Koszfok

Húúúúú, ez nagyon fontos!

Ez teljesen saját kidolgozású dolog, csiszolgatom 40 éve.

A lényege az, hogy mindennek, mindenkinek van egy koszfoka. Azért koszfok, mert a kosz-takarítás példáján lehet bemutatni a legjobban ezt az elméletet.

Szóval.

Az egyik véglet azt mondja, hogy neki a takarítás nem lényeges. Inkább él koszban, de nem pazarol időt, energiát ennek eltüntetésére.
A másik véglet állandóan takarít (vagy takaríttat), hatalmas energiát fektet a takarításba és a kosztalanításba. Mivel szinte higiénikus környezetben szeret élni ezért rengeteg energiáját és pénzét felemészti ennek elérése.
A többség a kettő közt él. Berendezkedik egyfajta számára arányos középútra. Egy olyan szintre, melynek fenntartására marad energiája, de az ezzel járó 'koszt' még tolerálni tudja. (Mi a gyerekek előtt jóval kisebb koszt toleráltunk, ma jóval többet. Ennek ellenére nem tudunk/akarunk állandóan takarítani/takaríttatni, mert nem éri meg a befektetett energiát. Kialakult egy új egyensúlyi állapot. megszoktuk. Nem biztos, hogy szeretjük, de e lehetőségeinkhez képest tartunk egy számunkra elfogadható szintet.)

Nos, a példában említett 'kosz-takarítás' helyébe gyakorlatilag az élet összes tevékenysége és társas viszonya behelyettesíthető.

Pl. Ki mennyi időt/energiát szán a barátaira/kedvesére/gyerekére... és mit vár viszont és mit kap viszont. Mennyit szánunk magunkra? Mennyit szánunk monnyuk a futásra, hogy ne kanyarodjak messze?

Ezt a koszelméletet már rég le kellett volna írjam, mert ez számomra nagyon fontos alaptézis.


Ma, kora reggel lógott az eső lába.
Felhős volt az és nagy a pára.
Szélcsend.
Kissé hűvös.
Kimentem a tegnapi sütés helyszínére, mert még az eső előtt szerettem volna alágyújtani a tárcsának, hogy el tudjam mosogatni.
Gyorsan elkezdett ropogni a tűz.
Csend volt, csak a száraz fa pattogott.
Teljesen tábori hangulat uralkodott el rajtam.
Otthon, a kertben, 20 m-re a háztól olyan volt, mintha vhol az erdőben lettem volna és egy táborozás után keltem volna ki a hálózsákomból.
Ha az ember kimegy táborozni, akkor egy más koszfok dimenzióba lép. Egy olyanba, amit nem feltétlen tolerálna otthon a négy fal között. Más így főzni, más így enni, leülni, aludni, mozogni...

Mire visszaértem a házba meg is fogalmazódott bennem, hogy a felújítandó pince fölé felhúzok egy kis nyári szállást, ahova majd ki tudunk költözni amikor akarunk. Egy, két, vagy több éjszakára. Vagy hetekre akár. Nem kell nagy etvasz, csak valami zug, ahol nem esik az eső, nem jönnek a szúnyogok. A kölkök imádni fogják az biztos.
Kinti zuhany, kinti konyha, tábortűz...
Ha meg egyedül leszek itthon nyáron, akkor ki is költözöm.

Egyik nagy kedvenc filmem a Minden reggel. Ott is egy ilyen helyen gyakorol  Marais.
Semmi sallang, semmi művi dolog, csak egy lekerített kertdarab, ahol kint is vagyok, bent is vagyok.

Salomon, muszaka, Zazzi

Hogy kerülnek az asztalra?
Hja kérem, szülinap...

A márciusra várt cipők pont szülinapra érkeztek meg, így a Salomon jóvoltából igazán el lettem kényeztetve. Két Wings (normál és Gore) mellé rendeltem egy Crossmax Guidance-t is.
Nem bíztam a véletlenre, rögtön 48-ast.
Persze.
Ha már nem fogok futni, legalább lesz hely a muskátliknak...

Így néz ki csilivilin:

Súlya 421 g a Wings 458 g-jával szemben. Az én szintemen szerintem nagyon számít ez a 37 g. Úgy érzem ez egy M115-ön akár 2-3 percet is hozhat. Nem mindegy!
Az Asics-re mondják, hogy nehéz, pedig az csak 1!!! g-al nehezebb a Wingsnél...

Ezen borzasztó számok ellenére baromi könnyűnek érzem. Ami furcsa, hogy a sarkam és a lábam oldalát nagyon passzentosan fogja. Mintha egy habszivacs merevítőben lenne a patám. A lábfejemnek pedig egész széles, nagy tere van.
A fűzés a szokásos Salomonos gyorsfűző. Ami viszont nem tetszik, hogy a nyelven lévő zseb elég kicsi, így a csatot elég szöszölős visszaidomítani a helyére. Hiába a gyors fűzés, ha az elrejtéssel izmozni kell.
A talpa is elég agresszívnak néz ki... reménykedem...
Ezt a cipőt elvileg olyan futásokhoz fejlesztették ahol több aszfaltos betét is van az egyes terepes szakaszok között. Hmmmm, kíváncsi vagyok, hogy mit tud, de annyira szép, hogy fáj a szívem összekoszolni :))).

Az Asics 600 km-t ment eddig és kutya baja. Bár csak én lennék ilyen strapabíró...

Szóval ilyen topánnal a lábamon - mert persze, hogy a hülyegyerek a házban sem veszi le - érkeztünk a pár hete családtagnak számító, XXXXL-es Pataki-tálunk beavatásához. Kaptunk egy receptes füzetet is mellé, melynek olvasgatása közben a muszaka szóra igen erőteljes tettvágyat éreztünk. Monnyuk muszaka padlizsán nélkül nem muszaka, de mégis...

Épp befér ez a bazi nagy tál a kemencénkbe, így a mostani hidegek okán amúgy is parázzsal teli tűztérbe, egy autentikus háromlábra téve készült el.
Baromi finom lett és még a hús sem zavart benne.

Mivel hihhhhetetlen önuralommal nem ettem magam degeszre, így maradt hely egy kis Zazzi-s sütinek is.
Zazzi, az A Zazzi.
Aki nem ismeri, az nagyon sokat veszt, mert ez az LMC. Lehet Más a Cukrászda...
Mozart nevű tortájuk olyan, hogy olyan, hogy nagyon.
Egy marcipános tortára van ráhúzva egy pisztáciás torta.
Ragozzam?
Inkább mutatom:

Persze azért az élet nem habostorta!, mint azt tudjuk...

A szombati megrázkódtatás után hétfőn már vígan kocorásztam. Nagyon jó volt. Olyan érzésem volt, mintha helyére kerültek volna a dolgok bennem. Szó szerint és képletesen is...
Kedden, szerdán csak hajnali spin-re volt időm, meg szerdán egy kis átmasszíroztatásra.
Csütörtökön kimentem a Nagy-Szénás felé és egy metszőollóval kétszer kétsávos sztrádává varázsoltam a pályát.
Nehogy má' szegény T100-asok ne tudjanak ideális íven kanyarodni :)))...
Ma megint bicaj-fut-bicaj menü volt. Szerencsére az egyik depópontom készleteit is igénybe tudtam venni, mert eléggé megszomjaztam. A hideg kóla életet mentett. Asszem ezeket a pontokat a Budai-hg-ben sűríteni fogom.

Így utólag is azt kell mondjam, hogy pozitív egyenleggel zártam a mátrai kiruccanást. Jó volt és nem lett baj belőle.
Legalább nem lesz nehéz jövőre javítani az időmön...

MB

Van paradicsom, paradicsom ízzel.
Van paradicsom kissé éretlen, 'zöldes' ízzel.
Van paradicsom túlérett ízzel.
Van rohadt paradicsom, rohadt ízzel.

Ez mind paradicsom.

Az persze nagyon kényelmes lenne, ha csak az elsőt választanánk. Úgy könnyű.

De a paradicsomhoz minden íze hozzá tartozik. A mindegyikből lesz egy, ami esetleg kedves, vagy ellenszenves nekünk.

Nyertem...
Vesztettem...
Elbuktam...
Felálltam...
Beértem...

Amit előtte írtam, komolyan írtam, és komolyan gondoltam...

Nem tudok írni jól a MB-ről, mert ahogy írnék az nagyon hosszú lenne. Megvan a forgatókönyv, de nincs időm rá, máshogy meg nem érdekes.

Röviden azért összefoglalom, hogy egykoron majd nevetve visszaolvashassam ezt a bénázást.

Meleg volt. Nagyon meleg.
Olyan lassan kezdtem, hogy éppen csak nem visszafelé futottam.
A pulzusom ennek ellenére az egekben volt, ez ugyan nem volt jó jel, de le mégsem ülhettem.
Nagyon szép volt az erdő és az iram okán igazán volt időm nézelődni.
Nem fájt semmim és ez nagyon feldobott.
Kékestetőre gyakorlatilag pár combhajlító nyilalástól eltekintve egészben értem fel.
Egyértelmű volt, hogy továbbmegyek, dönteni nem is kellett.
Galyáig szépen teltek a beszélgetős kilik.
Érdekes volt gyalogolni a rég futott lankákon.
Galya után már éreztem, hogy nem sokáig tartható fenn ez az állapot. Aki 1-1 órát fut, az hirtelen nem tud 6-7-8-9... órát futni. Olyan nincs...
Ágasvárig szólt a jegy és nem volt retúr...
Innen csak arra koncentráltam, hogy ne romboljam magam, hamár...
Becsülettel nógattam magam, hogy nehogy má' ne legyen emlékezetes élmény...
Valaki híres ember azt mondta egykoron, hogy ameddig ellátsz, addig el is tudsz futni. Próbáltam csak a lábam elé nézni, az mégis közel van...
Mátrakeresztesen nem voltam túl jól, de nem fájt semmim.
Az irányítótoronyból leszóltak, hogy nincs több gőz, a kazán bedöglött, a szén elfogyott, a vizet elzárták. Rendben, akkor próbáljuk meg...
A Múzslára menet még felismertem egy 21 évvel ezelőtt látott kollégiumi haveromat, tehát az agyam még működhetett.
Állítólag van olyan , hogy mozgáskoordináció, de mióta lejöttem a Múzsláról, már nem hiszek benne.
Ha lenne, akkor én nem ülnék most a gép előtt.
Gyakorlatilag csak a hajam nem fájt.
És persze zuhogott az eső.
A Diós-patak a Grand-kanyon mélyén folyik. Én tudom.
Cél, édes otthon.

Mivel megkaptam a MB teljesítésért, ezért bedobtam a T100-at a közösbe.

Ami a legnagyobb öröm, hogy már ma is futottam. Nagy kedvvel, izomláz nélkül. Egész egyben éreztem magam.
Olyan volt ez a MB, mint egy nagy méregtelenítő kúra.
Testben és lélekben egyaránt.

Ilyet még!!!

MB előtt

Utólag könnyű, ezért írom előre...

Ment már 2,5 ó, akkor miért ne menne kicsivel több?
De lehet, hogy majd 1 sem megy. Ez mindig benne van. Ettől szép.

A legnagyobb ajándék nem az esetleges végig érés lesz, hanem az, ha olyan döntéseket tudok hozni út közben, amelyekkel aztán helyt tudok állni magam előtt később is.
Ez a valódi saját 40. szülinapi ajándékom... 40-es rajtszámmal...

 A Siker egy nevetős döntetlen.
Csak ez a cél.
Ez viszont az egyik legnehezebb feladat.
Győzni, vagy veszteni könnyebb.
Mert egy döntetlen, egyfajta egyensúlyi állapotot feltételez. Valamit adni is kell, s amit kapunk érte az nem feltétlen a célkapuban érzett felszabadító mámor öröme...

De érzésre ez valami ilyen.

A humora meg ilyen.

Zh helyett

Volt egy építész barátnőm, aki azt mondotta egykoron, hogy egy-egy jó baráti beszélgetés sokkal fontosabb, mint egy Zh-ra készülés. Simán beáldozta az előbbit az utóbbiért.
Kicsit az én kocka alakú, nagy méretű fejemnek ez nehezen volt emészthető, de azért az évek előre haladtával szépen felzárkóztam.
Simán képes vagyok a legnagyobb dolog időben is elidőzni egy-egy régi élménybeszámoló, vagy versenyt követő kommenttenger előtt.

Ez talán egy kicsit olyan önigazolás is.
Bizonyság, hogy nem csak én vagyok őrült és tényleg illatosak a virágok, tényleg szép az erdő, tényleg érték az a fajta erőfeszítés, ami nekifeszít egy-egy megmérettetésnek.

Sokszor, nagyon sokszor elmondjuk és megéljük, a természeti környezet szépségét, de néhányszor azt érzem, hogy ezt csak megszokásból tesszük és nem éljük át elemi erővel azt a csodát, amit monnyuk a mostani tavaszi ébredés ránk szabadít.

A gyerekeknek olvasott Bálint Ágnes mesék tudnak olyan zsigeri örömöt ébreszteni bennem olykor mint pl. tegnap a Vízverés-nyerge virágzó vadkörte fái. Ők azok.
Ez az a fajta érzés, amit nem lehet magyarázni, nem lehet leírni, hanem meg kell élni!

Ehhez nekem sokszor még azok a képzetek is társulnak, hogy pl. ki mit érzett itt és itt tavaly a T100-on?. Vajon itt futott XY, vagy gyalogolt? Fáradt volt? Esett, vagy fújt? Milyen itt télen? Milyenek itt az éjjelek? Járnak itt vadak? Milyen illatok lehetnek itt ősszel?
Térben egyek vagyunk, és tanúink az itt lévő fák. Ők minden titkok tudói, ők minden öröm és szenvedés őrzői. Csak az a fránya idő választ el bennünket. Ha lenne egy fotómasinám és állnék egy helyben, akkor egymásra fotózhatnám több év történéseit.
A fejemben benépesítem az elhagyatott ösvényeket. A nekem kedves emberek mocorognak minden felé. Nem tudok egyedül lenni, lehetetlen egyedül lenni ilyen helyeken.

Talán kicsit megártott a tavaszi erdő?
Lehet.
Soha rosszabb részegséget...

16.

Elképesztő!
Hihhhhetetlen!

Futottam egy Kisrigó-Visegrád-Kisrigó hurkot!
Annyira örültem neki, hogy hirtelen nem is tudtam kinek mondjam el, aztán nem is mondtam senkinek.

No, de ne szaladjunk annyira előre!

A héten szorgosan gyűjtöttem a szinteket. Kis bicaj, sok szint, kevés km.

Pénteken masszőr kezei alá kerültem. Megállapodtunk, hogy nem kell ezt tovább ragozni, mert most sem történt más, mint a szokásos ágyéki csigolyák aknamunkájának tudható be a csípő környék, meg egyéb részek fájdalma.
Hogy pusztulnának meg...
Kissé megmart, néha majdnem sikítottam, miközben ecsetelte, hogy milyen jól bírom és milyen jó állapotúak az izmaim. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem...
A jobb combom brutálisan be van állva a folyamatos kompenzálás miatt, szóval ezt megnyaggatta rendesen.

Szombaton aztán egész nap dolgoztam és csak estére maradt időm egy gyors Meszes-hegyhez bicaj - fel-le rohanás - hazabicaj hármasra. Már fáradt voltam eléggé, de ennek ellenére örültem, hogy nem hagytam ki.

Éjjel sokat forgolódtam és a jobb combom annyira fájt a masszír-kerékpár-futás egyvelegtől, hogy nem igazán terveztem futást mára.
Aztán látva a felhőket és a szemerkélő esőt, úgy éreztem, hogy eljött az én időm egy hosszabb futáshoz (Fáradtság-rossz alvás-fájdalom-rossz idő, tehát minden adott...) (Hosszabb, nevetséges...).
Mire átvergődtem a húsvéti tömegen majdnem dél lett.
Lecsorogtam a Kisrigótól Visegrádra, de közben rengeteg túrázót kellett kerülgetnem. Ez kissé hátráltatott, de legalább volt időm nézelődni és nem is futottam el a hosszú lejtőt.
Be kell valljam, hogy még soha nem jártam erre. Gyönyörű ez a vidék, kár lett volna kihagyni.
Visegrádról már ismerős volt az emelkedő. Szinte pihentetőleg hatott a sok aszfalt után.
Aztán az erdőben újból ismeretlen részeken mentem, szinte végig futva, csak két nagyobb buckát gyalogoltam meg. Nagyon finom volt. A Pap-rétnél kezdett el fájni a csípőm, így a Kisrigóig tartó részt nem nagyon toltam meg, bár nem is igen lett volna értelme.
2:38 lett.
Sajnos ez az idei 2. leghosszabb futásom...

Az erdő nagyon kitett magáért és legszebb arcát mutatta. A fényképekről ismert részek régi ismerősként köszöntek vissza, a Vízverés-nyerge körtefái olyan szépen virágoztak, hogy kicsit meg kellett álljak gyönyörködni bennük.
Nagy logisztika nem kellett, egy kézi kulaccsal bőven körbe értem. A biztonság kedvéért azért vittem egy dzsekit is, de kisebb szemerkéléseknél több nem volt.

Alapjába véve nem lenne gond, de nagyon hiányoznak a hosszabb futások, amiket egyelőre csak bajosan tudok pótolni. Kíváncsi vagyok, hogy holnapra rendbe jön-e a derekam?
Kedden még megyek egy masszírozásra, de nagyon rázós hét elé nézek, mert annyi munka van, hogy a végét sem látom.
Aztán Mátrabérc.
Vagy nem.
Vagy de.
Vagy...

15. hét

Végre egy teljes hét!

Lassú battyogás felfelé, hogy legyen szint, lefelé öreguras gurulás. Még egy kis kerekezés is belefért a hét végére. Gyűjtöttem 3000 m  szintet felfelé, a pulzusom meg napról napra zuhan, lefelé. Amit hétfőn max. közelében gyalogoltam, azt ma simán futottam.
Az 1ó maradt, e fölött kezdem érezni a csülköm. Ez van, ezzel főzünk.
Az erdő, a madarak, a virágszőnyeg minden felé viszont kárpótol mindenért. Van egy mókus ismerősöm is, jön nézni ahogy nyújtok egy több mint 100 éves fenyő alatt.
Már ezekért az élményekért megéri kimenni az erdőbe.

A nyújtással is jól haladok, a gyógytornában elég sok ilyen gyakorlat van. Nagyon látványos a javulás. Laza vagyok, vigyorgok mint a vadalma, csak épp max. 1ó a szavatossági időm.

Ma megint bővült a szisztem.
Nirvana jóvoltából két gatyóval lettem gazdagabb. Holnap meglobogtatom az egyiket az erdőben.

Sajnos nem tudtam személyesen lemenni Sárvárra, így csak lélekben lehettem az ismerős futókkal, de becsületesen velük voltam. Remélem érezték az aggódást és szedték a csülkeiket. Az időre asszem nem lehetett panaszuk, mert ilyen szép, csendes tavasz nagyon rég nem volt.

Nagyon vívódom a MB-trailen, de ez az eddigi teljesítésekkor is így volt. Elindulok, megyek ameddig tudok, élvezem az erdőt, legfeljebb Kékesen beülök egy rendezői autóba. Ilyet még úgy sem csináltam.

Majdnem a 40. szülinapomra esik, nem tehetem, hogy nem megyek el.
Ha tudom és képes leszek rá, azért, ha nem, akkor azért, hogy bebeizonyítsam magamnak, hogy vagyok már annyira nagyfiú, hogy fel tudom adni, ha úgy adódik.

Egyszerűen nem hagyom, hogy rosszul jöjjek ki belőle.

Nem hagyom, hogy ne döntetlen legyen (by Szasza).

Nyugalom

Igen, úgy látszik sikerült eltalálni az alkati szerem és 3 hét távlatából azt mondhatom, hogy az első és legfontosabb érzés amit megélek, a nyugalom. Az a fajta belső, lelki nyugodtság amire mindig is vágyik az ember. Aminek az állapotában sok olyan dolgot tud helyére rakni, amit egyébként nem.

Ez a nyugalom nem jelent persze gügye, pszichedelikus bizsergést. Nem jelenti azt, hogy lebegek a kellemesen langyos, nagy, magyar szarban.
Egyáltalán.
Csak annyi, hogy talán egy kicsit kívülről nézve is rá tudok mosolyogni.

Egy kicsit ódzkodva írok a mostanában a Spartahlon topikon kibontakozó eszmecseréről (21550 hsz környéke). Pár hét múlva nem lesz már aktuális, mint megannyi szappanopera folyó epizódja. De azért bizsergető biztonságérzetet ad, hogy az intolerancia, az önzés és butaság a legváratlanabb helyeken, a legváratlanabb formában fel tudja ütni a fejét.
Látom, tudom és érzem, hogy itthon vagyok, a megszokott, családias légkörben.
Ez persze egy kis zsenge szelet, gyenge adalék a hétköznapok abszurditásai közt.

Nagyon megnyugtató érzés, hogy végre tudom miért nem értek szót az emberek többségével.
Van egy olyan ország, ahol az emberek többsége egy olyan rezsim, mellett tette le a voksát, mely számomra atomjaiban elfogadhatatlan, melynek értékrendje, számomra értelmezhetetlen fogalmak tárháza. Nincs olyan mozzanata, megnyilvánulása, mely ne lenne számomra visszataszító, undorító és vállalhatatlan.
Ennek ellenére az emberek többsége úgy érzi, hogy a dolgok jól mennek, az út helyes, csak így tovább.
Nincs ezzel gond, tegyék, lelkük rajta.
Én nem így érzem és látom, hogy miért beszélünk el oly sokszor egymás mellett, hogy miért nincs esélyünk sem megérteni egymást. Hisz itt fogalmak, egyszerű főnevek és igék értelmezésében van olyan eltérés közöttünk, hogy ezzel az erővel hottentottául is beszélhetnénk egymással.

Szervezet, egyház, egyesület nem létezik. Magukban ezek csak szavak, jelek. Értelmet az őket képviselő, őket követő és őket magukénak valló emberek által nyernek.

Amikor gyakorlatilag 100%-os gyakorisággal derül ki egyes párt/szervezet/egyház (vagy/és) hozzátartozóiról, hogy nem értünk szót, akkor valami azt mondatja velem, hogy nem vagyunk egy tőről valók. (Fontos, hogy előbb derül ki az egyet nem értés, mint a hova tartozás, de azért kiderül.)

Komolyan megfogalmazódott bennem, hogy a hallgatás beleegyezés elvét követve cinkossá válok. Annak idején a nácik is választások által kerültek hatalomra, a többség akaratából. Ennek tükrében nem bírok bízni a többség bölcsességében. De jogos számon kérni a néma tömeg hallgatólagos beleegyezését? Nem azt játsszuk mi is megint?

Marquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája sejlik fel bennem, mint olyan sokszor. Tudjuk, hogy mi fog történni, mindenki tudja, de Mindenki vár Valakire, hogy tegyen ellene. Aztán persze annak ellenére megtörténik a baj, hogy Bárki is akarná.

Szóval talán nem kellene ezt, most itt, de tényleg olyan nyugodtan és indulatoktól mentesen tudom átélni ezt, hogy szinte élvezem a saját kívülállóságom.

Pl: Most voltam az esztergomi Polgármester asszonynál. Megállapodtunk, hogy egy 2009 júniusi munkánkat 2012 november 25-e után fogják kifizetni. Ez tök jó, nem? Még szerencse, hogy 2009 januárban éjt nappallá téve dolgoztunk, hóviharban mértünk kint, mert sürgős munkáról volt szó.
Annyira aranyos, hogy szép...
De a számlát most kell kiállítani és az ÁFA-t előre befizetni ;)))))...

És peregnek a kockák, nézem őket, mintha egy vonat ablakán bámulnék kifele.

Hogy sportszakmailag is tegyünk valamit az asztalra, azt el kell mondjam, hogy a héten minden nap futottam. Monnyuk 1:10 volt a csúcs egyben, de azért az is valami.
Sűrű-magas emelkedők, lankás, virágszőnyeges, puha lejtők.
Napról napra zuhan a pulzusom, hihetetlen, hogy a szervezet mikre emlékezik. Tegnap mindent meg tudtam futni csipogás nélkül. Ennek ellenére az 1ó környékéről még nem tudok elszakadni.
Ma voltam egy kis gyógymasszírkodáson. Jobb nem lett, de legalább élveztem.

Azt kell mondjam, hogy akinek még nincs alkati szere, annak legyen, mert már maga a kiválasztás is olyan önismereti tréning, amit kár kihagyni.

Persze hinni kell ebben is, mint minendben,

én még hiszem pl., hogy 1 órán túl is van élet...

14. hét

Ez a hét is inkább pihenős lett.

Viszont a Marsbéli krónikával jól haladtam.
Nem lehet nem elolvasni, nem lehet nem sokszor elolvasni! Hátborzongató!

Csütörtökön voltunk egy kis VTM jelzéskaparáson. Gyalogosan, öregesen, meg-meg állva a tavaszi erdőben. Sütött a nap, a madarak, fák tették a dolgukat.
Mi is.
Ez így van jól, nem is kell semmi több. A félmaraton és minimaraton útvonalát jártuk be és így andalogva is rá kellett ébrednem, hogy mennyire barátságos ez a kör. Vissza fogok jönni, amikor már tudok futni is, mert úgy érzem, hogy ezen a karikán igazán élvezetes a km-ek harapása. (Nem beszélve, hogy van egy telepített,16 l-es kóla depó is :))))...)
A pénteki órás rehab kör után pénteken bepróbálkoztam szokásos pihenős karikámmal, de a végére már megint nem esett jól. A jobb csípőmnél még nem rendeződtek a gondok.
Szombat és vasárnap szülői munka keretében túrtuk az iskola kertjét, de én előrelátó módon bekötöttem a kezem, mert az egész hetes pihentetés után nem pont ezen a két napon szerettem volna az egyre javuló ínhüvelygyulladást tesztelni. Kötött kézzel, némi bicegéssel egész jól elvoltam.

Arra gondoltam, hogy ha már a futás nem igazán megy, akkor legalább szintet gyűjtök.
Ma kreáltam egy kört: 6 km - 410m szinttel. Van benne egy fincsi rész: 270 m-en 110m szintemelkedéssel. Ha belegondolok, hogy régebben ezt az 'emelkedőt' futottam teljes erőből többször is egymás után úgy, hogy a freki nem tudta elérni a célzónát?!?...
Lefelé lankásan, mély homokban és virágszőnyeges domboldalon.
Csudaszép!
Holnap viszek gépet és próbálok vmit megörökíteni belőle, mert ténleg gyönyörű.

Szóval nem adom fel. Ha nem megy futva, majd megy gyalogolva, ha úgy sem megy, akkor majd a rákjárást tanulom meg...

Közben gyógytornáztatom magam és olyan hajlékony vagyok már, hogy nagyon, kár, hogy ezt nem pontozzák.

Néha beleolvasok a fórumba.
Lehet, hogy csak saját bénaságom okán érzem, de úgy tűnik, hogy mostanság a hozzászólások sémája kissé sarkítva kb. ez:
- Voltunk a Bükkben, nagyon lazán mentünk, nem siettünk, nyomtunk 63,591km-t 3252,5 m szinttel. 5:15 lett.
- Mi a Mátrában voltunk. AK1-ben 2:32, AK2-ben 1:15, LT-ben 2:12, így 5:59 tiszta idővel toltunk 70 kilit 4500 szinttel.

Mindenki penge, mindenki harcol, mindenki leigáz, de valahogy csak számmisztikai vagdalkozásnak tűnik a dolog.
Mondom, lehet, hogy csak eccerűen savanyú a szőlő...
Vagy tényleg így tolja a társaság?!!!!
A legjobb hozzászólás ez lett - a második bekezdést kell nézni. A kedvencem.

Közben lehet, hogy a homeopátiás kezelés is hatni kezd, (2-3 hét min. kell egy alkati szernek) mert olyan béke és nyugalom kezd megszállni, hogy az valami egészen különös. Annyira nem tud kihozni a sodromból semmi, hogy félelmetes. Ilyenkor a dolgok is elkezdenek klappolni és ez elég öngerjesztő tud lenni.
Szokták mondani, hogy vannak vezetők, akik nem tudják felvenni a forgalom ritmusát, vagy egy foci, vagy kosármeccsen valaki nem úgy pörög mint a többiek. Ilyenkor hiába az amúgy jó manuális érzék, az egész részeként nem tudjuk magunkat hova tenni és óhatatlanul hibázunk.
Az élet is ilyen. Kell hozzá a ritmusérzék. Akkor jönnek a dolgok maguktól, olyan mint futás közben a flow. Kegyelmi állapot és nagyon jó megfürödni benne.
Tenni érte? Lehet, hogy lehet, nem tudom bár az biztos, hogy saját magunkkal való béke sokat nyomhat a latba.

Tehát ez egy ilyen hét volt.
Tanulságos.

Érzékek

A minap az oviban a tízenként alapérzékről, meg egy csomó ezekhez fűzhető élményről beszélgettünk.
Egy sor gondolatot ébresztett bennem, csak éppen sajgó kezem akadályozott meg grafomán jellegű megnyilvánulásban. (Monnyuk most is nehezen pötyögök, de már nagyon nem tudok mit kezdeni magammal...)
Rendszer és összefüggés nélkül néhány - amire még emlékszem.

A mai gyerekeket nagyon óvjuk mindentől. Kicsit tán 'túlféltjük' őket. Ez által nem tapasztalnak annyit meg a határaikból, mint amennyire szükségük lenne.
Ha fáznak, gyorsan felöltöztetjük őket, ha éhesek, rögtön enni kapnak, ha szomjasak, itatjuk őket...
Pedig az éhség, szomjúság, fázás, fáradtság, stb, mind, mind megannyi saját határainkat érzékeltető jel. A tapintás is pl. azért nagyon fontos, mert a külvilág érzékelésén túl kijelöli testünk határait is. Bizony néha kell, hogy szúrjon, csípjen, süssön...
Sokszor hallottam már ezt a 'határfeszegetős' dumát.
És tényleg.
Nagyon jó olyan helyzetbe hozni magam, hogy ezeket a határaimat megéljem, akár kicsit toljak is rajtuk, ugyan akkor a veszélyes zónákból egyedül jöhessek vissza.
Eléhezni és megjárni a poklot, majd újra talpra állni. Majd megfagyni a Flegere tetején, de úrrá lenni a pánikon és megúszni a dolgot. Elszomjazni, majd erőre kapni, hőguta után felállni, vagy végletekig elcsigázottnak lenni, még egy lépést megtenni, még egy sorozatot lefutni...
Határok, melyeket meg kell tapasztalni.
Élmények, melyeket csak magunknak köszönhetünk.
Tapasztalatok, melyekkel gazdagabbak leszünk.


Vannak olyan 'munkák' az oviban, amik végzése az iskolába menő 'nagyok' kiváltsága - pl.: körmönfánás, körmöcskézés, szövés...
A kisebbek sóvárogva nézik a nagyobbakat, de kivárják sorukat és 1-2 év múlva, felnőve a feladathoz, immáron ők kerülhetnek sorra. Ezáltal egyrészt megnő ezen szertartások presztízse és az éppen soron lévő korosztály ezáltal igazán nagynak érezheti magát.

Világ életemben kirázott a hideg a 'nekem jár' jellegű szókapcsolatokkal kezdődő indokok hallatán. Senkinek, semmi nem JÁR. Meg kell szolgálni, ki kell érdemelni, de nem JÁR. Brrrr...

Ha ezen a szemüvegen át nézem monnyuk a közelgő Mátrabércet, akkor már egyáltalán nem annyira egyértelmű, hogy el kellene oda mennem.
Mit nekem te zordon Mátrabércnek
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja. (elnézést!)
Mert ugye nehogy má' várjak egy évet és majd jövőre, vagy mittomén mikor rendesen megcsináljam. Á, nem, nekem most kell, mert én olyan ügyes gyerek vagyok, hogy edzés nélkül is odamegyekéslefutoméskész.
Ez egyszerűen tiszteletlenségnek érzem.
Ugyan úgy, mint ahogy tiszteletlenségnek éreztem eddig elmenni pl. az UTMB-re. Vagyis nem éreztem annak, csak valamiért nem mentem, de most már látom, hogy ezért nem.
Máig van pár olyan ember, akit tegezhetnék, de nem teszem, mert annyira tisztelem őket, hogy egyszerűen nem esik jól ez a verbális viszony.
Ha teljesítmény túraként lenne meghirdetve az UTMB, akkor nem is lenne gond, de ha már futóverseny, akkor én szeretném annak szellemében teljesíteni. Ha Mátrabérc-Trail-re neveztem, akkor meg fussak, szintidő ide, vagy oda...
Persze nem kell ezt dramatizálni és elmehetek megfingatni magamat bárhová és bármikor, de azért jó, ha ezt tisztázom magamban.


Idén 3, azaz három hónap alatt sikerült pontosan 400 km-t összehozni. Ez légyfing. És úgy is érzem magam...
Nem gond ez, van ilyen is, bár nem momdom, hogy könnyű megbékélni önmagammal. Ez is valahol a határok tapasztalása. Nem olyan látványos és nem kap érte vastapsot az ember (miért, másért kap?!), de nem hiábavaló.
Az éhség tükrében is más az étel, a víz is máshogy esik szomjasan...

Kinézni az ablakon és látni az egyre zöldellő növényeket... egész más érzés lesz ennyi szívás után újra szelni a habokat.
Csak kezdődne már!