Népek Tavasza

Na persze, ...'Tavasza'. Meg fszom, az. Majd' végig hóban, jégben. A jegesmedvéket hesegettem a fagyott gélemről. Tavasz. persze...

A versenynaptár összeállításakor gyanútlanul hagytam magam meggyőzni erről a 'versenyről'.
A fene gondolta, hogy inkább egy utótéli dagonyázás lesz.
Baráti logisztikának köszönhetően már a 7:00 órás célnyitás környékén megérkeztünk, sőt a nevezési lapomra 7:01 került 06-os sorszámmal. Jó, hogy nem akartam az elején indulni...

Edzői utasítás max. 165-ös pulzus volt. Ennyi. Semmi több. Magamban számolgattam, hogy 42,7km+(1570m/100)=58,4:12=4,87 azaz 4:52, de ez halálközeli élményeket sejtetett, tehát 5 órán belül kéne menni. Ez az összesített 12km-m/h inkább csak 1-2 órán át tartható számomra.de hátha.

Együtt indultunk hárman, de kb. 5p után már egyedül voltam. Először biztos, ami biztos alapon 160-ra állítottam a vekkert, de a folyamatos emelkedőn a lehetséges 165-ös maxra csavartam a térerőt. Rögtön fagyott hóban és napokkal a verseny előtt olvadt, majd visszadermedt latyakban kellett felfelé haladni. Többnyire el is engedtek a túrázók, nagy tömeg nem volt. Egy-egy kerülésnél azért fel-fel szökött a freki, ilyenkor rögtön gyaloglásra váltottam. Az emelkedő után egy horrorisztikus lejtő jött, sziklás jéggel, oldalra dőlő ösvénnyel. (jó, hogy nem filmezték...) Aztán következett a beharangozott szerpentin lefelé. 'Ezt mindenki levágja.' No, azért sem. Szépen körbe, körbe, karikába, miközben az egy szem lehagyott túrázó nyíl egyenesen lefelé pont akkora sebességgel haladt, mint én, csak épp harmad akkora távot tett meg...
A verseny előtti térképnézegetés közben felfigyeltem arra, hogy a tavalyi Montrail Bükk útvonalát fogjuk egy darabon követni. Be is csatlakozott a várt jelzés és én robogtam is Lillafüredre. De minek? Persze nem kellett volna. Mire leérkeztem a parkolóba erős sejtésem beigazolódott, miszerint megint feleslegesen tettem bele egy baráti hurkot a mai menetbe. Elővettem az itinert és konstatáltam, hogy némi aszfaltos rész beiktatásával visszatérhetek a helyes útra. Csodával határos módon a kerítésen lévő jelet is felfedeztem és elnyerve jutalmam megkezdhettem a már fél órája lehagyott sporttársak ismételt begyűjtését.Mindezt szigorú hegymenetben természetesen. Talpam alatt havas, jeges patak csordogált, próbáltam egyik kőről a másikra egyensúlyozni és csipogás mentesen haladni. Közben toltam egy gélt is, mert ki kell használni a futhatatlan részeket egy kis tápanyag bevitelre. Tudtam, hogy a nagyobb emelkedő után már egy enyhén hullámzó, hosszú, aránylag jól futható rész jön. Az emelkedő tetején már beértem három futót is. Itt, a tavasz jegyében már teljesen összefüggő hó borított mindent és épp csak egy szűk keréknyomban lehetett normálisan haladni. Egy rövidebb félreállásukat kihasználva elléptem tőlük és egyedül haladtam tovább. Ez a fenyves szakasz már ismerős volt. Télies ruhájában is lenyűgözően szép, kár, hogy ritkán járok erre. Lassan haladtam egyre feljebb és szépen hagytam le a sporikat. Itt történt egy -számomra - szánalmas és egyben mulatságos eset is:
Beértem egy futót egy rövid aszfaltos részen, épp egy balos kanyarban, ahol készült levágni kb. 200 métert. Észrevett, felém fordult és az út szélén csípőre tett kézzel nézte ahogy elfutok mellette. Ahogy odaértem fújt egy nagyot és megjegyezte, hogy 'baromi kemény', majd mint aki jól végezte dolgát megfordult és elindult levágni a kanyart. Olyan groteszk volt az egész, hogy majdnem hangosan felnevettem. Leírtam a kis körömet, majd szép lassan ledolgoztam a 'hátrányom'.
Felérve  a legmagasabban fekvő Bánkúti pontra igazi téli hangulat fogadott síelőkkel, hideg széllel. Nem sokat időztem, indultam is tovább. A lefelé tartó kék jelzésen aztán konstatáltam, hogy nem járt még előttem senki. Ez jó volt, hisz a meredek lejtőn meg lehetett ereszteni, az összefújt, laza porhó jól tompított. Még a jelezetlen szakaszt is sikerült megtalálnom! Újból autónyomnyivá vált a csapás, próbáltam újat törni de nem volt kellemes. A hirtelen gyaloglóssá váltó ösvényen inkább egy csokit kezdtem betuszkolni. Gyors pecsételés és egy kis szintút után újból meredek kaptató következett. Jobban esett volna egy kis kocogás, mint a lassú hópaszírozás, de a freki nem engedett, maradt a gyalogos tempó. A nyeregbe felérve aztán lehetett lejtőzni. Egy havas, jeges patakmederben nem tudtam maradéktalanul élvezni a suhanást, de legalább szép volt a táj, érdekes élmény volt a turisták kerülgetése, a lábam alatt futó patakon való átugrálás. Komolyan élveztem! Lefelé aztán meg is érkezett a nem várt, de már régről ismert hascsikarás érzés, amit mentálisan próbáltam orvosolni. Sikerrel! Mire az aszfaltra értem már nem is éreztem semmit. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kell folyamatosan a lábam elé skubiznom és haladok is. Itt bizony volt 15 perc, amikor 155-160 környékén ragadt a freki, de nem esett jól jobban tolni. Már szemem előtt lebegett a 'nagy' ellenőrző pont, ahol egy kis tápolás már igencsak esedékessé vált.
Nem is csalatkoztam. Meleg tea és két nagy szelet üres kenyérrel lettem gazdagabb, bár a forró tea hideg vízzel való felöntése nem várt feladat elé állította a ponton serénykedőket. A második szeletet már menet közben próbáltam betömni. Még vmi tévéstáb is figyelemre méltónak találta ebbéli tevékenységem, mert a kameramann sokáig követett. Ez túlzottam nem tudott lekötni, mivel itt következett a már várt utolsó, nagy emelkedő, melyet edzői utasításra meg kellett volna futnom. Az eleje még kenyérrel a számban is ment, aztán már nélküle sem... Viszont konstatáltam, hogy ha csak ez az egy emelkedő lett volna, akkor is kétséges, hogy meg tudom futni. Kidőlt fákon és havas, jeges köveken kapaszkodtam fel, néha kézzel segítve az előrehaladást. Nyam, nyam, futni..... hát persze.... még így is 160-165 közt végig, egy nagyobb fakomplexum megkerülésekor 4,5 másodpercre 155-re 'esett' ugyan a freki, de kérem a tisztelt bíróságot ne ítélje meg súlyosan a helyzetet és vegye figyelembe az enyhítő körülményeket is! A dombocska tetején még következett kb. 300m ismert szakasz, aztán gyors pecsételés az örvénykői mászóiskola tetején és uccu neki lefelé. 4:05-nél hagytam el a pontot. 12 kili és már csak egy kisebb hupli volt hátra. Hátha...!!! Lefelé a pontról lehagytam két futót, majd az aszfaltra érve újból utolértem őket... khm, khm... Ők a 30-as távot nyomták és jól diktálták az iramot. A széles úton több száz! gyalogost előztünk meg. Ha ezeket mind az erdőben érjük utol, akkor nem is tudom mi lett volna?! Az aszfaltról való letérésnél a két futó depózott én pedig kissé elbizonytalanodtam a folytatást illetően. Kérdezgettem a többi túrázót, hogy merre az arra, mert egy kicsit gyanús volt az általuk követett irány, de értelmes választ nem kaptam. Így forgolódtam, majd elindulásnál akkorát taknyoltam, hogy többen is segítségemre akartam sietni. A latyak és víz egy kis jéggel vegyítve nagyon alattomos tud lenni. Beütöttem a jobb térdem a gatyám is kiszakadt és eláztam. Jajjjjj de jó, így a végére! Innen csak arra emlékszem, hogy vicsorogva nyomom, kapkodom a levegőt és kiabálok a néhol 5m széles turistautat teljes szélességében elfoglaló gyalogosoknak, hogy jön hátulról egy őrült. Még egy kis jégdara esett és ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a havat nyúlós, ragadós sár váltotta fel. De azért összességében ez sem tudta elvenni a pillanat szépségét...
4:58-kor egy beláthatatlan, mély sártengerhez érkeztem és teljes megadással vetettem magam bele a sűrűjébe. Tudtam, hogy nem lesz meg 5 órán belül, de jöjjön aminek jönnie kell. Még egy kis aszfalt aztán már csak lazán célba kocogás. 5:08.
Ez lett.
159 átlag frekivel.
Egy beütött térddel, kiszakadt gatyával, sarasan és csurom vizesen.
És nem lehet zuhanyozni...
Anyád! Komolyan gondolják, hogy ide visszajövök?

De nem hagyom magam, azért jó volt.
Azért utólagosan azt a konklúziót vontam le, hogy nem szabad belemennem az órával való viaskodásba, hisz itt csak egy ellenfél van. Az pedig nem az óra, hanem saját magam.

Aszfalt

Hétvégén volt egy (részben) aszfaltos futásom.

Brrrrrr, de nem is kell nekem az aszfalt - gondoltam eddig. Pedig egyáltalán nem volt vészes. Hatalmas élvezet volt, hogy haladok, nem csúszkálok, nem kell folyton a lábam elé lesnem. Szóval vannak pozitívumai a dolognak. Azért ahol tudtam inkább a padkán haladtam, de a 26 kili felét biztos aszfalton nyomtam. A terephez mérten 3,0ó-t szántam a dologra de még 2,5 sem kellett. Egyértelműen gyorsabb és hát a pulzusom sem verdeste az eget - enyhén szólva. Eddig amint aszfaltra kerültem egy-egy futás alkalmával, rögtön az egekig szökött a pulzusom. Nem is értettem (értem), hogy mi lehetett ez? Talán rögtön magasabb fokozatba kapcsoltam észrevétlen, vagy csak mentálisan zaklatott a dolog? Nem tudom.
Talán a múlt nyáron kényszerűségből elkövetett aszfaltos futás lendített át a holtponton.
Az biztos, hogy valamilyen szinten rendszeressé fogom tenni ezt a fajta kocorászást, mert úgy érzem használ. Ha mást nem is nyerek, de a sebességemen biztos javít. Van min...

Túlélve +

Megvolt. Persze. Nem volt könnyű, de túléltem...

Azért kell hetente az az egy óra, hogy érezzem, hogy milyen könnyű és felhőtlen az a maradék 167. Ez pont  fordított hatású, mint valami szintetikus (vagy nem szintetikus) szer. Itt a hatástartam alatt szenvedés, de utána kitisztul minden és helyére kerülnek a dolgok. Ha máshol esetleg nem, de a testünkben biztos.

Edzés után még a zuhanyzás nehézkes és törődöttnek éreztem magam, de utána olyan érzésem volt, mintha valami határt szakítottam volna át és súlytalanná, kipihentté!!! váltam volna. Szinte mentem volna futni egy lazát azonnal...

Ma ezt a futást pótolhatom azt hiszem. Lesz 155-160, 160-165 és idén először 165-170. Hmmm fincsi, húzhatom magam után a nyálcsíkot az biztos.

Lassan megyek is.

Gyomorverseny

Már múlt héten is bajlódtam a bélrendszeremmel, és még most sem állt helyre a kívánatos egyensúly. Gondolom ebből adódhat, hogy ólom lábakon járok és zihálok, mint egy kivénhedt gőzmozdony. A nyugalmi pulzusom is vagy 10-el magasabb, futás közben meg csak nagyon nehezen sikerül normális tartományba rángatnom a frekit. (Mit nem adnék ilyen pulzusértékekért, mondjuk egy verseny alatt!!)

Azt mindig is tudtam, hogy 'gyomorember' vagyok.

Valahol a gyomrom tájékán érzek mindent. A kipihentség, idegesség, jó kedv, fáradtság... mind, mind ott gyökerezik. Ezért aztán ez a fajta betegség különösen kényelmetlenül hat és nagyon visszavet.

Pedig mentálisan semmi okom rosszul érezni magam, tehát tényleg vmi nyavalyát szedhettem össze. Orvoshoz persze el nem megyek (egyelőre).

No, majd a mai tornatermi edzés talán kicsit helyrebillent. Vagy nem...

Nyomom, nyomom...

A februári utolsó hét azért megfektetett a végére. Mondjuk ehhez kellet egy kis gyomorrontás is...

Már a második kínálkozó hétvégémet voltam kénytelen kihagyni. Így persze pont a hosszú, nyugis futások maradnak el. A hét közben a 1,5-2 órás programok, feladatokkal megspékelve meg szívják az erőmet és a mentális energiáimat.
De juszt sem hagyom magam. Ráadásul a tavasz is ezerrel beköszöntött. Mondjuk a múlt heti, jégen csordogáló víz és latyak, lépésenként beszakadó hókása azért még sikeresen próbára tette az idegeimet. De ez már a múlt, már csak jobb lehet.

A hétvégi kényszerpihenő ellenére tegnap és ma is terminátor jellegű mozgásra voltam csak képes. Mindkét lábam mint a beton. Nem igazán értem miért? Ennyire nem lehetek fáradt. Lehet, hogy vmi felborult a szervezetemben. Hiányzik vmi alkotóelem? Nem is tudom. Eszem normálisan, sok zöldség, gyümölcs, hús alig. Persze lehet, hogy a fehérje hiányzik. A tejet rühellem és mostanában sajtból sem ettem sokat. Meg egyszerűen nincs kedvem állandóan erre figyelni. Mozgás, pihenés, evés, nyújtás... nagyon fontos pont az életemben a futás, de nem szeretnék mindent köré szervezni. Így is lelkiismeret furdalásom van, hogy mennyi energiámat ölöm ebbe a hobbiba. Aztán meg azért, gyötröm magam, hogy gyötröm magam, elvégre élvezem és örömöm lelem benn. Miért is ne? A gyerkőcökkel úgy sem lehetek eleget. Ha 48 órás lenne egy nap, akkor is kevés lennék nekik...

No, majd meglátjuk.

A szokásos standard köröm végén van egy 3-400 m-es szakasz. Itt indulok és itt fejezem be a napi adagot. Ezen a részen szoktam magam figyelni, hogy mégis miként éltem meg az aznapi mozgást. Van, hogy vonszolom magam, van, hogy suhanok... ma egy kicsit kirázott a hideg a futás gyönyörétől. Huhh de jó volt. Sajnálom azokat akik nem élhetik ezt át, csodálatos érzés.

Egy erős hét.

A múlt hétvégi börzsönyi kiruccanás után elég zord heti edzésadag várt rám...

Kedden még nagy kedvvel és energiával álltam neki a feladatoknak, szinte nem is éreztem fáradtságot. Meg is lepődtem. Aztán szerdán már magamhoz mérten nagyon alacsony pulzussal futottam. No, ez a fáradtság jele - gondoltam. A tervbe vett 3x7 perc emelkedő futáshoz magasabb pulzuszóna is társult volna, de elérhetetlennek tűntek az amúgy nevetséges értékek. Azt hittem megszülök...

Először csak arra gondoltam, hogy a 3x7 percből csinálok egyszer négyet. Aztán ha már négyet, akkor miért ne legyen hét. Persze kb. öt percnél elfogyott a taposott gyom és nem csak önmagam ösztökélésére, hanem a 30 cm-es hóban a nyomtörésre is kellett figyeljek. Mire vége lett az első emelkedőnek azt hittem ott maradok és le sem jövök többet. Aztán szépen lassan visszaereszkedtem. Olyan fáradtnak éreztem magam, mint még soha. Nekiveselkedtem a másodiknak, de a hét inkább tíz percnek tűnt. Ilyenkor persze nem akarnak telni a percek... Megcsináltam. Ha már meglett kettő, legyen meg a harmadik is. Még visszagondolni is fárasztó, de meglett. A lejtő aljától még 20 perc az autó és már csak egy kis dombocskán kellett áthágni, a többi enyhe lejtő.

Mire az autóhoz érkeztem, már beülni is nehezemre esett. Nem igazán tudtam örülni a sikeres edzésnek, inkább csak a túlélésnek. Nem szoktam én 2ó19p alatt 20 kilit és 500m szintet nyomni. Pláne nem ilyen alacsony pulzussal.

De így visszatekintve azért is volt fontos az az edzésnap, mert egy olyan vonalat léptem át, amit előtte még sosem. Ennyire még soha nem hajtottam ki magam, talán versenyen sem. Mintha saját magam árnyékát léptem volna túl.
(Ez arra emlékeztet, mint mikor az első Alpok béli futás után a saját kis 'hegyeimre' tértem vissza. Olyan szelíd kis lankákká szelídültek a máskor morcos emelkedők.)
Ennek a napnak a tükrében a pénteki két órás futás már tényleg gyerekjáték volt, annak ellenére, hogy az olvadás miatt a mély latyakban szinte egyetlen értékelhető futólépésem is alig volt. Csúszkáltam, kepesztettem mindenfelé, kapálóztam kezemmel, lábammal, hogy el ne essek. Azért egyszer sikerült. Nem is tudom, tán ez az olvadó latyak rosszabb, mint ami eddig volt.

Nem megmondtam, hogy mindig az rossz, ami van?!

Hétvégére voltak még vérmes terveim, de persze a családi pofavizitek elvitték az időmet. No, mindegy inkább most legyenek meg ezek a kötelező körök, mint mondjuk egy szép május hétvégén... de azért bosszantott...

... mi lenne más? Hó...

Azt már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy pontőrként biztosan nem veszek rész A Dögölj meg Börzsöny tt-n. A várható mínuszok és hó+jég+szél és egyéb nyalánkságok nem vonzottak túlzottan. Vajon miért? Nem is értem...

A túrát még évekkel ezelőtt teljesítettem, asszem 2007-ben. Akkor még szó sem volt futásról, edzésről. Néha jártunk túrázni a haverokkal, a telet meg amúgy is szerettem. Nagy hóban túrázni, hóbarlangot építeni, szabadban aludni. Emlékszem, volt, hogy egy-egy ilyen 'expedíció' előtt a kertben sátraztam, hogy a felszereléseimet próbálgassam.

Sőt! Ha nagyon szigorúan gombolyítom vissza a fonalat, akkor ezt a terepfutás dolog is innen gyökerezik. A havas túrázás hatására mentem hegymászótanfolyamra, majd kezdtem el mászni, aztán az erőnlét miatt teljesítménytúrázni. A 2007-es BUÉK-on, a HHH-ről lefelé futottam bele először, lerövidítendő az unalmas, hosszú lefelé caplatást... Történelem.

Szóval ilyen távolabbi előzményekkel köszöntött be a szombat reggel. Már össze is pakoltam a motyómat, hogy egy visegrádi túrára megyek, de a kis család egészségi viszonyai nem tették lehetővé, hogy lepattanjak. Sebaj, majd máskor. Aztán, ahogy alakult a nap, úgy körvonalazódott bennem, hogy egy éjszakai kiruccanás venne el legkevesebbet a családtól. Gyors és szerencsés szervezés után délután már robogtam is Kemence felé...

Jó nagy táskát pakoltam, belehányva minden szóba jöhető felszerelést. Majd a rajtban lesz időm kicsemegézni a legmegfelelőbb cumókat. Azért leírom mit is választottam - csak a történeti hűség kedvéért:

alul rövid futó gatyó (legrövidebb, legvékonyabb, amit találtam)

meg hosszú, vastag

vékony rövid+hosszú felső

windstopper mellény

paclite kapucnis kabát (kölcsön)

vékony kesztyű (tartalék)

vastag kesztyű

cipő

kamásli

nem a futóbotomat pakoltam be, hanem a nagy tárcsájú túrabotokat, ezek hóban jobban működnek (mondjuk nehezebbek is...)

A taktikám az volt, hogy hagyom a jó népet elindulni hatkor. Szépen törjék csak az utat. Indultak is folyamatosan az emberek én meg előre örültem a szélesre taposott csapásnak. Pár futó is nekiveselkedett, de őket is illedelmesen előreengedtem. Végül a cél zárásakor - hétkor - én is elindultam. Pár perc bemelegítés után be is kanyarodtam az erdőbe, ahol az első elágazásnál már kavarodás volt. Jöttek szemben?! Visszafordultam, onnan is jöttek, a már leelőzött túrázók?! Hármas útkereszteződés és mindenhol ténfergő emberek. Fénycsóvák minden felé a havas fekete erdei éjszakában.Aztán győzött a józan ész, miszerint, ha az ember hegyre akar feljutni, célszerű emelkedő ösvényt keresni...

Rá is álltam a megfelelő pályára és rögtön le is előzött egy pár perccel utánam induló futó. Nem mentem utána, saját ritmust kerestem. Közben észrevettem, hogy az órám vmi miatt nem akar csipogni ha elhagyom az előre beállított pulzuszónám. Menet közben nyomkodtam, de nem akarta az igazságot. Leállítottam, újra indítottam, de ez sem használt. Nem örültem neki. Elég körülményes volt úgy kocogni, hogy folyton nézegetnem kellett mit mutat a vekker. Azért próbáltam nem elrohanni az elejét.

Szép széles nyom volt, ennek örültem. A túrázók is előzékenyen elengedtek, így haladhattam saját tempómban. Ha viszont nyomon kívül kellet megelőzzek valakit, akkor bizony minimum térdig kellett a szűz hóban gázolni. Ilyenkor inkább nem néztem az órámra.

Az előre beharangozott extrém idő helyett -2-4 fok lehetett és szinte szélcsend. Tökéletes futóidő. Hegymenetben a kabát és a mellény cipzárját  lehúztam, vékony sapkámat oldalt felhajtottam, így nem is izzadtam. Szóval minden nagyon pöpec volt. Fél óránként csippant az órám (ez működött vmiért, nem is értem?!) így a tápoláshoz is volt viszonyítási alapom. Bár nem igazán éreztem ihletet hozzá, azért már az első órában nyomtam egy gélt és ittam is rá bőséggel.

Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy nem vittem végül hátizsákot. Egy dupla kulacsöv mellett döntöttem. A géleket részben ebben, részben a mellény zsebeiben vittem, így nem fagytak meg. A pótelem és pótlámpa szintén melegbe került az egyik mellény oldalzsebbe. Az övet a mellényre vettem fel, így a kabát alatt azért volt annyira meleg, hogy a két kulacsban nem fagyott meg az innivaló.

No, szóval mentem felfelé és próbáltam felidézni az emlékeimet, hogy kb. mi is fog következni. Fel, fel, fel, ennyi ugrott be. Nem is tudtam futni, hisz a mély letaposott hó nem tartott annyira, épp csak nem csúszkáltam tempós gyaloglás közben. Úgy éreztem, hogy a régi havas túrák most nagyon kamatoznak, elememben vagyok és nem is fárasztó ez a móka, a világból ki tudnék menni ezzel a tempóval.

Az első lejtmenet már nem volt ennyire mókás. A mezőny nagy részét felfelé megelőztem, így már nem volt széles, kitaposott nyom. Emlékeztem, hogy ezen a részen annak idején nagyon lehetett haladni, ezzel szemben most lassabb voltam mint felfelé. Mély, térig érő puha porhó. A meredekebb részeken egyszerűen lesíeltem a talpamon, bár vigyáznom kellett nehogy egy ágba, vagy kiálló sziklába fennakadjon a lábam, mert az nem lett volna nagy mulatság. Közben azért tápoltam is mert tudtam, hogy a következő mászás nem lesz egyszerű. A megkezdett gélt, hol a kezembe, hol a számban tartottam, úgy haladtam. Érdekes látvány lehettem, amint síelek lefelé két bottal, számból kilógó tubussal és közben még köszönök is a lehagyott sporiknak.

Az ellenőrzőponton mondták, hogy 15. vagyok. Ennek nem örültem túlzottan. Egyre fogynak a nyomtaposók, pedig ezeknek a titánoknak azért nem akartam elvenni a kenyerét. A felfelé megint nagyon jól ment. Szinte pihentetően hatott a megelőző lejtőhöz képest. Vártam már mikor durvul be a piros háromszög, mert emlékeztem, hogy lesz benne egy frankó kaptató. Jött is. Nagyon jó volt. Durván kétszeres lépcsőfellépők voltak taposva, pont kényelmes volt. Távolodtak is a mögöttem lévő fénycsóvák...

Aztán nem kart vége lenni. Nem emlékeztem az ezt követő részekre. Hullámvasút, jellegtelen terep. Lefelé megint nem lehetett futni. A nyom is mélyebb és hiányosabb volt. Az utolértek pedig már nem engedtek el, hiába lihegtem a nyakukba. Nagyon nehézkes előzésekre kényszerültem. A szél is feltámadt. Mindent felhúztam, jól begombolkoztam. A kezem kezdett vészesen fázni, de nem volt szívem a vékony kesztyű előkotrásához és felhúzásához. Pogányvár után nagyon kellemetlen lett az idő. Nagyon hosszúnak éreztem ezt a szakaszt. A pont előtt még becserkésztem pár sporit, bár nem szakadtam meg. Ennek ellenére a jobb combomban mintha valami fajta görcskezdemények kezdtek volna kialakulni. Nem értettem, hisz nem volt nagy a tempó, pulzusom bőven a céltartományban, sőt, inkább annak az alján. Mégis. Ettem, ittam. Mégis. ?!

A ponton ismerősök. A lábamat megemlítve némi só bevitelét ajánlották. Nosza rajta. A kis zacskó sót tenyerembe szórtam, majd a számba öntöttem. Mivel nyálam nem nagyon volt, az első levegővételnél az egészet letüdőztem. Azt hittem megfulladok. Iszonyat köhögőgörcs jött rám, miközben nem tudtam levegőt venni. Próbáltam az italommal öblíteni a torkomat, de nem sok sikerrel... Azt hittem ott ájulok el. Nagy önuralommal, lassan-lassan jutottam csak egy kis oxigénhez. Szóval jó kis frissítés volt...

Innen irány lefelé. Ebben sem volt persze köszönet. A gerincen fújdogált a szél rendesen, de itt legalább a hó kemény volt. Aztán a gerincútról letérve már nem volt annyira nevethetnékem. Beértem és leelőztem pár sporit megint, majd egy puskalábú úttörő után indultam. A hó egyre mélyült. Hol tartott, hol nem. Nehézkes és nyűgös haladás volt. Az Égés-bérc környéke nem nőtt a szívemhez. A kék körre kiérve a nyomok határozottabbak lettek, szinte kis ösvénnyé álltak össze. Szaporáztuk is rendesen. Talán meg kellett volna előzzem az előttem haladót, de végül jól döntöttem a háttérbe maradást illetően, hisz a Spartacus házhoz tartó kék négyzeten alig volt nyom a mély hóban. (Az előttünk járók ezt a részt vajon átrepülték?!) Épp idejében érkeztünk, hisz az inni valóm elfogyott. Futócimbikkel találkoztam a ponton, gyors töltés, két szelet alma, majd irány felfelé. Az elején még kocogtam, de a kaptatón már botjaimmal segítve haladtam. Nagyon jó volt megint felfelé menni, szinte pihentető. A Hárs-rétnél egy kis kocogásba kezdtem, de nem éreztem 100-asnak a gyomrom, így inkább újra a tápolásra koncentráltam. Ezzel persze értékes, futható rész maradt ki, de hát ez van. Azt már megtanultam, hogy inkább a kajálásra kell figyelni, mint erőltetni pár száz méter futást. Gyorsan a Foltán-keresztnél találtam magam. Innen megint emelkedett - de talán az energiabevitel hatására is - nagyon gyorsan felértem megint a Csóvira. Szinte nem is akartam elhinni, hogy megint fent állok.

Gyors pecsét. Meglepő hírt kaptam, mi szerint hárman vannak előttem, pár perce hagyták el a pontot. Hmmm... ennek örüljek, vagy sem? Túl korai lenne egy esetleges előzés, hisz innen van még törni való rendesen.

Az északi oldalon laza, mély porhó fogadott, a nyomok is esetlegesek voltak, több helyen látszott, hogy az előttem járók tétován követték a jelzéseket. Talán egy kis köd is felsejlett. Azt hiszem nem hiányzott volna nekem ez az útkeresősdi. A kék háromszögön megint lehetett lefelé síelni. A Kőkorsó előtt viszont már megláttam az előttem haladók fényeit. Szépen tartottam a távolságot. A kék kereszt egyik patak átkelésénél aztán sikerült bokáig elmerülni a hideg vízben. Ez nem esett túl jól, bár már mindkét lábam latyakban állt. Nem is igen lehetett érzékelni, hogy esetleg víz van a mély hó alatt. A patak egyáltalán nem is látszott. A Halyagosi háztól a síneken kell haladni. Ez nappal lehet, hogy érdekes, de a hóban nem lehetett látni mikor lép az ember a talpfára és mikor közé. A sínek pedig több helyütt a levegőben lógnak, mivel a patak szépen elhordta alóluk az alapot. No, ez elég érdekes játék volt. Csak egy helyen sikerült combtőig beszakadni... Végre elérkezett a Hamuházi pont. Itt viszont beértem az előttem haladókat. Kis levesszürcsölgetés után indultunk is. 

Innen már nagyon laza tempóban indultunk tovább a kéken. Nyom már nem volt, viszont a hó sem volt túl mély. Túl sok szó nem hallatszott, csak daráltuk a métereket. Itt az erdő nagyon szép lehetett nappali világosságnál. A piros keresztnél aztán volt egy két tízméteres szakasz ahol lehetett futni, így az élen lévő sráccal kicsit bele-bele kocogtunk. Sokat nem nyertünk vele, mert megint elveszett a nyom, kisebb hókupacok között, fölött kellett átkelni. Már vártam a Pintér-hegyese és a Kis-Hideg-hegy emelkedőjét mert ez a lassú kilométer aprítás elég egyhangú volt. Persze jöttek is. 2006-ban, életem első tt-n a Börzsönyi Vulkántúrán itt már a halálomon voltam, többször meg kellett állnom. Most megnyugtatóan lazán ment. Egy kicsit még bénáztunk a balos letéréssel a NHH felé, de meglett. A kitaposott dózerúton nagy megkönnyebbülés volt tovább haladni. A turistaház nyitva volt, de csak egy gyors pecsételésre ugrottunk be.

Innen már csak ketten robogtunk tovább. Végre futva! Annyira jó volt, hogy elmondani nem tudom. Letolt, tiszta, kemény havon, ujjéééé! Át a Taxi réten, majd a Magas-Tax-ot megkerülő úton, ahol hó nélkül nem is lehet olyan jól haladni a kövek miatt. Most sima futópálya volt. Lefelé a Taxi nyiladék két kis kurfliját is becsületesen megcsináltuk, majd egy-két általam bemutatott jégbalettes mozdulat után beértünk Királyrétre. Nem mondom, hogy nem volt jó megérkezni. Lefelé jövet a kamáslimra fagyott jéggumók alaposan összeverték mindkét lábszár belsőmet, tehát ebből a fajta téli futkorászásból elég is volt talán ennyi...

Jó volt elsőnek beérkezni, ilyen még úgy sem fordult elő velem, főképp, hogy az utolsók között indultam.

Nem mondhatnám, hogy oltárian elfáradtam, talán ez köszönhető az alacsony intenzitásnak is. 

Hogy jövőre?

Soha ne mondd, hogy soha...!!!

Havas örömök

Minden reggel azzal telik, hogy megbeszélem magammal, hogy most lehetetlen kint futni. Hideg van, fúj a szél, szürke, mocsok idő van...

Mikor viszem a kölköket meg is állapítom, hogy veszett hideg van, maid' megfagyok.

Aztán valahogy délelőtt mindig adódik egy kicsit jobb idő. Egy kicsivel enyhébb, egy kicsivel világosabb, esetleg napsütöttébb. Átöltözöm, majd mikor kimegyek megállapítom, hogy nem is rossz. Szinte ideális futóidő...

Így volt ez ma is.

Aztán tényleg kisütött a nap. Az erdő szélén a hóláncával babráló vadász készséggel elengedett maga mellett és még köszönt is. Szinte nem is akartam hinni a fülemnek, szememnek. Pedig nem nagy dolog, de hát nálunk Abszurdisztánban már ez is nagy szó. Visszaköszön. Elenged.

Gyönyörű, hófehér havon futottam, amit keményre döngöltek a terepjárók. A fák ágai varázslatos mintákat rajzoltak a fehér hópapírra. Kristálytiszta levegő, szélcsend és csend.

Negyed óra múlva újra erdei emberekbe akadtam, ezúttal favágókba. Teljesen elállták a szűk utat az autók, épp rönköket dobáltak rájuk. Már épp nézegettem hogy is fogom őket a combig érő hóban nagy ívben kikerülni, amikor kedvesen szóltak, hogy kerüljek csak feléjük, mert úgy gyorsabb. Nem akartam hinni a fülemnek. Megkérdezték, hogy nem csúszik-e ilyen időben a cipőm... Szóval nem történt semmi különös, csak az aminek normális helyen történnie kellene.Annyira jó kedvem lett, hogy szinte szárnyakat kaptam, kétszer is megfutottam a hosszú emelkedőt.

Aztán azon morfondíroztam, hogy miért is vagyok én ilyen egy előítéletes koma? Miért, miért? Talán túl sok olyan történetet hallok és élek át, ahol nem a fentiekhez hasonló módon történnek a dolgok. Pedig nagyon kevés kell hozzá, hogy legalább percekre szebbé tegyük egymás napjait.

Szóval megint egy nap, amikor nagyon jó, hogy kint voltam az erdőben.

Egyébként meg a szokásos heti egy pihenőnapomat leszámítva mostanában  mindig tudtam edzeni. A napi penzumokat is teljesítettem, a tavalyi szinte nullás januárhoz képet az idei egész jó képet mutat. Jobban is megy. Ha az edzésnaplómra nézek már az is erőt ad, hogy egyáltalán milyen sok bejegyzés van benne. És ennél már csak melegebb lehet. Lassan, lassan...

Még hó

Nem volt elég ez a Téli Mátra. Kénytelen kelletlen marad(t) a hó. Nem mondom, hogy felhőtlen élvezet, de azzal vígasztalom magam, hogy bizton épít, erősít. Ha mást nem, akkor az akaratomat. Megfordul a fejemben, hogy élvezem én ezt? Ha nem, akkor meg minek dagonyázom? Bezzeg tavasszal, nyáron, ősszel... De nem, akkor is van kifogás. A meleg, a hideg, a szél, az eső... olyan, hogy 'ideális', 'optimális' nincs is. Illetve van. A fejemben bármikor elő tudom állítani. Ehhez nem kellenek külső körülmények, ezt én konvertálom magamnak. Bármiből. Szóval nem érdemes nyirmogni, mert csak egyre nevetségesebb vagyok saját magam előtt.

Járok tornatermi edzésekre is. Hátha.  Talán javít gyatra testemen. Megteszem, miért ne?! Nem mondom, hogy nem jó érzés tölt el utána. Az elégedettség érzése, hogy ma is tettem vmit egy majdani sikerért. Vagy csak magamért, a jobb közérzetért.

Téli Mátra

Van egy ilyen túra/verseny a Mátrában. Általában január utolsó hétvégéjén követik el.

Már voltam, mély nyomokat is hagyott bennem, gondoltam megint megnézem mi van arrafelé.

Szóval a téli Mátra igazán télire sikeredett. Zuhogó hóesés, a magasabb régiókban iszonytató szél és hideg. Egyébként optimális felszereléssel a kitettebb részek kivételével élvezhető volt. A kitaposott nyomban is nehézkessé vált a haladás, hát még a nyom mellett! A túrázók előzgetése miatt ennek ellenére sokszor kellett térdig gázolni a szűz hóban.

Egyedül, szép lassan, komótosan, pulzusra figyelve indultam és be is tartottam elhatározásomat, miszerint nem engedek a kísértésnek, nem rohanok. Meg is lett az eredménye! Végig tudtam futni, nem volt holtpontom. A tápolásra is külön gondot fordítottam, mert ez az egyik gyengém. Odafigyelve eszegettem a géljeimet, iszogattam a magammal vitt löttyöket és a frissítőpontokon is beraktam az arcomba amit csak lehetett.

Öröm volt egymás után befogni és lehagyni a sporikat. Az emelkedőkön azt hittem, hogy gyökkettővel sem haladok, mégis egyre közelebb kerültem az előttem vánszorgókhoz. Gyaloglás helyett inkább a futást választottam, mert a mostanában kísérleti stádiumban lévő futótechnikám itt nagyon jónak bizonyult: előre döntött törzs (orra bukás szerű testtartás), apró, lábujjhegyen való lépések. Perfekt, de még csiszolgatni kell.

Szóval jó volt, na!

Talán extrémnek tűnik az ilyen időben abszolvált futás, de csak addig, míg az ember fia ki nem próbálja. Az első pár perc még lehet hideglelős, döcögős, de aztán beindul a gépezet és szépen duruzsol a kályha. A túlmelegedéstől pedig nem kell félni.

A végén pedig egy forró zuhany! Legjobb, mi kapható!