Nem sokat...
Tegnap még csak-csak, de ma megint hulla voltam. Teljes KO.
Lehet, hogy csak vmi belső ellenállás ez, ami a közelgő megmérettetések elkerülését szolgálja? Nem tudom, lehet. Minden esetre ma nem tudtam 2ó-t lazán, egyben lefutni. Szúrt az oldalam (soha nem szokott), nem volt erőm és kikészültem, mintha most futottam volna először ennyit egyben.
Közben közeleg a rég várt Mátrabérc és én egyre gyatrább vagyok. Komolyan ennyire becsinálnék önmagam esetleges kudarcától? Már a Vértesben is ezért nem ment? Ezért szoktam már nyár közepén hasonlókat érezni, ahogy jönnének a fontos futások?
Ezt pedig fejben kell elintézni. Nekem. Egyedül.
Milyen szép is ez a futás, hogy ilyen feladatokat ad...
2010. április 7., szerda
2010. április 5., hétfő
A Kaszás
Pénteken megérkezett kedves, rég nem látott, de kellően utálatos vendégem a Nagy Kaszás. Nem mondom, hogy nem hagytam volna ki ezt a vizitet, de néha menetrend szerűen meg kell ejteni ezt a szeánszot...
Szóval már az első futólépések megtételekor éreztem, hogy nem lesz egy fickós menet, de amikor a 3x6p-es LT körüli akcióba kezdtem volna rögtön szembesültem azzal, hogy valami nagyon nem megy. És nem is. Kb. 3p-et nyomtam gyökkettővel, aztán visszafordultam egy kis laza kocogásra. Már maga a laza futómozgás fenntartása is nehézkes volt, nemhogy résztávozás...
Visszafelé a kiszemelt lejtőn gyalog is nehéz volt feljutnom, nemhogy futva. Máskor vígan kocorászom erre...
Tehát a Húsvét hosszú hétvégéje pihenéssel telt (kis favágás, fahordás, kerti munka ugye mint aktív pihenés). Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Ráadásul rosszul aludtam, folyamatosan álmos és rossz kedvű voltam.
Holnap eldől mit ért ez a 3 nap lustulás?!
Szóval már az első futólépések megtételekor éreztem, hogy nem lesz egy fickós menet, de amikor a 3x6p-es LT körüli akcióba kezdtem volna rögtön szembesültem azzal, hogy valami nagyon nem megy. És nem is. Kb. 3p-et nyomtam gyökkettővel, aztán visszafordultam egy kis laza kocogásra. Már maga a laza futómozgás fenntartása is nehézkes volt, nemhogy résztávozás...
Visszafelé a kiszemelt lejtőn gyalog is nehéz volt feljutnom, nemhogy futva. Máskor vígan kocorászom erre...
Tehát a Húsvét hosszú hétvégéje pihenéssel telt (kis favágás, fahordás, kerti munka ugye mint aktív pihenés). Úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. Ráadásul rosszul aludtam, folyamatosan álmos és rossz kedvű voltam.
Holnap eldől mit ért ez a 3 nap lustulás?!
2010. április 3., szombat
Vértesi TerepMaraton
Már vasárnap belekezdtem, de nagyon nem akart íródni. Mostanra sikerült egybevarrni. Akkor sem voltam lelkes, de majd egy hét távlatából még fárasztóbb erre a futásra gondolni. Ha azt nézem (kívülről), hogy mi volt a terv, akkor egy szavam sem lehet. Ha belülről élem át újra, akkor komolyan belefáradok. Azt hiszem, hogy nem a kellemes élményeim között fogom eltárolni ezt a futásom.
Az biztos, hogy ez nem az én világom.
Nagyon gyors pálya és itt futni kell, mégpedig gyorsan. Az nekem nem megy. Persze ez furcsa lehet egy ilyen blogban, de be kell lássuk a tényeket. Amíg a futható részeket emelkedők tarkítják, biztosítva ezzel az ütemváltást és más-más izomcsoportok megdolgoztatását, addig nincs gond, de itt nem ez történt. Szinte végig kellett darálni. Vagy inkább darálni kellett volna...
Szóval.
Jó időben, napsütésben és tökéletesnek mondható futóidőben rajtoltunk. Úgy nekilódult a csapat, hogy csak néztem ki az arcomból. Hát ez nem egy majd 50 kilis verseny?! No sebaj. Edzői utasítás szerinti 150-160, és cammogjunk. Az aszfaltot gyorsan magunk mögött hagytuk. Az erdőben ideális talajviszonyok fogadtak. Hihetetlenül fújtató sporttársak húztak el, csak néztem, hogy mi lesz ebből?! Az első emelkedőn még 165-ig tolhattam, ki is használtam, ezzel a plusz tartománnyal szépen fel is értem. Az első pont után szinte teljesen sík szakasz következett, tolni kellett volna, hogy ne essen a pulzusom. Nem esett, ez jól. Én egy sebességgel szeretek/tudok futni.
ON. OFF.
Ennyi megy.
De itt valami TURBO-ON feliratú kapcsolót kellett volna megtalálni és az általában nagyon nem ízlik. Mindegy, a mai napra ez a leosztás ezt esszük... Tavalyi pontőrködésem helyét elhagyva egy sporit igazítottam útba, majd ismét, majd ismét. Aztán valahogy furcsán eltűntek a jelek (a 'jelek' UV narancssárga pöttyök voltak a turistajelzés kiegészítésekép). Aztán mégis találtam egy pöttyöt. Megint semmi. Aztán megint egy kisebb. De gyanússá vált az irány. Visszafordultam és szentségeltem, hogy már megint sikerült eltévedni, ez az én formám. Jó kis lejtőn rohantam, immáron felfelé. Furcsa, hogy az egyik 'pöttyös' fán visszafelé irányból is találtam pöttyöt. Talán erdészeti jel lenne?! Szemből futók tűntek fel, vagy 10-en. Jó az irány? - kérdezem. Nem volt megnyugtató a válasz így visszafelé futottam még. Megint jöttek szembe, az egyik embernél GPS. Szerinte jó az irány. Megfordultam, de nem tudtam igazán haladni, mert körúti forgalom volt az ösvényen. Egyértelműen rossznak éreztem az irányt, de mindegy, valami csak lesz - gondoltam. Egy nagyobb kereszteződéshez érkeztünk és nem találtunk jeleket. Ha az útvonalon lennénk ilyen helyen biztosan lenne pötty. No mindegy, így oldalról érkeztünk a pontra egy kis kerülővel. Összességében 10 percem ment el ezzel a kis kerülővel és rengeteg ember előzött meg, ráadásul nem a géppuskalábúak közül, így féltem, hogy a felfelé vezető meredek, szűk ösvényen libasorban fogunk felfelé cammogni. Egy kis plusz 165-ös részt beiktatva sikerül mindenkit magam mögött tudni. Huhhhh, ez meredek volt, (és tényleg). Többször bele kellett sétálni, mert elszállt volna a freki. Közben nyomtam az új tápot, nagyon finom volt, remélem be fog válni. Innen megint ismerős szakaszra értünk. Ezek után egy látásból ismerős futóval kerülgettük egymást, szinte a célig. Néha elmentem, aztán síkon beért, majd megelőzött, hegymenetben én értem utól, aztán kezdtük elölről.
Egészen a fél távnál lévő Várgesztesi pontig nem is történt semmi érdemleges. Aztán lassan kis alattomos vádligörcs kezdte pedzegetni az idegeimet. Ez számomra vmi új érzés, hisz ilyennel még nem igazán találkoztam, legalábbis futás közben még nem. Próbáltam figyelni a lépéseimre és amennyire lehet az aszfalt helyett a padkán futni, de ennél többet nem tudtam tenni. A pontra érve egy kis sópótlással próbálkoztam, és nem időztem, rögtön mentem is tovább. Nem esett jól a mozgás. A sima haladáshoz is tolni kellett, pedig még csak emelkedő sem volt. A faluból kiérve az egyre meredekebbé váló buckán persze pulzustartás miatt megint bele kellett sétálni, de nagyon örültem, hogy nem kell jobban nyomni, nem ment volna. Lefelé a szűk Bodzás-völgyben beszorultam egy spori mögé és nem is tudtam, csak az aszfaltra kiérve megelőzni. Tudtam, hogy megint hosszú sík rész jön. Csendesen szenvedtem. A belesétálást, vagyis annak gondolatát mindig toltam, toltam egyre távolabbra, aztán már mégsem tettem meg a pont előtt. Ráadásul megint lihegtek a fülemben és ez a felvezető pozíció sem volt kedvemre való. A ponton megint só+víz kombót szürcsöltem, mert bevált, a vádlim, ha nem is lett tünetmentes, de tűrhetővé vált. Egy gélt vettem a kezembe és irány a zöld sáv sunyi emelkedője. Ismerős futótársam állt előre én meg utána. Minden lépés küzdelem volt, nagyon nem ment. Le nem szakadtam, de nem élveztem. Egy hete a bejáráson itt lazán szökdécseltem és álmomban nem gondoltam, hogy én valaha szenvedni fogok majd ezen a szakaszon. Pedig de. Ettem, ittam hátha segít. Áhhh, semmi... Aztán végre megint pontot értünk és az itinerből tudtam, hogy innen már nincs számottevő emelkedő. Darálni kezdtem és rövid idő alatt egyedül maradtam, leakadtak rólam az eddigi futótársak. Kezdtem egy kis erőt érezni magamban, a kisebb buckák megfutása is szinte erőt adott. A lejtők viszont már ütöttek és nem estek jól. Fogalmam sem volt az időmről, ez nem is volt fontos, viszont a pulzusom miatt sokszor a vekkerre pillantottam. Mintha a célzóna tetejére ragasztották volna. Frankó, még van szufla - gondoltam. Az utolsó ellenőrző pont után megint aszfalt következett. Minden lelki erőmet össze kellett szedjem, hogy ne sétáljak bele. Aztán balos a rekettyésbe, kis bucka, kis lejtő és faluszél...
Nem messze magam előtt egy alig futó alakot pillantottam meg. Gondoltam, hogy pikk-pakk befogom az emberem. De nem. Néztem a lépteimet és nem értettem, hogy nem közeledik az előttem szinte vánszorgó alak. Próbáltam nyomni egy kicsit jobban, a távolság fogyott ugyan, de érthetetlen maradt, hogy miért nem hagyom már le? Örökkévalóságnak tűnt az a pár száz méter. Közben engem is lahajráztak, de én is beértem az emberem. 1:1. Vége.
48 kili/1150m, 4:35. Hát nagy büszkeséggel nem tölt el, de ez van.
Az biztos, hogy ez nem az én világom.
Nagyon gyors pálya és itt futni kell, mégpedig gyorsan. Az nekem nem megy. Persze ez furcsa lehet egy ilyen blogban, de be kell lássuk a tényeket. Amíg a futható részeket emelkedők tarkítják, biztosítva ezzel az ütemváltást és más-más izomcsoportok megdolgoztatását, addig nincs gond, de itt nem ez történt. Szinte végig kellett darálni. Vagy inkább darálni kellett volna...
Szóval.
Jó időben, napsütésben és tökéletesnek mondható futóidőben rajtoltunk. Úgy nekilódult a csapat, hogy csak néztem ki az arcomból. Hát ez nem egy majd 50 kilis verseny?! No sebaj. Edzői utasítás szerinti 150-160, és cammogjunk. Az aszfaltot gyorsan magunk mögött hagytuk. Az erdőben ideális talajviszonyok fogadtak. Hihetetlenül fújtató sporttársak húztak el, csak néztem, hogy mi lesz ebből?! Az első emelkedőn még 165-ig tolhattam, ki is használtam, ezzel a plusz tartománnyal szépen fel is értem. Az első pont után szinte teljesen sík szakasz következett, tolni kellett volna, hogy ne essen a pulzusom. Nem esett, ez jól. Én egy sebességgel szeretek/tudok futni.
ON. OFF.
Ennyi megy.
De itt valami TURBO-ON feliratú kapcsolót kellett volna megtalálni és az általában nagyon nem ízlik. Mindegy, a mai napra ez a leosztás ezt esszük... Tavalyi pontőrködésem helyét elhagyva egy sporit igazítottam útba, majd ismét, majd ismét. Aztán valahogy furcsán eltűntek a jelek (a 'jelek' UV narancssárga pöttyök voltak a turistajelzés kiegészítésekép). Aztán mégis találtam egy pöttyöt. Megint semmi. Aztán megint egy kisebb. De gyanússá vált az irány. Visszafordultam és szentségeltem, hogy már megint sikerült eltévedni, ez az én formám. Jó kis lejtőn rohantam, immáron felfelé. Furcsa, hogy az egyik 'pöttyös' fán visszafelé irányból is találtam pöttyöt. Talán erdészeti jel lenne?! Szemből futók tűntek fel, vagy 10-en. Jó az irány? - kérdezem. Nem volt megnyugtató a válasz így visszafelé futottam még. Megint jöttek szembe, az egyik embernél GPS. Szerinte jó az irány. Megfordultam, de nem tudtam igazán haladni, mert körúti forgalom volt az ösvényen. Egyértelműen rossznak éreztem az irányt, de mindegy, valami csak lesz - gondoltam. Egy nagyobb kereszteződéshez érkeztünk és nem találtunk jeleket. Ha az útvonalon lennénk ilyen helyen biztosan lenne pötty. No mindegy, így oldalról érkeztünk a pontra egy kis kerülővel. Összességében 10 percem ment el ezzel a kis kerülővel és rengeteg ember előzött meg, ráadásul nem a géppuskalábúak közül, így féltem, hogy a felfelé vezető meredek, szűk ösvényen libasorban fogunk felfelé cammogni. Egy kis plusz 165-ös részt beiktatva sikerül mindenkit magam mögött tudni. Huhhhh, ez meredek volt, (és tényleg). Többször bele kellett sétálni, mert elszállt volna a freki. Közben nyomtam az új tápot, nagyon finom volt, remélem be fog válni. Innen megint ismerős szakaszra értünk. Ezek után egy látásból ismerős futóval kerülgettük egymást, szinte a célig. Néha elmentem, aztán síkon beért, majd megelőzött, hegymenetben én értem utól, aztán kezdtük elölről.
Egészen a fél távnál lévő Várgesztesi pontig nem is történt semmi érdemleges. Aztán lassan kis alattomos vádligörcs kezdte pedzegetni az idegeimet. Ez számomra vmi új érzés, hisz ilyennel még nem igazán találkoztam, legalábbis futás közben még nem. Próbáltam figyelni a lépéseimre és amennyire lehet az aszfalt helyett a padkán futni, de ennél többet nem tudtam tenni. A pontra érve egy kis sópótlással próbálkoztam, és nem időztem, rögtön mentem is tovább. Nem esett jól a mozgás. A sima haladáshoz is tolni kellett, pedig még csak emelkedő sem volt. A faluból kiérve az egyre meredekebbé váló buckán persze pulzustartás miatt megint bele kellett sétálni, de nagyon örültem, hogy nem kell jobban nyomni, nem ment volna. Lefelé a szűk Bodzás-völgyben beszorultam egy spori mögé és nem is tudtam, csak az aszfaltra kiérve megelőzni. Tudtam, hogy megint hosszú sík rész jön. Csendesen szenvedtem. A belesétálást, vagyis annak gondolatát mindig toltam, toltam egyre távolabbra, aztán már mégsem tettem meg a pont előtt. Ráadásul megint lihegtek a fülemben és ez a felvezető pozíció sem volt kedvemre való. A ponton megint só+víz kombót szürcsöltem, mert bevált, a vádlim, ha nem is lett tünetmentes, de tűrhetővé vált. Egy gélt vettem a kezembe és irány a zöld sáv sunyi emelkedője. Ismerős futótársam állt előre én meg utána. Minden lépés küzdelem volt, nagyon nem ment. Le nem szakadtam, de nem élveztem. Egy hete a bejáráson itt lazán szökdécseltem és álmomban nem gondoltam, hogy én valaha szenvedni fogok majd ezen a szakaszon. Pedig de. Ettem, ittam hátha segít. Áhhh, semmi... Aztán végre megint pontot értünk és az itinerből tudtam, hogy innen már nincs számottevő emelkedő. Darálni kezdtem és rövid idő alatt egyedül maradtam, leakadtak rólam az eddigi futótársak. Kezdtem egy kis erőt érezni magamban, a kisebb buckák megfutása is szinte erőt adott. A lejtők viszont már ütöttek és nem estek jól. Fogalmam sem volt az időmről, ez nem is volt fontos, viszont a pulzusom miatt sokszor a vekkerre pillantottam. Mintha a célzóna tetejére ragasztották volna. Frankó, még van szufla - gondoltam. Az utolsó ellenőrző pont után megint aszfalt következett. Minden lelki erőmet össze kellett szedjem, hogy ne sétáljak bele. Aztán balos a rekettyésbe, kis bucka, kis lejtő és faluszél...
Nem messze magam előtt egy alig futó alakot pillantottam meg. Gondoltam, hogy pikk-pakk befogom az emberem. De nem. Néztem a lépteimet és nem értettem, hogy nem közeledik az előttem szinte vánszorgó alak. Próbáltam nyomni egy kicsit jobban, a távolság fogyott ugyan, de érthetetlen maradt, hogy miért nem hagyom már le? Örökkévalóságnak tűnt az a pár száz méter. Közben engem is lahajráztak, de én is beértem az emberem. 1:1. Vége.
48 kili/1150m, 4:35. Hát nagy büszkeséggel nem tölt el, de ez van.
2010. március 27., szombat
No majd holnap!
A hét második fele nem alakult úgy, ahogy szerettem volna. Kis megfázás és a beköszöntő tavasz 'melléktermékeként' enyhe napszúrás. Úgy leégett a fejem, mint nyáron sem. Hát persze, sehol sincs még árnyék. Futni sem tudtam csütörtök óta és ez nagyon hiányzik...
No sebaj, majd holnap!
Új tápot próbálok ki és csak a követendő pulzusra fogok figyelni, másra nem (no persze a tavaszi erdőre és a madárcsicsergésre persze igen). Az órámat úgy állítom be, hogy még véletlenül se lássam az időm. Kíváncsi leszek, hogy fogom (ki)bírni?! Még szerencse, hogy mostanában 4-5-kor kelek, így az óra átállítás miatt nem kell aggódnom, a rajt nem lesz túl korai.
Kalandra fel!
No sebaj, majd holnap!
Új tápot próbálok ki és csak a követendő pulzusra fogok figyelni, másra nem (no persze a tavaszi erdőre és a madárcsicsergésre persze igen). Az órámat úgy állítom be, hogy még véletlenül se lássam az időm. Kíváncsi leszek, hogy fogom (ki)bírni?! Még szerencse, hogy mostanában 4-5-kor kelek, így az óra átállítás miatt nem kell aggódnom, a rajt nem lesz túl korai.
Kalandra fel!
2010. március 22., hétfő
2010. március 18., csütörtök
Népek Tavasza
Na persze, ...'Tavasza'. Meg fszom, az. Majd' végig hóban, jégben. A jegesmedvéket hesegettem a fagyott gélemről. Tavasz. persze...
A versenynaptár összeállításakor gyanútlanul hagytam magam meggyőzni erről a 'versenyről'.
A fene gondolta, hogy inkább egy utótéli dagonyázás lesz.
Baráti logisztikának köszönhetően már a 7:00 órás célnyitás környékén megérkeztünk, sőt a nevezési lapomra 7:01 került 06-os sorszámmal. Jó, hogy nem akartam az elején indulni...
Edzői utasítás max. 165-ös pulzus volt. Ennyi. Semmi több. Magamban számolgattam, hogy 42,7km+(1570m/100)=58,4:12=4,87 azaz 4:52, de ez halálközeli élményeket sejtetett, tehát 5 órán belül kéne menni. Ez az összesített 12km-m/h inkább csak 1-2 órán át tartható számomra.de hátha.
Együtt indultunk hárman, de kb. 5p után már egyedül voltam. Először biztos, ami biztos alapon 160-ra állítottam a vekkert, de a folyamatos emelkedőn a lehetséges 165-ös maxra csavartam a térerőt. Rögtön fagyott hóban és napokkal a verseny előtt olvadt, majd visszadermedt latyakban kellett felfelé haladni. Többnyire el is engedtek a túrázók, nagy tömeg nem volt. Egy-egy kerülésnél azért fel-fel szökött a freki, ilyenkor rögtön gyaloglásra váltottam. Az emelkedő után egy horrorisztikus lejtő jött, sziklás jéggel, oldalra dőlő ösvénnyel. (jó, hogy nem filmezték...) Aztán következett a beharangozott szerpentin lefelé. 'Ezt mindenki levágja.' No, azért sem. Szépen körbe, körbe, karikába, miközben az egy szem lehagyott túrázó nyíl egyenesen lefelé pont akkora sebességgel haladt, mint én, csak épp harmad akkora távot tett meg...
A verseny előtti térképnézegetés közben felfigyeltem arra, hogy a tavalyi Montrail Bükk útvonalát fogjuk egy darabon követni. Be is csatlakozott a várt jelzés és én robogtam is Lillafüredre. De minek? Persze nem kellett volna. Mire leérkeztem a parkolóba erős sejtésem beigazolódott, miszerint megint feleslegesen tettem bele egy baráti hurkot a mai menetbe. Elővettem az itinert és konstatáltam, hogy némi aszfaltos rész beiktatásával visszatérhetek a helyes útra. Csodával határos módon a kerítésen lévő jelet is felfedeztem és elnyerve jutalmam megkezdhettem a már fél órája lehagyott sporttársak ismételt begyűjtését.Mindezt szigorú hegymenetben természetesen. Talpam alatt havas, jeges patak csordogált, próbáltam egyik kőről a másikra egyensúlyozni és csipogás mentesen haladni. Közben toltam egy gélt is, mert ki kell használni a futhatatlan részeket egy kis tápanyag bevitelre. Tudtam, hogy a nagyobb emelkedő után már egy enyhén hullámzó, hosszú, aránylag jól futható rész jön. Az emelkedő tetején már beértem három futót is. Itt, a tavasz jegyében már teljesen összefüggő hó borított mindent és épp csak egy szűk keréknyomban lehetett normálisan haladni. Egy rövidebb félreállásukat kihasználva elléptem tőlük és egyedül haladtam tovább. Ez a fenyves szakasz már ismerős volt. Télies ruhájában is lenyűgözően szép, kár, hogy ritkán járok erre. Lassan haladtam egyre feljebb és szépen hagytam le a sporikat. Itt történt egy -számomra - szánalmas és egyben mulatságos eset is:
Beértem egy futót egy rövid aszfaltos részen, épp egy balos kanyarban, ahol készült levágni kb. 200 métert. Észrevett, felém fordult és az út szélén csípőre tett kézzel nézte ahogy elfutok mellette. Ahogy odaértem fújt egy nagyot és megjegyezte, hogy 'baromi kemény', majd mint aki jól végezte dolgát megfordult és elindult levágni a kanyart. Olyan groteszk volt az egész, hogy majdnem hangosan felnevettem. Leírtam a kis körömet, majd szép lassan ledolgoztam a 'hátrányom'.
Felérve a legmagasabban fekvő Bánkúti pontra igazi téli hangulat fogadott síelőkkel, hideg széllel. Nem sokat időztem, indultam is tovább. A lefelé tartó kék jelzésen aztán konstatáltam, hogy nem járt még előttem senki. Ez jó volt, hisz a meredek lejtőn meg lehetett ereszteni, az összefújt, laza porhó jól tompított. Még a jelezetlen szakaszt is sikerült megtalálnom! Újból autónyomnyivá vált a csapás, próbáltam újat törni de nem volt kellemes. A hirtelen gyaloglóssá váltó ösvényen inkább egy csokit kezdtem betuszkolni. Gyors pecsételés és egy kis szintút után újból meredek kaptató következett. Jobban esett volna egy kis kocogás, mint a lassú hópaszírozás, de a freki nem engedett, maradt a gyalogos tempó. A nyeregbe felérve aztán lehetett lejtőzni. Egy havas, jeges patakmederben nem tudtam maradéktalanul élvezni a suhanást, de legalább szép volt a táj, érdekes élmény volt a turisták kerülgetése, a lábam alatt futó patakon való átugrálás. Komolyan élveztem! Lefelé aztán meg is érkezett a nem várt, de már régről ismert hascsikarás érzés, amit mentálisan próbáltam orvosolni. Sikerrel! Mire az aszfaltra értem már nem is éreztem semmit. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kell folyamatosan a lábam elé skubiznom és haladok is. Itt bizony volt 15 perc, amikor 155-160 környékén ragadt a freki, de nem esett jól jobban tolni. Már szemem előtt lebegett a 'nagy' ellenőrző pont, ahol egy kis tápolás már igencsak esedékessé vált.
Nem is csalatkoztam. Meleg tea és két nagy szelet üres kenyérrel lettem gazdagabb, bár a forró tea hideg vízzel való felöntése nem várt feladat elé állította a ponton serénykedőket. A második szeletet már menet közben próbáltam betömni. Még vmi tévéstáb is figyelemre méltónak találta ebbéli tevékenységem, mert a kameramann sokáig követett. Ez túlzottam nem tudott lekötni, mivel itt következett a már várt utolsó, nagy emelkedő, melyet edzői utasításra meg kellett volna futnom. Az eleje még kenyérrel a számban is ment, aztán már nélküle sem... Viszont konstatáltam, hogy ha csak ez az egy emelkedő lett volna, akkor is kétséges, hogy meg tudom futni. Kidőlt fákon és havas, jeges köveken kapaszkodtam fel, néha kézzel segítve az előrehaladást. Nyam, nyam, futni..... hát persze.... még így is 160-165 közt végig, egy nagyobb fakomplexum megkerülésekor 4,5 másodpercre 155-re 'esett' ugyan a freki, de kérem a tisztelt bíróságot ne ítélje meg súlyosan a helyzetet és vegye figyelembe az enyhítő körülményeket is! A dombocska tetején még következett kb. 300m ismert szakasz, aztán gyors pecsételés az örvénykői mászóiskola tetején és uccu neki lefelé. 4:05-nél hagytam el a pontot. 12 kili és már csak egy kisebb hupli volt hátra. Hátha...!!! Lefelé a pontról lehagytam két futót, majd az aszfaltra érve újból utolértem őket... khm, khm... Ők a 30-as távot nyomták és jól diktálták az iramot. A széles úton több száz! gyalogost előztünk meg. Ha ezeket mind az erdőben érjük utol, akkor nem is tudom mi lett volna?! Az aszfaltról való letérésnél a két futó depózott én pedig kissé elbizonytalanodtam a folytatást illetően. Kérdezgettem a többi túrázót, hogy merre az arra, mert egy kicsit gyanús volt az általuk követett irány, de értelmes választ nem kaptam. Így forgolódtam, majd elindulásnál akkorát taknyoltam, hogy többen is segítségemre akartam sietni. A latyak és víz egy kis jéggel vegyítve nagyon alattomos tud lenni. Beütöttem a jobb térdem a gatyám is kiszakadt és eláztam. Jajjjjj de jó, így a végére! Innen csak arra emlékszem, hogy vicsorogva nyomom, kapkodom a levegőt és kiabálok a néhol 5m széles turistautat teljes szélességében elfoglaló gyalogosoknak, hogy jön hátulról egy őrült. Még egy kis jégdara esett és ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a havat nyúlós, ragadós sár váltotta fel. De azért összességében ez sem tudta elvenni a pillanat szépségét...
4:58-kor egy beláthatatlan, mély sártengerhez érkeztem és teljes megadással vetettem magam bele a sűrűjébe. Tudtam, hogy nem lesz meg 5 órán belül, de jöjjön aminek jönnie kell. Még egy kis aszfalt aztán már csak lazán célba kocogás. 5:08.
Ez lett.
159 átlag frekivel.
Egy beütött térddel, kiszakadt gatyával, sarasan és csurom vizesen.
És nem lehet zuhanyozni...
Anyád! Komolyan gondolják, hogy ide visszajövök?
De nem hagyom magam, azért jó volt.
Azért utólagosan azt a konklúziót vontam le, hogy nem szabad belemennem az órával való viaskodásba, hisz itt csak egy ellenfél van. Az pedig nem az óra, hanem saját magam.
A versenynaptár összeállításakor gyanútlanul hagytam magam meggyőzni erről a 'versenyről'.
A fene gondolta, hogy inkább egy utótéli dagonyázás lesz.
Baráti logisztikának köszönhetően már a 7:00 órás célnyitás környékén megérkeztünk, sőt a nevezési lapomra 7:01 került 06-os sorszámmal. Jó, hogy nem akartam az elején indulni...
Edzői utasítás max. 165-ös pulzus volt. Ennyi. Semmi több. Magamban számolgattam, hogy 42,7km+(1570m/100)=58,4:12=4,87 azaz 4:52, de ez halálközeli élményeket sejtetett, tehát 5 órán belül kéne menni. Ez az összesített 12km-m/h inkább csak 1-2 órán át tartható számomra.de hátha.
Együtt indultunk hárman, de kb. 5p után már egyedül voltam. Először biztos, ami biztos alapon 160-ra állítottam a vekkert, de a folyamatos emelkedőn a lehetséges 165-ös maxra csavartam a térerőt. Rögtön fagyott hóban és napokkal a verseny előtt olvadt, majd visszadermedt latyakban kellett felfelé haladni. Többnyire el is engedtek a túrázók, nagy tömeg nem volt. Egy-egy kerülésnél azért fel-fel szökött a freki, ilyenkor rögtön gyaloglásra váltottam. Az emelkedő után egy horrorisztikus lejtő jött, sziklás jéggel, oldalra dőlő ösvénnyel. (jó, hogy nem filmezték...) Aztán következett a beharangozott szerpentin lefelé. 'Ezt mindenki levágja.' No, azért sem. Szépen körbe, körbe, karikába, miközben az egy szem lehagyott túrázó nyíl egyenesen lefelé pont akkora sebességgel haladt, mint én, csak épp harmad akkora távot tett meg...
A verseny előtti térképnézegetés közben felfigyeltem arra, hogy a tavalyi Montrail Bükk útvonalát fogjuk egy darabon követni. Be is csatlakozott a várt jelzés és én robogtam is Lillafüredre. De minek? Persze nem kellett volna. Mire leérkeztem a parkolóba erős sejtésem beigazolódott, miszerint megint feleslegesen tettem bele egy baráti hurkot a mai menetbe. Elővettem az itinert és konstatáltam, hogy némi aszfaltos rész beiktatásával visszatérhetek a helyes útra. Csodával határos módon a kerítésen lévő jelet is felfedeztem és elnyerve jutalmam megkezdhettem a már fél órája lehagyott sporttársak ismételt begyűjtését.Mindezt szigorú hegymenetben természetesen. Talpam alatt havas, jeges patak csordogált, próbáltam egyik kőről a másikra egyensúlyozni és csipogás mentesen haladni. Közben toltam egy gélt is, mert ki kell használni a futhatatlan részeket egy kis tápanyag bevitelre. Tudtam, hogy a nagyobb emelkedő után már egy enyhén hullámzó, hosszú, aránylag jól futható rész jön. Az emelkedő tetején már beértem három futót is. Itt, a tavasz jegyében már teljesen összefüggő hó borított mindent és épp csak egy szűk keréknyomban lehetett normálisan haladni. Egy rövidebb félreállásukat kihasználva elléptem tőlük és egyedül haladtam tovább. Ez a fenyves szakasz már ismerős volt. Télies ruhájában is lenyűgözően szép, kár, hogy ritkán járok erre. Lassan haladtam egyre feljebb és szépen hagytam le a sporikat. Itt történt egy -számomra - szánalmas és egyben mulatságos eset is:
Beértem egy futót egy rövid aszfaltos részen, épp egy balos kanyarban, ahol készült levágni kb. 200 métert. Észrevett, felém fordult és az út szélén csípőre tett kézzel nézte ahogy elfutok mellette. Ahogy odaértem fújt egy nagyot és megjegyezte, hogy 'baromi kemény', majd mint aki jól végezte dolgát megfordult és elindult levágni a kanyart. Olyan groteszk volt az egész, hogy majdnem hangosan felnevettem. Leírtam a kis körömet, majd szép lassan ledolgoztam a 'hátrányom'.
Felérve a legmagasabban fekvő Bánkúti pontra igazi téli hangulat fogadott síelőkkel, hideg széllel. Nem sokat időztem, indultam is tovább. A lefelé tartó kék jelzésen aztán konstatáltam, hogy nem járt még előttem senki. Ez jó volt, hisz a meredek lejtőn meg lehetett ereszteni, az összefújt, laza porhó jól tompított. Még a jelezetlen szakaszt is sikerült megtalálnom! Újból autónyomnyivá vált a csapás, próbáltam újat törni de nem volt kellemes. A hirtelen gyaloglóssá váltó ösvényen inkább egy csokit kezdtem betuszkolni. Gyors pecsételés és egy kis szintút után újból meredek kaptató következett. Jobban esett volna egy kis kocogás, mint a lassú hópaszírozás, de a freki nem engedett, maradt a gyalogos tempó. A nyeregbe felérve aztán lehetett lejtőzni. Egy havas, jeges patakmederben nem tudtam maradéktalanul élvezni a suhanást, de legalább szép volt a táj, érdekes élmény volt a turisták kerülgetése, a lábam alatt futó patakon való átugrálás. Komolyan élveztem! Lefelé aztán meg is érkezett a nem várt, de már régről ismert hascsikarás érzés, amit mentálisan próbáltam orvosolni. Sikerrel! Mire az aszfaltra értem már nem is éreztem semmit. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kell folyamatosan a lábam elé skubiznom és haladok is. Itt bizony volt 15 perc, amikor 155-160 környékén ragadt a freki, de nem esett jól jobban tolni. Már szemem előtt lebegett a 'nagy' ellenőrző pont, ahol egy kis tápolás már igencsak esedékessé vált.
Nem is csalatkoztam. Meleg tea és két nagy szelet üres kenyérrel lettem gazdagabb, bár a forró tea hideg vízzel való felöntése nem várt feladat elé állította a ponton serénykedőket. A második szeletet már menet közben próbáltam betömni. Még vmi tévéstáb is figyelemre méltónak találta ebbéli tevékenységem, mert a kameramann sokáig követett. Ez túlzottam nem tudott lekötni, mivel itt következett a már várt utolsó, nagy emelkedő, melyet edzői utasításra meg kellett volna futnom. Az eleje még kenyérrel a számban is ment, aztán már nélküle sem... Viszont konstatáltam, hogy ha csak ez az egy emelkedő lett volna, akkor is kétséges, hogy meg tudom futni. Kidőlt fákon és havas, jeges köveken kapaszkodtam fel, néha kézzel segítve az előrehaladást. Nyam, nyam, futni..... hát persze.... még így is 160-165 közt végig, egy nagyobb fakomplexum megkerülésekor 4,5 másodpercre 155-re 'esett' ugyan a freki, de kérem a tisztelt bíróságot ne ítélje meg súlyosan a helyzetet és vegye figyelembe az enyhítő körülményeket is! A dombocska tetején még következett kb. 300m ismert szakasz, aztán gyors pecsételés az örvénykői mászóiskola tetején és uccu neki lefelé. 4:05-nél hagytam el a pontot. 12 kili és már csak egy kisebb hupli volt hátra. Hátha...!!! Lefelé a pontról lehagytam két futót, majd az aszfaltra érve újból utolértem őket... khm, khm... Ők a 30-as távot nyomták és jól diktálták az iramot. A széles úton több száz! gyalogost előztünk meg. Ha ezeket mind az erdőben érjük utol, akkor nem is tudom mi lett volna?! Az aszfaltról való letérésnél a két futó depózott én pedig kissé elbizonytalanodtam a folytatást illetően. Kérdezgettem a többi túrázót, hogy merre az arra, mert egy kicsit gyanús volt az általuk követett irány, de értelmes választ nem kaptam. Így forgolódtam, majd elindulásnál akkorát taknyoltam, hogy többen is segítségemre akartam sietni. A latyak és víz egy kis jéggel vegyítve nagyon alattomos tud lenni. Beütöttem a jobb térdem a gatyám is kiszakadt és eláztam. Jajjjjj de jó, így a végére! Innen csak arra emlékszem, hogy vicsorogva nyomom, kapkodom a levegőt és kiabálok a néhol 5m széles turistautat teljes szélességében elfoglaló gyalogosoknak, hogy jön hátulról egy őrült. Még egy kis jégdara esett és ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a havat nyúlós, ragadós sár váltotta fel. De azért összességében ez sem tudta elvenni a pillanat szépségét...
4:58-kor egy beláthatatlan, mély sártengerhez érkeztem és teljes megadással vetettem magam bele a sűrűjébe. Tudtam, hogy nem lesz meg 5 órán belül, de jöjjön aminek jönnie kell. Még egy kis aszfalt aztán már csak lazán célba kocogás. 5:08.
Ez lett.
159 átlag frekivel.
Egy beütött térddel, kiszakadt gatyával, sarasan és csurom vizesen.
És nem lehet zuhanyozni...
Anyád! Komolyan gondolják, hogy ide visszajövök?
De nem hagyom magam, azért jó volt.
Azért utólagosan azt a konklúziót vontam le, hogy nem szabad belemennem az órával való viaskodásba, hisz itt csak egy ellenfél van. Az pedig nem az óra, hanem saját magam.
2010. március 11., csütörtök
Aszfalt
Hétvégén volt egy (részben) aszfaltos futásom.
Brrrrrr, de nem is kell nekem az aszfalt - gondoltam eddig. Pedig egyáltalán nem volt vészes. Hatalmas élvezet volt, hogy haladok, nem csúszkálok, nem kell folyton a lábam elé lesnem. Szóval vannak pozitívumai a dolognak. Azért ahol tudtam inkább a padkán haladtam, de a 26 kili felét biztos aszfalton nyomtam. A terephez mérten 3,0ó-t szántam a dologra de még 2,5 sem kellett. Egyértelműen gyorsabb és hát a pulzusom sem verdeste az eget - enyhén szólva. Eddig amint aszfaltra kerültem egy-egy futás alkalmával, rögtön az egekig szökött a pulzusom. Nem is értettem (értem), hogy mi lehetett ez? Talán rögtön magasabb fokozatba kapcsoltam észrevétlen, vagy csak mentálisan zaklatott a dolog? Nem tudom.
Talán a múlt nyáron kényszerűségből elkövetett aszfaltos futás lendített át a holtponton.
Az biztos, hogy valamilyen szinten rendszeressé fogom tenni ezt a fajta kocorászást, mert úgy érzem használ. Ha mást nem is nyerek, de a sebességemen biztos javít. Van min...
Brrrrrr, de nem is kell nekem az aszfalt - gondoltam eddig. Pedig egyáltalán nem volt vészes. Hatalmas élvezet volt, hogy haladok, nem csúszkálok, nem kell folyton a lábam elé lesnem. Szóval vannak pozitívumai a dolognak. Azért ahol tudtam inkább a padkán haladtam, de a 26 kili felét biztos aszfalton nyomtam. A terephez mérten 3,0ó-t szántam a dologra de még 2,5 sem kellett. Egyértelműen gyorsabb és hát a pulzusom sem verdeste az eget - enyhén szólva. Eddig amint aszfaltra kerültem egy-egy futás alkalmával, rögtön az egekig szökött a pulzusom. Nem is értettem (értem), hogy mi lehetett ez? Talán rögtön magasabb fokozatba kapcsoltam észrevétlen, vagy csak mentálisan zaklatott a dolog? Nem tudom.
Talán a múlt nyáron kényszerűségből elkövetett aszfaltos futás lendített át a holtponton.
Az biztos, hogy valamilyen szinten rendszeressé fogom tenni ezt a fajta kocorászást, mert úgy érzem használ. Ha mást nem is nyerek, de a sebességemen biztos javít. Van min...
2010. március 5., péntek
Túlélve +
Megvolt. Persze. Nem volt könnyű, de túléltem...
Azért kell hetente az az egy óra, hogy érezzem, hogy milyen könnyű és felhőtlen az a maradék 167. Ez pont fordított hatású, mint valami szintetikus (vagy nem szintetikus) szer. Itt a hatástartam alatt szenvedés, de utána kitisztul minden és helyére kerülnek a dolgok. Ha máshol esetleg nem, de a testünkben biztos.
Edzés után még a zuhanyzás nehézkes és törődöttnek éreztem magam, de utána olyan érzésem volt, mintha valami határt szakítottam volna át és súlytalanná, kipihentté!!! váltam volna. Szinte mentem volna futni egy lazát azonnal...
Ma ezt a futást pótolhatom azt hiszem. Lesz 155-160, 160-165 és idén először 165-170. Hmmm fincsi, húzhatom magam után a nyálcsíkot az biztos.
Lassan megyek is.
Azért kell hetente az az egy óra, hogy érezzem, hogy milyen könnyű és felhőtlen az a maradék 167. Ez pont fordított hatású, mint valami szintetikus (vagy nem szintetikus) szer. Itt a hatástartam alatt szenvedés, de utána kitisztul minden és helyére kerülnek a dolgok. Ha máshol esetleg nem, de a testünkben biztos.
Edzés után még a zuhanyzás nehézkes és törődöttnek éreztem magam, de utána olyan érzésem volt, mintha valami határt szakítottam volna át és súlytalanná, kipihentté!!! váltam volna. Szinte mentem volna futni egy lazát azonnal...
Ma ezt a futást pótolhatom azt hiszem. Lesz 155-160, 160-165 és idén először 165-170. Hmmm fincsi, húzhatom magam után a nyálcsíkot az biztos.
Lassan megyek is.
2010. március 4., csütörtök
Gyomorverseny
Már múlt héten is bajlódtam a bélrendszeremmel, és még most sem állt helyre a kívánatos egyensúly. Gondolom ebből adódhat, hogy ólom lábakon járok és zihálok, mint egy kivénhedt gőzmozdony. A nyugalmi pulzusom is vagy 10-el magasabb, futás közben meg csak nagyon nehezen sikerül normális tartományba rángatnom a frekit. (Mit nem adnék ilyen pulzusértékekért, mondjuk egy verseny alatt!!)
Azt mindig is tudtam, hogy 'gyomorember' vagyok.
Valahol a gyomrom tájékán érzek mindent. A kipihentség, idegesség, jó kedv, fáradtság... mind, mind ott gyökerezik. Ezért aztán ez a fajta betegség különösen kényelmetlenül hat és nagyon visszavet.
Pedig mentálisan semmi okom rosszul érezni magam, tehát tényleg vmi nyavalyát szedhettem össze. Orvoshoz persze el nem megyek (egyelőre).
No, majd a mai tornatermi edzés talán kicsit helyrebillent. Vagy nem...
Azt mindig is tudtam, hogy 'gyomorember' vagyok.
Valahol a gyomrom tájékán érzek mindent. A kipihentség, idegesség, jó kedv, fáradtság... mind, mind ott gyökerezik. Ezért aztán ez a fajta betegség különösen kényelmetlenül hat és nagyon visszavet.
Pedig mentálisan semmi okom rosszul érezni magam, tehát tényleg vmi nyavalyát szedhettem össze. Orvoshoz persze el nem megyek (egyelőre).
No, majd a mai tornatermi edzés talán kicsit helyrebillent. Vagy nem...
2010. március 2., kedd
Nyomom, nyomom...
A februári utolsó hét azért megfektetett a végére. Mondjuk ehhez kellet egy kis gyomorrontás is...
Már a második kínálkozó hétvégémet voltam kénytelen kihagyni. Így persze pont a hosszú, nyugis futások maradnak el. A hét közben a 1,5-2 órás programok, feladatokkal megspékelve meg szívják az erőmet és a mentális energiáimat.
De juszt sem hagyom magam. Ráadásul a tavasz is ezerrel beköszöntött. Mondjuk a múlt heti, jégen csordogáló víz és latyak, lépésenként beszakadó hókása azért még sikeresen próbára tette az idegeimet. De ez már a múlt, már csak jobb lehet.
A hétvégi kényszerpihenő ellenére tegnap és ma is terminátor jellegű mozgásra voltam csak képes. Mindkét lábam mint a beton. Nem igazán értem miért? Ennyire nem lehetek fáradt. Lehet, hogy vmi felborult a szervezetemben. Hiányzik vmi alkotóelem? Nem is tudom. Eszem normálisan, sok zöldség, gyümölcs, hús alig. Persze lehet, hogy a fehérje hiányzik. A tejet rühellem és mostanában sajtból sem ettem sokat. Meg egyszerűen nincs kedvem állandóan erre figyelni. Mozgás, pihenés, evés, nyújtás... nagyon fontos pont az életemben a futás, de nem szeretnék mindent köré szervezni. Így is lelkiismeret furdalásom van, hogy mennyi energiámat ölöm ebbe a hobbiba. Aztán meg azért, gyötröm magam, hogy gyötröm magam, elvégre élvezem és örömöm lelem benn. Miért is ne? A gyerkőcökkel úgy sem lehetek eleget. Ha 48 órás lenne egy nap, akkor is kevés lennék nekik...
No, majd meglátjuk.
A szokásos standard köröm végén van egy 3-400 m-es szakasz. Itt indulok és itt fejezem be a napi adagot. Ezen a részen szoktam magam figyelni, hogy mégis miként éltem meg az aznapi mozgást. Van, hogy vonszolom magam, van, hogy suhanok... ma egy kicsit kirázott a hideg a futás gyönyörétől. Huhh de jó volt. Sajnálom azokat akik nem élhetik ezt át, csodálatos érzés.
Már a második kínálkozó hétvégémet voltam kénytelen kihagyni. Így persze pont a hosszú, nyugis futások maradnak el. A hét közben a 1,5-2 órás programok, feladatokkal megspékelve meg szívják az erőmet és a mentális energiáimat.
De juszt sem hagyom magam. Ráadásul a tavasz is ezerrel beköszöntött. Mondjuk a múlt heti, jégen csordogáló víz és latyak, lépésenként beszakadó hókása azért még sikeresen próbára tette az idegeimet. De ez már a múlt, már csak jobb lehet.
A hétvégi kényszerpihenő ellenére tegnap és ma is terminátor jellegű mozgásra voltam csak képes. Mindkét lábam mint a beton. Nem igazán értem miért? Ennyire nem lehetek fáradt. Lehet, hogy vmi felborult a szervezetemben. Hiányzik vmi alkotóelem? Nem is tudom. Eszem normálisan, sok zöldség, gyümölcs, hús alig. Persze lehet, hogy a fehérje hiányzik. A tejet rühellem és mostanában sajtból sem ettem sokat. Meg egyszerűen nincs kedvem állandóan erre figyelni. Mozgás, pihenés, evés, nyújtás... nagyon fontos pont az életemben a futás, de nem szeretnék mindent köré szervezni. Így is lelkiismeret furdalásom van, hogy mennyi energiámat ölöm ebbe a hobbiba. Aztán meg azért, gyötröm magam, hogy gyötröm magam, elvégre élvezem és örömöm lelem benn. Miért is ne? A gyerkőcökkel úgy sem lehetek eleget. Ha 48 órás lenne egy nap, akkor is kevés lennék nekik...
No, majd meglátjuk.
A szokásos standard köröm végén van egy 3-400 m-es szakasz. Itt indulok és itt fejezem be a napi adagot. Ezen a részen szoktam magam figyelni, hogy mégis miként éltem meg az aznapi mozgást. Van, hogy vonszolom magam, van, hogy suhanok... ma egy kicsit kirázott a hideg a futás gyönyörétől. Huhh de jó volt. Sajnálom azokat akik nem élhetik ezt át, csodálatos érzés.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)