...mindennapi suhanásunk add meg nekönk ma...

2010. március 18., csütörtök

Népek Tavasza

Na persze, ...'Tavasza'. Meg fszom, az. Majd' végig hóban, jégben. A jegesmedvéket hesegettem a fagyott gélemről. Tavasz. persze...

A versenynaptár összeállításakor gyanútlanul hagytam magam meggyőzni erről a 'versenyről'.
A fene gondolta, hogy inkább egy utótéli dagonyázás lesz.
Baráti logisztikának köszönhetően már a 7:00 órás célnyitás környékén megérkeztünk, sőt a nevezési lapomra 7:01 került 06-os sorszámmal. Jó, hogy nem akartam az elején indulni...

Edzői utasítás max. 165-ös pulzus volt. Ennyi. Semmi több. Magamban számolgattam, hogy 42,7km+(1570m/100)=58,4:12=4,87 azaz 4:52, de ez halálközeli élményeket sejtetett, tehát 5 órán belül kéne menni. Ez az összesített 12km-m/h inkább csak 1-2 órán át tartható számomra.de hátha.

Együtt indultunk hárman, de kb. 5p után már egyedül voltam. Először biztos, ami biztos alapon 160-ra állítottam a vekkert, de a folyamatos emelkedőn a lehetséges 165-ös maxra csavartam a térerőt. Rögtön fagyott hóban és napokkal a verseny előtt olvadt, majd visszadermedt latyakban kellett felfelé haladni. Többnyire el is engedtek a túrázók, nagy tömeg nem volt. Egy-egy kerülésnél azért fel-fel szökött a freki, ilyenkor rögtön gyaloglásra váltottam. Az emelkedő után egy horrorisztikus lejtő jött, sziklás jéggel, oldalra dőlő ösvénnyel. (jó, hogy nem filmezték...) Aztán következett a beharangozott szerpentin lefelé. 'Ezt mindenki levágja.' No, azért sem. Szépen körbe, körbe, karikába, miközben az egy szem lehagyott túrázó nyíl egyenesen lefelé pont akkora sebességgel haladt, mint én, csak épp harmad akkora távot tett meg...
A verseny előtti térképnézegetés közben felfigyeltem arra, hogy a tavalyi Montrail Bükk útvonalát fogjuk egy darabon követni. Be is csatlakozott a várt jelzés és én robogtam is Lillafüredre. De minek? Persze nem kellett volna. Mire leérkeztem a parkolóba erős sejtésem beigazolódott, miszerint megint feleslegesen tettem bele egy baráti hurkot a mai menetbe. Elővettem az itinert és konstatáltam, hogy némi aszfaltos rész beiktatásával visszatérhetek a helyes útra. Csodával határos módon a kerítésen lévő jelet is felfedeztem és elnyerve jutalmam megkezdhettem a már fél órája lehagyott sporttársak ismételt begyűjtését.Mindezt szigorú hegymenetben természetesen. Talpam alatt havas, jeges patak csordogált, próbáltam egyik kőről a másikra egyensúlyozni és csipogás mentesen haladni. Közben toltam egy gélt is, mert ki kell használni a futhatatlan részeket egy kis tápanyag bevitelre. Tudtam, hogy a nagyobb emelkedő után már egy enyhén hullámzó, hosszú, aránylag jól futható rész jön. Az emelkedő tetején már beértem három futót is. Itt, a tavasz jegyében már teljesen összefüggő hó borított mindent és épp csak egy szűk keréknyomban lehetett normálisan haladni. Egy rövidebb félreállásukat kihasználva elléptem tőlük és egyedül haladtam tovább. Ez a fenyves szakasz már ismerős volt. Télies ruhájában is lenyűgözően szép, kár, hogy ritkán járok erre. Lassan haladtam egyre feljebb és szépen hagytam le a sporikat. Itt történt egy -számomra - szánalmas és egyben mulatságos eset is:
Beértem egy futót egy rövid aszfaltos részen, épp egy balos kanyarban, ahol készült levágni kb. 200 métert. Észrevett, felém fordult és az út szélén csípőre tett kézzel nézte ahogy elfutok mellette. Ahogy odaértem fújt egy nagyot és megjegyezte, hogy 'baromi kemény', majd mint aki jól végezte dolgát megfordult és elindult levágni a kanyart. Olyan groteszk volt az egész, hogy majdnem hangosan felnevettem. Leírtam a kis körömet, majd szép lassan ledolgoztam a 'hátrányom'.
Felérve  a legmagasabban fekvő Bánkúti pontra igazi téli hangulat fogadott síelőkkel, hideg széllel. Nem sokat időztem, indultam is tovább. A lefelé tartó kék jelzésen aztán konstatáltam, hogy nem járt még előttem senki. Ez jó volt, hisz a meredek lejtőn meg lehetett ereszteni, az összefújt, laza porhó jól tompított. Még a jelezetlen szakaszt is sikerült megtalálnom! Újból autónyomnyivá vált a csapás, próbáltam újat törni de nem volt kellemes. A hirtelen gyaloglóssá váltó ösvényen inkább egy csokit kezdtem betuszkolni. Gyors pecsételés és egy kis szintút után újból meredek kaptató következett. Jobban esett volna egy kis kocogás, mint a lassú hópaszírozás, de a freki nem engedett, maradt a gyalogos tempó. A nyeregbe felérve aztán lehetett lejtőzni. Egy havas, jeges patakmederben nem tudtam maradéktalanul élvezni a suhanást, de legalább szép volt a táj, érdekes élmény volt a turisták kerülgetése, a lábam alatt futó patakon való átugrálás. Komolyan élveztem! Lefelé aztán meg is érkezett a nem várt, de már régről ismert hascsikarás érzés, amit mentálisan próbáltam orvosolni. Sikerrel! Mire az aszfaltra értem már nem is éreztem semmit. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kell folyamatosan a lábam elé skubiznom és haladok is. Itt bizony volt 15 perc, amikor 155-160 környékén ragadt a freki, de nem esett jól jobban tolni. Már szemem előtt lebegett a 'nagy' ellenőrző pont, ahol egy kis tápolás már igencsak esedékessé vált.
Nem is csalatkoztam. Meleg tea és két nagy szelet üres kenyérrel lettem gazdagabb, bár a forró tea hideg vízzel való felöntése nem várt feladat elé állította a ponton serénykedőket. A második szeletet már menet közben próbáltam betömni. Még vmi tévéstáb is figyelemre méltónak találta ebbéli tevékenységem, mert a kameramann sokáig követett. Ez túlzottam nem tudott lekötni, mivel itt következett a már várt utolsó, nagy emelkedő, melyet edzői utasításra meg kellett volna futnom. Az eleje még kenyérrel a számban is ment, aztán már nélküle sem... Viszont konstatáltam, hogy ha csak ez az egy emelkedő lett volna, akkor is kétséges, hogy meg tudom futni. Kidőlt fákon és havas, jeges köveken kapaszkodtam fel, néha kézzel segítve az előrehaladást. Nyam, nyam, futni..... hát persze.... még így is 160-165 közt végig, egy nagyobb fakomplexum megkerülésekor 4,5 másodpercre 155-re 'esett' ugyan a freki, de kérem a tisztelt bíróságot ne ítélje meg súlyosan a helyzetet és vegye figyelembe az enyhítő körülményeket is! A dombocska tetején még következett kb. 300m ismert szakasz, aztán gyors pecsételés az örvénykői mászóiskola tetején és uccu neki lefelé. 4:05-nél hagytam el a pontot. 12 kili és már csak egy kisebb hupli volt hátra. Hátha...!!! Lefelé a pontról lehagytam két futót, majd az aszfaltra érve újból utolértem őket... khm, khm... Ők a 30-as távot nyomták és jól diktálták az iramot. A széles úton több száz! gyalogost előztünk meg. Ha ezeket mind az erdőben érjük utol, akkor nem is tudom mi lett volna?! Az aszfaltról való letérésnél a két futó depózott én pedig kissé elbizonytalanodtam a folytatást illetően. Kérdezgettem a többi túrázót, hogy merre az arra, mert egy kicsit gyanús volt az általuk követett irány, de értelmes választ nem kaptam. Így forgolódtam, majd elindulásnál akkorát taknyoltam, hogy többen is segítségemre akartam sietni. A latyak és víz egy kis jéggel vegyítve nagyon alattomos tud lenni. Beütöttem a jobb térdem a gatyám is kiszakadt és eláztam. Jajjjjj de jó, így a végére! Innen csak arra emlékszem, hogy vicsorogva nyomom, kapkodom a levegőt és kiabálok a néhol 5m széles turistautat teljes szélességében elfoglaló gyalogosoknak, hogy jön hátulról egy őrült. Még egy kis jégdara esett és ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a havat nyúlós, ragadós sár váltotta fel. De azért összességében ez sem tudta elvenni a pillanat szépségét...
4:58-kor egy beláthatatlan, mély sártengerhez érkeztem és teljes megadással vetettem magam bele a sűrűjébe. Tudtam, hogy nem lesz meg 5 órán belül, de jöjjön aminek jönnie kell. Még egy kis aszfalt aztán már csak lazán célba kocogás. 5:08.
Ez lett.
159 átlag frekivel.
Egy beütött térddel, kiszakadt gatyával, sarasan és csurom vizesen.
És nem lehet zuhanyozni...
Anyád! Komolyan gondolják, hogy ide visszajövök?

De nem hagyom magam, azért jó volt.
Azért utólagosan azt a konklúziót vontam le, hogy nem szabad belemennem az órával való viaskodásba, hisz itt csak egy ellenfél van. Az pedig nem az óra, hanem saját magam.

2 megjegyzés:

  1. hmm, erdekes lehet mindig az elejen vegezni. meg jo hogy nehanyan a rovidebb utat valasztjak, igy tudsz neha elozgetni.

    VálaszTörlés
  2. Jajjj, nem, nem, ez nem így van :)))! Ebben az esetben sem volt tömegrajt, így mivel a rajtidő elején indultam lehet, hogy többen is gyorsabbak voltak nálam, csak 'nem értünk össze'.
    Egyébként pont most szembesültem ezzel az óra dologgal és szégyellem is magam miatta. Nem szeretnék bemenni abba az utcába, ahol számít az idő, vagy CSAK az számít. Sokkal fontosabb, hogy magamhoz mérten jól menjek, vagy inkább, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt egy-egy jó futásért. Jövő vasárnap egyszerűen letakarom az időmérőt az órán, csak a pulzus és saját érzéseimre hagyatkozva fogok menni. Sztem ez a legfontosabb. Hogy milyen időre lesz elég, majd meglátjuk, nem ez a legfontosabb számomra ebben a műfajban.

    VálaszTörlés