hogy fáj a szívem összekoszolni :))).
Az Asics 600 km-t ment eddig és kutya baja. Bár csak én lennék ilyen strapabíró...
Szóval ilyen topánnal a lábamon - mert persze, hogy a hülyegyerek a házban sem veszi le - érkeztünk a pár hete családtagnak számító, XXXXL-es Pataki-tálunk beavatásához. Kaptunk egy receptes füzetet is mellé, melynek olvasgatása közben a muszaka szóra igen erőteljes tettvágyat éreztünk. Monnyuk muszaka padlizsán nélkül nem muszaka, de mégis...
Épp befér ez a bazi nagy tál a kemencénkbe, így a mostani hidegek okán amúgy is parázzsal teli tűztérbe, egy autentikus háromlábra téve készült el.
Baromi finom lett és még a hús sem zavart benne.
Mivel hihhhhetetlen önuralommal nem ettem magam degeszre, így maradt hely egy kis Zazzi-s sütinek is.
Zazzi, az A Zazzi.
Aki nem ismeri, az nagyon sokat veszt, mert ez az LMC. Lehet Más a Cukrászda...
Mozart nevű tortájuk olyan, hogy olyan, hogy nagyon.
Egy marcipános tortára van ráhúzva egy pisztáciás torta.
Ragozzam?
Inkább mutatom:
Persze azért az élet nem habostorta!, mint azt tudjuk...
A szombati megrázkódtatás után hétfőn már vígan kocorásztam. Nagyon jó volt. Olyan érzésem volt, mintha helyére kerültek volna a dolgok bennem. Szó szerint és képletesen is...
Kedden, szerdán csak hajnali spin-re volt időm, meg szerdán egy kis átmasszíroztatásra.
Csütörtökön kimentem a Nagy-Szénás felé és egy metszőollóval kétszer kétsávos sztrádává varázsoltam a pályát.
Nehogy má' szegény T100-asok ne tudjanak ideális íven kanyarodni :)))...
Ma megint bicaj-fut-bicaj menü volt. Szerencsére az egyik depópontom készleteit is igénybe tudtam venni, mert eléggé megszomjaztam. A hideg kóla életet mentett. Asszem ezeket a pontokat a Budai-hg-ben sűríteni fogom.
Így utólag is azt kell mondjam, hogy pozitív egyenleggel zártam a mátrai kiruccanást. Jó volt és nem lett baj belőle.
Legalább nem lesz nehéz jövőre javítani az időmön...
Hja kérem, szülinap...
A márciusra várt cipők pont szülinapra érkeztek meg, így a Salomon jóvoltából igazán el lettem kényeztetve. Két Wings (normál és Gore) mellé rendeltem egy Crossmax Guidance-t is.
Nem bíztam a véletlenre, rögtön 48-ast.
Persze.
Ha már nem fogok futni, legalább lesz hely a muskátliknak...
Így néz ki csilivilin:
Súlya 421 g a Wings 458 g-jával szemben. Az én szintemen szerintem nagyon számít ez a 37 g. Úgy érzem ez egy M115-ön akár 2-3 percet is hozhat. Nem mindegy!
Az Asics-re mondják, hogy nehéz, pedig az csak 1!!! g-al nehezebb a Wingsnél...
Ezen borzasztó számok ellenére baromi könnyűnek érzem. Ami furcsa, hogy a sarkam és a lábam oldalát nagyon passzentosan fogja. Mintha egy habszivacs merevítőben lenne a patám. A lábfejemnek pedig egész széles, nagy tere van.
A fűzés a szokásos Salomonos gyorsfűző. Ami viszont nem tetszik, hogy a nyelven lévő zseb elég kicsi, így a csatot elég szöszölős visszaidomítani a helyére. Hiába a gyors fűzés, ha az elrejtéssel izmozni kell.
A talpa is elég agresszívnak néz ki... reménykedem...
Ezt a cipőt elvileg olyan futásokhoz fejlesztették ahol több aszfaltos betét is van az egyes terepes szakaszok között. Hmmmm, kíváncsi vagyok, hogy mit tud, de annyira szép, hogy fáj a szívem összekoszolni :))).
Az Asics 600 km-t ment eddig és kutya baja. Bár csak én lennék ilyen strapabíró...
Szóval ilyen topánnal a lábamon - mert persze, hogy a hülyegyerek a házban sem veszi le - érkeztünk a pár hete családtagnak számító, XXXXL-es Pataki-tálunk beavatásához. Kaptunk egy receptes füzetet is mellé, melynek olvasgatása közben a muszaka szóra igen erőteljes tettvágyat éreztünk. Monnyuk muszaka padlizsán nélkül nem muszaka, de mégis...
Baromi finom lett és még a hús sem zavart benne.
Mivel hihhhhetetlen önuralommal nem ettem magam degeszre, így maradt hely egy kis Zazzi-s sütinek is.
Zazzi, az A Zazzi.
Aki nem ismeri, az nagyon sokat veszt, mert ez az LMC. Lehet Más a Cukrászda...
Mozart nevű tortájuk olyan, hogy olyan, hogy nagyon.
Egy marcipános tortára van ráhúzva egy pisztáciás torta.
Ragozzam?
Inkább mutatom:
Persze azért az élet nem habostorta!, mint azt tudjuk...
A szombati megrázkódtatás után hétfőn már vígan kocorásztam. Nagyon jó volt. Olyan érzésem volt, mintha helyére kerültek volna a dolgok bennem. Szó szerint és képletesen is...
Kedden, szerdán csak hajnali spin-re volt időm, meg szerdán egy kis átmasszíroztatásra.
Csütörtökön kimentem a Nagy-Szénás felé és egy metszőollóval kétszer kétsávos sztrádává varázsoltam a pályát.
Nehogy má' szegény T100-asok ne tudjanak ideális íven kanyarodni :)))...
Ma megint bicaj-fut-bicaj menü volt. Szerencsére az egyik depópontom készleteit is igénybe tudtam venni, mert eléggé megszomjaztam. A hideg kóla életet mentett. Asszem ezeket a pontokat a Budai-hg-ben sűríteni fogom.
Így utólag is azt kell mondjam, hogy pozitív egyenleggel zártam a mátrai kiruccanást. Jó volt és nem lett baj belőle.
Legalább nem lesz nehéz jövőre javítani az időmön...
2011. május 2., hétfő
MB
Van paradicsom, paradicsom ízzel.
Van paradicsom kissé éretlen, 'zöldes' ízzel.
Van paradicsom túlérett ízzel.
Van rohadt paradicsom, rohadt ízzel.
Ez mind paradicsom.
Az persze nagyon kényelmes lenne, ha csak az elsőt választanánk. Úgy könnyű.
De a paradicsomhoz minden íze hozzá tartozik. A mindegyikből lesz egy, ami esetleg kedves, vagy ellenszenves nekünk.
Nyertem...
Vesztettem...
Elbuktam...
Felálltam...
Beértem...
Amit előtte írtam, komolyan írtam, és komolyan gondoltam...
Nem tudok írni jól a MB-ről, mert ahogy írnék az nagyon hosszú lenne. Megvan a forgatókönyv, de nincs időm rá, máshogy meg nem érdekes.
Röviden azért összefoglalom, hogy egykoron majd nevetve visszaolvashassam ezt a bénázást.
Meleg volt. Nagyon meleg.
Olyan lassan kezdtem, hogy éppen csak nem visszafelé futottam.
A pulzusom ennek ellenére az egekben volt, ez ugyan nem volt jó jel, de le mégsem ülhettem.
Nagyon szép volt az erdő és az iram okán igazán volt időm nézelődni.
Nem fájt semmim és ez nagyon feldobott.
Kékestetőre gyakorlatilag pár combhajlító nyilalástól eltekintve egészben értem fel.
Egyértelmű volt, hogy továbbmegyek, dönteni nem is kellett.
Galyáig szépen teltek a beszélgetős kilik.
Érdekes volt gyalogolni a rég futott lankákon.
Galya után már éreztem, hogy nem sokáig tartható fenn ez az állapot. Aki 1-1 órát fut, az hirtelen nem tud 6-7-8-9... órát futni. Olyan nincs...
Ágasvárig szólt a jegy és nem volt retúr...
Innen csak arra koncentráltam, hogy ne romboljam magam, hamár...
Becsülettel nógattam magam, hogy nehogy má' ne legyen emlékezetes élmény...
Valaki híres ember azt mondta egykoron, hogy ameddig ellátsz, addig el is tudsz futni. Próbáltam csak a lábam elé nézni, az mégis közel van...
Mátrakeresztesen nem voltam túl jól, de nem fájt semmim.
Az irányítótoronyból leszóltak, hogy nincs több gőz, a kazán bedöglött, a szén elfogyott, a vizet elzárták. Rendben, akkor próbáljuk meg...
A Múzslára menet még felismertem egy 21 évvel ezelőtt látott kollégiumi haveromat, tehát az agyam még működhetett.
Állítólag van olyan , hogy mozgáskoordináció, de mióta lejöttem a Múzsláról, már nem hiszek benne.
Ha lenne, akkor én nem ülnék most a gép előtt.
Gyakorlatilag csak a hajam nem fájt.
És persze zuhogott az eső.
A Diós-patak a Grand-kanyon mélyén folyik. Én tudom.
Cél, édes otthon.
Mivel megkaptam a MB teljesítésért, ezért bedobtam a T100-at a közösbe.
Ami a legnagyobb öröm, hogy már ma is futottam. Nagy kedvvel, izomláz nélkül. Egész egyben éreztem magam.
Olyan volt ez a MB, mint egy nagy méregtelenítő kúra.
Testben és lélekben egyaránt.
Ilyet még!!!
Van paradicsom kissé éretlen, 'zöldes' ízzel.
Van paradicsom túlérett ízzel.
Van rohadt paradicsom, rohadt ízzel.
Ez mind paradicsom.
Az persze nagyon kényelmes lenne, ha csak az elsőt választanánk. Úgy könnyű.
De a paradicsomhoz minden íze hozzá tartozik. A mindegyikből lesz egy, ami esetleg kedves, vagy ellenszenves nekünk.
Nyertem...
Vesztettem...
Elbuktam...
Felálltam...
Beértem...
Amit előtte írtam, komolyan írtam, és komolyan gondoltam...
Nem tudok írni jól a MB-ről, mert ahogy írnék az nagyon hosszú lenne. Megvan a forgatókönyv, de nincs időm rá, máshogy meg nem érdekes.
Röviden azért összefoglalom, hogy egykoron majd nevetve visszaolvashassam ezt a bénázást.
Meleg volt. Nagyon meleg.
Olyan lassan kezdtem, hogy éppen csak nem visszafelé futottam.
A pulzusom ennek ellenére az egekben volt, ez ugyan nem volt jó jel, de le mégsem ülhettem.
Nagyon szép volt az erdő és az iram okán igazán volt időm nézelődni.
Nem fájt semmim és ez nagyon feldobott.
Kékestetőre gyakorlatilag pár combhajlító nyilalástól eltekintve egészben értem fel.
Egyértelmű volt, hogy továbbmegyek, dönteni nem is kellett.
Galyáig szépen teltek a beszélgetős kilik.
Érdekes volt gyalogolni a rég futott lankákon.
Galya után már éreztem, hogy nem sokáig tartható fenn ez az állapot. Aki 1-1 órát fut, az hirtelen nem tud 6-7-8-9... órát futni. Olyan nincs...
Ágasvárig szólt a jegy és nem volt retúr...
Innen csak arra koncentráltam, hogy ne romboljam magam, hamár...
Becsülettel nógattam magam, hogy nehogy má' ne legyen emlékezetes élmény...
Valaki híres ember azt mondta egykoron, hogy ameddig ellátsz, addig el is tudsz futni. Próbáltam csak a lábam elé nézni, az mégis közel van...
Mátrakeresztesen nem voltam túl jól, de nem fájt semmim.
Az irányítótoronyból leszóltak, hogy nincs több gőz, a kazán bedöglött, a szén elfogyott, a vizet elzárták. Rendben, akkor próbáljuk meg...
A Múzslára menet még felismertem egy 21 évvel ezelőtt látott kollégiumi haveromat, tehát az agyam még működhetett.
Állítólag van olyan , hogy mozgáskoordináció, de mióta lejöttem a Múzsláról, már nem hiszek benne.
Ha lenne, akkor én nem ülnék most a gép előtt.
Gyakorlatilag csak a hajam nem fájt.
És persze zuhogott az eső.
A Diós-patak a Grand-kanyon mélyén folyik. Én tudom.
Cél, édes otthon.
Mivel megkaptam a MB teljesítésért, ezért bedobtam a T100-at a közösbe.
Ami a legnagyobb öröm, hogy már ma is futottam. Nagy kedvvel, izomláz nélkül. Egész egyben éreztem magam.
Olyan volt ez a MB, mint egy nagy méregtelenítő kúra.
Testben és lélekben egyaránt.
Ilyet még!!!
2011. április 29., péntek
MB előtt
Utólag könnyű, ezért írom előre...
Ment már 2,5 ó, akkor miért ne menne kicsivel több?
De lehet, hogy majd 1 sem megy. Ez mindig benne van. Ettől szép.
A legnagyobb ajándék nem az esetleges végig érés lesz, hanem az, ha olyan döntéseket tudok hozni út közben, amelyekkel aztán helyt tudok állni magam előtt később is.
Ez a valódi saját 40. szülinapi ajándékom... 40-es rajtszámmal...
A Siker egy nevetős döntetlen.
Csak ez a cél.
Ez viszont az egyik legnehezebb feladat.
Győzni, vagy veszteni könnyebb.
Mert egy döntetlen, egyfajta egyensúlyi állapotot feltételez. Valamit adni is kell, s amit kapunk érte az nem feltétlen a célkapuban érzett felszabadító mámor öröme...
De érzésre ez valami ilyen.
A humora meg ilyen.
Ment már 2,5 ó, akkor miért ne menne kicsivel több?
De lehet, hogy majd 1 sem megy. Ez mindig benne van. Ettől szép.
A legnagyobb ajándék nem az esetleges végig érés lesz, hanem az, ha olyan döntéseket tudok hozni út közben, amelyekkel aztán helyt tudok állni magam előtt később is.
Ez a valódi saját 40. szülinapi ajándékom... 40-es rajtszámmal...
A Siker egy nevetős döntetlen.
Csak ez a cél.
Ez viszont az egyik legnehezebb feladat.
Győzni, vagy veszteni könnyebb.
Mert egy döntetlen, egyfajta egyensúlyi állapotot feltételez. Valamit adni is kell, s amit kapunk érte az nem feltétlen a célkapuban érzett felszabadító mámor öröme...
De érzésre ez valami ilyen.
A humora meg ilyen.
2011. április 25., hétfő
Zh helyett
Volt egy építész barátnőm, aki azt mondotta egykoron, hogy egy-egy jó baráti beszélgetés sokkal fontosabb, mint egy Zh-ra készülés. Simán beáldozta az előbbit az utóbbiért.
Kicsit az én kocka alakú, nagy méretű fejemnek ez nehezen volt emészthető, de azért az évek előre haladtával szépen felzárkóztam.
Simán képes vagyok a legnagyobb dolog időben is elidőzni egy-egy régi élménybeszámoló, vagy versenyt követő kommenttenger előtt.
Ez talán egy kicsit olyan önigazolás is.
Bizonyság, hogy nem csak én vagyok őrült és tényleg illatosak a virágok, tényleg szép az erdő, tényleg érték az a fajta erőfeszítés, ami nekifeszít egy-egy megmérettetésnek.
Sokszor, nagyon sokszor elmondjuk és megéljük, a természeti környezet szépségét, de néhányszor azt érzem, hogy ezt csak megszokásból tesszük és nem éljük át elemi erővel azt a csodát, amit monnyuk a mostani tavaszi ébredés ránk szabadít.
A gyerekeknek olvasott Bálint Ágnes mesék tudnak olyan zsigeri örömöt ébreszteni bennem olykor mint pl. tegnap a Vízverés-nyerge virágzó vadkörte fái. Ők azok.
Ez az a fajta érzés, amit nem lehet magyarázni, nem lehet leírni, hanem meg kell élni!
Ehhez nekem sokszor még azok a képzetek is társulnak, hogy pl. ki mit érzett itt és itt tavaly a T100-on?. Vajon itt futott XY, vagy gyalogolt? Fáradt volt? Esett, vagy fújt? Milyen itt télen? Milyenek itt az éjjelek? Járnak itt vadak? Milyen illatok lehetnek itt ősszel?
Térben egyek vagyunk, és tanúink az itt lévő fák. Ők minden titkok tudói, ők minden öröm és szenvedés őrzői. Csak az a fránya idő választ el bennünket. Ha lenne egy fotómasinám és állnék egy helyben, akkor egymásra fotózhatnám több év történéseit.
A fejemben benépesítem az elhagyatott ösvényeket. A nekem kedves emberek mocorognak minden felé. Nem tudok egyedül lenni, lehetetlen egyedül lenni ilyen helyeken.
Talán kicsit megártott a tavaszi erdő?
Lehet.
Soha rosszabb részegséget...
Kicsit az én kocka alakú, nagy méretű fejemnek ez nehezen volt emészthető, de azért az évek előre haladtával szépen felzárkóztam.
Simán képes vagyok a legnagyobb dolog időben is elidőzni egy-egy régi élménybeszámoló, vagy versenyt követő kommenttenger előtt.
Ez talán egy kicsit olyan önigazolás is.
Bizonyság, hogy nem csak én vagyok őrült és tényleg illatosak a virágok, tényleg szép az erdő, tényleg érték az a fajta erőfeszítés, ami nekifeszít egy-egy megmérettetésnek.
Sokszor, nagyon sokszor elmondjuk és megéljük, a természeti környezet szépségét, de néhányszor azt érzem, hogy ezt csak megszokásból tesszük és nem éljük át elemi erővel azt a csodát, amit monnyuk a mostani tavaszi ébredés ránk szabadít.
A gyerekeknek olvasott Bálint Ágnes mesék tudnak olyan zsigeri örömöt ébreszteni bennem olykor mint pl. tegnap a Vízverés-nyerge virágzó vadkörte fái. Ők azok.
Ez az a fajta érzés, amit nem lehet magyarázni, nem lehet leírni, hanem meg kell élni!
Ehhez nekem sokszor még azok a képzetek is társulnak, hogy pl. ki mit érzett itt és itt tavaly a T100-on?. Vajon itt futott XY, vagy gyalogolt? Fáradt volt? Esett, vagy fújt? Milyen itt télen? Milyenek itt az éjjelek? Járnak itt vadak? Milyen illatok lehetnek itt ősszel?
Térben egyek vagyunk, és tanúink az itt lévő fák. Ők minden titkok tudói, ők minden öröm és szenvedés őrzői. Csak az a fránya idő választ el bennünket. Ha lenne egy fotómasinám és állnék egy helyben, akkor egymásra fotózhatnám több év történéseit.
A fejemben benépesítem az elhagyatott ösvényeket. A nekem kedves emberek mocorognak minden felé. Nem tudok egyedül lenni, lehetetlen egyedül lenni ilyen helyeken.
Talán kicsit megártott a tavaszi erdő?
Lehet.
Soha rosszabb részegséget...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)